... az >>1. rész<< folytatásaként:

 Igen, mi, akik már-már szertartásosan Duna istennőnek hódoltunk és máig nem telünk be a pilisi hegyek koronázta látvánnyal, akkor még sok mindent nem tudhattunk a szakrális hely szelleméről, messzi múltjáról, bátorító, ám igencsak rendhagyó helytörténetéről. Arról, hogy mi az a rejtett, titokzatos erő, ami elbűvöl, csupán ösztönösen ráéreztünk valamire, aminek láttán még a szertelen, hangoskodó fiatalok is egyszer csak elhallgattak, s csöndben rácsodálkoztak ott, a Dunakanyar fölött, Vörös-kőn. Valamire, amit – kimondani is szörnyű - a teremtés nyelve, a magyar magától értetődő természetességgel juttat kifejezésre. Vö. öSZTöN-őSTaN-őSTaNú-őSTéNY-iSTeN-…! (A páratlanul gazdag és ésszerű magyar nyelvben ti. az információt a bizonyos szabály szerint cserélhető mássalhangzók közvetítik, a magánhangzók csak árnyalják a szógyökök, szavak jelentését.) Arról sem hallhattunk, hogy a Duna ősi neve: Ister. Ugyanúgy nevezték, mint a szerelem és a csillagok (a művészi képességeket is „adó” Vénusz bolygóminőség) babiloni istennőjét, Istárt, akinek megfelel a sumer Inanna. (Vö. iSTáR-őSTéR-oSToR; iNaNNa-MaMa!) Istár szeretője-férje: DuMuZi, aki magyarul nem más, mint DöMöS-DuNaőS. De a rendszerszintű D-T (és Z-S) mássalhangzóváltás okán az őSDuNa is menetrendszerűen elvezet iSTeNhez. (L. még pl. eSZTeRGoM = Dunakanyar! GaM sumerül kanyarulatot jelent.)

Persze ezekről – mindenekelőtt a humán tudományok vonatkozásában valójában Magyartalanító Tudománytalan Akadémia és az ahhoz szolgaian igazodó oktatás jóvoltából – fogalmunk sem volt. Így arról sem, amiről számos külföldi és hazai szaktársával egyetemben Thuróczy János (1435 k.-1489 k.) krónikaíró számolt be.

Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919): Nagy Tarpatak a Tátrában (letét, Csontváry Múzeum, Pécs), 1905, részlet (a kárpiramis előtt szfinxszerű alakzat) és Zarándoklás a cédrusoknál Libanonban (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest), 1907, részlet (piramis alakú lombozat) – fotók: Sayti Krisztin

A Hun Atya (Szfinx), háttérben „Ízisz (Szűz Mária) szeretője”: a Nimród által épített Nagy piramis, fotó, Gíza, Egyiptom

Piramis a Pilisben, III. István koronázása, iniciálérészlet, pergamen, Képes Krónika, 1360 k. (Országos Széchényi Könyvtár, Budapest)

Az Orion csillagkép pilisi vetülete – Visegrád (Lepence): Rigel, Pilisszentlászló: Saiph, Klastrompuszta: Betelgeuze, Piliszentlélek: Bellatrix, Árpádvár: Mintaka, Rámhegy: Alnilam és Magashegy: Alnitak  (Váry István ny.)

E szerint a pilisi Sicambria név úgy keletkezett, hogy a Kr. e. 1300 körüli trójai háború után népével Pannóniába (netán vissza-) menekülő Páris herceg fia, Francio az Ister mentén, a pilisi Szikán hegy tövében a legnépesebb városok egyikét építtette, melyet a hegyről Sicambriának nevezett el. (Megjegyzem: a legendás Trója sem ott lehetett, ahol ma a turistáknak valamilyen romocskákat mutogatnak.) Az újjáépített Sicambria később a Krisztus születése utáni első magyar király, Atilla (406-453), Isten ostora fővárosa lett, s a nevét az utolsó teljes értékű magyar király, I. Mátyás (1443-1490) idejében is megtartotta. Ezt a várost Atilla korában a magyarok Ó-Budának is nevezték. A második honvisszafoglaláskor – a nagy előd jogos örökébe lépve - Árpád (?-907) nagyfejedelem is itt, a Noé-hegyhez és Esztergomhoz közeli felső hévizeknél alapította meg a Turul-nemzetség királyi központját. (Egy XIII. századi francia krónika is Magyarország fővárosaként említi. Vö. TRóJa-TuRuL-ATiLLa; SiCaMBRia-SZiKeMBRió-SoK eMBeR: nép, emberiség! A szik az egész növényvilág fejlődésével szorosan összefügg.)

