Az évszázados betelepítések és magyarírtás ellenére is még mind a mai napig a magyar a legnagyobb nemzet a Kárpát hazában!
képek forrása: /www.quora.com/
Magyar-történelem kutató, Hagyományőrző-Magazin |SZIESZTA-NETWORK © |
A Magyar Királyság a 16-17. század idején
A MAGYAR KIRÁLYSÁG A 16-17. SZÁZAD IDEJÉN
A DÉLVIDÉK ÉS AZ ALFÖLD KIÜRÜLÉSE ELŐTT.
A NEMZETISÉGEK ÉS BEVÁNDORLÓK HELYES MEGNEVEZÉSEIVEL.
kép alapja: internet
Szerémség – A déli végek ékszere
Emlékezzünk! 1918. november 24-én Szerémséget bekebelezi a Szerb Királyság.
Ha a Vajdaságot szeretnénk megtalálni egy középkori magyar térképen, nem lenne sok esélyünk, mert a Magyarországra bevándorló szerbek találták ki ezt az elnevezést. A térség a 14-15. századig homogén magyar lakosságú volt (Kocsis Károly és Kocsis-Hodosi Eszter etnogeográfusok szerint). A francia délszláv szakértő, Garde Pál (Paul Garde) ugyanakkor találóan megadja eredeti nevét a régiónak: "mezopotámiáknak", "folyóközöknek" hívja. Bács vagy délszlávosan Bácska tényleg a Duna-Tisza-közének a déli csücske, a Bánság (helytelenül: Bánát, ha lehet ezt a formát ne használd) pedig a Duna alsó folyása, a Tisza és a Maros közötti részeket jelenti. (A Bánságnak ugyanakkor csak a nyugati része tartozik a mai Vajdasághoz, nagyobbik, keleti fele Román megszállás alá került Trianonban.)
„A „bájos Szerémség,” a magyarok gyönyörűsége, ősi hírnevének mind máig becsülettel megfelelt. S habár a hódítók nem igen kímélték, mégis, aki egyszer megjárta árnyas erdeit, aki időzött csinos városaiban és falvaiban, s megcsodálta kultúrnövényekkel borított földeit: az valódi elragadtatással beszél a Szerémség szépségeiről és magasztalja ez áldott vidéket.” (Hadzsics Antal: Szerémmegye, 1901)
Szerb térnyerés az eredetileg magyar lakosságú Délvidéken, a mai vajdaságra levetítve
A Tarcal lankái mögé bújva a feledés homályába merült, pedig remek természeti adottságokkal és gazdag történelemmel megáldott átmeneti vidék a Duna és a Száva között a Szerémség. Az ókori Róma virágzó tartománya volt Szirmium, ahol a népvándorlás zivataros idői után a magyarság testvér és elődnépe a Várkonyok (avarok) rendezkedtek be. A középkori magyar nagyhatalmi időkben már a királyság egyik leggazdagabb és legsűrűbben lakott vidéke lett. Termékeny földjei, a Tarcal déli lejtőin művelt szőlőfajtái egész Európában hírnevet szereztek a gyönyörű magyar Szerémségnek. Az aranykornak a török hódoltság vetett véget, amikor magyarok tömegei hulltak el vagy menekültek északra, miközben helyükre délszláv népek húzódtak fel. A szerémségi magyar szórvány szigetek ma is vészesen fogyatkoznak az újkorban bevándorolt nagy szerb tengerben.
Az újvidéki hídon átsétálva lépünk be a Szerémségbe. Pétervárad után felnézünk a Tarcal-hegységbe, majd annak, déli oldalának magyar falvaiba látogatunk. A Szávánál megtekintjük Szabács várát, majd a folyót követve annak dunai torkolatáig, Zimonyig jutunk. A Száva torkolata után végül megnézzük a Tiszáét is, illetve az azt évszázadok óta bámuló szalánkeméni várat is.
forrás nyomán: facebook/magyarforum
Összehangolt cseh–román támadás Magyarország ellen 1918. november 22-én
Fotón: Cseh és magyar katonák a szobi Ipoly-hídnál (Forrás: Mek.oszk.hu)
"Az első világháború idején a központi hatalmakkal különbékére kényszerült és vesztett fél Románia újból mozgósított és 1918. november 9-én hadat üzent Németországnak.
A francia segítséggel valamelyest felfegyverzett, mezítlábas román "királyi hadsereg" az antant jóváhagyásával nyugati expanzióba kezdett, így lett a megalázott vesztesből a nagy háború egyik legnagyobb területrablója, nagyhatalmi bábáskodással ekkor látott neki az általa vizionált Nagy-Románia összetákolásához.
