Forrás nyomán: /kronikaonline.ro/

"A honfvisszaoglaló őseink ábrázolásánál rendszerint megjelenik a veretes tarsoly. Kligl Sándor szobrászművész által készített Árpád és vezérei szoborcsoport az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban Fotó: Rosta Tibor/MTI

Egy friss kutatás szerint a honvisszafoglalók egyikének a fia lehetett, de már a mai Kolozsvár tájain született az a harcos, akinek sírjából az egyetlen, erdélyben talált veretes tarsoly maradványai kerültek elő. Sírját még a Ceaușescu-diktatúra utolsó évtizedében, a kolozsvári Pata utcai tömbháznegyed építése előtt tárták fel, a leletanyag részleges feldolgozására azonban négy évtizedet kellett várni.

Az Ephemeris Napocensis folyóiratban a közelmúltban jelent meg egy angol nyelvű tudományos dolgozat, melyet Gáll Erwin, a bukaresti Vasile Pârvan Régészeti Intézet kutatója, Nagy Szabolcs és Diana Bindea, az Erdélyi Történeti Múzeum régészei, valamint Horváth Anikó, a debreceni Hun-Ren nukleáris kutatóintézet kutatója jegyeztek. A rézveretes tarsolyról és a X. századi kolozsvári sírokról Gáll Erwin nyilatkozott a Krónikának.

– Kolozsváron már az 1900-as évek elején tártak fel X. századi, honvisszafoglaláskori sírokat. Mit lehet tudni arról a lelőhelyről, ahonnan a most feldolgozott leletanyag előkerült?

– 1985–86-ban a Pata utcai tömbháznegyed felépítése előtt végeztek itt ásatásokat. A Kalevala (Semenicului) utcában három sírt, a Zápolya (Traian Moșoiu) utcában 11 sírt, a Szántó (Plugarilor) utcában 26 sírt tártak fel. Valamennyi a X. századból származik. A leletanyag azonban mindeddig feldolgozásra várt. Szeretnénk valamennyi sír leleteit feldolgozni, de úgy tűnt észszerűnek, hogy a legkülönlegesebb, legegyedibb lelettel, a rézveretes tarsoly leírásával kezdjük.

– Nem biztos, hogy mindenki számára világos: mi is ez a tarsoly. Mire használták?

– Ha a mai fogalmakkal próbálom leírni, egyfajta bőrből készült övtáska, amelyre öntött fémdíszeket szegecseltek. Ez utóbbiak a veretek. A férfiak használták, és mindenféle kisebb használati tárgyakat: csiholóvasat, fenőkövet raktak bele. Minden bizonnyal majdnem mindenkinek volt tarsolya, de nagyon kevés tarsolyt díszítettek veretekkel. A Kárpát-medencében az eltemetett szerves anyagok 98 százaléka megsemmisül. Így a bőr tarsolyokból is csak a veretek maradtak meg. Ezeket úgy kell elképzelnünk, mint a mai bőr tárgyak szegecselt díszítéseit. Fontos azonban, hogy ezek a veretes tarsolyok csak a honvisszafoglalás korában voltak használatosak.

A honvisszafoglalók első nemzedékének az eszközei voltak. Azok hozták magukkal, akik keletről jöttek, aztán itt megszűnt a divatjuk. Sem azelőttről, sem az utánról nem maradtak ránk ilyenek. Az egész Kárpát-medencében 15 tarsoly veretei kerültek elő. Legtöbb a Felső-Tisza vidékén, kettő nem rég került elő Budapest környékén, ez pedig erdélyben. Ez a kolozsvári veretes tarsoly mind a rézveretek formája, mind pedig ezek kialakítási technikája szempontjából teljesen egyedi az egész Kárpát-medencében. Motívumai azonban hasonlítanak a többire. – Ha csak a veretek maradtak meg, biztos, hogy ezek egy tarsoly díszítő elemei voltak? – Egészen biztos, mert ismerjük ezeket a tarsolyokat Skandináváiból, vagy a Volga vidékéről, ahol a bőr részük is megmaradt. Persze, az ottani veretek formailag nem hasonlítanak az itteniekhez, de a tarsolyok technikailag és strukturálisan hasonlóak voltak.

A kolozsvári veretes tarsoly rekonstrukciója
Fotó: Gáll Erwin archívumából

– Kinek a sírjából kerültek elő a tarsolyveretek? – Lovas harcos volt az illető. A lova bizonyos részeit is melléje temették.

– Megölték a lovát, miután a gazda meghalt? Miért?