A mai Székesfehérvár számos okból nem lehetett a magyar királyok koronázó és temetkezési városa. Ellenben – a korabeli metszetek, oklevelek és a műholdas fotók tanúsága szerint - a PiLiSben volt eredetileg többek között Buda és Vác közelében ábrázolt Fehérvár, mára eltüntetett, betemetett PáLoS-kolostorokkal, természetes és mesterséges erődrendszerrel, hófehér mészkőből épített várakkal, óriási méretű, aranyozott, drágakövekkel kirakott palotákkal, föld alatti járatokkal, csarnokokkal, pompázatos templomokkal, piramisokkal… Igen, ne tessék vakon fölháborodni, tiltakozni: piramisokkal! A Képes Krónikának nevezett gesta idevonatkozó iniciáléi ti. nem akármilyen titkokba avatnak be! (A latin iniciáció szó jelentése: beavatás, szertartás.) L. a II. Lászlót (1131-1163) - a korona elrablását -, valamint III. István (1147-1172) és Imre (1174 k.-1204) királyunk koronázását ábrázoló miniatúrák hátterében a hatalmas piramisokat! Minden bizonnyal valamikor teljes terjedelmükben ott is voltak. (Páris édesapját, Trója királyát Priamosznak hívták. Vö. PRiaMoSZ-PeReMeS-PiRaMiS!) III. István a miniatúrán egy dobogón ül. (L. a Visegrádi-hegység legmagasabb pontját, Dobogó-kőt, mely alatt működik állítólag a Föld szívcsakrája!) II. András (1177-1235) királyunk is Fehérvárt nevezte az ország közepének. A Pilis-hegység három mesterséges csúcsának (Rám- és Magas-hegy, Árpádvár) földrajzi helyzete ugyanakkor föltűnően megegyezik egyfelől Egyiptomban a gízai piramisok elrendezésével, másfelől az Orion (Nimród) csillagkép három övcsillagával. Stb. Ugyan már, mi közünk nekünk az egyiptomiakhoz? Hát nagyon sok. Aki nem hiszi, járjon utána!  Mondjuk, az Oszmán (Iszlám) Birodalom uralkodója, I. Szulejmán (1494-1566) szultán hadi naplójában, melyet a mohácsi csata után is gondosan vezetett: „Azt mondják, hogy Buda építése és az egyenes ágon leszármazó magyar királyok uralkodása óta [II.] Lajos [1506-1526] király idejéig 4700 [azaz négyezer-hétszáz!] esztendő múlt el.” Vagyis e szerint a magyar királyok leszármazása évezredek óta számon tartott, a pilisi Buda (avagy Székesfehérvár) előzménye pedig Kr. e. 3200 körül, Felső- és Alsó-Egyiptom egyesítésekor épült. Az igazán sokat látott török világutazó, történetíró, Evlija Cselebi (1611-1687) a budai épületegyüttesekről pedig így ír: „ez olyan vár, minőt még szem nem látott”. (Szulejmán fél napig földbe gyökerezett lábbakkal bámulta.) Ezeket az „igazhitű” muszlimok, majd a Habsburgok, az egyesített európai haderőkkel, ill. a jezsuita befolyás alatt zsarnokoskodó, magyargyűlölő I. Lipót (1640-1705) rendeletére földig rombolták, majd idegeneket telepítettek be, mert ugyebár ők is a kincseinket elzabrálni, a várainkat, dicső múltunkat megsemmisíteni és fölszabadítani jöttek bennünket. A romok, a vadálló-kövek stb. viszont még ma is árulkodnak, hogy volt egyszer egy… (Mohács után a törökök és a „keresztény” hadak Gödöt is fosztogatták: a török kiűzése után elhagyott, kiégett puszta lett.)