A pacifista és baloldali eszméket hirdető, dilettáns Károlyi-kormány tébolyba taszította Magyarországot, és területeit puskalövés nélkül adta fel a zsákmányra éhes szomszédainak. Szétverte hadseregét, és bár érvényben volt a padovai fegyverszünet, 1918. november 13-án teljesen feleslegesen aláírta a belgrádi konvenciót, amely Magyarország déli határán húzott demarkációs vonalat a Nagy Szamos–Beszterce–Maros–Mecsek–Dráva mentén. A belgrádi katonai konvencióból azonban kimaradtak a csehek, hiszen „csak a románokkal és a dél-szlávokkal szemben állapított meg demarkácionális vonalat, amelynek révén azok területi igényei, mégpedig a dél-szlávoké teljesen, a románoké csak részben nyert kielégítést, mert utóbbiak szíve-vágya, mint tudjuk titokban egészen a Tiszáig kalandozott. […] De ha a belgrádi fegyverszüneti szerződés nem szabott meg a csehekre nézve demarkációs vonalat, erre tulajdonképpen nem is volt szükség, mert hiszen meg volt az már állapítva a páduai fegyverszüneti egyezmény által: a régi magyar országhatár! Csakhogy ez persze sehogy sem tetszett a cseheknek” – állapította meg doberdói Breit József nyugállományú altábornagy. A csehek ezért fegyverrel akartak magyar területeket elvenni, amelyhez decemberben szolgáltatott az antant klauzulát az első és második Vix-jegyzék által.
A csehszlovák legendárium úgy tartja, hogy 1918–1919-ben a csehszlovák hadsereg szállta meg a Felvidéket és tette Csehország gyarmatává Kárpátaljával együtt. A valóságban e műveletben olasz reguláris, cseh félreguláris és szlovák irreguláris csapatok vettek részt, azonban a „csehszlovákosítást” 1919-ben a csehszlovák hadsereg hajtotta végre, inváziójának első időszaka inkább közigazgatási művelet, semmint hadjárat volt.
„A csehek bevonulását tót lakta Felvidékünkre széles körű propaganda előzte meg. Ez volt a leghatékonyabb fegyverük. Ezért nem is volt szükségük nagyobb előre, mert a talaj már mindenütt elő volt készítve jól fizetett és jó állásokra éhes agitátoraik által” – olvashatjuk Breit tábornok munkájában. A Felvidék bekebelezéséhez a cseheknek a propaganda mellett katonákra is szükségük volt, mivel a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács október 30-án hiába döntött az unióról, ahhoz nem csatlakoztak tömegével a törvényhatóságok és az ottani reguláris alakulatok.
A Csehszlovák Nemzeti Bizottság november 2-án elhatározta, hogy a szervezés alatt álló haderejét azonmód beveti az általa követelt magyar területek elfoglalására, hogy ezzel is jogalapot teremtsen országépítése számára. Ezen a napon vette kezdetét a cseh invázió: a kremsieri 25. landwehr gyalogezred tartalékzászlóaljának önkéntesei – 11 tiszt és 120 baka – Ripka főhadnagy vezetésével Hodonín felől betörtek az északi határon, elfoglalva Holicsot és Egbellt. E csapattest két nap múlva felvette a Szlovák Légió nevet, megszállta Malackát, november 6-án Szakolcát, november 7-én pedig Alois Hanačik csendőr alezredes 200 csendőrrel és Frobdák zászlós 60 katonával Nagyszombatot, amelyet 400 magyar katona adott át harc nélkül. Mindez arra ösztönözte a prágai csehszlovák ideiglenes kormányt, hogy november 8-án parancsot adjon a Felvidék megszállására, célként tűzve ki a Duna–Vác–Gyöngyös–Miskolc–Tokaj–Csap–Máramarossziget–Verecke vonal elérését. A Vlára-szorosnál a cseh 1. önkéntes ezred III. (másutt: I.) zászlóalja betört Trencsén vármegyébe, amellyel Sasvár környékén a pozsonyi magyar karhatalom vette fel a harcérintkezést, november 10-én Trencsénbe 600 cseh katona vonult be, s az előrenyomulás folytatódott a Vág völgyében, cseh kézbe került Vágújhely, Illava és Puhó. Közben a Szlovák Légió a dévénytói vasútállomást támadta meg és egy cseh csendőrszázad Szenicére vonult be. A Szlovák Légió kérészéletűnek bizonyult, ugyanis Prága utasítására a kremsieri 25-ösöket a cseh 1. önkéntes ezredbe osztották be. Az expedíciós csapatok vezetése céljából november 10-én a morvaországi Uherské Hradištéban alakult meg a Szlovákiai Csehszlovák Katonai Parancsokság, élén Jozef Štik vezérőrnaggyal, őt november 15-én František Schöbl ezredes, december 25-től pedig Luigi Piccione olasz tábornok váltotta fel, aki korábban az olaszországi Csehszlovák Légió parancsnoka, majd a csehszlovákiai olasz katonai misszió vezetője
volt.
