A világ, világegyetem egy világfa szerint van leképezve. Cikkünk elsősorban a mitologikus lényekről fog szólni részletesebben, ettől függetlenül körvonalazzuk az isteni és emberi vagy egyéb formát öltő szellemi lényeket is.

Legfőbb rétegei, szintjei állnak, a felső világból, középső világból és az alsó világból.

Őseink vallása szerint a világmindenség három fő részből állt.

– Az égi világból, ahol az isteni teremtmények, a dicső ősök szellemei, a lelkek és a jó, segítő szándékú szellemi lények laknak.

- A középső, vagyis az emberek világából, ahol mi és az általunk látott, érzékelt világ található. Ebben a világban élnek azonban más fajta lények is, kísértetek, erdei és vízi lények és vannak természetfeletti adottságokkal, képességekkel megáldott emberek is, táltosok, sámánok, boszorkányok, regősök stb.

– És a földalatti vagy alsó világ, a pokol. Itt élnek a gonosz szellemek, gonosz erők.

A három „világot” az Életfa vagy más néven az Égig érő fa, a Világfa vagy a Tetejetlen Fa köti össze. Az Életfa a Föld középpontjában áll, ott ahol a Föld köldöke van. Ez a hely mindig ott van, ahol a haza is van, ahol az adott nép lakik. A fa hét vagy olykor kilenc szintből áll felfelé is és lefelé is.

Tehát az égi világ is és az alvilág is egyforma, ugyanannyi rétegű és a fa gyökérzete ugyanúgy néz ki és ágazik, mint a lombkoronája, tehát teljesen szimmetrikus egymással a két vége. Erre utal a régi „a Föld hét csínja” kifejezés, ahol a csín rendet jelent. Őseink életében nagyon fontos dolog volt a harmónia. Mindenben rendszer volt és mindig mindennek megvolt a helye és az ideje. Az univerzum és az Életfa is ennek az elképzelésnek a jegyében épült fel.

Felső világ

Egy, Isten

Egy, más néven Isten (Ős-Ten, Iz-ten???) Úr, Úristen, Öregisten, Atyaisten, Jóisten stb. a fő istenalak, ő maga a teremtő, aki a világot létrehozta és a mindenség irányítója. Ő a panteon feje, segítő és igazságos, az égben lakik, ahonnan bizonyos mértékig passzívan figyeli a világ történéseit, de ha kell, segíti a világot, de büntet is. Neve már CHNGR (sumer) őseinknél is megtalálható Istin (jelentése „egy, egyetlen")

A szintén CHNGR (sumer) utód-, esetleg rokonnépnek tekinthető Hettitáknál (CHÉTA) Isztanu (Ištanu(š) vagy Šimegi, hatti Eštan, luvi Tiwat, Tiwaz vagy Tijat) a hettiták egyik napistene.

Emellet szintén CHNGR (sumer) utód-, esetleg rokonnépnek tekinthető Akkádoknál az egy számnév neve ištēn.

Boldogasszony (Bau-dug asszan), Babba / Istenanya

Csángók szerint Babba a világmindenség anyja.

A magyar vallásrendszerben a felső világ lényeinek nem minden esetben szokott családfájuk, lenni, mint más népek mitológiájában, ahol ennek kiterjedt változatait ismerhetjük meg. Egyéb más mitológiákhoz hasonlóan nálunk a tündérek világa szerteágazó.

Nálunk alapvetően isteni lény tehát Isten csak egy van, neki nincs neme, vagy ha azt meg kell határozni, akkor sok esetben ikeristenségként, képezik le, esetleg kétarcú Istenként, melynek van egy férfi és női oldala. Alap esetben Isten egymagában képezi a földi világot.

A Boldogasszony szintén nagyon régről ismerjük létezését, akit ma Babba Mária néven ismer a hagyomány. eredetileg valószínűleg Babba, vagy Baba volt a neve. A székely és csángó családok életében fordulópontot jelent, amikor a kisgyerek a Holdra mutatva, felismeri Babba Máriát. Neve a gyimesi csángók körében élő Babba Mária elnevezés, aki egy holdistennő, a Holdat nevezik Babba Máriának, a holdvilágot „Babba Mária lámpásá"-nak, a csintalankodó gyereket pedig a Holdra mutogatva azzal ijesztgetik, hogy „megver a Babba Mária". A népi vallásosságban azonossá vált Máriával, Jézus anyjával, az új hit részben a régire épült. A keresztény Szűz Mária csak a magyarok körében Boldogasszony, tehát a Boldogasszony nem egy általános keresztény elem, hanem inkább az ősi magyar hitvilág egy részének továbbélése keresztény elemekkel kiegészítve.

A „baba” szóalak igen régi, már őseink a CHNGR-ek (sumerek) is tiszteltek Baba nevű anyaistennőt.

Baba CHNGR (sumer) anyaistennő, „a bőség úrnője”.

Mivel az ősi magyar hitben egy Isten, egy Teremtő létezik, ezért a további lények ténylegesen nem Istenek, hanem elsősorban szellemlények.

Szélanya vagy szélanyó

A felső világhoz tartozik, de a világfa ágai közt él, ott van, a lakhelye egy barlangban ott őrzi a szelet. Öregasszony képében ábrázolják. Mondákból fennmaradt emlékek szerint a szél egy barlangból fúj. A barlang egy hatalmas hegy tetején van, valahol a világ végén ott  A barlangot egy öregasszony őrzi, Ő a Szélanya. A levegő a mozgásnak, a felemelkedésnek és az áthagyományozásnak volt a szimbóluma, és a magasba felnyúló fa vagy kerecsen madár formájában tisztelték. Néhány monda szerint, viszont ha meghal az öreg Szélanya, akkor óriási szél fúj. Az elbeszélések, mondák azt bizonyítják, hogy a magyar mondákban a szelet is megszemélyesítették. A falusiak szerint a szél szidása kárt okozott, így tilos volt szidni, átkozni. Tilos volt a forgószélbe baltát vagy bármilyen más tárgyat is beledobálni, nehogy megsértsék a Szélanyát, mert akkor elvész a termés. A Szélanya barlangban

Hadak ura, Hadúr

A Hadak Ura, vagy röviden Hadúr a régi magyar vallásban a tűz istene volt, később a háború istene lett. A magyar mitológiában Arany Atyácska és Arany Anyácska, a két főisten harmadik fia volt. Két bátyja volt a Napkirály és Szélkirály. A mennyben, a Világfa tetejének első szintjén volt Arany Atyácska vára, alatta a Napkirály Arany Erdeje, alatta a Szélkirály Ezüst Erdeje, és Hadúr Réz Erdeje volt a harmadik. Itt élt ő az istenek kovácsaként. Nagy férfi volt hosszú hajjal és tiszta réz páncéllal és fegyverekkel, mert a réz volt az ő szent féme. Feltételezések szerint ő készítette a legendás kardot, Isten kardját. amelyet Attila fedezett fel, és amellyel biztosította a hatalmát. Mi magyarok régen fehér csődört áldoztunk neki csata előtt.

A középső világ lényei

 

A középső világ a földi világ magával az emberek lakta földdel. Ezek a lények többségében az emberek lakta világban élnek.

