Így hagyták a helyszínt a zarándokok Csíksomlyón.

Fotó: MTI/Veres Nándor

Mind, ahogy minden évben lenni szokott, pünkösd szombatján zarándoklatot tartanak Erdélyben, Csíksomlyón. A 2019-es év duplán volt jeles, ugyanis június 1-én Ferenc pápa látogatott el Csíksomlyóra, egy héttel később pedig több tízezer ember vett részt a pünkösdi szentmisén.

Míg a pápai látogatás alkalmával a román hatóságok mindent megtettek, hogy “biztonságossá” tegyék a helyszínt, addig a csíksomlyói búcsú ideje alatt alig lehetett látni biztonságiakat, és ez így zajlik évről évre. A magyar (és nemcsak) zarándok Csíksomlyóra nyitott szívvel, alázatosan érkezik, tiszteli társait és környezetét, erre mi sem nagyobb bizonyíték, hogy a zarándokok távozása után tiszta maradt, sehol egy szemét, pedig az idei szentmisén is több tízezrek vettek részt.

De ahogy ez eddig is lenni szokott, és most is, tisztán hagyta a szent helyet a magyar. Sokan példát vehetnének tőlünk/tőlük: tiszta szív, tiszta környezet!

Fotó: Filantropikum.com

Fotó: Filantropikum.com

Fotó: Filantropikum.com

Fotó: Filantropikum.com

forrás: https://filantropikum.com/

„Úgy tűnik, hogy olyasmit tettél közzé, ami sérti közösségi alapelveinket” – közölte a Facebook egy az eseményeket egyszerűen megörökítő videó kapcsán.

"A brutális és kegyetlen legendák elsöprő többsége az utókor kitalációja csupán.

A kereszténység nem akarta visszatartani a tudomány fejlődését

Nem véletlenül él a fejünkben az a kép a középkorról, hogy barbár, tudatlan időszak lehetett, amely méltán érdemelte ki a „sötét” jelzőt is.Az inkvizíció kegyetlen módszereiről, a bizarr boszorkányégetésekről, a tudományos munka üldözéséről szinte minden tankönyvben szó esik, de elborzadva gondolunk bele abba is, hogy az ebben a korban élő emberek szinte egyáltalán nem, vagy csak igen ritkán fürödtek.

Az akkori higiéniai helyzetre figyelemmel világossá válik a pusztító járványok terjedésének nyilvánvaló oka, és a hideg is kirázhat bennünket, amikor a szerencsétlen sorsú, megkínzott eretnekekről olvasunk. Ám mindennek jelentős része kitaláció és a legfrissebb kutatások szerint álhír, az utókor agyszüleménye.

Nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett az élet a modern tudomány felemelkedése előtt, amikor még nem léteztek számítógépek, kevés hatásos gyógyszer akadt, és csak a gazdagok járhattak színes ruhákban– mondta el az Origónak adott budapesti interjújában James Hannam tudománytörténész és fizikus, a nagy vitákat kavart Isten filozófusai (God’s Philosophers) és a Tudomány genezise (The Genesis of Science) című könyvek szerzője.

– Közismert, hogy a kereszténység megpróbálta visszatartani a tudomány fejlődését, ám ez a megközelítés különösen igazságtalan: egyre több a bizonyíték arra, hogy a keresztény hit valójában inkább pozitív, mint negatív hatással volt a tudományra.

Az inkvizíció nem égetett meg senkit tudományos nézetei miatt

A tudomány és a kereszténység közötti történelmi konfliktus vitathatatlan, ám a kutatók egyre inkább egyetértenek abban, hogy a történelemkönyvekben tanultakkal ellentétben, nem álltak egymással háborúban.

A középkori filozófusok, tudósok és teológusok ugyanis mindent megtettek annak érdekében, hogy megalapozzák a modern, tudományos módszereket, és követendő utat mutattak számos fontos, tudományos alapelv felfedezéséhez.

Az egyház soha nem próbálta meg tiltani az emberek boncolását, nem tiltakozott a nulla, mint szám, vagy a villámhárítók bevezetése ellen, ahogy azt gyakran hallani, olvasni lehet– magyarázta Hannam. – Az nem kétséges, hogy az inkvizíció rengeteg – feltételezett – eretneket égetett meg, ám a történelmi bizonyítékok alapján soha, senkit sem végeztek ki a tudományos meggyőződése miatt.

Még Galileo Galilei híres, 1633-as pere is (ahol eretnekséggel vádolták a heliocentrikus elmélet terjesztése miatt) csak egy látszattárgyalás lehetett, amely sokkal inkább VIII. Orbán pápa politikai céljairól mintsem a csillagászati nézetekről vagy a világképet érintő kérdésekről szólt.

Eszükbe sem jutott, hogy a Föld lapos lehet

James Hannam állítja, hogy a népszerű hiedelemmel ellentétben, a középkorban senki sem gondolta komolyan azt, hogy a Föld lapos.

A tudománytörténész ennek alapvető példájaként az országalmákat említette, amelyek e sajátos megközelítésben magát a Földet is jelképezték. Ám ha az emberek elhitték volna, hogy a bolygó inkább lapos, akkor a történész megközelítése szerint leginkább egy tányért adtak volna az uralkodó kezébe.

Galilei tudta, hogy csillagászati nézetei miatt bajba fog kerülni, hiszen az egyház a geocentrikus rendszert fogadta el forrás: COMMONS.WIKIMEDIA.ORG

A lapos Föld mítoszáról a legkorábbi feljegyzésre a 17. században élt Sir Francis Bacon angol filozófus és államférfi könyvében bukkant, amelyben a szerző azt állította, hogy a feltételezés „a középkori katolikus ostobaság bizonyítéka”. Az azóta elterjedt nézet protestáns propagandaként indult, de hamarosan általánosságban használták a középkor elítélésére.

A geocentrikus világkép éllovasa, Galileo Galilei volt az első ember, aki a tudomány egyes elméleteit egy koherens egészé alakította, amely nyilvánvalóan elindította őt a modern tudomány hosszú útján– emelte ki Hannam, aki könyvében nem kevesebb, mint három fejezetet szentelt az itáliai fizikus, csillagász, matematikus, természettudós „diadalának”.

Bacon Ferenc úr 17. századi angol filozófus dobta be először a köztudatba azt a nézetet, hogy a középkorban vallási ostobaságból laposnak állították a Földet forrás: WIKIMEDIA COMMONS

– Galileo volt az első, aki egy kezdetleges matematikai képlettel magyarázta a gravitációt, megalkotta a világ egyik első távcsövét, krátereket fedezett fel a Holdon.

Felírt egy precíz matematikai törvényt a gyorsulásra, megpróbálta megmérni a fény sebességét, és rájött, hogy a hangnak is van frekvenciája. Mi ez, ha nem a középkor dicsősége?

A matematika volt minden tudomány alapja

A legújabb kutatások szerint nem más, mint az egyház tette lehetővé az oktatás során a tudományok, köztük a matematika és a filozófia virágzását.A középkor egyetemein minden hallgatótól megkövetelték, hogy tanulmányozza a matematikát és a tudomány egyes ágait.

