(Amikor a magyarságot szeretnék lemongolozni ezek az ómigráns vlachok, akkor mindenkinek jusson eszébe, hogy az összes ma románnak tartott havasalföldi uralkodó kun-mongol eredettel rendelkezik. Tehát mindez öngól a pökhendi viszketegségben szenvedő román világnak. szerk.)

Oláh migráció útvonala északra, kép: internet

"I.Baszaráb (1270-1280 k. – 1352) ungrovlachiai, mai ismertebb nevén havasalföldi fejedelem 1310-1352 között. Latin nyelvű magyar forrásokban Bazarad vagy Ivanko Bazarad néven szerepel. Mai magyarban – Bezerédi János. Őt tartják a Havasalföldi Fejedelemség alapítójának, ezért az újkori oláh történelemben Alapító Basarab néven emlegetik. Egy 1332-es, I. Károly magyar király által kibocsátott okirat szerint Thocomerius fia.

Származása és családja

A 19. században és 20. század elején a román történészek románnak hazudták Basarabot. Nicolae Iorga azonban figyelembe vette a valóságot és a türténelmi okiratokat: „a név kun ... vajon csak a név?” de ennél nem ment tovább. Utóbb számos történész ebbe az irányba mozdult el. Neagu Djuvara a következőképpen foglalta össze érveit: Mind Basarabnak, mind apjának a neve (Thocomerius) kun eredetűek. Bár apját egyesek Batu kán családjából származtatják, tehát nem zárható ki, hogy Basarab valójában tatár származású volt. Basarab és fia, Miklós Sándor katolikusok voltak akkor, és Ungrovlachiában a kunok voltak az egyedüli katolikus nép. (Ennek ellentmond az 1332. november 26-ai Károly által kiadott dokumentum, amely eretneknek nevezi Basarabot, ami abban a korszakban keleti szertartású keresztényt jelentett.)

Közép-, és Délkelet-Európa 1340-ben

A Basarab utódai által alapított legjelentősebb egyházi intézmények, a ma románra torzított Cozia-kolostor és a Horezu-kolostor szintén kun nevet viselnek. Azzal a nem alátámasztott hiedelemmel szemben, hogy Basarab a tatárok elleni küzdelmekben megszerezte volna az elsőbbséget a többi kun kenéz felett, a magyar és a szerb krónikák azt írják, hogy a posadai csatában a tatárok a kunok mellett harcoltak. Mivel az Arany Horda tatárjai, azaz a nyugati tatárok jórészt kun eredetűek voltak, Basarab lehetséges kun származása lehetne a kapcsolat a két nép között. 1325-ben egy magyar egyházi személy tanúskodott egy kun nemes fia ellen, hogy ez megsértette a királyt, mondván, hogy Basarab bokájáig sem ér fel.

Nicolae Djuvara történész úgy véli, hogy ez a történet azt bizonyítja, hogy a fiatal kun büszke volt a saját népéből származó vajdára. A Basarabnak adott „Negru-Vodă” név (jelentése fekete vajda) az arcszínére utal, amint azt Alappói Pál és Miron Costin is feljegyezték. A Havasalföldre bevándorolt oláhok (ma románnak nevezik magukat) a kunokat sötétebb bőrűeknek tartották.

Constantin C. Giurescu és Dinu C. Giurescu történészek szerint az, hogy Basarab nevének jelentése az ómagyar és ezáltal az  ótörök nyelvben „uralkodó atya”, illetve az hogy kun származású, nem rendkívüli dolog, „ez semmivel nem csökkenti Basarab románságát.”. Más történészek szerint a „Basarab” név kun nyelven „legszentebb, leghatalmasabb, a győzedelmes” jelentésű. Georgeta Penelea megjegyzi, hogy a név kun eredete kétségtelen. Lehetséges az is, hogy Basarab anyja kun nemes lány volt. Basarab tehát egy bizonyos Thocomerius fia volt, akit jól ismertek a magyar királyi udvarban.