Erdei lények

Vadöreg

(szőrrel borított testű, vad tekintetű öregember), erdei szelleme zömök testalkatú, ádáz pillantású, hosszú szőrzettel fedett ember. Afféle erdőpásztor: a havasokban barangolva őrködik a rengeteg és a vadak felett. A favágók nagy tisztelettel viseltettek iránta, mert könnyen haragra gerjedt, s odvassá tette a kivágni kívánt fákat, hazafele mentükben pedig megdobálta a munkásembereket. Ha viszont hússal és borral kedveskedtek neki, elvégezte a munkájukat.

Vadleány

(meztelenül jár, hosszú haja és körme van)

A kapnikbányai mendemondák szerint még a legerősebb embert is legyőzi. A láposiak úgy tartják, arca szép, meztelenül jár, de testét hosszú szőrzet fedi, haja a földet söpri, körmei hajlottak, karomszerűek. Lába hosszabb és keskenyebb az emberénél, nyomában kivehetők a lábkörmök és a talpszőrzet.  Ha felbosszantják, szelet kavar, amely kicsavarja a fákat, szétdönti a pásztorkalyibákat (úgy tűnik, az orkán és a dühöngő nő közti párhuzam nem az amerikai tornádókutatás találmánya.

Erdei leány

, éneklő kisasszony (a székelyföldi magyarok körében)

 

Erdők anyja

Szórványosan bukkan fel a gyűjtésanyagokban az 'erdők anyja'; a hóstiak csak annyit tudnak róla, hogy elveszi a gyermekek álmát. A fákban lakó szellemek egyik képviselője a Rima forrásának ezeréves fájában élő, a múltról regélő szellem. A másik a görgény-üvegcsuri tápió; a zuzmóval benőtt fáról a helyiek úgy tudták, ember lakik benne. Kenyeret vittek neki, belevágni pedig nem mertek, mert attól féltek, vérezni kezdene. A faszellem képzete áttételesen jelenik meg azokban a gyógyító eljárásokban, rigmusokban, ráolvasásokban, amelyek a betegséget egy megszemélyesített fára ruházzák át.

 

 Az ún. "természeti szellemek" (Pócs Éva megnevezése) másik csoportját a vízi lények alkotják.

 

A férfi "vízi ember"

A nagyobb folyók, tavak vagy mocsarak vizeinek lakója, és veszélyes az emberekre, mert lehúzza őket a víz alá.

A vízi ember a víz veszedelmes tud lenni, olykor tragédiákat okozhat. Azért, hogy ezt valahogy feldolgozzák, az emberek megpróbálták megmagyarázni az ilyen eseteket. Így születhetett a vízi ember, aki a folyók, tavak, kutak, örvények, vízesések lakója, s aki bizonyos időszakonként emberéletet követel. Ipolyi Tatáról és az akkor Pozsony vármegyéhez tartozó Láb településről hozza azt a mondát, miszerint a vízi ember minden évben engesztelő áldozatot, egy gyermeket kíván. (Ezzel magyarázták az úszni nem tudó gyerekek halálát.)

A néphagyomány szerint a Léva melletti Perec pataknak is volt egy zöld ruhás vízi embere, aki időnként bejárt a városba. Onnan lehetett felismerni, hogy folyton csöpögött róla a víz. Egy alkalommal megbántotta a mészáros, amit a vízi ember nem felejtett el, s mikor a mészáros a patak mellett járt, berántotta a vízbe. A mészáros lelkét egy korsóba tette és kifüggesztette vízi palotája falára – a többi mellé. A Perecben egyébként a hiedelem szerint vízi asszonyok is voltak, akik magukhoz csalogattak már pár embert…

A tündérek

A tündérek, akik a csodás szépségű arany boldoghonban, Tündérországban, túl az Óperenciás tengeren laknak. A tündérek a csodálatos világban az emberiség, a természet, a föld jótevő anyáiként jelennek meg, kik a halandókat kegyelve, látogatva boldogító munkával és művészettel áldják meg. A tündérek a természet ölén, átváltozásra képes szellemek voltak, akik gyakran csodálatosan szép nőnemű lények alakjában jelentek meg. Nevük valószínűleg a tündököl, elcsábít, illetve tünékeny, fel- és eltűnik szavakból ered. Az emléküket a népmesék őrizték meg. Egyes gyűjtések szerint a nagyrészt lakatlan Csallóközben is tündérek laktak régen. Erdélyt a vlach betelepedés előtti időkben sokszor Tündérországnak is nevezték, tündérvilág volt.

Sellő, mint a tündérek egyik megjelenési formája

Zuhatagok, kis folyók szellemei. Felsőtestük csodás szépségű lányé, míg testük többi része halfarok. A gyors folyású patakok, folyók tetején képződő habból lehet felismerni.

Tündér (sellő) – jó szándékú, szép női lény. Képes átváltozni, hirtelen eltűnni, vizekben vagy azok környékén lakik. Víz alatti palotákba is képzelték, ahol félig hal, félig nő alakjában képzelték. Királynőjük Tündér Ilona, Tündérország egyik uralkodója. Neve valószínűleg a tűnik, igéből származik. Így a sellő a tündérek egyik fajtája, de inkább megjelenési formája lehet.

A tündérek világa sokrétű volt és sok adat fennmaradt róluk.

Magyar tündérmitológia

 

A tündérmítoszok ősvallásunk részét képezik, melyek szerint a történelem előtti időkben tündérek érkeztek a Tejútról és az Esthajnalcsillagról hazánk földjére. Istennői, teremtőképességekkel rendelkeztek, és gyakran estek szerelembe földi emberekkel. Érdemes megemlíteni, hogy régi-régi őseink idején a tündér, egyik változata dingir, isteni jelentéssel is társult. A tündérek a kereszténységben lévő angyali lényekhez hasonlóak. Istenhez közelálló, óvó, védő szerepkörrel rendelkeznek. Bármilyen alakot felvehetnek, de általában szépséges női alakban hivatkoztak rájuk.

Erdély területeit Tündérországnak is nevezik, mely Kolozsvártól Brassóig terjed. Ez esetben a Tündérország kifejezés nem képzeletbeli birodalomra utal, hanem arra, hogy Erdélyben egymást érik a tündérekről elnevezett hegycsúcsok, folyók, források, dombok, városok, várromok, mint például Székelydálya, Ramocsa-mező, Firtos hegye, Rapsóné vára.

A tündérregék legismertebb átörökítője Benedek Elek, a legszebb és legátfogóbb leírásokat pedig Ipolyi Arnold ősvalláskutatónak köszönhetjük:

„Ez emlékek tanúsítják, hogy Erdély és hétvára, a héterdő, nem ok nélkül tartatott a tündérek regés honának, rá a tündérek honát jelölő hetes szám utalt már, vagy hogy e számok értelme ránézve ily mythosi alapból alkalmaztatott, mint a hol bizonyára az egész magyar földön legrégibb, és legeredetibb ősvallási pogány cultus létezett, ha felvesszük hogy az attilai székely maradékok által ez az újabb bejövetig élénken és szakadatlanul gyakoroltatott, mint pedig a Magyarországban megerősült kereszténység idejében, amannak Pogány váraiban még sokáig dívott a papi jósnői szertartások, és az őshit emléke sokáig fentartatá az általunk képviselt tündéri képzetek emlékét is, minélfogva természetes, hogy a tündér emlékek még élénkebben fenmaradtak e helyekhez tapadva, a minthogy már általában is a legbecsesebb néhány mythosi emlékünk.”