Miután ezek az oktatási intézmények ahhoz a helyi fennhatósághoz tartoztak, akik közvetlenül a pápának feleltek, a diákok és a mesterek példátlan szintű tudományos szabadságot élvezhettek. Erre a legkitűnőbb példa Thomas Bradwardine személye, aki a 14. századi oxfordi Merton College mestereként, a legújabb matematikai technikák segítségével alkotott meg egy olyan képletet, amely a mozgás egyetemes leírását szolgáltatta.Bár a tétel Arisztotelész fizikáján alapult – tehát pontatlannak bizonyult –, mégis megteremtette a későbbi modern elméletek alapját.

A sikeres egyházi karriert befutott, életét a tudománynak szentelő Bradwardinet végül Canterbury érsekévé nevezték ki.Meggyőződéssel állította, hogy a matematika minden tudományágban elengedhetetlen, mert a természet „megfelel a matematikai törvényeknek”.Ezt az állítást erősítette meg három századdal később Galileo is, aki a modern tudomány egyik legalapvetőbb téziseként fogalmazta meg, hogy „a tudomány a matematika nyelvén íródott”.

Minden egyházi vezető intellektuális karriert futott be

Az egyház tette lehetővé a tudományok hathatós fejlődését, ám a „tudós” szót a mai modern értelmezésben 1833-ig senki sem használta.

A tudomány tehát egészen mást jelentett egykor, mint ma.

Talán első hallásra hihetetlen, de a középkor kétségtelenül a találmányok és a gyors technológiai változás kora volt, ahol szinte minden lehetségesnek bizonyult– emelte ki James Hannam.

A 13-15. században találták fel többek között a szemüveget, a mechanikus órát, a szélmalmokat, a puskaport, az iránytűt, a hevedert a lovakra, a nyomtatott könyvet és egyes megbízható kézifegyvereket.

Kétségtelen, hogy a vallásközpontú világban a középkori tudományos munka egyik legjelentősebb irányítója a püspök vagy a bíboros volt, aki maga is gyakran jeleskedett például a matematikában, és szinte kivétel nélkül intellektuális karriert futott be.

A mítosz, miszerint az egyház feltartóztatta a tudomány fejlődését, a felvilágosodás korából származik, amikor Voltaire és más francia filozófusok támadták a katolikusokat, akikre a saját politikai nézeteik akadályaiként tekintettek.

A tüskés fémszarkofág, és a vasszűz is csak a fantázia terméke

Bár a középkorral kapcsolatban szinte mindenkinek a „sötét” jelző jut eszébe, a tények beszédesek. Kétségtelen, hogy járványok pusztítottak, a gazdagok előjogokkal bírtak, rengeteg embert vetettek tortúra alá és végeztek ki, valamint a nők is alárendelt viszonyban voltak, ám a rettegett boszorkányégetések például nem léteztek egészen a reneszánszig és csak a 17. században érték el a csúcspontjukat.

A leghíresebb középkori kínzások illetve kínzóeszközök, mint a “sötét középkor” egyik szimbólumának tekintett brutális vasszűz is csak a fantázia termékei.

A legtöbb kínzóeszköz csak az utókor kitalációja, egy óriási csalás, amit később találtak ki annak demonstrációjára, hogy régen mennyivel rosszabb volt– nyilatkozta az Origónak James Hannam. – Bár több példányt látni még világszerte a különböző múzeumokban, ezek inkább rekonstrukciók amelyek  nem szerepelnek a történelmi feljegyzésekben és ábrázolásokban.

A boncolás gyakorlata a 13. században kezdődött

Az emberi testek boncolásának gyakorlata a 13. században kezdődött el, ami elengedhetetlennek számított az emberi test működésének minél jobb megértéséhez és a korabeli orvosok képzéséhez.

Bár az ókori Görögországban és Rómában, illetve az iszlám vallási területeken egyértelműen tiltották, a középkori egyházi vezetők már csak minimális kifogásokat emeltek ellene, így a gyakorlat a mindennapok részévé vált.

Hasonló volt a helyzet később,a 18. században megjelent oltásokkal is, amelyekről a modern világban az a hír járja, hogy az egyház egyenesen tiltotta a himlő elleni vakcina alkalmazását, amely úgymond „zavarja az isteni gondozást”.

Ám ez az állítás is hamis. Éppúgy, mint a várandós nők szülését megkönnyítő érzéstelenítők használatának tilalma, amelyről sokáig azt állították, hogy az egyház azért ellenezte azt, mert „a nőknek meg kell fizetniük az eredendő bűnért”.

A nyugati civilizáció tudományos forradalmát készítette elő

James Hannam meggyőződéssel vallja, hogy a középkori tudományos felfedezések, módszerek és elvek tették lehetővé a nyugati civilizáció  (értsd: európai) újkori  „tudományos forradalmát”.

Ha azt tanultuk az iskolában, hogy a középkor a szellemi stagnálás, a babona és a tudatlanság ideje volt, akkor egy olyan mítoszt ismertünk meg, amelyet a modern tudományos gondolkodás teljesen elutasít– zárta gondolatait a történész. – Ez az időszak leginkább egy intellektuális győzelem időszaka lehetett, amikor a középkor elfeledett feltalálói megteremtették az ipari forradalom alapjait.

Hozzátette: a középkor tehát egyáltalán nem volt sötét, mint azt hisszük, és semmiképpen sem uralta a hit az értelemet úgy, mint ahogy azt az iskolapadban tanultuk.

Ráadásul a fürdést sem hanyagolták el úgy, ahogy az utókor véli: bár az előszeretettel látogatott, nyilvános fürdőházakban a víz megfelelő tisztítórendszer hiányában gyakran koszos és kevésbé higiénikus volt,de még mindig jobb ötletnek tűnt oda járni,a tisztálkodás teljes nélkülözésénél."

cikk és képek forrása: https://vilagfigyelo.com/

... a >>3. rész<< folytatásaként:

Csontváry Kosztka Tivadar: Vízparti vár, enyves porfesték, eredeti vakkereten vászon, 30 x 44,5 cm, 1895 k., j. n. (mgt.) - a terepformákban állatalakokat rejtő kép valószínű helyszíne a Dunakanyarban a visegrádi Salamon-torony; „…már száz ezer éve/ nézem, amit meglátok hirtelen./ Egy pillanat s kész az idő egésze,/ mit száz ezer ős szemlélget velem…” (József Attila: A Dunánál)

A 70-es évek második felében, Pap Gábor (1939- ) irodalom- és művészettörténész jóvoltából

- egyszersmind állandó nemtelen támadásoknak kitéve - szinte egyedül a Művészet folyóirat keresett és adott meggyőző válaszokat a művészet összefüggő alapkérdéseire: mit, hogyan és mi végre? Egyetemes példákat mutattunk az emberiség megszerzett-megszenvedett műveltségéből: az őskori művészetből, a magas kultúrák építészeti-képzőművészeti remekeiből, nem utolsósorban a páratlanul gazdag magyar népművészetből. Arra, hogy lehetne másként, emberhez-magyarhoz-művészhez méltóbban is, mint hogy a lejárt vagy az éppen időszerű divatokat, stílusokat majmoljuk némi egyéni, hazai beütéssel, jól-rosszul. Ez az ismeretszerzési lehetőség Frédi előtt is nyitva állt, de a kézenfekvő népművészeti hagyományunk – sajna! - nem érintette meg. Leginkább a lemezdomborításaiban, szobraiban-plasztikáiban és néhány linómetszetében, rajzában tapogatódzott az őskori és az ún. primitív művészet, a lehetséges „tiszta forrás” felé. Márpedig, mint azt a „világtörténeti jelentőségű” Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) festőművész megállapította: „amely nemzetnek nincs eredeti művészete, nincs fajtulajdonságának jelleme, amely országban a művészet utánérzés, utánzatokból fejlődik, ott az állam törvényeit nem tisztelik, amely országban a művészetek élén utánérző, utánzó egyedek állnak, ott más pályán is tehetségtelen, protekciós egyedek uralkodnak… Nézni nézhet mindenki, de látni csak az láthat, akit az Isteni gondviselés ezzel a képességgel különösen megáldott.