Olyan földrajzóra sem volt (ma sincs) az iskolában, amelyen csupán játszásiból a körző egyik szárát - mondjuk – az ősidők óta lakott Gödre helyeztük volna, a másikat Gibraltárra, vagy az Urál hegység vonulatára. Ekkor ui. szemmel láthatóan kiderül: Európa kellős közepén vagyunk. Mi, kárpát-medencei magyarok vagyunk a tényleges mindenkori központban: minden és mindenki hozzánk képest - minden tekintetben - peremvidéken van. Onnan pedig – per definitionem - nem látható be az egész, csak az éppen soros rész- és magánérdek. (Ezért ne csodálkozzunk azon, ha a gőgös-pimasz provincializmus összes nyavalyájával megvert, immár agyhalott Nyugat akarja minduntalan kiiktatatni a központot.) Mert bizony a Kárpát-medence – hosszú távon is - Eurázsia legélhetőbb, legvédhetőbb földrajzi, éghajlati, ökológiai egysége (egykor ilyen volt még a másik pólus: a Tárim-medence az Ujgur Birodalom területén), ahol a benne élő népek maradéktalanul kifejthetik a bennük rejlő képességeket. (Vö. PiLiS-PóLuS!) Ezért mintegy kicsiny önszabályozó modellje az egészséges emberiségnek, egyszersmind az emberségnek. (Göd is fölöttébb élhető hely volt, de a meggondolatlan – rohamos, elsősorban a fővárosból történő bevándorlás - városiasodás és a zöldterületek fogyasztása ennek előbb-utóbb véget vet.) Trianonban nagyon tudatosan ezt az egységet szabdalták szét és feszítették keresztre Nagy-Magyarországot, a Népek Krisztusát. Miért? Többek között az amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, a szabadkőműves Zbigniew Kazimierz Brzezinski (1928-2017) nem köntörfalaz A nagy sakktábla c. könyvében: „Aki a világ fölötti uralmat meg akarja szerezni, annak el kell foglalnia a Föld szívét. Aki elfoglalta a Föld szívét, az birtokba vette Európát. Aki birtokba vette Európát, az ura az egész világnak.”

Merjünk tehát végre ismét nagyok lenni, mert a mi helytörténetünk egyszersmind üdv- és világtörténelem! Még akkor is, ha ez az idetelepült helyi mai uraknak (gyakran egykori elvtársaknak) nagyon nem tetszik.  A magyarság ui. nem vagon kérdése, miként azt minden idők legnagyobb tömeggyilkosa, Sztálin (1878-1953) elvtárs vélte, hanem emberiségszintű ügy. Világtörténelem-alakító nép voltunk, vagyunk és leszünk, hívjanak szkítának, pártusnak, hunnak, székelynek… vagy éppen a Kárpát-medencében őshonos MaGYaRnak, a MaGeRő népének. Mert hát a kultúra (a kereszténység) korántsem az ún. szentistváni térítéssel – azaz az első lézengő lovag (szerzetes) ideérkezésével – vert gyökeret itt, a tényleges mag-Európában. Mellesleg a „trójaiak” 400 évig tartózkodtak ezen a tájon, majd a mai Franciaországba mentek. Ők alapították Párizst.  „Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk”: nos, hát akkor kellő tájékozottsággal és nemzeti azonosságtudattal „Vigyázó szemetek (Moszkva után Brüsszelre, akarom mondani) Párizsra vessétek”?

Még nem ért véget!
Ugrás a folytatáshoz. (3. rész)

Menyhárt László
kritikus, művészeti író

Néhány napja postafiókunkba az alábbi megkeresés landolt:

Tisztelt Szerkesztőség!

Örömömre szolgálna, ha a mellékelt írásomat közölnék.

Az eredményes együttműködés reményében,

tisztelettel és üdvözlettel:

Menyhárt László

kritikus, művészeti író

Örömmel teszünk eleget a felkérésnek, ugyanakkor terjedelme miatt László írását négy részben közöljük!  Kövessétek figyelemmel!  Szuper írás! 