Szintén tündérregéink átörökítője Orbán Balázs és Kőváry László kutató, valamint Vörösmarty Mihály költőnk.

Fontos! A magyar mitológiában a tündérek emberszerű lények, sok történet van arról, hogy emberekkel házasodtak. A régi, és a modern kori meséktől eltérően a mitológiai tündéreket a mai szóhasználatban tündének lehetne nevezni. A modern történetek különválasztanak egy apró termetű szárnyas lényt, amelyet tündérnek neveznek, és egy emberszerű lényt, melyet tündének. Bár a tündérek bármilyen alakot felvehetnek, elsősorban emberi formában jelenítik meg legtöbbször őket

A magyar mitológiában a tündér és a tünde ugyanaz az emberszerű és egyben emberfeletti jóságos, óvó, védő lény. Elsősorban a mesékben és a modern történetekben lett a két azonos gyökerű elnevezés különvéve. A tünde név Vörösmarty Mihály alkotása a tündér szóból, s első ízben a Csongor és Tünde című drámai költeményében bukkant fel.

Így a magyar mitológiában a tündér és a tünde ugyanaz.

Név szerint ismert tündérek:

 

Estilla, Rapsóné, a tündérek királynéja

            Rapsóné vagyis Rabsonné leánykori neve Estilla, Estillő volt, mely csillagszármázását mutatta, hiszen az Esthajnalcsillagról, az esti fénylő csillagról érkezett a Földünkre.

A tündérkirálynő kedvenc virága a boglárka, melyet Rapsóné rózsájának hívnak. Mint minden mitológiai fejedelemnek, égből jött istenasszonynak, neki is van eszmei fenségterülete, mégpedig a szerelem, a siker és a gazdagság. Ez ügyekben érdemes a segítségét kérni.

Rapsóné szép, fiatal tündér, aki egy bűvös kakas és egy táltos macska segítségével építette fel várát a szinte megközelíthetetlen sziklán (más változat szerint a várat férje, Rapsó rabonbán építette, aki később csatában elhunyt). Testvérei, Firtosné és Tartodné szintén tündérek voltak (egyes legendák további testvéreket is megemlítenek), és váraikban esténként egyazon időben gyújtották meg a gyertyákat. A vártól nyugatra elhelyezkedő Borza-nyereg alatti barlangban aranyhajú tündérek laktak, akiknek Rapsóné volt a királynéjuk, és mindig elkísérték őt, mikor látogatóba indult testvéreihez.

 Firtos, a jó tündér

            Firtos tündér Estilla húga, s jó tündérként egészséget ad a hozzáfordulóknak, amolyan tündérbába féleség. Állandó viszályban áll gonosz testvérével, Tartoddal, aki még a várának az alapkövét is ellopta. Ám, amikor éjfélt kukorékolt a kakas, eltört a vasrúd, amivel a nagy követ szállították, a kő pedig a Korond-patakba esett.

Napjainkban Likas kő néven turistalátványosságnak számít. A gonosz testvér nagy irigységében még Firtos szerelmét is letaszította a hegyről, ám a legény lova fent akadt egy sziklán, és azon nyomban kővé vált. A kővé vált ló, vagyis Firtos lova, ott a várhegy oldalában az időjárást mutatja a helybélieknek.

Tartod, a gonosz tündér

            Estilla másik húga Tartod tündér, akit inkább lehetne boszorkánynak nevezni, hiszen még az ördögökkel is lepaktált, azokkal múlatva nappalt és éjszakát. Ami rosszaság történt arrafelé, annak többnyire Tartod volt az okozója. Várhegye aljában temérdek kincset gyűjtött össze, ám mindez földi halandó számára mindig is megközelíthetetlen volt. A legenda szerint csak egy pásztorlegénynek sikerült leereszkednie a földalatti birodalomba, ahol megküzdött a három-, az öt- és a hétfejű sárkánnyal, miután megszerezte a legendás aranykardot. Kiszabadította a sárkányok tündérfeleségeit, ám azok nemhogy hálásak lettek volna neki, hanem a mélyben hagyták. Szerencsére egy holló megsegítette, és amikor sikerült visszatérni a földi világba, megtalálta a legszebb tündért, akit végül feleségül vett.

Tartod tündér gonoszságai nem maradtak büntetlenül. Bárhogyan építgette ördöngős barátaival a várát, reggelre mindig összeomlott.

Ramocsa, a boldogság tündére

           Ramocsa Estilla unokahúga, aki önfeledt boldogsága miatt népszerű, s amerre jár, virágok, ramocsavirágok nyílnak a lábai nyomában. Errefelé a henye boroszlánt hívják ramocsavirágnak. 

A hétköznapi földi boldogságért fohászkodtak hozzá eleink, s virággal mutattak be áldozatot neki. Ramocsa tündér egy pásztorlegényhez ment feleségül.

Dála, az anyaság tündére

            Dála, Ramocsa tündér fiatalabbik nővére volt, aki szintén egy pásztorlegényhez ment feleségül.

Ahol letelepedtek, egy kis patak mentén, ott idővel egy falvacska alakult ki, melyet róla neveztek el Székelydályának. Dála a családi boldogság, az anyaság tündére.

Klára, a fájdalom tündére

            Ramocsa legidősebb nővére, Klára is egy pásztorlegényhez ment feleségül. Ők a bágyi vár domján éldegéltek, ám a pásztor kicsapongó, mihaszna életet élt, és a tündér nagy szomorúságában véget vetett az életének. Könnyeiből forrás fakadt, melyet Klára-kútjának neveztek el.

Aki iszik a kút vizéből, arra átokként nehezedik Klára minden fájdalma, ezért többnyire csak gonosz célzattal merítenek a vízből.

A remete tündér

            A bózesi határban van egy savanyúforrás, melyben egy tündér lakik. Szinte sohasem hagyja el a forrást, s naphosszat csak imádkozik. Aki felkeresi, és kellő tiszteletadás után kéri a tündér közben járását ilyen-olyan ügyben, a tündér teljesíti kívánságát.

Tarkő, Olt és Maros tündérek

            Tarkő tündér vára Balánbánya felett található egy magas sziklás hegyen. A csodaszép tündérasszonynak minden oka megvolt a szomorúságra, mert szépséges leányai, Olt és Maros folyton folyvást civakodtak. Keserűsége még nagyobb lett, amikor tündéri nagyhatalmú urát a király száműzte a Fekete-tengerhez engedetlensége miatt. A két kis tündérleány látva anyjuk szomorúságát félretették civakodásaikat és együtt kérték a tündérasszony beleegyezését, hogy apjukat felkeressék, hírt hozzanak felőle.

A tündéranya suhintott az arany varázspálcájával, mire a leányok patakká változtak. Olt sebes iramban vágtatott a tenger felé, Maros azonban lassan, óvatosan haladt a hegyek között. A Dunába érve egymást átkarolva haladtak tovább, s miután a tengerhez érve üdvözölték tündér apjukat, hableányokként merültek el a kék vízben.

