... a >>3. rész<< folytatásaként:

Csontváry Kosztka Tivadar: Vízparti vár, enyves porfesték, eredeti vakkereten vászon, 30 x 44,5 cm, 1895 k., j. n. (mgt.) - a terepformákban állatalakokat rejtő kép valószínű helyszíne a Dunakanyarban a visegrádi Salamon-torony; „…már száz ezer éve/ nézem, amit meglátok hirtelen./ Egy pillanat s kész az idő egésze,/ mit száz ezer ős szemlélget velem…” (József Attila: A Dunánál)

A 70-es évek második felében, Pap Gábor (1939- ) irodalom- és művészettörténész jóvoltából

- egyszersmind állandó nemtelen támadásoknak kitéve - szinte egyedül a Művészet folyóirat keresett és adott meggyőző válaszokat a művészet összefüggő alapkérdéseire: mit, hogyan és mi végre? Egyetemes példákat mutattunk az emberiség megszerzett-megszenvedett műveltségéből: az őskori művészetből, a magas kultúrák építészeti-képzőművészeti remekeiből, nem utolsósorban a páratlanul gazdag magyar népművészetből. Arra, hogy lehetne másként, emberhez-magyarhoz-művészhez méltóbban is, mint hogy a lejárt vagy az éppen időszerű divatokat, stílusokat majmoljuk némi egyéni, hazai beütéssel, jól-rosszul. Ez az ismeretszerzési lehetőség Frédi előtt is nyitva állt, de a kézenfekvő népművészeti hagyományunk – sajna! - nem érintette meg. Leginkább a lemezdomborításaiban, szobraiban-plasztikáiban és néhány linómetszetében, rajzában tapogatódzott az őskori és az ún. primitív művészet, a lehetséges „tiszta forrás” felé. Márpedig, mint azt a „világtörténeti jelentőségű” Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) festőművész megállapította: „amely nemzetnek nincs eredeti művészete, nincs fajtulajdonságának jelleme, amely országban a művészet utánérzés, utánzatokból fejlődik, ott az állam törvényeit nem tisztelik, amely országban a művészetek élén utánérző, utánzó egyedek állnak, ott más pályán is tehetségtelen, protekciós egyedek uralkodnak… Nézni nézhet mindenki, de látni csak az láthat, akit az Isteni gondviselés ezzel a képességgel különösen megáldott.

És ezek a különös képességgel megáldott emberek vannak hivatva az ember művelődéstörténelmét gyarapítani, vagyis adott esetben az Isteni bölcsességet igazolni.” Bár a haláláig futóbolondnak tartott székely József Attilát (1905-1937) a Kádár-rendszer látszólag magáénak vallotta, de a szintén bolondnak tartott Csontváryéval igencsak egybecsengő ars poeticájából – „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad!” – csak az első mondat volt-lehetett napirenden, a második már nem, és azzal a művészek túlnyomó többsége sem tudott, akart mit kezdeni, lett légyen szakképzett hivatásos vagy lelkes műkedvelő. „Az anyag végtelen, határtalan – írja másutt a költő. - És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül [mint teszem azt, egy nyárfát], hanem legföljebb elmélkedhetünk róla… A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető műegészet alkot. Műalkotáson kívül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.”