És ezek a különös képességgel megáldott emberek vannak hivatva az ember művelődéstörténelmét gyarapítani, vagyis adott esetben az Isteni bölcsességet igazolni.” Bár a haláláig futóbolondnak tartott székely József Attilát (1905-1937) a Kádár-rendszer látszólag magáénak vallotta, de a szintén bolondnak tartott Csontváryéval igencsak egybecsengő ars poeticájából – „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad!” – csak az első mondat volt-lehetett napirenden, a második már nem, és azzal a művészek túlnyomó többsége sem tudott, akart mit kezdeni, lett légyen szakképzett hivatásos vagy lelkes műkedvelő. „Az anyag végtelen, határtalan – írja másutt a költő. - És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül [mint teszem azt, egy nyárfát], hanem legföljebb elmélkedhetünk róla… A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető műegészet alkot. Műalkotáson kívül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.”

Azért feszítettem a mindenségig a művészettel szembeni elvárásaimat, mert egyrészt senki esetében (legalábbis jelzésszinten) alább nem adhatom. Másrészt hangsúlyozni szeretném, hogy az adott körülmények között mennyire sziszifuszi vállalkozás eredménye az a mennyiségében is terjedelmes, műfajilag is sokszínű, ugyanakkor formailag-tartalmilag egyenletes színvonalú életmű, melyet Haraszti Alfréd – a karikatúrák, illusztrációk kivételével, megrendelő hiányában önmaga foglalkoztatójaként - létre hozott. Arra több okból sem vállalkozhatott, hogy műveiben maradéktalanul megidézi a közvetlenül szemlélhetetlen világegészt. Erről – a művei alapján - sem beható művészettörténeti, sem tudományos (pl. csillagászati, asztrológiai), vagy asztrálmitológiai ismeretei nem lehettek. De olyan táltosi-sámáni képességei sem voltak, hogy (a beavatási fokozatok teljesítése után) különböző révülési technikákkal beutazza-belássa a mindenséget (vagy legalább egy kitüntetett jelentőségű részletét), és mindarról, amit ott látott-tapasztalt, az isteni bölcsességről nekünk még életszerű műegészekkel is tudósítson. (Mert onnan még vissza is kell tudni jönni.) Még a szabályszerűen elhívatott, sámáni adottságokkal rendelkező, szakképzett Csontváry is bizonyosan „csak” a Napúton (Állatövön) és az Ikrek-Nyilas Tejút-élettengely mentén, ill. az arra merőleges, a Halak-Szűz-haláltengely irányában lévő Extragalaktikus Virgo-szuperhalmazig (a népmesékben: boszorkánytanyáig) tájékozódott (vagy érezte meg ezek földi hatását) és volt kapcsolatban az általa Pozitívumnak is nevezett Teremtővel. (Az, hogy ez a Tejút- vagy netán az Univerzum-központban lakozó valaminek/valakinek feleltethető meg, nehéz kérdés.) Stb. A csillagmitológia évezredek óta mesél ezekről a dolgokról, amit rengeteg képes-szöveges mű igazol. (Pl. a NASA tudósainak, űrtávcsöveinek a fölfedezései is – jobb esetben - ezek közlései után kullognak.) Haraszti bizonyos életkezdeményeket, őssejteket ábrázoló szuggesztív „absztrakt” művei arról tanúskodnak, hogy valamelyest ráérzett arra: az ember univerzumszerű, az univerzum pedig emberszerű.

No de, hogyan jön mindez ide? Nem elég, hogy egy művész esztétikusan lerajzol, megfest… valamit/valakit, és ezzel gyönyörködtet bennünket? Hát többek között József Attila és Csontváry szerint nem. Ráadásul a valóságnak nemcsak az ideiglenes szép (jó, élet), hanem az ugyancsak átmeneti rút (rossz, halál) is szerves része, ha úgy tetszik, együtt osztatlan közös tulajdont képeznek. (L. pl. a jang-jin elvét-jelét a budizmusban, aminek több köze van a pilisi meditációs központhoz, Budához, mint gondolnánk, hiszen a Föld legrégibb népe, a királyi szkíták kereszténységéből, ősbölcsességéből ered!) Teljes mértékben osztom a magyar kultúra idézett két állócsillagának a véleményét, van is némi fogalmam a földi életünk működéséről és a szűkebb-tágabb környezetünkről, de rajzolni-festeni nagyon nem tudok (bár montázsokat én is készítettem). Frédi viszont nagyon is tudott. Mert hiába tud valaki valamit, ha nem képes azt szabatosan kimondani, átlényegült ihlettel érzékletesen megjeleníteni, művészi köntösbe öltöztetni. De olyan eset is előfordulhat, mint ama hályogkovácsé. Amikor fölvilágosították, hogy milyen veszélyes műtétet végez, többé nem mert szemet operálni. Nekem a foglalkozásszerűen űzött hivatásomban „szerencsém” volt, mert Pap Gábor volt a mesterem, akit a jeles építész barátunk, Makovecz Imre (1935-2011) - nemzetközi mércével mérve is - az utóbbi évtizedek legeredetibb gondolkodójának nevezett a művészeti alap- és alkalmazott kutatásban. (Csupán a Vízöntő-paradoxon-elméletéért Nobel-díjat érdemelne. Ám, azt nem honi magyaroknak osztogatják.) Ő avatott be számos „titokba”, melyek egyáltalán nem olyan nagy rejtélyek, itt sorjáznak a szemünk előtt. Csakhogy nem a szemünkkel, hanem az agyunkkal látunk. Bármily szemtelenség: ha valamiről nincs (nyelvi) fogalmunk, azt nem is lát(hat)juk. Harasztinak nem akadt ilyen szintű mestere, de lehet, nem is igényelte, ezért keservesebb kerülő utakon jutott el oda, amit a közfelfogás általában művészetnek fogad el. Eléggé ismerve az utóbbi fél évszázad országos és helyi képzőművészetét, mégis nyugodt szívvel kijelenthetem: az utóbbiban a 60-80-as évek jellegzetes művészeti irányzatainak lelkes tolmácsolója volt, de országos viszonylatban is számon tartandó a munkássága. Már csak azért is, mivel túlnyomórészt az elhíresült, szemérmetlenül az egekig licitált hazai-külföldi pályatársai sem Csontváryhoz és a József Attila-i követelménnyel méretnek.