A királykői kevély tündér és a Bába köve

A Brassó melletti királykői várban lakott egy szépséges tündérleány, akire a szemközti Feketehalom várában lakó Fekete királyfi szemet vetett. Ám a tündér csúnyán kikosarazta, a királyfi pedig elemésztette magát szerelmi bánatában. A királyfi anyja bosszút esküdött a fia halála után, és hadseregével elindult a királykői vár felé. Megijedt a tündérlány a nagy harci zajra, és árkon-bokron keresztülfutott büntetése elől. Ám a királyné folyamatosan szórta felé az átkot, mely utol is érte a tündérleányt, így az kőbálvánnyá változott a fogarasi Vajda és Récse határán. Ezt a kőbálványt hívják a helybéliek Bába kövének.

További ismert tündér nevek: Torja, Kecskekő, Nemere, Aranyka, Délibáb

Rapsó Rabonbán, Estilla férje. Eddig az egyetlen név szerint ismert férfi tündér a mitológiában.

Okna tündér és Dalkár, a fiatal óriás

Volt idő, amikor az óriások háborúba keveredtek a tündérekkel, és bizony az óriások látszottak győzedelmeskedni. Az óriás vezér fia, Dalkár, vadászat közben megpillantotta az erdőben táncoló szépséges Okna tündért, s azon nyomban beleszeretett. Okna is szerelemre gerjedt az ifjú óriás iránt, s mivel törvényeik tiltották őket egymástól, ezért titokban találkoztak. Egy alkalommal Okna éppen szerelmére várakozott, amikor hirtelen egy csapat óriás vette körbe, kiknek a vezére egy hatalmas kardot döfött a szívébe.

Ebben a pillanatban érkezett a tisztásra Dalkár. Látta összeomlani kedvesét, és a fölé hajló ádáz gyilkost. Eszét vesztve rohant a támadóra, és midőn tövig nyomta tőrét annak testébe, felismerte saját apját, az óriások vezérét. Fájdalmas üvöltésére tüzet és lángnyelveket szórva megnyílt a föld, magába rántva Okna testét és az őrjöngő Dalkárt. Abban a pillanatban az óriások kővé váltak, és a megdermedt testeikből kiemelkedett a szép Detonata szirt, ott messze a nyugati havasokban.

Tündér Ilona, a szerelem és a szépség tündére

            Talán a legismertebb Tündér Ilona legendája, mely szerint beleszerelmesedik Árgyélus királyfiba, de egy csúf boszorkány ármánykodása miatt el kell válniuk egymástól. Árgyélus királyfi elindul szerelmét felkutatni, miközben ördögökkel, óriásokkal, sárkányokkal kell megküzdenie.

Kitartása, ereje és bátorsága révén nemcsak megtalálja kedvesét, hanem a szerelmüket beárnyékoló átkot is megsemmisíti. A mende-mondák szerint Árgyélus királyfi annak a dúsgazdag perzsa Darius királynak volt a fia, aki egészen Felsősófalváig, egyesek szerint Homoródalmásig menekült az ellenségei elöl, s kincseinek nagy részét egy itteni barlangban rejtette el. Történelmi tény, hogy Darius hol a szkíták, hol a görögök elől menekült a Kárpátok felé.

„Tündér Ilona ősmagyar legendája az egyetemes kultúra, a világ kulturális örökségének egyik legszebb története.” (Hummel Rozália)

Tündér Ilona vára Kovásznától keletre, a Pokolsár, vagyis Duromó birodalmának kapuja felett található. Ő vigyázza Tündérországot keletről. A történetek szerint, miután újra egymásra leltek Argylus királyfival, a királyfi apjának a várában telepedtek le, így a Kovászna melletti várban többnyire tündér pajtásai éldegéltek, és Tündér Ilona jobbára csak látogatóba jár hozzájuk. Tündér Ilona szintén Rapsóné rokonságához tartozik, ám csak szegről, végről.

Tündér Ilonát Világszép névvel is szokás illetni, gyönyörűsége okán. Szépségért, fiatalságért és boldog szerelemért folyamodtak hozzá a régi időkben. Legendája visszaköszön Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményében is.

A szépasszony

A magyar ősvallás egyik „istennője”, szerelem „istennő”.

Az ősmagyar hiedelmek szerint, a szépasszonyok hosszú hajú, fiatal lánydémonok, akik csupa bűnös dolgot tesznek, például az ördöggel hálnak, elcsábítják a falvak férfijait, újszülött babákat rabolnak el, cserélnek ki, az elhagyott csecsemőt megszoptatják, akinek emiatt „zöld megy a gyomrából”.

Ezek az emberszerű, szellemi lények csoportosan, fehér ruhában jártak, buja táncmulatságokat tartottak, énekeltek, esténként pedig a patakban fürdőztek. Őseink abban is hittek, hogy a szépasszonyok elkötik a lovakat az éjszakai tivornyákhoz, ezért mákot szórtak az istálló elé, hogy a lovak biztonságban legyenek.

A lény gyakori megjelenési formájának tartották a szelet és a madarakat. Elődeink abban is hittek, hogy a szépasszonyok okozzák a különféle betegségeket, de csak azokat sújtják kórsággal, például bőrbetegségekkel, lábfájásokkal, akik megzavarták a szeánszokat, vagy beléptek az általuk kitaposott körbe.

Gyakran előfordult, hogy a szépasszonyokat és a boszorkányokat egy lapon emlegették, és még a középkori boszorkányperek esetében is használták a lény elnevezését.

A szépasszonyok hiedelemköre is a boszorkány cselekedeteivel rokonított, jóllehet ezeket külön lényként tartjuk számon: a tilalmas helyek tabujának megsértése, a szépasszony táljába való belelépés már a boszorkányok tetteinek széles skáláját bővíti. A néphit szerint újszülött csecsemőket rabolt, férfiakat csábított el, az ördöggel hált. Ellentétben a tündérrel, inkább rossz tetteket hajtott végre.

Kedd asszonya

A népi hitvilágban több büntető alak is feltűnt, az egyik leggyakrabban említett büntető a Kedd asszonya, akit a népkutatók Szent Annával azonosítottak. A Kedd asszonya a nőket büntette, ha azok megszegték a keddre vonatkozó női tilalmakat, mint a mosás, szövés vagy fonás. Úgy tartották, hogy büntetésképp láthatatlanul felpofoz, éjszaka megijeszt vagy becsapja az ajtót.

Boszorkány, vaosorrú bába

A vasorrú bába alakja ugyancsak az Anyaistennő alakjára utalhat: segítő öregasszony, szellem. A mai nyelvhasználatban szinte azonos a → boszorkány fogalmával, pedig a boszorkány a hiedelmek alakja és természetfeletti erejű személy, a vasorrú bába viszont a mesék hőse, és természetfeletti lény. Előfordul vasfogú bába, vasbába néven is. Tévesen szláv eredetűnek vélték, de éppen a jellemző vasorrú jelző a szlávban hiányzik.

A pártus szkíta, majd később a szasszán birodalom perzsa és szkíta lakosságú birodalmában az arisztokrácia egyik része, főként földbirtokos réteg egyik magasrangú katonai társadalmi rétege, vagy annak képviselője a vuzurgan vagy vazarka. A szasszán birodalomban a wuzurgán tisztséget betöltött személy a király koronázásán jelen volt. Csak érdekességképp mutatom ezt a szót is, de kutatásra érdemes. Bár a magyar boszorka, boszorkány már teljesen más jelentéssel bír, a szavak jelentéstartalmi változatossága nem zárja ki hogy a kettőnek eredetileg volt köze egymáshoz. Hozzáteszem, hogy a magyar boszorkány szó eredetileg gyógyító esetleg füvesember jelentéssel bírhatott, majd varázsló, később negatív felhanngal bírva bekerült a mesék világába.

