Néhány napja postafiókunkba az alábbi megkeresés landolt:

Tisztelt Szerkesztőség!

Örömömre szolgálna, ha a mellékelt írásomat közölnék.

Az eredményes együttműködés reményében,

tisztelettel és üdvözlettel:

Menyhárt László

kritikus, művészeti író

Örömmel teszünk eleget a felkérésnek, ugyanakkor terjedelme miatt László írását négy részben közöljük!  Kövessétek figyelemmel!  Szuper írás! 

  Göd és a Duna látkép, forrás: internet

(Haraszti Alfréd-kiállítás Göd helytörténetének tükrében)

„Ennek a világnak/ Fehér a virága/ Fehér az egyháza/ Fehér a csuhása/ Ennek a világnak/ Itt dobog a szíve/ Itt van a lelke/ Itt van a közepe.” (Régi magyar népének a Pilisről)

„Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen.
Egyáltalán semmit ne várj a hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben. Ez a legfőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.” (Márai Sándor: Füves könyv)

„Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jelenések könyve)

Élt és alkotott közöttünk csöndes visszavonultságban egy művész, akiről a barátai sem sejtették, hogy mintegy titokban figyelemre méltó életművet hozott létre. Mi, akik a 60-as, 70-es években, Felsőgödön, az egykori Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (kék) Duna-parti üdülőjének kőfalánál táborozó „galeribe” tartoztunk, annyit tudtunk csupán Haraszti Alfrédről (Gödöllő, 1943-Göd, 2016), hogy kitűnő rajzkészséggel rendelkezik. Ő készítette pl. az 1962-64 forró nyarain a sokat látott-halott kőfalnál, William Shakespeare után szabadon előadott kosztümös Julius Caesarhoz, majd A pápuák földjén c. indián performanszunkhoz a plakátot és a díszleteket. E rendhagyóan öntevékeny megmozdulásainkról forgatta főiskolai vizsgamunkáját, a Kitörést 1964-ben a magyar filmművészet kiemelkedő alakja, a sokáig Felsőgödön élő és alkotó, Reisenbüchler Sándor (1935-2004) világhírű, Kossuth-díjas animációs filmrendező, akinek montázsai Harasztira is hatottak. E kulturális, szociológiai kitörési kísérleteinknek, ha úgy tetszik, happeningjeinknek, melyek teljes egyidejűségben voltak az akkori avantgárd művészeti mozgalmakkal, ő az egyik fő szervezője és állandó résztvevője volt. A meglepetésekkel, rögtönzésekkel teli, vegyes műfajú happeninget állítólag 1959-ben egy amerikai festő találta ki New Yorkban. A happening előzményei a futuristák, dadaisták és szürrealisták polgárpukkasztó estélyei voltak. Igazi kibontakozása az. ún. nagy művészet és a népszerű tömegkultúra kihívó különbségén élősködő pop-arthoz és az environment (“környezetszobrászat”) műfajához kötődik. A bárhol előadható – a tabukat feloldó, a közvetlen cselekvést és a fikciót összekapcsoló, a környezetet, a művész(ek) testét, különféle tárgyakat, díszleteket alkalmazó, a közönséget is tevékeny résztvevővé avató – játékos akcióművészet elterjedt nonkonformista kifejezőeszközzé vált abban az időben. Művelőinek többsége erős vonzalmat tanúsított a rendezetlenség és a véletlen iránt, mert ezekben az önkényuralmi rendszerek magas szervezettségének ellentétét látta. Leginkább a hivatásos, az akadémiákon oktatott művészet elleni tiltakozás és a politikai provokáció volt a céljuk. Minket viszont nem a nyugati fogyasztói társadalom lebenyirtó, lélekölő, elidegenítő, hanem elsősorban a „vadkelet” puha, langyos, unalmas, ám annál szigorúbban ellenőrzött viszonyai, a hétköznapi szocializmus szürkeségei ingereltek. A magunk lehetséges módján „lázadtunk” a szemközti pilisi hegyek lenyűgöző látványának ösztönös ihletésében… Nem tudván pl. rólunk, a fővárosközpontú művészettörténet úgy tartja számon, hogy az első hazai happeninget 1966-ban Budapesten rendezték egy pincében Az ebéd (In memoriam Batu Kán) címmel.  