Bohumín felől egy másik cseh hadoszlop (ami egy gyalogos- és egy géppuskásszázadból, más tudósítások szerint a cseh 1. önkéntes ezred II. zászlóaljából, valamint Prága egykori háziezredének, a császári és királyi 28. gyalogezred két századából állt) is magyar földre lépett azzal a céllal, hogy Zsolnát és Kassát birtokba véve a kezébe kerüljön az ottani vasútvonal. Ezen csoportosítás a Jablunkai-hágón keresztül vonult a Kisuca völgyében, november 11-én Csacát, november 12-én Zsolnát és Ruttkát szállta meg, míg a szemben álló magyar csapatok Rózsahegyre visszakoztak. A csehek Turócszentmártonba is be akartak vonulni, de ezt a Szlovák Nemzeti Tanács helybeli nemzeti gárdája fegyverrel akadályozta meg és Ruttkáig kergette a betolakodókat.
A cseh és a magyar fél közötti első komolyabb fegyveres összetűzésre november 12-én került sor a kralováni alagút nyugati bejáratánál, ahol a kassai 9. honvédgyalogezred 80 honvédje négy napon keresztül tartotta magát. A magyarok végül ellentámadásba lendültek, november 13-án Nagyszombatból kergették ki a cseheket, ahová 200–250 magyar katona vonult be rezesbanda kíséretében, majd két nappal később a kouffheimi Magerl Károly ezredes parancsnoksága alatti két zólyomi karhatalmi század (egy géppuskás- és egy gyalogosszázad) utcai harcok árán vette vissza Zsolnát és Ruttkát, a pozsonyi karhatalom pedig a határon túlra űzte vissza a cseheket. Ezen a napon Késmárkon gyűltek össze a szepességi szászok, és a derék cipszerek kijelentették, hogy az önrendelkezési elv alapján Magyarországhoz és nem Csehszlovákiához akarnak tartozni. Novemberben Zsolna mellett Csaca is felszabadult, a cseh betolakodók a morvaországi Ostraváig vonultak vissza.
Popély Gyula rámutatott arra, hogy „a Felvidékre betörő cseh csapatok harci értéke aránylag csekély volt. Többnyire csak csendőrökkel kiegészített önkéntes vállalkozókból, szokolistákból és a felbomlóban lévő közös hadsereg szökött cseh katonáiból állították össze őket. Sajnos, magyar részről kezdetben semmilyen ellenállásba nem ütköztek. Pedig az országban uralkodó általános fejetlenség ellenére volt azért annyi szervezett katonai erő, amely képes lett volna sikeresen feltartóztatni a beszivárgó – vagy helyenként szervezetten bevonuló – cseh fegyveres csapatokat. Károlyiék azonban elmulasztották megszervezni a nemzeti önvédelmet, sőt a helyi spontán kezdeményezéseket ők maguk fogták vissza. A magyar társadalom és a nemzetileg elkötelezett sajtó lázasan sürgette az országhatárok biztosítását a szomszédok területrabló akcióival szemben – helyenként az erre vállalkozó katonai és karhatalmi különítmények szerveződése is elkezdődött –, Károlyi pacifista kormánya azonban alkalmatlan volt egy honmentő fegyveres önvédelem megszervezésére. Magyar–cseh viszonylatban történt egy-két bátortalan látszatintézkedés, de mivel erre mind Prágában, mind Párizsban felmordultak, a magyar kormány azonnal visszavonulót fújt ezen a területen is. Igaz, ezek az intézkedések kissé felbosszantották a cseheket, de a kormány a teljes fegyveres konfrontációt a Felvidék megvédése érdekében nem volt hajlandó vállalni.”
A Felvidékre első ízben betört csehek nem keltettek jó benyomást, raboltak, fosztogattak és a polgári lakosságot terrorizálták. Még a csehszlovák érzelmű Ivan Hálek zsolnai orvos is elismerte, hogy „ez egy minden fegyelemnek híjával lévő csőcselék volt, és az egész környéken rossz benyomást keltett, hogy a lakosság határozottan csehellenes hangulatúvá vált”. Vavro Srobár kénytelen volt Csaca esetében megjegyezni, hogy a „cseh katonaság itt nagyon ocsmányul viselkedett”.