A hosszúmezői és a ma râmnicu vâlcea-i (mely a mai Valcsa megyében található, eredeti neve Farkas megye, ennek szlávos formája a valcsa, vagyis oláhul valcea szerk.) egyházi adatok szerint a felesége Margit volt, akitől két gyermeke született Miklós Sándor, a jövendőbeli fejedelem (1352 - 1364) és Teodóra, aki Iván Sándor bolgár cár felesége lett.  A feljegyzésekben és képi ábrázolásokban is az arcának vonásai is nagyon emlékeztetnek a pusztai jellegű etnikumra, s ezt utódai is viselték magukon.

A posadai csata a magyarThúróczi-krónikában

A kun exodus

Egész Havasalföldön és Moldvában is még sok helyen éltek kunok, akiknek bár szétszóródása és asszimilációja már a 13. század második fele óta érthetetlen módon folyamatos volt, de nem következett be egyik napról a másikra. A kunság azonosulása az oláhsággal (románsággal ) lassan haladt. Az akkori havasalföldi kenézek és előkelők is jobbára kun, vagy más pusztai eredetű neveket viseltek, amely a román történészek, mint Penelea szerint még nem enged a származásra következtetni, míg más vélemények ezt látják, amelyet számos más példa alátámaszt. A másik széles körben elterjedt elképzelés származását illetően az, hogy mongol-tatár származású. Némely forrás szerint Tihomur Mongke Temur fia, aki az Arany Horda uralkodója volt, Batu kán dédunokája és Dzsingisz kán ükunokája. Ami azt jelenti, hogy Basarab vajda Dzsingisz kán leszármazottja volna. A kunokat részben a letelepedett mongol csoportok is magukba olvasztották, a mostani krími tatárok is kun-tatár keveredésből alakultak ki, ezért lehet, hogy bár Basarab és Tihomir neve mégis kun, de távolabb szemlélve családfájukat lehetnek tatár, vagy mongol származásúak.

Uralkodás

A források teljes hiányában I. Basarab uralkodásának kezdetét 1310 körülre teszik, egy 1605-ös olasz kónikában feljegyzett hagyomány szerint, amely a Fekete Vajda trónra lépéséről szól. Egy magyar okirat szerint 1317-ben már kétségkívül hatalmon volt, amikor is helyi konfliktusba keveredett a Méhed vára környéki nemesekkel. Constantin Kogalniceanu történész úgy véli, hogy a magyarországi trónviszályok időszakában, vagyis 1318-ig Basarab egyesítette a Kárpátoktól délre fekvő kun kenézségeket, létrehozva az ungrovlachiai Fejedelemséget.

 Constantin C. Giurescu ezzel szemben azt tartja, hogy az egyesítés már 1307 előtt, azaz I. Károly magyar király trónra lépése előtt megtörtént. A történészek megosztottak abban a tekintetben, hogy hol helyezkedett el az államalakulat kezdeti magja. A két fő elmélet szerint az egyesítés vagy az Olt bal partjáról, Argyasudvarhely és Hosszúmező irányából indult, vagy pedig Litovói a jobb parton elhelyezkedő vajdaságából.

Kapcsolata a magyar nagyhatalommal

Uralma elején még Magyarország vazallusa volt, 1324-ben úgy szerepel a magyar okiratokban, mint „Bazarab, woyvodam nostrum Transalpinum”, de egy idő után megtagadta a 7 000 márka hűbéresi adó kifizetését, sőt, 1325-ben megszállta a Szörényi bánságot. I. Károly magyar király követek útján próbálta jobb belátásra bírni, de minden bizonnyal eredménytelenül, hiszen ugyanazon év szeptemberében a magyar király büntetőhadjáratra indult a nyughatatlan vazallusa ellen. Elfoglalta Szörényvárát, majd előre nyomult a vajda székhelye Argyasudvarhely felé. Basarab békeajánlata hidegen hagyta a magyar uralkodót, pedig az felajánlotta túszul egyik fiát és vállalta a régi adó kifizetését is,