Haraszti autodidakta volt, nem végzett művészeti iskolát (etikát és esztétikát tanult), s nem volt tagja művészeti szövetségnek-szervezetnek. Az ún. rendszerváltozás előtt önerőből nem is nagyon lehetett, mert a szakma sem szívesen engedett kívülről jöttet a húsos fazékhoz. Ennek ellenére vagy talán éppen ezért a jobbára megalkuvástól mentes művészetének színvonala semmivel sem marad el a korabeli hivatásosok átlagától, sőt néha meg is haladja azt. Másodállásban szakszervezeti és művészeti újságoknak, könyvkiadóknak illusztrációkat, karikatúrákat készített. Különböző stílusokban, témákban és műfajokban (rajz, linómetszet, montázs, fafaragás, lemezdomborítás, fotó, talált tárgy stb.) dolgozott. Birtokában volt a szakmai-technikai fogásoknak, az egy-egy éles szemmel fölfedezett természeti képződményben rejlő metamorfózis-lehetőségeknek. Gondolatait többnyire a kortárs művészet újszerű formanyelvén szólaltatta meg. Míves, olykor egyéni hangvételű művei mind formai, mind pedig tartalmi vonatkozásban értékes kor- és kórdokumentumok.

Mindenképp megérdemelte tehát, hogy - szorgalmazásom eredményeként - születése 75. évfordulója alkalmából, 2018. május 25-én, a József Attila Művelődési Házban a nagyközönség is megismerhette a sokoldalú, minőségében is tiszteletre méltó művészetét. Annál is inkább, mert az elmúlt fél évszázad egyik kiváló gödi képzőművészéről van szó. A műveket témák-műfajok szerint csoportosító tárlatot én rendeztem és nyitottam meg. Minden bizonnyal ezen átfogó igényű, az alkotások közötti formai-tartalmi összefüggéseket-analógiákat is fölvillantó-értelmező első bemutatkozás sikerének, meggyőző voltának köszönhető, hogy a város Önkormányzata 2019. május 24-én (mintegy az európai parlamenti választás előestéjén) újabb kiállítással és egy háromnyelvű katalógus kiadásával emlékezik meg a művészről, mely szövegének megírására hivatalosan engemet kértek föl. Jelen, némileg kiegészített-módosított tanulmányt azonban a kijelölt, meglehetősen szerény képességű szerkesztő, aki – föltehetőleg egyeztetve az „illetékesekkel” - formai (terjedelemi) okra hivatkozva csak teljesen „kiherélt”, cenzúrázott változatban akarta megjelentetni. Ehhez természetesen nem járultam hozzá, mert valójában tartalmi kifogásai(k) voltak. Nem ritka eset, hogy a nemzeti ügyeinkben megfogalmazott lényegi igazságok, tények tudva-tudattalan a gyáva, karrierista álnemzetiek, ál- (értsd: judeo-) keresztények érzékenységét-érdekeit is szerfölött sérti. Ezért azokat – egyáltalán: mindenféle kritikát – a kommunista, liberális gyakorlatnak megfelelően lehetőleg csírájában elfojtják. Iskolapéldája ennek az adófizetők pénzén kézi vezérelt, semmitmondó Gödi Körkép c. havilap. (Helyben botcsinálta Fidesz többségű képviselő-testület regnál.) Jellemző, hogy a művész fia e képtelen állapotban nem mert édesapja műveiről illusztrációkat adni ezen írásomhoz.  Hm! Sebaj! (Így itt és most azokkal különösebben nem kell foglalkoznom.) A döntéshozók minőség-érzékelésének teljes hiányára, súlyos aránytévesztéseire mi sem jellemzőbb, mint hogy amikor 2011-ben Göd Város Díszpolgára címre javasoltam Reisenbüchlert, egy hanyag  vállrándítással posztumusz emlékéremmel „tisztelték meg”, noha – miközben polgármesterek jönnek-mennek - ilyen nemzetközi elismertségű művésze nem volt és belátható ideig nem is lesz a városnak.