A sárkány

A magyar mitológia sárkánya a balkáni sárkányalakokhoz hasonlóan alapvetően időjárás lény, többek között a jégesőt is sárkány okozza. Úgy tartották, hogy olyan kígyókból és halakból lesznek sárkányok, amik 7 éven keresztül mocsárban élnek. A táltos feladatai közé tartozhat a sárkánnyal való harc, de nem a fizikai világsíkon, hanem szimbolikus, vagy szellemi síkon. A „sárkányharc-történetekben” a táltos az égbe emelkedik, hogy a felhők között megküzdjön a sárkánnyal, hogy ezzel elűzze a rossz időt.

A sárkány szó Erdélyben forgószelet is jelent és a magyar történetekben a sárkány gyakran forgószélben érkezik. Más népeknél általában vizisikló, vizikígyónak is nevezik.

A magyar kultúrkörben a sárkány mítoszok és legendák ősi sárkánya, isteni szörnyetege és a kincseket őrző lény, legtöbbször szárnyas, pikkelyes hüllő alakjában, ám egyes esetekben a megjelenése ötvözheti más lények egyesített tulajdonságait is.

A magyar történetekben kétféle alakban ismerik:

    „A tarajos csúszó, tarajos kígyó félelmetes, természetfeletti erejű kígyó. Szárnyas alakú, elöl lóhoz, hátul kígyóhoz hasonlít, pikkelyes kemény bőrű, hosszú körmű, hosszú fogú, lángoló tarajú; szikrát fúj, lángot hány. Színe különböző: sárga, fehér, fekete, vörös, kék, de lehet piros nyelvű, vörös testű, piros-fekete pikkelyes farkú, fekete-sárga szárnyas is.”

    „Sárkány, mint a garabonciás lova, kapcsolatban áll a viharral, jégesővel és a kincsekkel. Olyan halból vagy kígyóból lesz, amelyet mocsárban, kőszirtben elbújva hét évig emberi szem nem látott.”

A legrégebbi, univerzális funkciójuk alapján az anyagi és szellemi világ közötti kapcsolatot szimbolizálják, amelyek között szabad átjárásuk van.

Később általában a természeti erőkkel, jelenségekkel azonosították őket, melyeknek vagy az okozói, vagy az elmulasztói lehettek. Általánosságban kijelenthető, hogy legtöbbször a pusztító, villámló viharokkal hozták összefüggésbe a sárkányok megjelenését, ahol a vihar mennydörgése tulajdonképpen a sárkányok tombolása volt az égben. Pivárcsi István Székelyföldi legendárium című műve szerint az égben egymással csatározó sárkányok a farkukkal összetörték a felhőket, melyekből hatalmas özönvíz zúdúlt a magyar földekre.

Mielőtt a sárkány hüllőszerű teremtménnyé vált egy emberforma szellemi lény volt, akinek több feje is lehetett, amelyek lelkeket jelképeztek.

Ha nem időjárás lényről van szó, akkor a Sárkányok őrzők, ilyen tekintetben mindig is azok voltak.

Ha valamit (bármit akár egy népet is) rábízol, egy sárkányra-biztosra veheted, hogy
mindent megtesz azért, hogy a feladatát teljesítse. Így teremtettek, ez a létük értelme.

A Hunok a legendás sárkányt tekintették az Ég Ura egyik legmegfelelőbb jelképes kifejezőjének.

A kínai krónikák szerint a hun uralkodó dinasztia elnevezése sárkánynemzetség volt, és a hun király a tavaszi újjászületés ünnepén a „Sárkány szentélynél” mutatta be áldozatát az Ég Urának. A sárkány szó Fehér Fejedelmet jelentett: sár a fehéres-sárgásan izzó Nap színét, kán pedig kánt, fejedelmet, uralkodót, istent.

A későbbi Hun Atilla király címe ősi nyelven Sárkán – aranykirály, napkirály

A garabonciás

Az ősi elképzelés szerint a garabonciás egy jól iskolázott vándordiák képben alakot öltő, természetfeletti lény, aki nagyon jól ismeri a fekete mágiát. A vele kapcsolatos hiedelmek arról szólnak, hogy egyszer csak beállított a parasztházakhoz, ahol tojást kért a ház tulajdonosától.

Ha nem kapott tojást, akkor jégeső és vihar jelezte a dühét. Az elődeink szerint ez úgy történt, hogy a lény fogott egy könyvet, amiből megidézett egy sárkányt, majd azon lovagolva, annak farkával leszakította a fákat és a házak tetejét.

kép: internet

A legendák szerint a harangozással és a kutyaugatással el lehetett űzni a garabonciást. A mondák szerint a sárkány egy víziállatból, vagy más sárkányból született, aki hét éven át hordta és szoptatta. Hét vagy tizenhárom éven keresztül az emberi szemtől rejtve, kígyó alakjában nevelkedett, és sárkövet nyalogatott, ha megéhezett. A garabonciás erről a rejtekhelyről hívta elő a sárkányt, akivel társulva, együtt okoztak természeti katasztrófákat.

Bákász (Zsákos ember, Bakurász, Bakarasznyi ember, Böbös, Kókó, Konkó, Zöld Lific)

Ez mind-mind egy és ugyanazon lénykülönböző elnevezése. A mumushoz hasonlóan egy rosszindulatú, gyermekeket ijesztgető szellem, rém. Annyi az eltérés a mumushoz képest, hogy neki nagy vonalakban ismerjük a kinézetét. Egy apró termetű, görbe hátú, villámgyorsan mozgó, karvaly orrú, gunyoros mosolyú emberke, aki összefogdossa a csintalan, rossz gyerekeket és elviszi őket. A mumussal ellentétben azonban el is viszi a gyermekeket, de fél is tőlük. Olyan történet is ismert, amelyben a Bákász a Holdon lakik.

Mumus

A mumus vagy bubus gyerekeket ijesztgető láthatatlan lény. Legtöbbször a sötétséggel hozzák összefüggésbe. Bizonyos feltevések szerint azért nincs az alakjáról leírás, mert csak a saját félelmeink megtestesítője.

Mókár

Ő is az előbbiekhez hasonlóan, gyermekeket ijesztgető lény volt. De kinézetre inkább az Ördöghöz hasonlított. Elnevezése viszonylag későn került be a magyar néphagyományba és folklórba, hiszen az első említése a XIII. századból való. Feltehetőleg a kunok „hozták magukkal” az ő mitológiájukból került át a miénkbe.

Markoláb

kép: internet/ GLeArt

Az ősmagyarok úgy gondolták, hogy a nap- és holdfogyatkozás azért következik be, mert egy sárkány-, kutya- vagy farkas testű teremtmény megeszi az égitesteket. Napfogyatkozáskor az emberek fogtak egy fehér tálat, amibe tiszta vizet töltöttek, majd nézték az égbolt tükörképét, amin a szörny bekebelezi a Napot.

Ilyenkor az őseink a kutat gondosan lezárták, hogy az ne jelenthessen átjárót az alvilág és a földi világ között. Szintén ezt tették annak érdekében, hogy a Nap előtt elszálló démon vizelete ne mérgezze meg az ivóvizet, ami halált hozna az emberekre és a jószágokra.