Fiaskójukat követően a csehek rendezték kötelékeiket, majd újabb expanziójuk november 22-én indult meg – összehangolva a román hadsereg erdélyi támadásával – a Dévénytó–Stomfa–Malacka–Jablonkai alagút–Miava–Brunóc–Vágújhely–Trencsén–Bán–Illava–Puhó vonalról, de ekkor már könnyű dolguk volt, ugyanis a Károlyi-kormány intézkedései addigra a magyar karhatalom felbomlásához vezettek. Breit József altábornagy ezen időszakról írta: „A tót lakta felvidéken fellépett cseh csapatok eleinte szokolistákból, önkéntes alakulásokból, valamint propaganda útján toborzott tót katonákból és nemzetőrökből állottak. Ezeknek a megszállt magyar területen levő első csapatoknak a létszáma december elején […] nem volt több körülbelül 4000 embernél, egy-két lovas századnál és egy-két ütegnél. E csapatok támogatására a cseh kormány a cseh forradalom után nyomban megszervezett egy cseh gyalogezredet és egy cseh tüzérezredet irányított [a] Vág völgyébe. Eközben Prágában a 28., Brünnben a 49. volt cs.[ászári] és kir.[ályi] gyalogezredet állították fel, s előbbit Trencsénbe, utóbbit Malackára irányították. A vágvölgyi tót lakosságból Trencsénben a volt 15. honvéd és a volt cs. és kir. 71. gyalogezredet állították fel. Ez az öt gyalog- és tüzérezred akként vette birtokába a Vág völgyét, hogy egyes vasúti és útgócpontokra erősebb különítményeket toltak előre, melyek azután vagy gyalog vagy vasúton páncélvonatok fedezete alatt meglepően tovább előre tolattak. Közben mindenütt túszokat szedtek s azokat Brünnbe hurcolták el. Felvidéki tót lakosságunk eleinte mit sem akart tudni a Magyarországtól való elszakadásról, de az a kedvező hangulat és a cseh agitátorok befolyása alatt és a saját katonaság fegyelmezetlensége következtében hamarosan megváltozott. Így történt, hogy egyes városok és falvak melegen üdvözölték, sőt be is hívták a cseheket, akik a megszállott vidékeken nyomban hozzáláttak a cseh–tót közigazgatási rendszer kiépítéséhez, mi végből az országba betört katonaságot egész sereg cseh hivatalnoki kar követte. Így jutottak a csehek aránylag könnyűszerrel, gyönge erőkkel, rendszeresen megszervezett katonaság nélkül, jóformán csak a propaganda fegyverével, óriási előnyökhöz. Bár a betörésre és a terjeszkedésre sem a páduai, sem a belgrádi fegyverszüneti szerződés nem jogosította fel őket, egyszerűen fait accomplit teremtettek és a helyzetet az antantnak szóló jelentéseikben valószínűleg úgy világították meg, hogy a tót lakta felvidék a »népek önrendelkezési jogán« hozzájuk csatlakozott, a magyar közigazgatási közegek helyüket elhagyták, a hadsereg fegyelmezetlen, a rendet fenntartani nem képes, ennek folytán a cseh csapatok által való megszállás már a bolsevista üzelmekre való tekintettel is sürgősen szükséges. Az antant sajnos, elhitte mindezeket a híreszteléseket és némi tétovázás után nemcsak igazat, hanem jogot is adott a cseheknek, hogy az általuk kijelölt területekre benyomuljanak […]”
Incze Kálmán munkáját idézve: „A felvidéki szlovák lakosság eleinte semmit sem akart tudni a Magyarországtól való elszakadásról, a híres turócszentmártoni gyűlés csak egy szélsőséges politikai árnyalat kívánságát fejezte ki. A szlovákok hangulata azonban a cseh agitátorok befolyása alatt, a magyar katonaság fegyelmezetlensége miatt hamarosan megváltozott, s ennek következtében több felvidéki város és megye melegen üdvözölte a cseheket, sőt be is hívta őket. Bár a cseh betörésre és a Felvidék elfoglalására sem a padovai, sem a belgrádi fegyverszüneti szerződések a cseheket nem jogosították fel, azonban ők a népek önrendelkezési jogának ürügye alatt mégis betörtek Felsőmagyarországba. Egyben azt hozták fel ürügyül, hogy kötelességük gátat vetni a bolsevizmus terjedésének és a Felvidék békés lakosságát a magyar hadsereg túlkapásaitól és a közigazgatás zaklatásaitól megvédeni. Az antant vezető körei kezdetben elzárkóztak e kérés előtt, azonban csakhamar jogot adtak a cseheknek Felsőmagyarország megszállására »az európai kultúra és szabadság érdekében, a népek önrendelkezési joga alapján«.”
