... a >>2. rész<< folytatásaként:

Haraszti ahhoz a nemzedékhez tartozott, mely élete kb. 2/3-át az ún. vasfüggöny mögött élte, két vesztes világháború, a trianoni nemzetgyilkossági kísérlet után és a levert 1956-os szabadságharcról, az azt követő megtorlásról való mély nyilvános hallgatás közepette. Mindenesetre tudomásul kellett vennünk: nem sikerült, a demokráciáért szavakban élő-haló Nyugat ekkor is galádul cserbenhagyott, de nekünk meg kell maradnunk úgy, ahogy lehet. Bár gyarmat voltunk, a 60-as évek második felében a kádári rendszer némiképp lazított a gyeplőkön, s kiadta a jelszót: aki nincs ellene, vele van. Kiváltképp a kultúra területén..

 Heinrich Bünting (1545-1606): Európa (-térkép) mint Szűz (Babba) Mária, középen Hungária, színezett rézkarc, 26,5 x 35,5 cm, Initerarium Sacrae Scripturae,1581, Magdeburg, Németország (Barry Lawrence Ruderman Antique Maps Inc., La Jolla, Kalifornia, USA )

Bojár Sándor (1914-2000): Tüntetők a Parlament előtt, MTI-fotó, 1956. október 25., Budapest; „…el ne felejtse, aki él,/ hogy úgy született a szabadság,/ hogy pesti utcán hullt a vér”  - Tamási Lajos (1923-1992)

..érződött enyhülés. Ez abban is megnyilvánult, hogy egyre több könyv, tanulmány, híradás jelent meg a nyugati, haladó, naná, hogy baloldali művészekről (a „hasznos idiótákról”). Az itthoni „bátor” hangadók egy része áttételesen és nem kevés sandasággal végül is azt sugalmazta-szorgalmazta (s teszi ezt mindmáig), hogy „zárkózzunk föl a művelt Nyugat kultúrájához, művészetéhez…”. A „trójai falóban” először Párizs bohém művészvilágát - no meg a szalonkommunista, Sztálin- és Lenin-díjas Pablo Picasso (1881-1973) kalandjait az izmusok dzsungelében - csempészték a köztudatba. Ő volt az első számú áruvédjegy, hiszen 1956 után sem lépett ki a pártból és Csehszlovákia szovjet megszállása sem verte ki a biztosítékot nála 1968-ban. (Mi, néhányan a gödi kőfalnál egy kissé kritikusabbak voltunk.)

A bennfentes hamis – mondhatnám: liberális - alternatíva mind a gyanútlan közönségnek, mind a jóhiszemű (ilyen volt Haraszti is), mind a talmi újdonságot önmagáért eleve értéknek hívő, többre-jobbra nem képes alkotóknak így szólt: ha nem kell nektek a szovjet mintát utánzó szocialista realizmus, alkalmasint betévedhettek az azzal egyívású „kapitalista realizmus” látványosnál látványosabb művészeti zsákutcáiba. A „globalo-gazdi” ti. itt  is, ott is lényegében ugyanaz. (Valójában ez akarva-akaratlan az ún. rendszerváltozás előkészítése volt, ami már 1982-ben bizonyosan eldöntetett.) Minden gyarmat uralmi „elitje” ui. satuhelyzetben kénytelen biztosítani, hogy a kiszipolyozás, a megtévesztés a lehető legnagyobb rendben történjen. Az egyik satupofa a nemzetközi pénzhatalom, a másik a 2/3-ában - e láthatatlan (önmagát minduntalan tagadó) polip által - vesztes létre kárhoztatott nép. A hatalom azok kezében van, akik az ország, a nép anyagi, lelki, erkölcsi, szellemi erőforrásaival valóban rendelkeznek. Az éppen uralmon lévők pedig országos és helyi szinten végrehajtják e hatalom döntéseit. A jutalom: a diszkrét korrupció. (E színjáték nálunk ma sincs másként.) Vagyis a szabad választási lehetőség: (rozsdás) csöbörből (krómozott) vödörbe. (Megjegyzem: a Kádár-rendszerben egyetlen írásomat sem cenzúrázták. Pedig… Politikai retorzió a Horn-kormány alatt ért utol: négy évre eltiltottak a műsorkészítéstől a Magyar Televízióban.)