Anno a gyerekeket is gyakran ijesztgették a kitalált lénnyel. Különösen a palócoknál volt szokás, hogy a felnőttek azt mondták a rosszalkodó lurkóknak, hogy: „Vigyázz, mert elvisz markoláb!”

Néhány forrás szerint ebben valójában nem hittek a felnőttek, tehát csak azt akarták elérni, hogy a gyerekek ne másszanak a kútba, ne kószáljanak egyedül a sötétben.

A palóc néphitben ismert alak egy kutyához hasonló, szőrös fekete állat, aki nap- vagy holdfogyatkozáskor megeszi a szóban forgó égitestet, majd kihányja azt.

 

Segítőszellemek

 

Őrszellem

Nem tudni melyik világban élt, valószínű, hogy a jó őrszellemek a fenti, míg a rossz őrszellemek, ha egyáltalán voltak ilyenek az alvilágban.

Emberi felfogás szerént felsőbb szellemi lény, mely titkos erejénél fogva az emberek sorsa fölött őrködik, midőn némi belsugallat által a veszély ellen óvatosokká teszi őket, a veszélyt elhárítja tőlök, stb. Ilyenek a bibliai értelmü őrangyalok. Átv. ért. emberi lény is, mely bennünket oltalmaz, vagy valamely nagy veszélyben megvéd, vagy megvédett.

Lidérc

A lidércet lúdvércként is emlegették az ősmagyarok, akik abban hittek, hogy ez a démon ráül az emberre, akinek megnyomja és „megszopja”, vagyis megduzzasztja a mellbimbóit, esténként pedig a vérét issza.

lidérc fény

Ördögszerető és Ludvérc néven is emlegetik. Maga a lidérc kifejezés mára egy gyűjtőfogalommá vált, eleinte a magyar mitológiában démonként ismerték. Országszerte másképp ismerik, de leggyakrabban fényjelenségként vagy tüzes alakként említik, aki emberi formát ölt magára, általában egy elhunyt szeretőét vagy házastársét, valahol viszont szárnyas madárhoz hasonlító, ijesztő alak. Úgy tartották, hogy a kéményen vagy a kulcslyukon jut be a házba és az első kakasszóra el kell tűnnie. Főként a Dunántúlon úgy védekeztek ellene, hogy nyírfaágat helyeztek a házra, amivel megakadályozták, hogy a házba jusson.

Lüdérc

A lidércet nem szabad összekeverni a lüdérccel, ami a legendák szerint egy ember (általában régi szerető, elhunyt házastárs) alakjában megjelenő, tüzet szóró szexdémon.

Tüzes szeretőként, kísértő lényként elhagyott helyen, gödörben, mélyedésben, erdőben, bozótos legelőn, temetőben tanyázik. Naplemente után indul útjára. Szikrákat szórva, célegyenesen, lassan vonul át az égen. Nyomtatórúd vagy üstökös alakja van. Feje széles, gömbölyű, teste és farka hosszan elnyúló. Olykor felismerhető benne egy férfi- vagy kígyóalak. Általában magányosan, gyakran tanyán élő csalódott lányokat, megözvegyült asszonyokat kísért. A kiszemelthez érve villámgyorsan csap a házára, a kéményen ereszkedik be a házba, s a csalfa szerető, a meghalt vagy távollévő férj alakjában egész éjjel szerelmi kapcsolatot tart áldozatával. Ritkábban az ablakon át magával ragadja áldozatát, az erdő fölött meghordozza, s hajnalig az erdő szélén szerelmeskednek. A hajnali nap sugarai nem hullhatnak rá, ezért hajnalodás előtt sietve távozik.

Ehhez az adta az alapot, hogy az ősmagyarok hittek a lidérccsirkében, ami a segítőszellemek legelterjedtebb formája volt.

A lidérccsirke

Segítő lény, de a segítségnek ára van, léte a gazdája segítésén alapul, de csak is a gazdája testéből, annak erejéből tud fennmaradni, ezért őt gyengíti. Folyamatosan szívja az ember életerejét. Ha valaki túlzottan hataloméhes vagy gazdagságra éhes és nem küldi el a segítőszellemet időben, akkor az megbetegítheti akár bele is halhat az életerő elszívásába.

Az juthat hozzá, aki fekete tyúk első tojását vagy apró tojást a hóna alatt, esetleg trágyadombban kikölti. Több esetben a tojást egy fekete kakasnak kell tojnia és ez az a tojás, amit ki kell költeni. Gazdájával éjjel szeretőjeként együtt hál, annak neme szerint változik éjszaka nővé vagy férfivá. Tulajdonosa a kebelén is hordhatja. Szórványos adatok szerint éjjel nyomja őt, vagy vérét szívja. Gazdája mindenképpen legyengül, beteg lesz vagy meghal. Szolnok megye több helyén ismert volt valamilyen neki készített ételre vonatkozó hiedelem: visszafelé kavart kását vagy sótlan ételt főz neki a gazdája, vagy minden étel első falatját neki adja. „Mit hozzak?” vagy „Mit-mit-mit”? Kérdésére a gazdájának mindig felelnie kellett; minden kívánságát teljesíti. Pénzt hord tulajdonosának, így az meggazdagszik. Közismert hiedelemmondák szóltak a tőle való megszabadulásról: teljesíthetetlen feladatot kell neki adni, kötélben homokot vagy rostában vizet hozatnak vele, amibe belepusztul. Más adatok szerint erdőbe csalogatják és fába beékelik.

Mándli, manó, piritus

Az apró emberke alakjában megjelenő segítő-ártó lény a lidérccsirke elterjedési területén is ismert, és általában piritusnak nevezik. Leggazdagabb volt a rá vonatkozó anyag Zala megyében, itt földi ördög, fődön föllü való ördög a neve. Vas megyéből ismert a mándli név. Sok rokoni szál fűzi a lidérccsirkéhez és az ördöngös kocsis-mondakör segítő ördögeihez. A megszerzés módja lehetett a csirkééhez hasonló, de általában véletlenül találták, vagy vásárolták: rongyba, dobozba, üvegbe, tarisznyába, kabátzsebbe téve. Aki meg akar tőle szabadulni, valamibe beletéve eldobja vagy eladja.

Gazdája hirtelen meggazdagszik, rendkívüli tettekre képes, mert „ördöge van”, „piritussa van”, „piritussos” (Csalogovits 1938). Zemplén és Tolna megyei adatok szerint a gazdájának szeretője, gazdája a lelkét eladja neki, minden ételéből az első falatot neki adja. A göcseji földi ördögöt általában kocsisok (néha vadászok) tartották; ezek megegyeznek az ördöngös kocsis-mondák segítő ördögeivel.

Szórványosan dudásokkal, aratókkal, vadászokkal és általában a tudósokkal kapcsolatban is ismerünk segítő ördögökre vonatkozó adatokat; csakúgy, mint a lidérccsirke, csak saját gazdájukat teszik szerencséssé.

Ide tartozhat még az ördög egy fajtája, földi ördög.

 

Házi kígyó

 A kígyó a magyar nép hiedelmeiben természetfeletti erőkkel rendelkezik. Minden háznak van egy kígyója, mely házi védőszellemként van jelen. Védi a család nyugalmát, ha idegen közeledik. Színe rendszerint fehér, de lehet sárga, zöld, szürke és fekete is. 