Nagyszombat november 24-ének éjjelén jutott a csehek birtokába, miután Szenice felől egy oszlopuk lerohanta a várost. Pozsony irányába egy másik oszlopuk haladt, de november 28-án Ciffernél elakadt. Vágújhelyről a cseh zöm haladt dél felé a Vág folyó völgyében, november 29-én Verbót, Nagykosztolányt, Pöstyént elfoglalva. November 30-án Lipótvár is harc nélkül jutott a csehek birtokába, de a Bécs–Pozsony vasútvonal ekkor még nem került kezükbe, december 2-án a marcheggi hídnál megakadt támadásuk. December 3-án egy másik cseh oszlop Radosnát, Bánt, december 5-én Vágkeresztúrt és Nyitraszeget foglalta el. Az inváziós csapatok ekkor már a Dévénytó–Stomfa–Pernek–Nagyszombat–Galgóc–Vágújhely–Ölved–Trencsén–Vágbeszterce–Thurzófalva vonalon álltak. December 6-án Galgócot, Zsolnát, Csacát, december 7-én Ciffert, Ruttkát, december 10-én Turócszentmártont hódoltatták meg. Mivel a lakosság átmenetinek vélte a cseh–szlovák megszállást, békésen fogadták a „birodalomépítőket”, s ellenálló csoportok előbb Érsekújvár, aztán Deáki és Pered térségében kezdtek működni.
A románok sem tétlenkedtek, saját forrásaik szerint már november 10-én átlépték Gyergyótölgyesnél az ezeréves magyar határt. „November 13-ától 20-áig a románok a Felső Moldvából Erdélybe vezető 4 szorost (Tölgyes, Gyimes, Uz és Ojtoz) (…) gyenge oszlopokkal birtokba vették és e szorosok kijáratait különítményekkel megszállották, majd az Olt és a Felső Maros völgyébe járőröket toltak előre. Az ezekkel jött tisztek érintkezésbe léptek a román nemzeti tanácsokkal, akikkel egyetemben erős román propagandát fejtettek ki.” – olvashatjuk Breit tábornoknál.
Az antant Keleti Hadseregének parancsnoka, Franchet d'Esperey tábornok november 16-án engedélyezte, hogy a románok előrenyomuljanak a belgrádi katonai konvencióban meghatározott demarkációs vonalig, ám erről Károlyiékat nem értesítette. Azonban a románok csak akkor mertek tovább nyomulni, miután a német Mackensen-seregcsoport visszavonult Romániából. A csehekkel egy időben, november 22-én kezdték meg expanziójukat, a román 6. és 7. gyaloghadosztály részei Gyergyótölgyesnél, Gyimesbükknél és Ojtoztelepnél hatoltak be Székelyföldre. Napok alatt elözönlötték a Felső-Maros és az Olt völgyét, november 24-én megszállták Csíkszeredát, Háromszék zömét, és egy zászlóaljuk Maroshévízig merészkedett előre. November 30-án Gyergyószentmiklóst és Szászrégent, december 2-án pedig Marosvásárhelyt érték el. Ekkor még engedélyt kértek, hogy átlépve a demarkációs vonalat, csapataikat az Arad–Dés–Kolozsvár–Máramarossziget–Nagybánya–Nagykároly–Nagyvárad–Szatmárnémeti vonalra zárkóztathassák fel. A békekonferencia ezt december 2-án távirati úton jóváhagyta azzal, hogy ezen döntést nem kell a magyarok tudomására hozni és „Románia elismertetett mint az entente szövetséges hatalma, és hadserege részt vesz a fegyverszüneti szerződésben megállapított területek megszállásában éppoly címen, mint az entente többi nemzetei.”
Addigra a Székelyföld nagyrésze román impérium alá került – december 6-án Székelyudvarhely, december 10-én Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely –, a magyar csapatok pedig a Marosnál álltak. December első napjaiban a román 2. vadászhadosztály a Tömösi- és a Vöröstoronyi-szoroson keresztül jutott Dél-Erdélybe, megkezdte Brassó, Fogaras és Szeben vármegyék elfoglalását: december 5-én Brassóba, másnap Nagyszebenbe vonultak be.