 Menyhárt László
kritikus, művészeti író

"Negyvenezer embert gyilkoltak le a jugoszláv partizánok módszeres kegyetlenséggel a második világháború vége felé, de erről nem lehetett beszélni a rendszerváltás előtt.

kép: internet

Miután Cseres Tibor író megírta a magyar katonaság akciójáról szóló Hideg napokat, a könyve dedikálásán találkozott egy bácsival, aki azt kérdezte: a bezdáni emberek benne vannak-e? Nem voltak. Az író kutatni kezdett, meg akarta jelentetni a Bácskai vérbosszú történetét, de teljes egészében nem publikálhatta.

Titóék persona non grata-nak nyilvánították, Kádárék meg elhallgatták a tragédiát. Ennek kettős oka volt: egyrészt meg kellett maradnunk “bűnös nemzetnek”, másrészt a kommunista, bolsevik “igazságszolgáltatás” és “felszabadítás” valódi arcát sem lehetett megmutatni. Egy elhallgatott történet nyomában.

Becslések szerint negyvenezer magyar esett áldozatul 1944 őszétől a vajdasági népirtásnak. Előző cikkemben megírtam, hogy a Rajk-ügyben később elítélt Lazar Brankov akkoriban partizán vérbíróként tizenkét embert végeztetett ki, köztük egy neves újságírót is. Göncz Árpád 1998-ban Köztársasági Elnöki arany Emlékéremmel tüntette kiezt a bigott kommunistát, aki halála előtt, még a kilencvenes években is tagadta a mészárlás tényét a magyar sajtóban. Most magára a tragédiára és Cseres Tibor tiltott művére tekintünk vissza.

„ALBERT” JELENTI A BEZDÁNI MÉSZÁRLÁSRÓL

A következő jelentésre teljesen véletlenül bukkantam rá, amikor „Albert” (a közel negyven évig jelentő Földessy Dénes nevű újságíró egyik fedőneve) egyik dossziéját olvasgattam:„[S.] Etelével utaztam 1984. március 30-án […] Beszélgetés közben […] szóba került az 1944. november 3-i bezdáni tömegmészárlás. Majd a [S.] Etele szerint >szállongó< hir, hogy volt bezdániak Pesten az ősszel megemlékeznek szeretteik meggyilkolásáról, a 40-ik évfordulón.

Történelmi előzmény: 1944. november 3-án a Hercegszántó és Zombor között lévő magyarlakta faluba, Bezdánba bevonult egy 15 főnyi jugoszláv partizáncsapat és – miközben a szovjet erők a kiskőszegi áttörés előkészitésével foglalták el magukat – a partizánok közmunka cimén összeterelték a magyalakta falu férfiait.

Ebben a Köllőd – mai hivatalos szerb nevén Kolut – községbeli szerb bába – aki ugyancsak jugoszláv partizán sapkát viselt – irányitotta-tájékoztatta őket. A magyar nemzetiségü férfiakat és kamaszokat, de öregeket is, a falu menti erdőszélre, a futbalpálya öltözőjéhez terelték.

Többen gyanut fogtak, különösen amikor a helyi temetkezési vállalkozót – >Neked még sok dolgod lesz!< felkiáltással – hazaküldték.

Százöt férfi és fiu nem tudott megszökni, ezeket a magyarokat hidegvérrel és indokolás nélkül, kizárólag származásuk miatt, vagyis fasiszta mód ötösével a falhoz állitva lemészárolták. Aki futni kezdett, mint a nyulat lőtték le.

Közüttük [S.] Etele két – 19 – s 20 éves – unokatestvérét 200 méternyire a helyszintől találták meg agyonlőve. Egyik fiu önként lépett ki a házukból, hogy barátját a közmunkára elkisérje, s együtt dolgozzanak.

A megmenekültek az esetet a helyszin melletti erdőben látták. Közöttük egy magyar nyelvtanár, aki Zágrábban szláv szakon végzett és a partizánokat nyelvjárás alapján boszniaiaknak azonositotta. […] Hasonló vérengzés volt Ujvidéken és Temerinben is.

A partizánruhás szerb bábát később a kiskőszegi áttöréskor Bezdán irányába is tüzelő németek ágyugolyója találta, mind két lábát elveszitette és meghalt.”

Az állambiztonság elégedett volt a jelentéssel, természetesen mindent tudni akartak a tervezett megemlékezésről. Értékelésükben ezt írták: „Cseres Tibor iró a 60-as években – helyes taktikai sorrendben – előbb a magyar egységek ujvidéki szégyenletes gyilkosságait irta meg Hideg napok cimü regényében. A belőle készült film több müvészeti dijat nyert. Majd utána /!/ megirta a bezdáni partizánvérengzést is.

Erre a jugoszláv kormány Cseres Tibort nemkivánatos személynek, persona non grata-nak minősitette, s diplomáciai uton megakadályozta az utóbbi mű könyvként megjelenését.”

MEGTŰRT TÖRTÉNET A TRAGÉDIÁRÓL

Íme, az elhallgatás, a történelemhamisítás újabb trükkje: Cseres Tibor két önálló kötetet tervezett, de a második nem jelenhetett meg akkor, csak a rendszerváltás után (most viszont már az interneten is olvasható: Vérbosszú Bácskában). Az író a Kádár-diktatúrában csak jóval a Hideg napok után publikálhatta rövidke írását, amely először a Kortársban jelent meg, aztán szinte titkosan, elrejtve adták ki: „Nem véletlen, hogy ez idáig nem esett szó a Bezdáni emberrről. Hiszen ez az írás éppoly meghúzódva, éppen csak megtűrve van jelen a kötetben (címe nem szerepel a címlapon, s a tartalomjegyzékben is kisebb betűvel szedték), mint a Hideg napok dedikálására érkező bezdáni ember emlékei és igazsága a történelemben. A bezdáni emberé, aki nem tudja, hogy ezerkilencszáznegyvennégy november harmadikén, és utána hány embert mészároltak le a győztesek Bezdánon. Zomboron és máshol, hétezret vagy hetvenezret. Csak azt tudja, azt követeli, hogy emlékezzenek meg róluk is, mert ártatlanok voltak, védtelenek és fegyvertelenek, mint az ő öccse, apja” – írták 1985-ben az Új írásban. Nem igazán találtam korabeli említést ezen kívül.

Maga Cseres Tibor így emlékezett a Kortársban, már 1991-ben: „Sajnos, beszámolómat, a Bezdáni embertől kapott értesüléseimet csak hosszú esztendők múlva merte közölni a Kortárs. [1973-ban.] Közös bátorságunkat akkor is diplomáciai bonyodalom követte: épp egy Tito-látogatás szenvedett némi halasztást miattunk, a jugoszláv partizánszövetség persona non gratának – nemkívánatos személynek – minősített. Alighanem károsnak is, a köteles hallgatás megtörése miatt. […]

A mészárlásokat a jugoszláv politikusok és államvédelmi szervek mindenáron igyekeztek eltitkolni, elhallgatni, s csírájában igyekeztek elfojtani minden emlékező vallomást és adatgyűjtést. Ha ilyesmit észleltek, a megtorlás nem maradt el.”