  Göd és a Duna látkép, forrás: internet

(Haraszti Alfréd-kiállítás Göd helytörténetének tükrében)

„Ennek a világnak/ Fehér a virága/ Fehér az egyháza/ Fehér a csuhása/ Ennek a világnak/ Itt dobog a szíve/ Itt van a lelke/ Itt van a közepe.” (Régi magyar népének a Pilisről)

„Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen.
Egyáltalán semmit ne várj a hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben. Ez a legfőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.” (Márai Sándor: Füves könyv)

„Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jelenések könyve)

Élt és alkotott közöttünk csöndes visszavonultságban egy művész, akiről a barátai sem sejtették, hogy mintegy titokban figyelemre méltó életművet hozott létre. Mi, akik a 60-as, 70-es években, Felsőgödön, az egykori Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (kék) Duna-parti üdülőjének kőfalánál táborozó „galeribe” tartoztunk, annyit tudtunk csupán Haraszti Alfrédről (Gödöllő, 1943-Göd, 2016), hogy kitűnő rajzkészséggel rendelkezik. Ő készítette pl. az 1962-64 forró nyarain a sokat látott-halott kőfalnál, William Shakespeare után szabadon előadott kosztümös Julius Caesarhoz, majd A pápuák földjén c. indián performanszunkhoz a plakátot és a díszleteket. E rendhagyóan öntevékeny megmozdulásainkról forgatta főiskolai vizsgamunkáját, a Kitörést 1964-ben a magyar filmművészet kiemelkedő alakja, a sokáig Felsőgödön élő és alkotó, Reisenbüchler Sándor (1935-2004) világhírű, Kossuth-díjas animációs filmrendező, akinek montázsai Harasztira is hatottak. E kulturális, szociológiai kitörési kísérleteinknek, ha úgy tetszik, happeningjeinknek, melyek teljes egyidejűségben voltak az akkori avantgárd művészeti mozgalmakkal, ő az egyik fő szervezője és állandó résztvevője volt. A meglepetésekkel, rögtönzésekkel teli, vegyes műfajú happeninget állítólag 1959-ben egy amerikai festő találta ki New Yorkban. A happening előzményei a futuristák, dadaisták és szürrealisták polgárpukkasztó estélyei voltak. Igazi kibontakozása az. ún. nagy művészet és a népszerű tömegkultúra kihívó különbségén élősködő pop-arthoz és az environment (“környezetszobrászat”) műfajához kötődik. A bárhol előadható – a tabukat feloldó, a közvetlen cselekvést és a fikciót összekapcsoló, a környezetet, a művész(ek) testét, különféle tárgyakat, díszleteket alkalmazó, a közönséget is tevékeny résztvevővé avató – játékos akcióművészet elterjedt nonkonformista kifejezőeszközzé vált abban az időben. Művelőinek többsége erős vonzalmat tanúsított a rendezetlenség és a véletlen iránt, mert ezekben az önkényuralmi rendszerek magas szervezettségének ellentétét látta. Leginkább a hivatásos, az akadémiákon oktatott művészet elleni tiltakozás és a politikai provokáció volt a céljuk. Minket viszont nem a nyugati fogyasztói társadalom lebenyirtó, lélekölő, elidegenítő, hanem elsősorban a „vadkelet” puha, langyos, unalmas, ám annál szigorúbban ellenőrzött viszonyai, a hétköznapi szocializmus szürkeségei ingereltek. A magunk lehetséges módján „lázadtunk” a szemközti pilisi hegyek lenyűgöző látványának ösztönös ihletésében… Nem tudván pl. rólunk, a fővárosközpontú művészettörténet úgy tartja számon, hogy az első hazai happeninget 1966-ban Budapesten rendezték egy pincében Az ebéd (In memoriam Batu Kán) címmel.  

Haraszti autodidakta volt, nem végzett művészeti iskolát (etikát és esztétikát tanult), s nem volt tagja művészeti szövetségnek-szervezetnek. Az ún. rendszerváltozás előtt önerőből nem is nagyon lehetett, mert a szakma sem szívesen engedett kívülről jöttet a húsos fazékhoz. Ennek ellenére vagy talán éppen ezért a jobbára megalkuvástól mentes művészetének színvonala semmivel sem marad el a korabeli hivatásosok átlagától, sőt néha meg is haladja azt. Másodállásban szakszervezeti és művészeti újságoknak, könyvkiadóknak illusztrációkat, karikatúrákat készített. Különböző stílusokban, témákban és műfajokban (rajz, linómetszet, montázs, fafaragás, lemezdomborítás, fotó, talált tárgy stb.) dolgozott. Birtokában volt a szakmai-technikai fogásoknak, az egy-egy éles szemmel fölfedezett természeti képződményben rejlő metamorfózis-lehetőségeknek. Gondolatait többnyire a kortárs művészet újszerű formanyelvén szólaltatta meg. Míves, olykor egyéni hangvételű művei mind formai, mind pedig tartalmi vonatkozásban értékes kor- és kórdokumentumok.