A kígyó a magyar népi hitvilágban

A kígyó a magyar nép hiedelmeiben is természetfeletti erővel felruházott állat. Az általános elképzelés az volt, hogy minden háznak van egy ilyen kígyója, ami házi szellemként funkcionál. A család jóléte, gazdagsága, boldogulása függ tőle. A házban, többnyire a ház falában, a tűzhelyben, vagy a küszöb alatt él. Védi a család nyugalmát, ha idegenek közelítenek, jelez. Hangja sajátos: fütyül, csörög, vagy ketyeg. Színe: rendszerint fehér, de lehet sárga, zöld, szürke, vagy fekete is. Ha előbújik, akkor tejjel kell táplálni. Ez azért nagyon fontos, mert úgy tartják, hogy élete kapcsolatban van a házigazda, vagy a kislánya életével. Azt mondják ugyanis, hogy ha a kígyót valaki bántja, vagy agyonüti, akkor a házat szerencsétlenség, vagy tűzvész éri, meghal a gazda, vagy a kislánya. A hiedelemmondákban egy gyermek (általában kislány) megfelezi az ebédjét (rendszerint tejet) a kígyóval. Amikor a kígyót agyonütik, akkor a kislány utánahal. Szalontai hiedelmek szerint a házi kígyó fészkében kincset őrzött. Máshol pedig azt tartották, ha valaki megeszi a döglött házi kígyó húsát, az érteni fog az állatok nyelvén. A Gesta Romanorumban egy teljesen másfajta kígyó szerepel. Egy olyan esetet említenek, amikor egy kígyó belebújt egy királyfiba, s rágta őt belülről. Amikor távozott belőle, akkor megszűnt a királyfi fájdalma és betegsége.

Szoros kapcsolatban vannak a családdal, amennyiben egyik ős lelkéből váltak házi szellemmé, a nemzetséget, családot pártfogoló őrzőszellemmé. Házi csúszó, fali kígyó, pézsmakígyó, fehércsúszó neveken is ismerik.

Hangjáról lehet megismerni: „ketyeg”, esetleg „csörög”, „fütyül” a falban. Egy közelmúltban gyűjtött, Zala megyei adat szerint: „a háznak van kígyója, hallottam is, ollan picit, hogy piitty, piitty, hallatszott.” Ha előbújik a falból, tejjel kell táplálni. Általános hit volt, hogy a ház szerencséje vagy a házigazda élete a kígyó életével szoros összefüggésben van: nem szabad bántani, elpusztítani, mert akkor a házat szerencsétlenség, például tűzvész éri, a gazda vagy a gazda kislánya meghal.

További lények

Mitikus és/vagy valódi állatok nagyon gyakoriak a magyar mítoszokban, köztük:

Turul (Etele és Árpád hadijelvénye is turulmadár)

A világfa tetején él

Ősi magyar jelkép a turulmadár, vagyis a kerecsensólyom, mely a nemzet létét jelképezi. Eredetmondánk legfőbb alakja, mely honvisszafoglaló őseink hitvilágában jelenik meg először, és végigkíséri a magyar történelmet. Az Álmos és Árpád címerpajzsán fellelhető sasszerű madár, a szárnyait kiterjesztő turul mindig is a haza védelmét szimbolizálta, ezért választották országszerte a világháborúban elesettek emlékműveinek jelképévé, díszítőelemévé. A Szent István kardját markoló turulmadár szimbolizálta a II. világháborúban harcoló magyar honvédek elkötelezettségét az ország védelmére. Kézai Simon szerint már Attilától a koronás fejű turul volt a magyarság hadi jelvénye. Egyes elképzelések szerint a mondai turul a kerecsensólyommal azonosítható.

Teljes bizonyossággal nem dönthető el, hogy a turul valójában sas vagy sólyom; a mítoszok értelmezése alapján egyesek szerint sasról van szó, a nyelvi bizonyítékok viszont a sólyomjelentés mellett szólnak. A legendák kétszer is említik a turult. Anonymusnál olvashatjuk Álmos fejedelem születésével kapcsolatban: “A Magóg király nemzetségéből való Ugek feleségül vette Emesét, akitől Álmos nevű fia született. Azon csodás eset miatt nevezték el Álmosnak, mert anyjának álmában isteni látomás jelent meg héja-forma madár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.”

Így született meg az Árpád-ház. A turulnak a honvisszafoglalás legendájában is kiemelt szerep jutott. Eszerint a turult követve jutottak el a magyarok a Kárpát-medencébe. A magyarok fejedelme levédiai tartózkodásuk idején azt álmodta, hogy hatalmas sasok támadták meg az állataikat. Az emberek megkísérelték elűzni a sasokat, de nem sikerült. Ekkor megjelent egy turul, és a magasból támadva megölte az egyik sast, a többi pedig elmenekült.

Griff

A griff alakja több népmesében is megjelent már, a magyar mondavilág oltalmazó lénye, de más kultúrákban is megjelenő alak. Egy hatalmas ragadozó madárról van szó, amelynek inkább a madár és oroszlán keverése. Hegytetőn lakik és a sárkány az ellensége, azonban ha a sárkánytól valaki megvédi fiókáját, az elnyeri a madár háláját

A magyar népművészetben is megjelenik a griff. A Fehérlófia mesetípus számos változata közül néhányban megjelenik a griff, amely oltalmazza a hőst. Ez a madár igen nagy, ragadozó madár és oroszlán keveréke, hegytetőn vagy óriás fa tetején fészkel, a sárkány ellensége, akitől a hős a griff fiókáit megvédi, ezért elnyeri a griff háláját. A griffmadár a magyar mondavilágban egy nagy, csodás, oltalmazó lény. Kézai Simon így ír a griffről: “Ama pusztaság hegyeiben (Szittyaország) kristály található, és a griffek fészkelnek ott, és ott költik ki fiókáikat a madarak, melyeket magyarul kerecsennek hívnak”.

A daru

A daru a magyarság ősi vándormadara, amely szintén kapcsolatban állt ősi hitvilágunkkal. Daru-szobrot ma is találunk Belső-Ázsia énekmondóinak és gyógyító embereinek a háza előtt, de szerepel a Tiszaeszlár-Bashalomban talált X. századi ezüst karperecen is. A koronázási palást szegélyén pártás daruk vannak egy tulipán két oldalán. Ilyen formában találjuk meg IV. Béla címerében is. Párosával, őrmadárként szerepel a XIII. és XIV. századi magyar pénzeken, Károly Róbert dínárján.

A csodaszarvas

A regösénekekben szereplő csodaszarvas mindig hím állat, csodafiú szarvasnak is nevezik. A monda szerint a Csodaszarvas homlokán van a hajnalcsillag, vagyis a Vénusz, szügyén a Hold, két szarva között pedig a Nap. Jankovics Marcell tanulmányai alapján a Csodaszarvast az égen a következő csillagképek alkotják: Ikrek (Gemini), Szekeres (Auriga), Orion, Fiastyúk (Pliades), a Perseus és Cassiopeia. Egyes magyar szellemi lények esetleg segítő- tündérlények nem ember, hanem turulmadár és szarvas alakjában jelennek meg a mítoszainkban.