Cseres Tibor, 1965 / Fotó: Fortepan.hu

Cseres Tibor (érthetően) azt tartotta volna a legjobb megoldásnak, ha a magyarok elleni tömegmészárlásról a szerb írók írnának. Reménytelen próbálkozás volt. Későbbi könyvében felidézte, hogy amikor 1965-ben egy belgrádi találkozón felvetette ezt az ötletet, a házigazdák a következő magyarázattal utasították el: „A második világháború táján Jugoszláviában háborús, polgárháborús körülmények között közel kétmillió embert öltek meg, pusztítottak el, végeztek ki. Ehhez a hullatömeghez (hősi halotthoz) képest a bácskai áldozatok száma csekélység – csepp a tengerben.”

Csepp.

„[…] kezdettől fogva reménykedtem, hogy az énáltalam szégyenkezve megírandó, megírt három kegyetlen nap felmutatása után akad lelkiismeretes szerb író, aki az 1944-es bácskai 45 nap véres bűneit műalkotásban megbánja népe nevében. Erre a bűnvallomásra azonban évtizedeken át hiába vártam, vártunk.”

– írta.

KÖNYVEMIG AZ Ő HÍRÖK NEM JUTOTT EL

Cseres jóval később szívszorítóan jelenítette meg, hogyan is született meg a Bezdáni ember története. 1964-ben, a Hideg napok megjelenésekor történt: „Akkor május délután, amikor a Vígszínház előtt ajánló sorokat róttam frissen megjelent könyvembe az olvasni elszánt vásárlók neve alá, hosszas szemlélődés után odamerészkedett mellém egy falusi öltözetű ember, kezében a Hideg napok még látszólag olvasatlan példányával, kérdő pillantásomra így szólt szerényen: – A bezdániak benne vannak?

Nem nyúltam a könyv után, az egyszerű öltözetű férfi láthatóan nem igényelte kézjegyemet, a bezdániak híre érdekelte, s én tudtam, könyvemig az ő hírök nem jutott el”.

Sokan még most is félnek emlékezni, beszélni, ez hatványozottan igaz volt a kilencvenes években. 1992-ben még eltávolították az áldozatokra emlékeztető keresztet, mondván, hogy a település lakóinak többséget zavarja. Egy fakereszt.

Az eltávolított kereszt / Forrás: Magyarország (1992), Arcanum.hu

ZELEI MIKLÓS CIKKE MEGTÖRTE A HALLGATÁST

Kellettek azok az emberek, akik elhagyták szülőföldjüket, és a szabad világban élve bátrabban mertek kutatni:

„Bácskából származott Heidelbergbe dr. Varga András mérnök, az ottani egyetem tanszékvezetője, ő nem félti életét a bosszúálló megtorlástól, a maga módján, mert >külföldiként< mersze és lehetősége volt utánanézni a véres ősz eseményeinek, ezért újat tud nekünk mondani többek között Bezdánról is, ama napok Bezdánjáról, s meg tudja nevezni a vérszomjas szerb partizán gyilkos alakulatot. Ismeretei és kutatásai egy részét rábízta Zelei Miklósra, aki a Képes 7 című hetilap 1990. szeptember 15-i számában adta közre az életveszélyes történeti adatokat.” [Zelei Miklós (akit van szerencsém ismerni) mindig szerette a veszélyes, titkos történeteket, nem véletlen, hogy Gazsó L. Ferenccel ők írták meg az Őrjítő mandragórát is. Zelei Mosdás holnapi hóbancímű írásában visszaemlékezett a hatvanas évekre, arra, hogy milyen küzdelmeket kellett vívni a rezsimmel, önmagunkkal, a környezetünkkel, ha valamit tudni akartak a valóságról].

A GYERMEK, AKI NAGYON APÁSNAK BIZONYULT…

Ma már szabadon olvashatjuk Cseres Tibor könyvét, a következő tragédia napokig kísértheti az olvasót: „Ásóval és kapával összesen 122 férfit tereltek a zombori országútra az isterbáci erdő szélére. Nem több, mint 15 géppisztolyos partizán kísérte, ösztönözte az engedelmes, enyhén aggódó csapatot. Ott meglepetésszerűen két nagy vermet ásattak velük, két méter mély, széles gödröket. Némelyek akkor már sejtették a földmunka célját.

Akkor erősödhetett fel ez a balsejtelem, amikor azt a 13 éves fiúcskát, aki apja kezét fogva együtt jött a faluból a férfiak számára összeállított csapattal, egyik lágyabb szívű partizán elszakítván a többiektől, haza akarta, próbálta küldeni a futballpályára. A gyermek azonban úgy látszik nagyon apásnak bizonyult, nem akart tágítani. S mert a dolog sürgősnek mutatkozott, nemigen törődtek tovább a fiúval.

Hanem a terjedelmes gödrök elkészülvén, ásót, kapát, lapátot gúlába rakatva, az ásott partra arccal felsorakoztatva géppisztolysorozatokkal sírba lőtték legelsőbb a futballcsapatot, aztán válogatás nélkül, gyerekestül a többieket. Úgy látszik, senkinek sem jutott eszébe, hogy ásót ragadva harcba lehetne szállni a gyér számú géppisztolyosokkal. Amikor az utolsó test is belebukott a tömegsírba, lovas futárt menesztettek a focipályára azzal az üzenettel, hogy >kész a munka<. Az ottan őrködő partizánok erre a hírre hazaengedték a mit sem sejtő tömeget, az új özvegyeket s a friss árvákat”.

„Miután az isterbáci tanyára értek, órákon át válogatták a férfiakat – írta az egyik szemtanúval elbeszélgető Farkas Adrienne a Magyar Nemzetben. – Azt nézték, kinek mennyire kérges a keze, nyilvánvalóan a jobb módú gazdákat, iparosokat, értelmiségieket akarták véglegesen kiirtani. János bácsi annak köszönhette az életét, hogy kubikos fia volt, akinek igencsak kérgessé tette a tenyerét a munka. >Hajnalban hajtottak ki, kora délután volt, amikor elengedtek. Úgy rohantam, hogy majd az eszemet vesztettem. Hallottam a fegyverropogást és a társaim kiáltásait. Estére mind halott volt, aki ott maradt. A rokonaik megpróbáltak közelebb menni, hallgatózni. Tudja, nem haltak bele mind a lövésekbe, másnapig hallottuk a kiáltásaikat, de nem mehettünk oda segíteni.”

Később a magyar asszonyoknak kellett ápolniuk azokat a sebesült partizánokat, akik a fiaikat megölték. >Hát így volt< – fejezi be János bácsi […]”.

Így. Talán megérdemelne egy filmet ez a tragédia is."

Fotók: Arcanum.hu
Források: /harcunk.info/,  Pesti Srácok

Kérjük kedves olvasóinkat figyelmesen olvassák el cikkünket. A teljes cikk ismerete nélkül a bevezető félreértésre adhat okot! (Szerk.)

Egy régi történetet szeretnék elmesélni nektek. Akik nem látják, a különbségeket lehet nem is értik népünk dolgait. Sajnos a felszínes gondolkodás és az ismeretek hiánya félrevezeti az embereket. Főleg a nem magyarokat.