                               „csak, hogy térjetek vissza békében és óvakodjatok a veszélyektől, mert ha

                                 közelebb jöttök, azoktól meg nem szabadultok”

A magyar sereg, miután lerombolta a vajda székhelyét, egy szűk hegyi szorosban, Posada-nál (valószínűleg a Vöröstoronyi-szoros) szembesült a vajda fenyegetésével. A négy napig tartó csatában, amit a történelem a Posadai csata néven ismer, I. Károly és serege katasztrofális vereséget szenvedett a lesből támadó Basarab csapataitól. E győzelem révén I. Basarab ideiglenesen függetlenítette Havasalföldet a Magyar Királyságtól. 1343 körül Basarab társuralkodóvá emelte Miklós Sándor fiát. Ez utóbbi I. Lajos udvarába utazott, hogy újra megteremtse a kapcsolatot a Magyar Királysággal és békét kérjen a nagyhatalomtól, ezzel megelőzve azt a tényt hogy újra vazallussá váljon az országa. A következő években Basarab a magyar király mellett részt vett a tatárok elleni hadjáratban 

Gheorghe Brătianu történész véleménye szerint Basarab kihasználta a Magyar Királyságban uralkodó helyzetet és az Arany Horda védelme alá helyezte magát, igy lett a tatárok vazallusa. 1330-ban az oláhok és a tatárok két ütközetben is egymás mellett harcoltak (Velbuzd és Posada).

Több történész a Basarab és tatárok közötti együttműködés feltételezését puszta feltevésnek minősítik. Miután Magyarországon I. Nagy Lajos került a trónra, magyar offenzíva indult a tatárok ellen. Basarab, mint a magyar király hűbérese, kénytelen volt átértékelni a külpolitikáját. Az 1343 - 1345 körüli hadjáratokban elfoglalta a tatároktól a Duna-deltától északra fekvő területeket, a Prut és a Dnyeszter között."

forrás alapján és képek: /historia-cronologia.lapunk.hu/

a tanulmány forrásai:

Gheorghe I. Brătianu, Marea Neagră de la origini până la cucerirea otomană,
  ediția a II-a rev., Ed. Polirom, Iași, 1999
  Dan Cernovodeanu, Știința și arta heraldică în România, Ed. Științifică și
  Enciclopedică, București, 1977
  Neagu Djuvara, Iarăși despre Negru Vodă și «Descălecătoare» în „Magazin
  istoric”, nr. 8 / 2000
  Constantin C. Giurescu, Istoria Românilor, Ed. All Educațional, București,
  2003.
  Nicolae Iorga, Istoria poporului românesc, Ediție îngrijită de Georgeta
  Penelea, Ed. Științifică și Enciclopedică, București, 1985
  Constantin Kogălniceanu, Basarab I zis Negru Vodă, Ed. Minerva, București,
  1908.
  P. P. Panaitescu, Mircea cel Bătrân, ediția a II-a, Editura Corint, București,
  2000
  Petru Demetru Popescu, Basarab I, Ed. Militară, București, 1975.
  A. D. Xenopol, Istoria românilor din Dacia Traiană, vol. II, Iași, 1889.
  Radványi Béla, Az Árpádok fiai (Radu Negru voda, a honalapító). Piliscsaba.
  2015.
  Rásonyi László, Contributions à l’histoire des premières cristallisations
  d’état des Roumains. L’origine des Basarabas. În: „Archivum Europae Centro
  Orientalis”, I, Budapesta, 1935, p. 240, 242, 253

I. Basarab (angol nyelven). Genealogy.eu
  Neagu Djuvara. O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri (román nyelven). București: Humanitas (2002)
  „Carolus I, rex: «confinia nostri, que in terra Transalpina per  Bazarab filium Thocomerii scismaticum infidelis Olahus nostris»”