Persze az sem mindenkinek adatott meg, hogy fennen modernkedhetett. Akadt, akit tiltottak és volt, akit ugyanezért tűrtek, vagy díjaztak. Mindkét fél érdeke az volt, hogy az évezredes, sajátosan magyar műveltségi hagyományon alapuló, szerves és közösségi jellegű, hosszú távon is érvényes magas művészet, értékőrzés és –továbbítás ne alakulhasson ki. Egyáltalán: ne is tudjunk arról, hogy ilyen volt és mindenkor lehetséges. Ezért aztán hivatásos művész sem lehetett akárkiből, csak abból, aki az intézményrendszeri szűrőn nem akadt fönn, a támogató tevékenységét pedig az állam a „haladást szolgáló” művészetre korlátozta. (A művészeti alkotás csak az 1980-as évek végén lett állampolgári jog.) Persze, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni… Egy magyar művésznek részben ugyanaz az a feladata, mint ami a Szent Koronával beavatott magyar királyoké: pl. az ingyen kegyelem gyakorlása, a nemzet és az egész emberiség gyógyítása mind lelki-szellemi, mind pedig fizikai értelemben. (Nem véletlen, hogy a Szent Korona-tanban élő személynek tételezett koronánkon – az összes létező felségjelvény között egyedülállóként - két ingyen gyógyító szent, Kozma és Damján zománcképe is szerepel.)

Apropó gyógyítás: a bűzös-zajos fővárosi munkából és forgalomból hazatérve először rendszerint a Duna-parti csárdába mentem, s megittam egy korsó sört, miközben néztem a csillogó vizet és a Frédi által is megörökített naplementét a pilisi hegyek mögött. Csak a sokadik alkalom után észleltem, hogy röpke 15 perc elteltével teljesen magam mögött hagytam az egész napi fáradalmakat-gondokat, s szinte frissebb vagyok, mint reggel voltam. Elmondtam ezt a jelenséget néhány barátomnak, akik megerősítettek: ők ugyanígy vannak ezzel, de nem tudták mire vélni. Nos, röviden: a Pilis hegységnek a Dunával együttműködve – radiesztéziás műszerekkel igazolhatóan – sajátos üdítő, gyógyító kisugárzása van. De az elemi szabadságszeretetet, a hely, az ősök, mi több, a Teremtő szellemét is.. Őfelsége, a magyar Szent Korona

..közvetíti a tudat alattiba. Különösen annak, aki eleve fogékony ilyesmire, mert pl. Dobogó-kő alatt bizonyára dobog valami. Hát ezért is érezte a „mi nomád nemzedékünk” magát oly paradicsomi állapotban - az amúgy is gondtalanabb – ifjú korunkban, s örökítette meg ihletetten Frédi is ezt a szívünkhöz oly közeli tájat többféle műfajban és nézetben.

Az sem véletlen, hogy hasonlóan a hippi mozgalom céljával – kivonulás a társadalomból, a kóros civilizációból, az értelmetlennek-nevetségesnek tartott kötöttségek alól felszabadított nomád életmód kialakítása -, a kőfalnál ad hoc indiánosdit játszott az alkalmi színtársulat. (A hippi életérzés és divat jellegzetes formajegyei Haraszti korabeli montázsain és képein is megjelennek.) De más oka is volt ennek. Gyermekkorunk kedvenc olvasmányai voltak James Fenimore Cooper (1789-1851) és May Károly (1842-1912) indiánregényei. A szovjet ifjúsági regények, filmek sematizmusával - a sokszínű, kimeríthetetlen valóság tartalmi-formai sémákba szorításával - ellentétben a romantikus indiántörténetek bennszülött főszereplői a nemes „vadember” eszményét testesítették meg, aki tökéletes azonosságtudatban él a múltjával, szülőföldjével és népével. Életük a barátságnak, a hűségnek, az ingyen kegyelemnek, a bátorságnak, a természet ismeretének és szeretetének, az egyszerű ember egyenes, becsületes gondolkodásának szépségét, nagyszerűségét hirdeti. A magyar olvasó a gátlástalanul gyarmatosító fehér telepesekkel (átvitt értelemben a megszálló szovjet birodalommal és hazai kiszolgálóikkal) szemben ösztönösen is azonosult a rokon lelkületű indiánokkal, mivel az igazi magyarságát a való világban még indián jelmezben sem élhette meg. Ha valami, hát ez szigorúan tilos volt. Jött is a zaklatás: a belügyi üdülőben „vallattak”, felsőbb utasításra helyi párttagok figyelmeztették a szülőket, hogy a fiúk-lányok veszélyes vadászmezőkre tévedtek, Frédinek meg a munkahelyén kellemetlenkedett az elhárítás. A Julius Caesar színrevitele a Duna-parti nagyközönség előtt (akkoriban hétvégén ezren is strandoltak ott) szintén gyanút keltett, hiszen hat-hét évvel a „sajnálatos események” után áthallásokra adott alkalmat. Márpedig a hatalom attól óvakodott a legjobban, hogy 56 szelleme újraéledjen, hogy március idusán újra kezdjük. A rólunk készült film – melyet azonnal dobozba tettek - mondanivalója is az volt, hogyha a rendszer nem képes értelmes célt adni a fiataloknak, akkor az egymásért való önmegvalósítás, a művészi önkifejezés formáit-