Történt egyszer, hogy megkérdezték tőlem, miért fáj nekünk, magyaroknak annyira ez a trianon dolog? "Annyi annyi birodalom volt, amely hatalmas területeket vesztett el és nem szomorkodik miatta."

A kérdés új volt számomra és meglepő, hirtelen nem is tudtam most akkor mi van?! Mert ugyebár tényleg volt igazság a kérdésben, de mégsem éreztem jogosnak, mert valahogy mégsem volt ugyanaz a dolog, és nem azért mert ez velünk történt a többi meg mással.

Na, itt csapott belém a válasz akár a villám a viharban.

Jött is a felismerés.

Miről is van szó? Látnunk kell a kontextusokat, hogy megértsünk mindent. Egyik nagy birodalom sem szomorkodik az elvesztett területek miatt. Hogy most mondjak egy meghökkentőt, mi magyarok is így vagyunk ezzel. Mi sem szomorkodunk az elvesztett területek miatt, de nem mindegy miről is beszélünk, ehhez pontosan kell látnunk miről van szó, mert az ismerős által feltett kérdés, bár jóindulatú volt, de rossz volt a megközelítése, és itt volt a nagy hiba.

Ahogy a tanáraink modották volt: „Már a kérdés is egyes” De ő nem tudhatta, hogy a kérdésben benne van a tudatlanság. Valljuk be akkor még én sem gondolkoztam el a különbségen.

Miről is van szó?

Egyetlen állam/birodalom sem szomorú azért, mert elvesztett akár hatalmas és most jön a lényeg HÓDÍTOTT TERÜLETET, itt jön a vicces rész is. A magyar nép sem és Magyarország sem szomorú azért, mert hódított területeket vesztett. Nem szomorú amiatt mert Ausztria elődjének területe nem a mienk, vagy Nagy Lajos királyunk hódításai már nem tartoznak országunkhoz, esetleg Halics, vagy Ráma, vagy Bosznia miatt.

Na, emiatt nem sírnak más népek sem mert ők csak HÓDÍTOTT TERÜLETET vesztettek el.

DE!!! Egyik sem vesztett TÖRZSTERÜLETET és itt van a lényeg, egyik sem vesztett olyan területet, amely mindig is az övé volt és mindig is őshonosként lakott ott. Minden birodalom, minden állam, ha össze is omlott a magterületei, a törzsterületei mindnek megmaradtak.

Ez a nagy különbség! Még mások csak mindösszesen hódított területet vesztettek, addig Magyarország ősi törzsterületeit, vagyis ténylegesen a testét szabdalták fel. Olyan területeket, melyek mindig az államhoz tartoztak, az állam szerves részét képezték, és a csatolt Horvátországon kívül minden ma ott élő nem magyar népesség a Magyar állam területére bevándorolt későbbi népesség.

Tehát nem egy Nagy Lajos király korbeli tényleges Nagy-Magyarországot daraboltak fel, hanem Magyarországot „nagy” nélkül, mert a Kárpát haza maga a magterület, a magyar terület.

Egy hódított területek nélküli csak és kizárólag törzsterülettel rendelkező népet vittek a kínpadra. Megpróbálták kivégezni. Keresztre feszítették, de mind a mai napig rettegnek, mert nem halt meg.

Mint krisztusi utat bejárt népünk életét nézve, most rettegnek a feltámadástól. Pedig nem kell félni a mi népünk a szeretet népe, nem a bosszútól kell félni, hanem a gyilkosoknak önmaguktól s lelkiismeretüktől, mert egyszer lesz nekik is lelkiismeretük, és az fogja felemészteni őket.

(Hozzá teszem ez csak apró részlete a trianoni tragédiának, mert elsősorban itt nem területek a legfájóbbak, hanem az a pusztítás és magyarellenesség, és a magyarság megnyomorítása, melyről bőven lehet mesélni.)

Gyécső: /nimrodnepe.blog.hu/
kép: internet

... a >>2. rész<< folytatásaként:

Haraszti ahhoz a nemzedékhez tartozott, mely élete kb. 2/3-át az ún. vasfüggöny mögött élte, két vesztes világháború, a trianoni nemzetgyilkossági kísérlet után és a levert 1956-os szabadságharcról, az azt követő megtorlásról való mély nyilvános hallgatás közepette. Mindenesetre tudomásul kellett vennünk: nem sikerült, a demokráciáért szavakban élő-haló Nyugat ekkor is galádul cserbenhagyott, de nekünk meg kell maradnunk úgy, ahogy lehet. Bár gyarmat voltunk, a 60-as évek második felében a kádári rendszer némiképp lazított a gyeplőkön, s kiadta a jelszót: aki nincs ellene, vele van. Kiváltképp a kultúra területén..

 Heinrich Bünting (1545-1606): Európa (-térkép) mint Szűz (Babba) Mária, középen Hungária, színezett rézkarc, 26,5 x 35,5 cm, Initerarium Sacrae Scripturae,1581, Magdeburg, Németország (Barry Lawrence Ruderman Antique Maps Inc., La Jolla, Kalifornia, USA )

Bojár Sándor (1914-2000): Tüntetők a Parlament előtt, MTI-fotó, 1956. október 25., Budapest; „…el ne felejtse, aki él,/ hogy úgy született a szabadság,/ hogy pesti utcán hullt a vér”  - Tamási Lajos (1923-1992)

..érződött enyhülés. Ez abban is megnyilvánult, hogy egyre több könyv, tanulmány, híradás jelent meg a nyugati, haladó, naná, hogy baloldali művészekről (a „hasznos idiótákról”). Az itthoni „bátor” hangadók egy része áttételesen és nem kevés sandasággal végül is azt sugalmazta-szorgalmazta (s teszi ezt mindmáig), hogy „zárkózzunk föl a művelt Nyugat kultúrájához, művészetéhez…”. A „trójai falóban” először Párizs bohém művészvilágát - no meg a szalonkommunista, Sztálin- és Lenin-díjas Pablo Picasso (1881-1973) kalandjait az izmusok dzsungelében - csempészték a köztudatba. Ő volt az első számú áruvédjegy, hiszen 1956 után sem lépett ki a pártból és Csehszlovákia szovjet megszállása sem verte ki a biztosítékot nála 1968-ban. (Mi, néhányan a gödi kőfalnál egy kissé kritikusabbak voltunk.)