Mindenképp megérdemelte tehát, hogy - szorgalmazásom eredményeként - születése 75. évfordulója alkalmából, 2018. május 25-én, a József Attila Művelődési Házban a nagyközönség is megismerhette a sokoldalú, minőségében is tiszteletre méltó művészetét. Annál is inkább, mert az elmúlt fél évszázad egyik kiváló gödi képzőművészéről van szó. A műveket témák-műfajok szerint csoportosító tárlatot én rendeztem és nyitottam meg. Minden bizonnyal ezen átfogó igényű, az alkotások közötti formai-tartalmi összefüggéseket-analógiákat is fölvillantó-értelmező első bemutatkozás sikerének, meggyőző voltának köszönhető, hogy a város Önkormányzata 2019. május 24-én (mintegy az európai parlamenti választás előestéjén) újabb kiállítással és egy háromnyelvű katalógus kiadásával emlékezik meg a művészről, mely szövegének megírására hivatalosan engemet kértek föl. Jelen, némileg kiegészített-módosított tanulmányt azonban a kijelölt, meglehetősen szerény képességű szerkesztő, aki – föltehetőleg egyeztetve az „illetékesekkel” - formai (terjedelemi) okra hivatkozva csak teljesen „kiherélt”, cenzúrázott változatban akarta megjelentetni. Ehhez természetesen nem járultam hozzá, mert valójában tartalmi kifogásai(k) voltak. Nem ritka eset, hogy a nemzeti ügyeinkben megfogalmazott lényegi igazságok, tények tudva-tudattalan a gyáva, karrierista álnemzetiek, ál- (értsd: judeo-) keresztények érzékenységét-érdekeit is szerfölött sérti. Ezért azokat – egyáltalán: mindenféle kritikát – a kommunista, liberális gyakorlatnak megfelelően lehetőleg csírájában elfojtják. Iskolapéldája ennek az adófizetők pénzén kézi vezérelt, semmitmondó Gödi Körkép c. havilap. (Helyben botcsinálta Fidesz többségű képviselő-testület regnál.) Jellemző, hogy a művész fia e képtelen állapotban nem mert édesapja műveiről illusztrációkat adni ezen írásomhoz.  Hm! Sebaj! (Így itt és most azokkal különösebben nem kell foglalkoznom.) A döntéshozók minőség-érzékelésének teljes hiányára, súlyos aránytévesztéseire mi sem jellemzőbb, mint hogy amikor 2011-ben Göd Város Díszpolgára címre javasoltam Reisenbüchlert, egy hanyag  vállrándítással posztumusz emlékéremmel „tisztelték meg”, noha – miközben polgármesterek jönnek-mennek - ilyen nemzetközi elismertségű művésze nem volt és belátható ideig nem is lesz a városnak.

Persze ennek a helyi – mi több, számos vonatkozásában: európai - történetnek is van előzménye, mely egészen a gyermekkorba, a párhuzamos életsorsok indulásáig nyúlik vissza. De innen idézek a szűkebb-tágabb környezetünk korabeli hangulatát is fölelevenítő Reményi József lényeglátó – a virtuális világba alámerülő mai fiatalságnak nem kevés tanulságul szolgáló - megemlékezéséből, mely végül is nem hangzott el Frédi temetésén, de itt és most nagyon is helyénvaló, ha művészetének, világlátásának meghatározó élményforrásait keressük. Minden hiteles művész ui. – akár tudatosan, akár ösztönösen - az eredendő, mélyen beívódott élményeiből merít, amikor valami érdemlegeset alkot.