Persze ennek a helyi – mi több, számos vonatkozásában: európai - történetnek is van előzménye, mely egészen a gyermekkorba, a párhuzamos életsorsok indulásáig nyúlik vissza. De innen idézek a szűkebb-tágabb környezetünk korabeli hangulatát is fölelevenítő Reményi József lényeglátó – a virtuális világba alámerülő mai fiatalságnak nem kevés tanulságul szolgáló - megemlékezéséből, mely végül is nem hangzott el Frédi temetésén, de itt és most nagyon is helyénvaló, ha művészetének, világlátásának meghatározó élményforrásait keressük. Minden hiteles művész ui. – akár tudatosan, akár ösztönösen - az eredendő, mélyen beívódott élményeiből merít, amikor valami érdemlegeset alkot.

„Hetedik-nyolcadik osztályos fiúk váltófutás-versenyén, a felsőgödi futballpályán (amikor a sikeres futballcsapat edzője édesapád volt) az utolsó körnél befutóként egy szőke, dús, hullámos hajú hetedikes váltott több méteres hátránnyal. Majd a végén lépésnyivel maradt csak el a győztes mögött. Ám, ő ezt - önmagát okolva - kudarcként könyvelte el… Te voltál - 1956 nyarán. Talán akkor indultál el a pályádon?

A gödi kék dunai kőfal, háttérben a Pilis hegység (fotó Gallé Miklós) és a sóderos Duna-part, háttérben a Vác fölött sasbércként magasodó Naszály napjainkban (fotó Kurdi Imre)

Duna-parti sétány a bástyákkal, képeslap, 1940 k., Felsőgöd

Amiről „Bástya elvtárs” már nem tehetett: Haraszti Alfréd és Reményi József a harmadik bástyánál, 1959, Duna-part, Felsőgöd

Az első - felnőtté váló - lépéseinket ezen a nyáron tettük meg a határtalan szabadságot jelentő Dunaparton. Mentünk - immár szülők nélkül - a harmadik bástyára, melynek közepén akkor még hatalmas nyárfa adta az árnyékot a baráti társaságot alkotó, ébredő, kamaszodó tizenéveseknek… E nyár elmúltával a társaság egyben maradt. Ősszel, heti rendszerességgel, a Csomádi-rétre, a puha füvű, rugalmas, tőzeges talajú gyepre jártunk focizni. Majd télen, az őszi esők által megemelkedett szintű és tükörjéggé merevedett vizű, rekettyések, zsombékok szabdalta, szegélyezte tőzeges tó jegén korcsolyáztunk… és közben - kimondatlanul is - vártuk az iskolaévek végével kezdődő, sok-sok kalandot ígérő, csodálatos emlékű nyarakat... Nem beszéltünk össze, ám a következő nyáron, igazi mediterrán, napot-vizet imádó emberként a tanyánkat - tekintettel társulatunk növekedésére - a kényelmesebb, még tökéletesebb panorámát nyújtó kék dunai kőfalhoz helyeztük át. Ez lett a HELY, ahol teljes harmóniában léteztünk a természettel, és a szárazság hatására kiszélesedő, homokos, apró kavicsos Duna-mederben naphosszat fociztunk… Innen úsztunk be és kapaszkodtunk föl a víz folyásával szembehaladó uszályokra, hogy jó néhány kilométerrel följebb – a váci hajógyárnál – fejest ugorva a Dunába, kényelmes tempóban »csurogjunk« vissza a kőfalig. Kisebb-nagyobb csoportokban majd minden nap így ingáztunk Surányba is, az eper-, dinnye- és szőlőtáblák meglátogatása végett… páratlan élményt nyújtott e táj flórájának és faunájának megismerése. Csak néhány száz métert kellett megtennünk az ekkor még a boltíveivel csalogató csárdától induló, jegenyesorral szegélyezett úton, hogy máris a Szentendrei-sziget lakatlan, szél borzolta árvalányhajjal borított, aranyló homokú dűnéin át a fehér törzsű, ezüstösen csillogó levelű nyárfákból, égerekből, akácokból álló, szinte őserdei jellegű berekbe jussunk… [A kies, idilli – ha úgy tetszik -, árkádiai táj megbabonázó szépségét, nyugalmát – melyben csak a teknővájó cigányok fejszecsapásai hallatszottak ütemesen - magam is gyakran átélhettem kisgyerekként, amikor édesapámmal a sziget kőgátjaira mentünk horgászni, majd este egy fröccsre és málnaszörpre leültünk a csárdában, s sokáig hallgattuk a halászok, révészek, tehén- és birkapásztorok, a néhány fővárosi nyaraló és bennszülött adomáit.]