December 1-jén – Károlyiék hallgatólagos beleegyezésével és támogatásával – a Gyulafehérvárra csődített erdélyi románok képviselői, az alkoholtól felbátorodva kimondták Erdély, Bihar, a Bánság és Máramaros Romániához való csatlakozását. Ugyanezen a napon reménysugár csillant az erdélyi magyarság számára, hiszen szentkereszthegyi Kratochvil Károly ezredes, az erdélyi katonai kerület parancsnoka Kolozsvárott hozzáfogott a Székely Hadosztály szervezéséhez, amely egyedüli erőként tartóztatta fel hónapokon át az Erdélybe betörő a románokat."
A cseh és a román területrablás ezzel korántsem ért véget, 1918 decemberében tovább folytatódott.
A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Fotón: Cseh és magyar katonák a szobi Ipoly-hídnál (Forrás: Mek.oszk.hu)
Forrás: MAGYARSÁGKUTATÓ INTÉZET, facebook/magyarforum
Ungrovlachia első fejedelme
I.Baszaráb ungrovlachiai kun fejedelem
(Amikor a magyarságot szeretnék lemongolozni ezek az ómigráns vlachok, akkor mindenkinek jusson eszébe, hogy az összes ma románnak tartott havasalföldi uralkodó kun-mongol eredettel rendelkezik. Tehát mindez öngól a pökhendi viszketegségben szenvedő román világnak. szerk.)
Oláh migráció útvonala északra, kép: internet
"I.Baszaráb (1270-1280 k. – 1352) ungrovlachiai, mai ismertebb nevén havasalföldi fejedelem 1310-1352 között. Latin nyelvű magyar forrásokban Bazarad vagy Ivanko Bazarad néven szerepel. Mai magyarban – Bezerédi János. Őt tartják a Havasalföldi Fejedelemség alapítójának, ezért az újkori oláh történelemben Alapító Basarab néven emlegetik. Egy 1332-es, I. Károly magyar király által kibocsátott okirat szerint Thocomerius fia.
Származása és családja
A 19. században és 20. század elején a román történészek románnak hazudták Basarabot. Nicolae Iorga azonban figyelembe vette a valóságot és a türténelmi okiratokat: „a név kun ... vajon csak a név?” de ennél nem ment tovább. Utóbb számos történész ebbe az irányba mozdult el. Neagu Djuvara a következőképpen foglalta össze érveit: Mind Basarabnak, mind apjának a neve (Thocomerius) kun eredetűek. Bár apját egyesek Batu kán családjából származtatják, tehát nem zárható ki, hogy Basarab valójában tatár származású volt. Basarab és fia, Miklós Sándor katolikusok voltak akkor, és Ungrovlachiában a kunok voltak az egyedüli katolikus nép. (Ennek ellentmond az 1332. november 26-ai Károly által kiadott dokumentum, amely eretneknek nevezi Basarabot, ami abban a korszakban keleti szertartású keresztényt jelentett.)
Közép-, és Délkelet-Európa 1340-ben
A Basarab utódai által alapított legjelentősebb egyházi intézmények, a ma románra torzított Cozia-kolostor és a Horezu-kolostor szintén kun nevet viselnek. Azzal a nem alátámasztott hiedelemmel szemben, hogy Basarab a tatárok elleni küzdelmekben megszerezte volna az elsőbbséget a többi kun kenéz felett, a magyar és a szerb krónikák azt írják, hogy a posadai csatában a tatárok a kunok mellett harcoltak. Mivel az Arany Horda tatárjai, azaz a nyugati tatárok jórészt kun eredetűek voltak, Basarab lehetséges kun származása lehetne a kapcsolat a két nép között. 1325-ben egy magyar egyházi személy tanúskodott egy kun nemes fia ellen, hogy ez megsértette a királyt, mondván, hogy Basarab bokájáig sem ér fel.
Nicolae Djuvara történész úgy véli, hogy ez a történet azt bizonyítja, hogy a fiatal kun büszke volt a saját népéből származó vajdára. A Basarabnak adott „Negru-Vodă” név (jelentése fekete vajda) az arcszínére utal, amint azt Alappói Pál és Miron Costin is feljegyezték. A Havasalföldre bevándorolt oláhok (ma románnak nevezik magukat) a kunokat sötétebb bőrűeknek tartották.
Constantin C. Giurescu és Dinu C. Giurescu történészek szerint az, hogy Basarab nevének jelentése az ómagyar és ezáltal az ótörök nyelvben „uralkodó atya”, illetve az hogy kun származású, nem rendkívüli dolog, „ez semmivel nem csökkenti Basarab románságát.”. Más történészek szerint a „Basarab” név kun nyelven „legszentebb, leghatalmasabb, a győzedelmes” jelentésű. Georgeta Penelea megjegyzi, hogy a név kun eredete kétségtelen. Lehetséges az is, hogy Basarab anyja kun nemes lány volt. Basarab tehát egy bizonyos Thocomerius fia volt, akit jól ismertek a magyar királyi udvarban.