„Hetedik-nyolcadik osztályos fiúk váltófutás-versenyén, a felsőgödi futballpályán (amikor a sikeres futballcsapat edzője édesapád volt) az utolsó körnél befutóként egy szőke, dús, hullámos hajú hetedikes váltott több méteres hátránnyal. Majd a végén lépésnyivel maradt csak el a győztes mögött. Ám, ő ezt - önmagát okolva - kudarcként könyvelte el… Te voltál - 1956 nyarán. Talán akkor indultál el a pályádon?

A gödi kék dunai kőfal, háttérben a Pilis hegység (fotó Gallé Miklós) és a sóderos Duna-part, háttérben a Vác fölött sasbércként magasodó Naszály napjainkban (fotó Kurdi Imre)

Duna-parti sétány a bástyákkal, képeslap, 1940 k., Felsőgöd

Amiről „Bástya elvtárs” már nem tehetett: Haraszti Alfréd és Reményi József a harmadik bástyánál, 1959, Duna-part, Felsőgöd

Az első - felnőtté váló - lépéseinket ezen a nyáron tettük meg a határtalan szabadságot jelentő Dunaparton. Mentünk - immár szülők nélkül - a harmadik bástyára, melynek közepén akkor még hatalmas nyárfa adta az árnyékot a baráti társaságot alkotó, ébredő, kamaszodó tizenéveseknek… E nyár elmúltával a társaság egyben maradt. Ősszel, heti rendszerességgel, a Csomádi-rétre, a puha füvű, rugalmas, tőzeges talajú gyepre jártunk focizni. Majd télen, az őszi esők által megemelkedett szintű és tükörjéggé merevedett vizű, rekettyések, zsombékok szabdalta, szegélyezte tőzeges tó jegén korcsolyáztunk… és közben - kimondatlanul is - vártuk az iskolaévek végével kezdődő, sok-sok kalandot ígérő, csodálatos emlékű nyarakat... Nem beszéltünk össze, ám a következő nyáron, igazi mediterrán, napot-vizet imádó emberként a tanyánkat - tekintettel társulatunk növekedésére - a kényelmesebb, még tökéletesebb panorámát nyújtó kék dunai kőfalhoz helyeztük át. Ez lett a HELY, ahol teljes harmóniában léteztünk a természettel, és a szárazság hatására kiszélesedő, homokos, apró kavicsos Duna-mederben naphosszat fociztunk… Innen úsztunk be és kapaszkodtunk föl a víz folyásával szembehaladó uszályokra, hogy jó néhány kilométerrel följebb – a váci hajógyárnál – fejest ugorva a Dunába, kényelmes tempóban »csurogjunk« vissza a kőfalig. Kisebb-nagyobb csoportokban majd minden nap így ingáztunk Surányba is, az eper-, dinnye- és szőlőtáblák meglátogatása végett… páratlan élményt nyújtott e táj flórájának és faunájának megismerése. Csak néhány száz métert kellett megtennünk az ekkor még a boltíveivel csalogató csárdától induló, jegenyesorral szegélyezett úton, hogy máris a Szentendrei-sziget lakatlan, szél borzolta árvalányhajjal borított, aranyló homokú dűnéin át a fehér törzsű, ezüstösen csillogó levelű nyárfákból, égerekből, akácokból álló, szinte őserdei jellegű berekbe jussunk… [A kies, idilli – ha úgy tetszik -, árkádiai táj megbabonázó szépségét, nyugalmát – melyben csak a teknővájó cigányok fejszecsapásai hallatszottak ütemesen - magam is gyakran átélhettem kisgyerekként, amikor édesapámmal a sziget kőgátjaira mentünk horgászni, majd este egy fröccsre és málnaszörpre leültünk a csárdában, s sokáig hallgattuk a halászok, révészek, tehén- és birkapásztorok, a néhány fővárosi nyaraló és bennszülött adomáit.]

