Magától értetődő manapság, hogy ha ürítenünk kell, kimegyünk az illemhelyre, majd egy mozdulattal kulturáltan eltüntetjük a nyomainkat. Ugyanakkor mindössze másfél évszázada létezik egyáltalán ez a lehetőség, amit ennyire természetesnek veszünk. Mivel az élet szerves részéről van szó, nem meglepő, hogy már a Biblia is önsegítő kézikönyvként funkcionált a témában: „A táboron kívül legyen egy helyed, hogy kimehess oda. És ásód is legyen a fegyvered mellett, hogy gödröt áss vele, és ha felkelsz, betakarhasd azt, ami elment tőled.”

Kiabálj, mielőtt kihajítod az ablakon!

Már a Krisztus előtti 3. században létezett ugyan vízvezeték Egyiptomban és Mezopotámiában, ahogyan a rómaiak is ismerték az öblítés fogalmát, a helyi nemeseknél pedig az aranybili volt divatban.

kép: internet

Vajon hányan fohászkodhattak nap mint nap Cloacinához, a szennyvízcsatorna római istennőjéhez?

Meglepő, hogy bár a 10. századi spanyol Granadában megépült a világ első vízöblítéses téglavécéje, valamiért az emberiség megrekedt a higiéniai fejlődésben, és egészen a 19. századig nem történt különösebb előrelépés.

A földbe ásott emésztőgödör és ágytál számított általánosnak, ezen felül a középkori városfalak résein, majd az ablakon való kihajítás dívott. A 16. században létezett egy párizsi rendelet, miszerint köteles mindenki kiabálni, mielőtt az utcára önti az edénykéje tartalmát. Megelőzve egy fontos kérdést, a vécépapír feltalálása előtt botra húzott szivacs töltötte be a tisztálkodási funkciót.

Az ürülék elföldelése több szempontból is jobb ötletnek bizonyult, mint csak úgy otthagyni az utcán. Ezt a szokást egyébként elősegítette az a 17. századi európai hiedelem is, miszerint a székletből démoni lényeket és rontásokat lehet megidézni. A trágyázott termőföld jótékony hatásairól pedig hamar meggyőződtek a földművelő népek. Az áttörés egy szomorú apropónak köszönhető, hiszen a 19. századi angol kolerajárvány után terjedt el végre a tartályos vécé (WC = water closet, azaz vízszekrény).

Zsigmond király oklevele is őrzi Polconszaró György nevét

Ami a hazai toalett-történelmet illeti, folyamatosan mozgásban lévő és harcoló őseink életmódjuknál fogva nem tudtak állandó árnyékszékeket létrehozni maguknak, ezért csak leütötték a kívánt időben és helyen a szúrófegyvereiket, és abba kapaszkodva hozták létre az instant budi-életérzést. Utána legfeljebb annyival javult az életminőség, hogy a magyarok a saját otthonaik végében tették ugyanezt, csak fixen kialakított helyszínen, és a dárdákat karókra cserélve.

Magyarországon az illemhely-kultúra első fontos mérföldköve egy magyar nemesnek, Polconszaró Györgynek köszönhető.

Mielőtt még az a vád érne, hogy milyen közönséges modorban szólok a kedves olvasókhoz, tisztáznám, hogy eme ragadványnevet tartalmazó oklevelet maga Zsigmond király adta ki 1429-ben. Az említett úr tanúként szerepel benne, mint „Georgius Polczonzaro dictus”, tehát Polconszarónak nevezett György. Úgyhogy ha az uralkodó megengedhette magának ezt a stílust, akkor magam is bátorkodom szót ejteni erről a Szatmár megyei nemes úrról, akinek egyébként a kevésbé frappáns Saralyáni a becsületes családneve.

Azért változott a köznyelvben Polconszaróra, mert csúfolódó kortársai nem tudták felmérni találmánya jelentőségét és praktikumát.

kép: internet

Történt ugyanis, hogy Györgynek eszébe jutott, hogy szolgáival megépítteti a saját pottyantós vécéjét, az országban elsőként. Felvilágosodott emberünk ezt a minimál budit tuningolta fel egy olyan technikai újítással, hogy egy ülőalkalmatosságot csináltatott a lyuk fölé, hogy kényelmesebbé tegye a szükségszerű rutint. Lényegében egy fadeszkáról volt szó, amelyet középen kör alakban kivágtak, de a célnak tökéletesen megfelelt.

Az ismerősei pedig ahelyett, hogy fellelkesültek volna az egyszerű, de nagyszerű ötlettől – amellyel megkönnyítették volna a saját dolgukat is –, inkább megmosolyogták az úri hóbortját, és kigúnyolták őt. A jobb sorsra érdemes, meg nem értett feltalálóról, Polconszaró Györgyről egy jobbágyi kötelességeket rögzítő iratban, az úgynevezett urbáriumban is megemlékeztek, ezért ismerhetjük ma is ezt a tanulságos történetet. Bizony, elsőnek lenni nem mindig hálás szerep… Emlékét szobor vagy utcanév ugyan nem őrzi, de az a sok falusi tanya hátsó kertje igen, ahol máig ugyanilyen módszerrel oldják meg a latrina-kérdést."

forrás: szeretlekmagyarorszag.hu