A bennfentes hamis – mondhatnám: liberális - alternatíva mind a gyanútlan közönségnek, mind a jóhiszemű (ilyen volt Haraszti is), mind a talmi újdonságot önmagáért eleve értéknek hívő, többre-jobbra nem képes alkotóknak így szólt: ha nem kell nektek a szovjet mintát utánzó szocialista realizmus, alkalmasint betévedhettek az azzal egyívású „kapitalista realizmus” látványosnál látványosabb művészeti zsákutcáiba. A „globalo-gazdi” ti. itt  is, ott is lényegében ugyanaz. (Valójában ez akarva-akaratlan az ún. rendszerváltozás előkészítése volt, ami már 1982-ben bizonyosan eldöntetett.) Minden gyarmat uralmi „elitje” ui. satuhelyzetben kénytelen biztosítani, hogy a kiszipolyozás, a megtévesztés a lehető legnagyobb rendben történjen. Az egyik satupofa a nemzetközi pénzhatalom, a másik a 2/3-ában - e láthatatlan (önmagát minduntalan tagadó) polip által - vesztes létre kárhoztatott nép. A hatalom azok kezében van, akik az ország, a nép anyagi, lelki, erkölcsi, szellemi erőforrásaival valóban rendelkeznek. Az éppen uralmon lévők pedig országos és helyi szinten végrehajtják e hatalom döntéseit. A jutalom: a diszkrét korrupció. (E színjáték nálunk ma sincs másként.) Vagyis a szabad választási lehetőség: (rozsdás) csöbörből (krómozott) vödörbe. (Megjegyzem: a Kádár-rendszerben egyetlen írásomat sem cenzúrázták. Pedig… Politikai retorzió a Horn-kormány alatt ért utol: négy évre eltiltottak a műsorkészítéstől a Magyar Televízióban.)

Persze az sem mindenkinek adatott meg, hogy fennen modernkedhetett. Akadt, akit tiltottak és volt, akit ugyanezért tűrtek, vagy díjaztak. Mindkét fél érdeke az volt, hogy az évezredes, sajátosan magyar műveltségi hagyományon alapuló, szerves és közösségi jellegű, hosszú távon is érvényes magas művészet, értékőrzés és –továbbítás ne alakulhasson ki. Egyáltalán: ne is tudjunk arról, hogy ilyen volt és mindenkor lehetséges. Ezért aztán hivatásos művész sem lehetett akárkiből, csak abból, aki az intézményrendszeri szűrőn nem akadt fönn, a támogató tevékenységét pedig az állam a „haladást szolgáló” művészetre korlátozta. (A művészeti alkotás csak az 1980-as évek végén lett állampolgári jog.) Persze, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni… Egy magyar művésznek részben ugyanaz az a feladata, mint ami a Szent Koronával beavatott magyar királyoké: pl. az ingyen kegyelem gyakorlása, a nemzet és az egész emberiség gyógyítása mind lelki-szellemi, mind pedig fizikai értelemben. (Nem véletlen, hogy a Szent Korona-tanban élő személynek tételezett koronánkon – az összes létező felségjelvény között egyedülállóként - két ingyen gyógyító szent, Kozma és Damján zománcképe is szerepel.)

Apropó gyógyítás: a bűzös-zajos fővárosi munkából és forgalomból hazatérve először rendszerint a Duna-parti csárdába mentem, s megittam egy korsó sört, miközben néztem a csillogó vizet és a Frédi által is megörökített naplementét a pilisi hegyek mögött. Csak a sokadik alkalom után észleltem, hogy röpke 15 perc elteltével teljesen magam mögött hagytam az egész napi fáradalmakat-gondokat, s szinte frissebb vagyok, mint reggel voltam. Elmondtam ezt a jelenséget néhány barátomnak, akik megerősítettek: ők ugyanígy vannak ezzel, de nem tudták mire vélni. Nos, röviden: a Pilis hegységnek a Dunával együttműködve – radiesztéziás műszerekkel igazolhatóan – sajátos üdítő, gyógyító kisugárzása van. De az elemi szabadságszeretetet, a hely, az ősök, mi több, a Teremtő szellemét is.. Őfelsége, a magyar Szent Korona

..közvetíti a tudat alattiba. Különösen annak, aki eleve fogékony ilyesmire, mert pl. Dobogó-kő alatt bizonyára dobog valami. Hát ezért is érezte a „mi nomád nemzedékünk” magát oly paradicsomi állapotban - az amúgy is gondtalanabb – ifjú korunkban, s örökítette meg ihletetten Frédi is ezt a szívünkhöz oly közeli tájat többféle műfajban és nézetben.

Az sem véletlen, hogy hasonlóan a hippi mozgalom céljával – kivonulás a társadalomból, a kóros civilizációból, az értelmetlennek-nevetségesnek tartott kötöttségek alól felszabadított nomád életmód kialakítása -, a kőfalnál ad hoc indiánosdit játszott az alkalmi színtársulat. (A hippi életérzés és divat jellegzetes formajegyei Haraszti korabeli montázsain és képein is megjelennek.) De más oka is volt ennek. Gyermekkorunk kedvenc olvasmányai voltak James Fenimore Cooper (1789-1851) és May Károly (1842-1912) indiánregényei. A szovjet ifjúsági regények, filmek sematizmusával - a sokszínű, kimeríthetetlen valóság tartalmi-formai sémákba szorításával - ellentétben a romantikus indiántörténetek bennszülött főszereplői a nemes „vadember” eszményét testesítették meg, aki tökéletes azonosságtudatban él a múltjával, szülőföldjével és népével. Életük a barátságnak, a hűségnek, az ingyen kegyelemnek, a bátorságnak, a természet ismeretének és szeretetének, az egyszerű ember egyenes, becsületes gondolkodásának szépségét, nagyszerűségét hirdeti. A magyar olvasó a gátlástalanul gyarmatosító fehér telepesekkel (átvitt értelemben a megszálló szovjet birodalommal és hazai kiszolgálóikkal) szemben ösztönösen is azonosult a rokon lelkületű indiánokkal, mivel az igazi magyarságát a való világban még indián jelmezben sem élhette meg. Ha valami, hát ez szigorúan tilos volt. Jött is a zaklatás: a belügyi üdülőben „vallattak”, felsőbb utasításra helyi párttagok figyelmeztették a szülőket, hogy a fiúk-lányok veszélyes vadászmezőkre tévedtek, Frédinek meg a munkahelyén kellemetlenkedett az elhárítás. A Julius Caesar színrevitele a Duna-parti nagyközönség előtt (akkoriban hétvégén ezren is strandoltak ott) szintén gyanút keltett, hiszen hat-hét évvel a „sajnálatos események” után áthallásokra adott alkalmat. Márpedig a hatalom attól óvakodott a legjobban, hogy 56 szelleme újraéledjen, hogy március idusán újra kezdjük. A rólunk készült film – melyet azonnal dobozba tettek - mondanivalója is az volt, hogyha a rendszer nem képes értelmes célt adni a fiataloknak, akkor az egymásért való önmegvalósítás, a művészi önkifejezés formáit-

 A Julius Caesar-előadás „patriciusai” a Kitörés c. film (társrendező: Sándor Pál, operatőr: Fazekas Lajos) felvételekor, 1964, kőfal, Duna-part, Felsőgöd: Haraszti Alfréd, Mödlinger Pál, Zsolozsmás Rezső, Tavas Mária, Holinka József, Bordás Miklós, Gallé Gábor és Lugosi Tamás (fotó: Gallé Miklós)

Néhány szereplő a Kitörés c. film forgatásán, 1964, dolomitbánya, Pilisvörösvár: Vágvölgyi Viktor, Léh Ernő, Tavas József, Horváth Ildikó, Fogarasi Antal, Menyhárt László, Küzmös László Attila, Bordás Dezső, Kozsik László, Zsolozsmás Rezső, Lugosi Tamás, Reményi László, Pelczéder Titusz, elől: Kósa Zoltán és Gallé Gábor

Jelenet A pápuák földjén-előadásból, 1963, kőfal, Duna-part, Felsőgöd: Kozsik László, Haraszti Alfréd, Kósa Zoltán, Gallé Gábor (háttal) és Szabó Tibor

tartalmait maguk találják meg. Ettől kezdve minden bizonnyal belügyi megfigyelés alatt voltunk. (Vajon meddig és kik által? Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának iratanyagából sok mindenre fény derülhet: a besúgók ma is köztünk lehetnek.)