Az igazi nagy barangolások azonban mégsem itt értek véget, hanem leereszkedve a réges-régi temető útján, keresztül a század eleje hangulatát idéző kis falun, Pócsmegyeren, majd a sziget nyugati oldalát érintő Kis-Dunán is átkelve, Leányfalu érintésével gyalogoltunk föl a Pilis hegység egyik, talán leggyönyörűbb kilátással bíró csúcsára, a Vörös-kőre… Közvetlenül alattunk terült el az összefüggő, végtelennek tűnő erdősége. A beláthatatlan cser-, gyertyán-, bükk- és tölgyfák szélfújástól hullámzó, smaragdzöld lombszőnyegét csak itt-ott szakítja meg egy-egy kisebb tisztás, hogy azután háborítatlanul nyúljanak föl egészen a hegylánc gerincéig. Északra a Dunakanyar tűnik föl Visegrádig, Dömösig, míg délre a Budai-hegyek. Innen, a magasból látszik, hogy minden év- és napszakban más a színe a végtelenből jövő és tűnő, hegyek ölelte hatalmas folyamnak. Hol ezüstösen csillogó a kékes-zöldes hegyek koszorújában, máskor fáradt sárgásszürke s köddel borítja be a tájat. Tiszta időben jól láttuk a Duna keleti oldalán fekvő Börzsöny csúcsait (a Hegyes-tetői Julianus kilátót, Nagy-Hideg-hegyet, Csóványost), de jól kivehető a nyugati részen, a Visegrádi-hegységben lévő Prédikálószék, Urak asztala és a Vadálló-kövek is… Vörös-kő volt az a hely, ahol mi - akkor még önfeledten zsivajgó fiatalok – valahogy rendre elhallgattunk, és minden egyes alkalommal csöndben gyönyörködtünk a természet szépségében, a táj megkapó varázsában. Majd visszaérkeztünk az akkori jelenbe. A múló idő ui. figyelmeztetett, hogy vissza kell mennünk a surányi parton lévő sátrainkba… a szalonnasütéshez rakott tüzünk parazsára kiszáradt uszadékrönköt tettünk, s néztük az augusztus végi csillagos ég felé szálló füstnek a dunai párával való fátyollá szelídülését. Akkor és ott nekünk oly távolinak tetsző nagy dolgokról beszélgetünk, mint pl. miként éljük majd meg az ezredfordulót, hol leszünk, mivé-kivé válunk azt követően?

Te már elindultál a szeretett, vén folyónkon a nagyon hosszú útra, mely túlvezet Surányon, túl a szigetünket körülvevő, arra aggódó anyaként hajló, örökké kék Pilisen, majd túl az azt követő, kedvesként, testvérként egymáshoz simuló-bújó hegyek koszorúin. Útra keltél a fény, a Nap felé… viszed magaddal… örömeidet-bánataidat (melyekbe biztosan beletartozik ama kedvenc dunai bástya és a kőfal megrajzolt hatalmas nyárfája is)… hiszen már az e földi utadon is szívedbe-lelkedbe zártad azokat…”

Még nem ért véget!
Ugrás a folytatáshoz. (2. rész)

Menyhárt László
kritikus, művészeti író

A nyugat-kínai Tarim-medencében talált 2000 éves múmiák egyike (balra). A DNS vizsgálatok szerint európai (R1a1) géneket hordoztak. (Itt üzenjük a szláv mániásoknak, hogy a drága szlávocskák nem jártak sohasem a Tarim-medencében! Akkor hogyan is lehetne "szláv"-nak nevezni az R1a1 haplopcsoportba tartozó népességet??? )

Csak a mihez tartás kedvéért a genetikában használt haplopcsoportok nem alkalmazhatók népek behatárolására. az R1a1 mint olyan nem alkalmas hőzöngésre. De ha körvonalazni szeretnénk, akkor annyit mondhatunk, hogy az R1a1 a szkíta és a szkíta népeket beolvasztó népekre jellemző, a testvér csoportja az R1b1 viszont a kelta népességre jellemző, ez a mai nyugat-európai népesség genetikai fő jellemzője.

Jobboldalon egy sodrott hajú idős magyar férfi (Lábod, Somogy m., 1910, Magyar Néprajzi Lexikon)

Senki ne ijedjen meg, hogy a bal oldalon nő van a jobb oldalon férfi a képen. A hajviseletek régen szinte azonosak voltak. Sokszor a férfiaké díszesebb volt. A férfiak hajában is volt sok esetben főként házasságkor szalag.