Azért feszítettem a mindenségig a művészettel szembeni elvárásaimat, mert egyrészt senki esetében (legalábbis jelzésszinten) alább nem adhatom. Másrészt hangsúlyozni szeretném, hogy az adott körülmények között mennyire sziszifuszi vállalkozás eredménye az a mennyiségében is terjedelmes, műfajilag is sokszínű, ugyanakkor formailag-tartalmilag egyenletes színvonalú életmű, melyet Haraszti Alfréd – a karikatúrák, illusztrációk kivételével, megrendelő hiányában önmaga foglalkoztatójaként - létre hozott. Arra több okból sem vállalkozhatott, hogy műveiben maradéktalanul megidézi a közvetlenül szemlélhetetlen világegészt. Erről – a művei alapján - sem beható művészettörténeti, sem tudományos (pl. csillagászati, asztrológiai), vagy asztrálmitológiai ismeretei nem lehettek. De olyan táltosi-sámáni képességei sem voltak, hogy (a beavatási fokozatok teljesítése után) különböző révülési technikákkal beutazza-belássa a mindenséget (vagy legalább egy kitüntetett jelentőségű részletét), és mindarról, amit ott látott-tapasztalt, az isteni bölcsességről nekünk még életszerű műegészekkel is tudósítson. (Mert onnan még vissza is kell tudni jönni.) Még a szabályszerűen elhívatott, sámáni adottságokkal rendelkező, szakképzett Csontváry is bizonyosan „csak” a Napúton (Állatövön) és az Ikrek-Nyilas Tejút-élettengely mentén, ill. az arra merőleges, a Halak-Szűz-haláltengely irányában lévő Extragalaktikus Virgo-szuperhalmazig (a népmesékben: boszorkánytanyáig) tájékozódott (vagy érezte meg ezek földi hatását) és volt kapcsolatban az általa Pozitívumnak is nevezett Teremtővel. (Az, hogy ez a Tejút- vagy netán az Univerzum-központban lakozó valaminek/valakinek feleltethető meg, nehéz kérdés.) Stb. A csillagmitológia évezredek óta mesél ezekről a dolgokról, amit rengeteg képes-szöveges mű igazol. (Pl. a NASA tudósainak, űrtávcsöveinek a fölfedezései is – jobb esetben - ezek közlései után kullognak.) Haraszti bizonyos életkezdeményeket, őssejteket ábrázoló szuggesztív „absztrakt” művei arról tanúskodnak, hogy valamelyest ráérzett arra: az ember univerzumszerű, az univerzum pedig emberszerű.

No de, hogyan jön mindez ide? Nem elég, hogy egy művész esztétikusan lerajzol, megfest… valamit/valakit, és ezzel gyönyörködtet bennünket? Hát többek között József Attila és Csontváry szerint nem. Ráadásul a valóságnak nemcsak az ideiglenes szép (jó, élet), hanem az ugyancsak átmeneti rút (rossz, halál) is szerves része, ha úgy tetszik, együtt osztatlan közös tulajdont képeznek. (L. pl. a jang-jin elvét-jelét a budizmusban, aminek több köze van a pilisi meditációs központhoz, Budához, mint gondolnánk, hiszen a Föld legrégibb népe, a királyi szkíták kereszténységéből, ősbölcsességéből ered!) Teljes mértékben osztom a magyar kultúra idézett két állócsillagának a véleményét, van is némi fogalmam a földi életünk működéséről és a szűkebb-tágabb környezetünkről, de rajzolni-festeni nagyon nem tudok (bár montázsokat én is készítettem). Frédi viszont nagyon is tudott. Mert hiába tud valaki valamit, ha nem képes azt szabatosan kimondani, átlényegült ihlettel érzékletesen megjeleníteni, művészi köntösbe öltöztetni. De olyan eset is előfordulhat, mint ama hályogkovácsé. Amikor fölvilágosították, hogy milyen veszélyes műtétet végez, többé nem mert szemet operálni. Nekem a foglalkozásszerűen űzött hivatásomban „szerencsém” volt, mert Pap Gábor volt a mesterem, akit a jeles építész barátunk, Makovecz Imre (1935-2011) - nemzetközi mércével mérve is - az utóbbi évtizedek legeredetibb gondolkodójának nevezett a művészeti alap- és alkalmazott kutatásban. (Csupán a Vízöntő-paradoxon-elméletéért Nobel-díjat érdemelne. Ám, azt nem honi magyaroknak osztogatják.) Ő avatott be számos „titokba”, melyek egyáltalán nem olyan nagy rejtélyek, itt sorjáznak a szemünk előtt. Csakhogy nem a szemünkkel, hanem az agyunkkal látunk. Bármily szemtelenség: ha valamiről nincs (nyelvi) fogalmunk, azt nem is lát(hat)juk. Harasztinak nem akadt ilyen szintű mestere, de lehet, nem is igényelte, ezért keservesebb kerülő utakon jutott el oda, amit a közfelfogás általában művészetnek fogad el. Eléggé ismerve az utóbbi fél évszázad országos és helyi képzőművészetét, mégis nyugodt szívvel kijelenthetem: az utóbbiban a 60-80-as évek jellegzetes művészeti irányzatainak lelkes tolmácsolója volt, de országos viszonylatban is számon tartandó a munkássága. Már csak azért is, mivel túlnyomórészt az elhíresült, szemérmetlenül az egekig licitált hazai-külföldi pályatársai sem Csontváryhoz és a József Attila-i követelménnyel méretnek.

 Menyhárt László
kritikus, művészeti író