 A Julius Caesar-előadás „patriciusai” a Kitörés c. film (társrendező: Sándor Pál, operatőr: Fazekas Lajos) felvételekor, 1964, kőfal, Duna-part, Felsőgöd: Haraszti Alfréd, Mödlinger Pál, Zsolozsmás Rezső, Tavas Mária, Holinka József, Bordás Miklós, Gallé Gábor és Lugosi Tamás (fotó: Gallé Miklós)

Néhány szereplő a Kitörés c. film forgatásán, 1964, dolomitbánya, Pilisvörösvár: Vágvölgyi Viktor, Léh Ernő, Tavas József, Horváth Ildikó, Fogarasi Antal, Menyhárt László, Küzmös László Attila, Bordás Dezső, Kozsik László, Zsolozsmás Rezső, Lugosi Tamás, Reményi László, Pelczéder Titusz, elől: Kósa Zoltán és Gallé Gábor

Jelenet A pápuák földjén-előadásból, 1963, kőfal, Duna-part, Felsőgöd: Kozsik László, Haraszti Alfréd, Kósa Zoltán, Gallé Gábor (háttal) és Szabó Tibor

tartalmait maguk találják meg. Ettől kezdve minden bizonnyal belügyi megfigyelés alatt voltunk. (Vajon meddig és kik által? Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának iratanyagából sok mindenre fény derülhet: a besúgók ma is köztünk lehetnek.)

Frédivel egyazon évben született Cseh Tamás (1943-2009) előadóművész indiántábora a Bakonyban ugyancsak szemet szúrt az egyéni ötleteket nem kifejezetten kedvelő állambiztonságnak, s ezért 1967-ben beszervezett egy antropológushallgatót, aki a parancsnak megfelelően beállt „indiánnak”. A hatóságok – mint minden ilyen jellegű esetben - arra voltak kíváncsiak, hogy a résztvevők rendszerellenes összeesküvést szítanak-e, miközben tollas fejdíszben, ágyékkötőben őrködnek, rohangásznak az erdőben és enyelegnek a wigwam sátorban. A ma Amerikában élő ügynök Mennydörgő Madár néven küldte jelentéseit… - számolt be az esetről Szőnyei Tamás újságíró, levéltáros a Nyilván tartottak (Titkos szolgák a magyar rock körül, 1960-1990) c. könyvében. (1964-ben igen népszerű beategyüttest szerveztem, s az „einstandolt” felsőgödi pártház alagsori klubtermében a környékbeli fiatalokat, a belügyi üdülőben pedig az „értünk” végzett fáradozásaikat kipihenő rendőröket szórakoztattuk a Shadows és a Beatles együttes magával ragadó számaival.) Alapjában véve egyáltalán nem voltunk-lehettünk ádáz ellenségei annak a rendszernek, hiszen mintegy beleszülettünk, noha sok minden nem tetszett (lásd pl. Haraszti Szék c. újságkarikatúráit, melyek megjelenését erőteljes dorgálás követte!), a „ruszkikat” azonban tényleg haza kívántuk - magunkban. A Szabad Európa Rádió (zenei) propagandájának köszönhetően is az európai-amerikai kapitalista társadalom  látszólagos szabadsága és tényleges jóléte viszont egyféle példaként lebegett a szemünk előtt. Mint valami tiltott gyümölcsöt faltuk Irwin Allen Ginsberg (1926-1997) amerikai költő Üvöltés (Vallomások a beat-nemzedékről) c. könyvét, vagy Jack Kerouac (1922-1969) Úton c. regényét, de többek között azt nem igazán értettük, hogy miért utálják annyira a pénzt és a „disznófejű Nagyurakat”, mert senki nem merte megmondani azt sem, hogy miről-ki(k)ről is szól Ady Endre (1877-1919) hatvan évvel korábbi híres verse, s nekünk soha nem volt elég. De mindig is sejtettük ott, a vízparton (talán Frédi is a fák, kövek, madarak stb. skiccelése közben): ha majd kivágtad az utolsó fát, megmérgezted az utolsó folyót, és kifogtad az utolsó halat, rádöbbensz, hogy a pénz nem ehető.