Gyécső

forrás: internet

"Amikor 1993-ban Juliet Schor kiadta „A túldolgoztatott amerikai: a szabadidő váratlan hanyatlása” című könyvét, az az Egyesült Államokban és a világ más fejlett országaiban is megrökönyödést keltett, mivel kimondta, hogy a modern ember többet dolgozik, mint a középkor földművesei, akiknek sora a köztudatban egyenlő az igazságtalan és nehéz élettel.

Az amerikai munkastatisztikai hivatal (Bureau of Labor Statistics) és az OECD nemzetközi statisztikái is igazolják a jelenséget mind az Egyesült Államok, mind Európa tekintetében. 2017-ben az átlag amerikai munkavállaló 1780 órát dolgozott évente, míg az átlag magyar 1740-et. Ehhez képest egy angol paraszt a középkorban nagyjából 1620 órát töltött munkával évente.

Mivel a földeken végzendő munka napjainkhoz hasonlóan a középkorban is szezonális volt, egy átlagos jobbágynak legalább nyolc hét, de akár fél év szabadidő is juthatott. Az egyház is jól tudta, hogy a pihenés lehetősége boldoggá és nyugodttá teszi az embereket, így rengeteg kötelező munkaszüneti napot iktatott a naptárba.

A 19. századi munkások 70-80 órás munkahetei már jelentős eltérést jelentettek ettől a hagyományos paraszti életformától. . A munkásmozgalom nyolcórás munkahétért való küzdelme az ipari forradalom idején elterjedt pihenés nélküli, egész napos munkát kívánta 40-50 órára csökkenteni. Ez nem valamiféle utópisztikus ábránd volt, hanem a régi, természetesebb életformához való visszatérést kívánta megközelíteni.

Középkorban nem volt stresszes a munka

A középkori emberek munkanapjai ráadásul jóval kevésbé voltak kötöttek, már csak azért is, mert akkoriban nem léteztek  pontos időmérő eszközök. A nap járása határozta meg az időt. Nem siettek az étkezéseikkel, sok helyen bevett szokás volt a délutáni alvás, amely a mediterrán országokban napjainkban sem szokatlan.. „Az élet tempója lassú volt, sőt kényelmes, a munka üteme pedig nyugodt” – mondta Schor. „Lehet, hogy őseink nem voltak gazdagok, de rengeteg szabadidejük volt.”

Egy 16. századi angol püspök, James Pilkington a következőképpen írt kora átlagos munkanapjáról:

A dolgozó ember megpihen reggel, a nap egy része már eltelt, mire belekezd munkájába, aztán ideje magához vennie reggelijét (…) Délben meg kell lennie az alvási idejének, majd délután az uzsonnájának, amelyekkel eltelik a nap jó része, és amikor eljön az este ideje, leteszi szerszámait, és otthagyja munkáját, bármilyen szakaszban is legyen az.

Képzetünkben a középkori jobbágy éjt nappallá téve robotolt, ezáltal pedig meg vagyunk győződve arról, hogy a mi sorunk jobb, pedig egy 13. századi dolgozónak akár évi 25 hét szabadidő is juthatott.

„Vegyünk például egy tipikus középkori munkanapot” – mondta Schor. „Hajnaltól sötétedésig tartott (nyáron 16 óta, télen nyolc), de ahogy Pilkington püspök is megjegyezte, a munka szünetekkel zajlott – megálltak reggelizni, ebédelni, a szokásos délutáni szundításra, és vacsorázni. A kortól és a helytől függően lehettek délelőtti és délutáni frissítő szünetek is.”

Mindemellett a középkori naptár tele volt az egyház által előírt szünnapokkal, amelyeket kötelezőnek tekintettek. A középkori Angliában az év mintegy egyharmada szabadidőnek számított. – írja a múlt-kor

A parasztok szabadidejükben gyakran vettek részt mulatságokban, amiket főként az őszi munkák, a termények betakarítása után tartottak.

Paraszti mulatság

Ma, a XXI. század tecnikailag fejlett állítólagos “emberközpontú” társadalmában egy átlagos munkavállaló Európában évi 1850 órát dolgozik.  Ehhez képest a 14. század 1450, más források szerint 1620 órás paraszti munkák átlaga egészen kellemesnek tűnik."

Parasztok táncolnak a májusfa körül ifj. Pieter Brueghel festményén

forrás és képek: Világfigyelő