A hosszúmezői és a ma râmnicu vâlcea-i (mely a mai Valcsa megyében található, eredeti neve Farkas megye, ennek szlávos formája a valcsa, vagyis oláhul valcea szerk.) egyházi adatok szerint a felesége Margit volt, akitől két gyermeke született Miklós Sándor, a jövendőbeli fejedelem (1352 - 1364) és Teodóra, aki Iván Sándor bolgár cár felesége lett. A feljegyzésekben és képi ábrázolásokban is az arcának vonásai is nagyon emlékeztetnek a pusztai jellegű etnikumra, s ezt utódai is viselték magukon.
A posadai csata a magyarThúróczi-krónikában
A kun exodus
Egész Havasalföldön és Moldvában is még sok helyen éltek kunok, akiknek bár szétszóródása és asszimilációja már a 13. század második fele óta érthetetlen módon folyamatos volt, de nem következett be egyik napról a másikra. A kunság azonosulása az oláhsággal (románsággal ) lassan haladt. Az akkori havasalföldi kenézek és előkelők is jobbára kun, vagy más pusztai eredetű neveket viseltek, amely a román történészek, mint Penelea szerint még nem enged a származásra következtetni, míg más vélemények ezt látják, amelyet számos más példa alátámaszt. A másik széles körben elterjedt elképzelés származását illetően az, hogy mongol-tatár származású. Némely forrás szerint Tihomur Mongke Temur fia, aki az Arany Horda uralkodója volt, Batu kán dédunokája és Dzsingisz kán ükunokája. Ami azt jelenti, hogy Basarab vajda Dzsingisz kán leszármazottja volna. A kunokat részben a letelepedett mongol csoportok is magukba olvasztották, a mostani krími tatárok is kun-tatár keveredésből alakultak ki, ezért lehet, hogy bár Basarab és Tihomir neve mégis kun, de távolabb szemlélve családfájukat lehetnek tatár, vagy mongol származásúak.
Uralkodás
A források teljes hiányában I. Basarab uralkodásának kezdetét 1310 körülre teszik, egy 1605-ös olasz kónikában feljegyzett hagyomány szerint, amely a Fekete Vajda trónra lépéséről szól. Egy magyar okirat szerint 1317-ben már kétségkívül hatalmon volt, amikor is helyi konfliktusba keveredett a Méhed vára környéki nemesekkel. Constantin Kogalniceanu történész úgy véli, hogy a magyarországi trónviszályok időszakában, vagyis 1318-ig Basarab egyesítette a Kárpátoktól délre fekvő kun kenézségeket, létrehozva az ungrovlachiai Fejedelemséget.
Constantin C. Giurescu ezzel szemben azt tartja, hogy az egyesítés már 1307 előtt, azaz I. Károly magyar király trónra lépése előtt megtörtént. A történészek megosztottak abban a tekintetben, hogy hol helyezkedett el az államalakulat kezdeti magja. A két fő elmélet szerint az egyesítés vagy az Olt bal partjáról, Argyasudvarhely és Hosszúmező irányából indult, vagy pedig Litovói a jobb parton elhelyezkedő vajdaságából.
Kapcsolata a magyar nagyhatalommal
Uralma elején még Magyarország vazallusa volt, 1324-ben úgy szerepel a magyar okiratokban, mint „Bazarab, woyvodam nostrum Transalpinum”, de egy idő után megtagadta a 7 000 márka hűbéresi adó kifizetését, sőt, 1325-ben megszállta a Szörényi bánságot. I. Károly magyar király követek útján próbálta jobb belátásra bírni, de minden bizonnyal eredménytelenül, hiszen ugyanazon év szeptemberében a magyar király büntetőhadjáratra indult a nyughatatlan vazallusa ellen. Elfoglalta Szörényvárát, majd előre nyomult a vajda székhelye Argyasudvarhely felé. Basarab békeajánlata hidegen hagyta a magyar uralkodót, pedig az felajánlotta túszul egyik fiát és vállalta a régi adó kifizetését is,
„csak, hogy térjetek vissza békében és óvakodjatok a veszélyektől, mert ha
közelebb jöttök, azoktól meg nem szabadultok”
A magyar sereg, miután lerombolta a vajda székhelyét, egy szűk hegyi szorosban, Posada-nál (valószínűleg a Vöröstoronyi-szoros) szembesült a vajda fenyegetésével. A négy napig tartó csatában, amit a történelem a Posadai csata néven ismer, I. Károly és serege katasztrofális vereséget szenvedett a lesből támadó Basarab csapataitól. E győzelem révén I. Basarab ideiglenesen függetlenítette Havasalföldet a Magyar Királyságtól. 1343 körül Basarab társuralkodóvá emelte Miklós Sándor fiát. Ez utóbbi I. Lajos udvarába utazott, hogy újra megteremtse a kapcsolatot a Magyar Királysággal és békét kérjen a nagyhatalomtól, ezzel megelőzve azt a tényt hogy újra vazallussá váljon az országa. A következő években Basarab a magyar király mellett részt vett a tatárok elleni hadjáratban
Gheorghe Brătianu történész véleménye szerint Basarab kihasználta a Magyar Királyságban uralkodó helyzetet és az Arany Horda védelme alá helyezte magát, igy lett a tatárok vazallusa. 1330-ban az oláhok és a tatárok két ütközetben is egymás mellett harcoltak (Velbuzd és Posada).