Bármily paradoxon: a mi (gazdasági, kulturális stb.) viszonylagos lemaradásunk (a rohamos globalizáció behálózó ártalmaitól) voltaképp mindmáig előny, mert röviden és egyszerűen: a jólétbe süppedve nem szoktunk le arról, hogy a saját józan, leleményes, csibészesen csalafinta eszünkre hallgassunk, és - a szocializmus farkastörvényei közepette - minden helyzetben föltaláljuk magunkat. Mert nekünk a birodalmi érdekek kereszteződésében, Közép-Európában sokféle közegellenállással, veszéllyel kellett megküzdenünk, ami szerfölött csavarossá, lényeglátóvá és problémamegoldóvá tette az észjárásunkat. „Megfogyva bár, de törve nem…” sokan közülünk nem kívülről, hanem belülről irányított emberek voltunk és maradtunk. (L. pl. a visegrádi országok különutas politikáját az immár önsorsrontás felé terelt Európai Unióban!) Ezért is – mint Frédi –, akár jórészt önműveléssel komoly szakmai ismereteket szerezhettünk és kimagasló eredményeket érhettünk el pl. a művészet területén. Persze a művészi tehetségre is születni kell. Jómagam sem végeztem művészettörténetet, de többek között a Művészet folyóirat, a (Heti) Magyarország, a Magyar Televízió Parabola és Aranyfüst c. műsorainak felelős szerkesztője és a legrégibb, -patinásabb műkereskedelmi szervezet, a Koller Galéria igazgatója lettem. S hát ez a pályám  ott és akkor kezdődött, amikor a Ljubityel (magyarul: amatőr) fényképezőgépemmel a kőfalhoz vezetett a Gondviselő, s lefotóztam A pápuák földjén-előadást. Ez után fogadtak maguk közé Frédiék, s a Kitörésben már embert próbáló szerepet osztottak rám: a dunai pokrócunkba burkolódzva a zenésztársaimmal a züllött Róma népét alakítottuk. (Így ezzel az írással ennek az indíttatásnak, a párhuzamos életsorsunknak is adózom.) Frédi bizonyára tudta, hogy a kulturális sajtó élvonalában dolgozom. Ám, valószínűleg a családi életbe visszahúzódó (születési képletében a művészetért „felelős” Vénusz a családias Rák-jegyben), ott egyfajta menedéket találó alkata, szerénysége, netán büszkesége mégis valahogy megakadályozta, hogy megmutassa a 70-es, 80-as években alkotott munkáit. Szem elől tévesztettük egymást. Pedig mérték- és irányadó kritikus lettem. Bemutatásával a Művészetben és másutt, valamint ezekre hivatkozva, a kapcsolataimat is fölhasználva egy Művészeti Alap-tagsággal mindenképp segíthettem volna neki, hogy könnyebben boldoguljon a szakmában és – úgymond – bekerüljön a művészeti élet vérkeringésébe, nem utolsósorban szélesebb körű művészbarátságokra tegyen szert. A művészeti csoportosulások, törekvések belülről való megismerése más irány(oka)t is adhatott volna a művészetének, de jócskán meg is zavarhatta volna az öntörvényű alakulását az akkor is meglehetősen szűkre szabott, egyirányú tájékozódási lehetőségek keretében.

Csontváry Kosztka Tivadar: Selmecbánya (letét, Csontváry Múzeum, Pécs), 1902, részlet - E-betű a kisiblyei erdőben

A szerző hat évesen az É-betűvel ismerkedik a gödi általános iskolában, majd az újonnan előkerült Híd egy hegyi folyó fölött és a Városka a domboldalon c. Csontváry-képek bemutatóján (társelőadó: Pap Gábor), Madách Imre Művelődési Központ, Vác, 2013. 12. 11. (fotó: Dívány)

Még nem ért véget!
Ugrás a folytatáshoz. (4. rész)

Menyhárt László
kritikus, művészeti író