Frédivel egyazon évben született Cseh Tamás (1943-2009) előadóművész indiántábora a Bakonyban ugyancsak szemet szúrt az egyéni ötleteket nem kifejezetten kedvelő állambiztonságnak, s ezért 1967-ben beszervezett egy antropológushallgatót, aki a parancsnak megfelelően beállt „indiánnak”. A hatóságok – mint minden ilyen jellegű esetben - arra voltak kíváncsiak, hogy a résztvevők rendszerellenes összeesküvést szítanak-e, miközben tollas fejdíszben, ágyékkötőben őrködnek, rohangásznak az erdőben és enyelegnek a wigwam sátorban. A ma Amerikában élő ügynök Mennydörgő Madár néven küldte jelentéseit… - számolt be az esetről Szőnyei Tamás újságíró, levéltáros a Nyilván tartottak (Titkos szolgák a magyar rock körül, 1960-1990) c. könyvében. (1964-ben igen népszerű beategyüttest szerveztem, s az „einstandolt” felsőgödi pártház alagsori klubtermében a környékbeli fiatalokat, a belügyi üdülőben pedig az „értünk” végzett fáradozásaikat kipihenő rendőröket szórakoztattuk a Shadows és a Beatles együttes magával ragadó számaival.) Alapjában véve egyáltalán nem voltunk-lehettünk ádáz ellenségei annak a rendszernek, hiszen mintegy beleszülettünk, noha sok minden nem tetszett (lásd pl. Haraszti Szék c. újságkarikatúráit, melyek megjelenését erőteljes dorgálás követte!), a „ruszkikat” azonban tényleg haza kívántuk - magunkban. A Szabad Európa Rádió (zenei) propagandájának köszönhetően is az európai-amerikai kapitalista társadalom  látszólagos szabadsága és tényleges jóléte viszont egyféle példaként lebegett a szemünk előtt. Mint valami tiltott gyümölcsöt faltuk Irwin Allen Ginsberg (1926-1997) amerikai költő Üvöltés (Vallomások a beat-nemzedékről) c. könyvét, vagy Jack Kerouac (1922-1969) Úton c. regényét, de többek között azt nem igazán értettük, hogy miért utálják annyira a pénzt és a „disznófejű Nagyurakat”, mert senki nem merte megmondani azt sem, hogy miről-ki(k)ről is szól Ady Endre (1877-1919) hatvan évvel korábbi híres verse, s nekünk soha nem volt elég. De mindig is sejtettük ott, a vízparton (talán Frédi is a fák, kövek, madarak stb. skiccelése közben): ha majd kivágtad az utolsó fát, megmérgezted az utolsó folyót, és kifogtad az utolsó halat, rádöbbensz, hogy a pénz nem ehető.

Bármily paradoxon: a mi (gazdasági, kulturális stb.) viszonylagos lemaradásunk (a rohamos globalizáció behálózó ártalmaitól) voltaképp mindmáig előny, mert röviden és egyszerűen: a jólétbe süppedve nem szoktunk le arról, hogy a saját józan, leleményes, csibészesen csalafinta eszünkre hallgassunk, és - a szocializmus farkastörvényei közepette - minden helyzetben föltaláljuk magunkat. Mert nekünk a birodalmi érdekek kereszteződésében, Közép-Európában sokféle közegellenállással, veszéllyel kellett megküzdenünk, ami szerfölött csavarossá, lényeglátóvá és problémamegoldóvá tette az észjárásunkat. „Megfogyva bár, de törve nem…” sokan közülünk nem kívülről, hanem belülről irányított emberek voltunk és maradtunk. (L. pl. a visegrádi országok különutas politikáját az immár önsorsrontás felé terelt Európai Unióban!) Ezért is – mint Frédi –, akár jórészt önműveléssel komoly szakmai ismereteket szerezhettünk és kimagasló eredményeket érhettünk el pl. a művészet területén. Persze a művészi tehetségre is születni kell. Jómagam sem végeztem művészettörténetet, de többek között a Művészet folyóirat, a (Heti) Magyarország, a Magyar Televízió Parabola és Aranyfüst c. műsorainak felelős szerkesztője és a legrégibb, -patinásabb műkereskedelmi szervezet, a Koller Galéria igazgatója lettem. S hát ez a pályám  ott és akkor kezdődött, amikor a Ljubityel (magyarul: amatőr) fényképezőgépemmel a kőfalhoz vezetett a Gondviselő, s lefotóztam A pápuák földjén-előadást. Ez után fogadtak maguk közé Frédiék, s a Kitörésben már embert próbáló szerepet osztottak rám: a dunai pokrócunkba burkolódzva a zenésztársaimmal a züllött Róma népét alakítottuk. (Így ezzel az írással ennek az indíttatásnak, a párhuzamos életsorsunknak is adózom.) Frédi bizonyára tudta, hogy a kulturális sajtó élvonalában dolgozom. Ám, valószínűleg a családi életbe visszahúzódó (születési képletében a művészetért „felelős” Vénusz a családias Rák-jegyben), ott egyfajta menedéket találó alkata, szerénysége, netán büszkesége mégis valahogy megakadályozta, hogy megmutassa a 70-es, 80-as években alkotott munkáit. Szem elől tévesztettük egymást. Pedig mérték- és irányadó kritikus lettem. Bemutatásával a Művészetben és másutt, valamint ezekre hivatkozva, a kapcsolataimat is fölhasználva egy Művészeti Alap-tagsággal mindenképp segíthettem volna neki, hogy könnyebben boldoguljon a szakmában és – úgymond – bekerüljön a művészeti élet vérkeringésébe, nem utolsósorban szélesebb körű művészbarátságokra tegyen szert. A művészeti csoportosulások, törekvések belülről való megismerése más irány(oka)t is adhatott volna a művészetének, de jócskán meg is zavarhatta volna az öntörvényű alakulását az akkor is meglehetősen szűkre szabott, egyirányú tájékozódási lehetőségek keretében.

Csontváry Kosztka Tivadar: Selmecbánya (letét, Csontváry Múzeum, Pécs), 1902, részlet - E-betű a kisiblyei erdőben

A szerző hat évesen az É-betűvel ismerkedik a gödi általános iskolában, majd az újonnan előkerült Híd egy hegyi folyó fölött és a Városka a domboldalon c. Csontváry-képek bemutatóján (társelőadó: Pap Gábor), Madách Imre Művelődési Központ, Vác, 2013. 12. 11. (fotó: Dívány)

Még nem ért véget!
Ugrás a folytatáshoz. (4. rész)

Menyhárt László
kritikus, művészeti író