A csodaszarvas ábrázolások a magyar művészetben sok helyen megtalálhatók, a népművészeti alkotásokon, szakrális és szellemi emlékekben. Eredetlegendánk, a Csodaszarvas-monda népünk emlékezetén keresztül az évezredek során szájról szájra öröklődött, írásos emlékét magyarul egy XIII. századi krónikában olvashattunk először. A teremtéslegendánkat az elődök tisztelete, és az őskultusz átörökítésének fontossága hozta létre. Népünk hagyományában kiemelt szerepet játszik, összetartó és magyarságtudatot erősítő ereje van.

A fehér ló

Az ősi magyar nép a fehér lovat szent állatnak tekintette.

A manók és törpék – alacsony növésű, erős, hosszú hajú és szakállú lények

A koboldok a manók közé tartoznak. A manó mitikus népmesei hős, nem igazán része a magyar hiedelemvilágnak. A mesékben alacsony, de rendkívül erős, okos, olykor rosszindulatú lény. A hiedelmekben azonban nem olyan félelmetes, mint maga az ördög, hanem annak inkább tréfásan emlegetett cimborája. Lakóhelye leginkább az erdő mélye.

Törpék – alacsony, de erős lények. Erdőkben vagy az alvilágban, élnek, rosszakaratúak. Gyakran kincset őriznek.

Óriások – a világ peremén élő hatalmas termetű lények

Dalkár óriás egy tündérbe lett szerelmes.

A MANÓ, a TÖRPÉK, az ÓRIÁS, TÜNDÉR-ek és a BOSZORKÁNY. Az első két alak alacsony növésű, de roppant erős, hosszú hajú és szakállú, furfangos lény, és társukkal, az óriással együtt csak a népmesékben szerepelnek. Ez utóbbiak távol, valahol a világ peremén, hegyek között élnek, míg a törpék és manók az erdőben vagy a föld alatt, ezzel kapcsolatos kincsőrző funkciójuk.

Túlvilág és alvilág

 

Kettős túlvilág: Alvilág és túlvilág

A magyar néphit sajátos jelensége a másvilágképzetek dualizmusa: világosan megkülönböztethető az alvilág és a túlvilág oppozíciója. Előbbi az elkárhozott lelkek szenvedéseinek színtere, utóbbi semlegesebb, vízen túli világ, általában a holtak tartózkodási helyét jelöli. Ez tehát egy horizontális oppozíciópár a másvilágképzetek szintjén. Emellett elsősorban az alvilág az alvilági lények, szellemek lakóhelye, a túlvilágon az elhunyt emberek lelke él, és onnan is térnek vissza, ha újjászületnek. Az alvilág lent van a világfa gyökér részénél, a túlvilág horizontálisan létezik a középső világon túli részeken. A pokol elnevezés eredetileg az alvilágra lehetett értendő. Jelentése mélység. A bélpoklos szavunk is innen eredeztethető, olyan mély a gyomra hogy rengeteget tud enni.

A holt lelkek elsősorban a túlvilágra vagy másik nevén a másvilágra kerültek, majd itt éltek esetleg várták, hogy újjászülethessenek a földön egy új testben. Bizonyos lelkek feljuthattak a felső világba és bizonyos rossz életet élt emberek lelkei az alvilágba kerülhettek. Bár nincs forrás róla, de valószínűsíthető hogy ezek a lelkek is egy idő után a mennyben a megdicsőülés vagy az alvilágban a kárhozat bevégzése után újra születhettek a földön tiszta emberként. Érdemek szerint akár angyali szintű védőszellemekké is válhattak vagy az alvilágba került lelkek ottani szolgálatra is kerülhettek.

Ősök lelkei egy idő után a nemzetség védőszellemévé válhattak.

Alvilág lényei

 

Ördög, ürdüng

Nem minden esetben egyezik meg lénye a kereszténységben lévő ördögével. Lehet jó is rossz is. Több hagyományban egy bizonyos őrző szellemként tekintettek rá, mely az embereknek segíthet is, óvhatja (ördöngös, ördöge van – mint pozitív értelmű kifejezés) is őket, de némelyik akadályozza, bajt hoz annak a fejére, akit követ. Nagyon emlékeztet a tibeti "őrszellemekre"

Valószínűleg a magyar ördögöknek nincs semmi közük a nagy rontó szellemhez, a kereszténység ördögeihez, csak a nevét használták fel ehhez a kereszténységben.

A magyar teremtéstörténetben Isten és az ördög együtt, közösen hozza létre a világot. Több történetben Isten az ember számára jó, és kellemes dolgokat hozta létre, az ördög a kellemetlen rossz dolgokat, melynek kettőséből jött létre az emberek által lakott világ.

A név erősen emlékeztet a közép-ázsiai és iráni Arzang, Ardahang szóra, mely talán rokonítható a magyar ürdüng szavunkkal. Jelentése többek között: bölcsesség, méltóság. Máni a manicheizmus megalapítójának szent könyvének címe is Arzang. A két szó rokonítása nem bizonyított, de kutatást érdemlő.

 

Ármány

Aki szintén a magyar mitológia lénye, a cselszövés, hazugság, kapzsiság, a rossz dolgok köthetők hozzá, a pusztítás szelleme.

Egy olyan gonosz, ártalmas szellemet értettek alatta, aki minden jót és jó cselekedetet gátolni igyekezett. E miatt sokan az Ördöggel azonosították. Nevét a latin armanus (ármányos, gonosz) szóból eredeteztetik, de sokan összefüggést látnak a zoroasztrizmusban szereplő Ahriman és Ármány között is, a szó hangalakja közötti egyezés miatt. Ez akár szóátvétel is lehet, hiszen a perzsa nyelv sokat átvett, és az ősi magyar nyelv visszaeredeztethető a sumer nyelvre, valamint Ahriman és Ármány is egy gonosz, ártó szellemlény, a rossz megszemélyesítője.

Kísértetek

A szellemek és kísértetek jellemzően a kereszténység elfogadása után nyerték el jelentőségüket, az ősi mondákban a lelkekkel együtt a feltámadt holtakat jelentették.

 

Betegség szellemek, lények

Íz – Eredetileg szellem, vagy lélekjelentéssel bírt, de nem kizárt, hogy ez az alak „iz” volt. Kifejezetten ősi szó.

Elnevezése betegségszellem, a szájüreg és az ín sorvadásának betegsége. Valószínűleg a finnugor mitológiába is átkerült. Nálunk ritkán használt átkokban maradt fenn, mint az „íz egyen meg!”, vagy a „Rontson meg az íz!”

A népi gyógyászat és a hitvilág szorosan összefonódik. Ipolyi Arnold alapján az ártó szellemek vagy démonok ezek voltak:

1. Guta az agyvérzés, néha az infarktus démona.
2. Nyavalya az epilepszia démona, gyakran összefoglaló kifejezés a betegségekre.
3. Gyík a torokgyík és a torokfájás démona.
4. Orbánc a kiütések, lázas állapot szelleme.
5. Fene rosszindulatú daganatos betegségek démona.
6. Döghalál a pestis vagy kolera démona.
7. Igézet a fejfájás és a láz démona.
8. Ijedtség a különböző pszichikus bajok démona.
9. Huskotabagó ijesztgetõ szellem főleg a Vasi-Hegyhát és a Bakony környékén

 

Kapronczay Gyécső gyűjtés
képek, illusztrációk:internet