Több történész a Basarab és tatárok közötti együttműködés feltételezését puszta feltevésnek minősítik. Miután Magyarországon I. Nagy Lajos került a trónra, magyar offenzíva indult a tatárok ellen. Basarab, mint a magyar király hűbérese, kénytelen volt átértékelni a külpolitikáját. Az 1343 - 1345 körüli hadjáratokban elfoglalta a tatároktól a Duna-deltától északra fekvő területeket, a Prut és a Dnyeszter között."
forrás alapján és képek: /historia-cronologia.lapunk.hu/
a tanulmány forrásai:
Gheorghe I. Brătianu, Marea Neagră de la origini până la cucerirea otomană,
ediția a II-a rev., Ed. Polirom, Iași, 1999
Dan Cernovodeanu, Știința și arta heraldică în România, Ed. Științifică și
Enciclopedică, București, 1977
Neagu Djuvara, Iarăși despre Negru Vodă și «Descălecătoare» în „Magazin
istoric”, nr. 8 / 2000
Constantin C. Giurescu, Istoria Românilor, Ed. All Educațional, București,
2003.
Nicolae Iorga, Istoria poporului românesc, Ediție îngrijită de Georgeta
Penelea, Ed. Științifică și Enciclopedică, București, 1985
Constantin Kogălniceanu, Basarab I zis Negru Vodă, Ed. Minerva, București,
1908.
P. P. Panaitescu, Mircea cel Bătrân, ediția a II-a, Editura Corint, București,
2000
Petru Demetru Popescu, Basarab I, Ed. Militară, București, 1975.
A. D. Xenopol, Istoria românilor din Dacia Traiană, vol. II, Iași, 1889.
Radványi Béla, Az Árpádok fiai (Radu Negru voda, a honalapító). Piliscsaba.
2015.
Rásonyi László, Contributions à l’histoire des premières cristallisations
d’état des Roumains. L’origine des Basarabas. În: „Archivum Europae Centro
Orientalis”, I, Budapesta, 1935, p. 240, 242, 253
I. Basarab (angol nyelven). Genealogy.eu
Neagu Djuvara. O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri (román nyelven). București: Humanitas (2002)
„Carolus I, rex: «confinia nostri, que in terra Transalpina per Bazarab filium Thocomerii scismaticum infidelis Olahus nostris»”
A magyar volt a diplomáciai nyelv
A témával foglalkozó cikk, tanulmányok és további cikkek a link alatt, vagy katt a lenti képre.
Nyelvünk mint olyan
Amikor Etele nagykirály megkegyelmezett a bűnös városnak..
Leó püspök könyörgése láttán felismerte a nagy király hogy talán jó útra tud térni a gyarló nyugat. Bár a fény csírája előbújt, és ezzel Rómának megkegyelmezett, mi már tudjuk hogy ez a fény hamar kihunyt a nyugati szívekből.
Csak a félelem tudta őket a jó útra téríteni rövid ideig. Ahogy a szkíták fénye és ereje visszaszorult, a nyugati emberek újra elfeledték a jót.
Azóta is a nyugati világ igája alatt szenved a világ.
Egyedül Etele nem bántotta Romát, mert látta hogy van remény, mégha kevés is. Mégis őt gyűlölik a legjobban. Talán pont azért mert megkegyelmezett.
A nyugat soha nem értette a békejobbot.
Kép: internet
Magyar-történelem kutató, Hagyományőrző-Magazin |SZIESZTA-NETWORK © |