Az igazi nagy barangolások azonban mégsem itt értek véget, hanem leereszkedve a réges-régi temető útján, keresztül a század eleje hangulatát idéző kis falun, Pócsmegyeren, majd a sziget nyugati oldalát érintő Kis-Dunán is átkelve, Leányfalu érintésével gyalogoltunk föl a Pilis hegység egyik, talán leggyönyörűbb kilátással bíró csúcsára, a Vörös-kőre… Közvetlenül alattunk terült el az összefüggő, végtelennek tűnő erdősége. A beláthatatlan cser-, gyertyán-, bükk- és tölgyfák szélfújástól hullámzó, smaragdzöld lombszőnyegét csak itt-ott szakítja meg egy-egy kisebb tisztás, hogy azután háborítatlanul nyúljanak föl egészen a hegylánc gerincéig. Északra a Dunakanyar tűnik föl Visegrádig, Dömösig, míg délre a Budai-hegyek. Innen, a magasból látszik, hogy minden év- és napszakban más a színe a végtelenből jövő és tűnő, hegyek ölelte hatalmas folyamnak. Hol ezüstösen csillogó a kékes-zöldes hegyek koszorújában, máskor fáradt sárgásszürke s köddel borítja be a tájat. Tiszta időben jól láttuk a Duna keleti oldalán fekvő Börzsöny csúcsait (a Hegyes-tetői Julianus kilátót, Nagy-Hideg-hegyet, Csóványost), de jól kivehető a nyugati részen, a Visegrádi-hegységben lévő Prédikálószék, Urak asztala és a Vadálló-kövek is… Vörös-kő volt az a hely, ahol mi - akkor még önfeledten zsivajgó fiatalok – valahogy rendre elhallgattunk, és minden egyes alkalommal csöndben gyönyörködtünk a természet szépségében, a táj megkapó varázsában. Majd visszaérkeztünk az akkori jelenbe. A múló idő ui. figyelmeztetett, hogy vissza kell mennünk a surányi parton lévő sátrainkba… a szalonnasütéshez rakott tüzünk parazsára kiszáradt uszadékrönköt tettünk, s néztük az augusztus végi csillagos ég felé szálló füstnek a dunai párával való fátyollá szelídülését. Akkor és ott nekünk oly távolinak tetsző nagy dolgokról beszélgetünk, mint pl. miként éljük majd meg az ezredfordulót, hol leszünk, mivé-kivé válunk azt követően?

Te már elindultál a szeretett, vén folyónkon a nagyon hosszú útra, mely túlvezet Surányon, túl a szigetünket körülvevő, arra aggódó anyaként hajló, örökké kék Pilisen, majd túl az azt követő, kedvesként, testvérként egymáshoz simuló-bújó hegyek koszorúin. Útra keltél a fény, a Nap felé… viszed magaddal… örömeidet-bánataidat (melyekbe biztosan beletartozik ama kedvenc dunai bástya és a kőfal megrajzolt hatalmas nyárfája is)… hiszen már az e földi utadon is szívedbe-lelkedbe zártad azokat…”

Még nem ért véget!
Ugrás a folytatáshoz. (2. rész)

Menyhárt László
kritikus, művészeti író