– Ősi közösségeink hittek abban, hogy szükségük lesz lóra a túlvilágon is. A másik magyarázat szerint arra gondoltak, hogy a lovat ételként fel lehet használni a túlvilágon. Ez persze elvonttá vált már a 10. századig. Sok esetben divatelemként került a ló a sírba. Az avarok (várkonyok) még az egész lovat a sírba helyezték a gazdája mellé. (A hunok is részleges lovastemetkezéssel temették el elhunytaikat. szerk.) Több ilyen sírt is kiástunk Pécskán vagy Nagylakon. A honvisszafoglalás korban már a lónak csak a négy lábszárcsontját és a fejét temették el a gazdájával együtt. – Mit tudtak meg a kutatások során veretes tarsoly tulajdonosáról?

– A sírt radiokarbonos módszerrel is vizsgáltuk. Elég egyértelmű, hogy ez az ősünk 920-930 tájban született, és valamikor a X. század végén halt meg. A sírból és a csontokból vett mintát stronciumizotópos vizsgálatnak is alávetettük, és kiderült, hogy ez az ember a mai Kolozsvár tájékán született, nem máshonnan jött ide. A vizsgálattal tulajdonképpen azt állapítottuk meg, hogy a fogaiba élete első éveiben olyan elemek épültek be, amelyek erre a területre jellemzők. Galéria A kolozsvári sír feltárásának helye Fotó: Gáll Erwin archívumából – Ha ez az ember 920 táján született Kolozsváron, és a honfoglalók leszármazottja volt, az azt is jelenti, hogy a honfoglalók meglehetősen gyorsan eljutottak Erdélybe. – Igen. Erre utal a Zápolya utca egyik sírja is, amelyet radiokarbonnal vizsgáltunk. Az az ember 930–940-ben halt meg 55-70 éves korában. Ő nagy valószínűséggel a honfoglalók egyike volt. Az ő maradványait még nem vizsgáltuk stronciumizotóppal.

– Az iskolában úgy tanultuk egykor, hogy mi magyarok több száz évvel a honfoglalás után lakták be Kelet-Magyarországot, a mai értelemben vett erdélyi tájegységet. Ez a teória akkor megdőlni látszik?

– A X. században főleg a Kis-Szamos vidékén és a Közép-Maros térségében vannak jelei honvisszafoglalás kori nomád csoportok jelenlétének. Ebben az időszakban a honvisszafoglalók csak azokat a területeket szállták meg, ahol sólelőhelyeket találtak. Ez egyértelműen összefügg az állattenyésztéssel, a nomád életmóddal. A juhok és a szarvasmarhák tenyésztéséhez is szükség volt a sóra. Kelet-Magyarország egésze a XI. – XII. században tagozódik be a szervesen a Magyar Királyságba.

– A sírok száma alapján mekkora lehetett a mai Kolozsvár környékén megtelepedett honvisszafoglaló közösség?

– A X. századi közösségek 15-20 együtt élő emberből állhattak. Ez is egy ilyen kis közösség lehetett. Egyelőre sajnos genetikai mintákat nem tudtunk venni, hogy lássuk, milyen kapcsolat van biológiai szempontból a sírokban nyugvók között. Az viszont elmondható, hogy vannak férfiak, vannak nők, sok a fegyveres sír: szablya, tegez, nyílcsúcsok is előkerültek az ásatások során. – Gondolom, a harcosokat temették el a fegyvereikkel. – A nomád közösségek minden férfi tagja harcos is volt, sok esetben még a nők is harcoltak.

– Tudjuk azt, hogy a magyarság mely részéhez tartoztak?

– Ezt nem merném így kijelenteni. Azt tudjuk, hogy a honvisszafoglalás korára jellemző közösség tagjai voltak. Lóval temetkeztek, fegyvereik voltak. Temetkezési szokásaik egyértelműen kapcsolódnak a kor Felső-Tisza vidéki, Budapest környéki temetkezési szokásaihoz. Azt lehet mondani, hogy a honfoglaláskori nomád és félnomád közösség tagjairól beszélhetünk.

– Nyilván ezt a helyet később nevezték el Kolozsvárnak. Milyen lehetett a vidék akkor? Voltak más lakói is?

– Más lakókról nincsenek adataink. A rómaiak által átépített régi szkíta Napoca romjai minden bizonnyal látszottak, hiszen azok még a XVIII. században is láthatók voltak. A síroktól nem messze az egykori római út egy szakaszát is feltárták. Valószínű, hogy ezek a közösségek még a X. században is használták ezeket a római utakat. Nem föltétlenül közlekedési infrastruktúraként - bár ez sem kizárt -, hanem földrajzi jelként. Ha el akartak jutni mondjuk a mai Tordáig, akkor a római út vonalát követték.

– Hogyan került ön most kapcsolatba a nyolcvanas években kiásott sírok leletanyagával? – A X–XI. század a fő kutatási területem, ebből írtam a doktori dolgozatomat is. Tudtam ezekről a leletekről, de az anyag mostanra vált szabadon kutathatóvá. Nagy Szabolcs kollégámmal döntöttük el, hogy feldolgozzuk. Mind a bukaresti régészeti intézet, mind a kolozsvári történeti múzeum vezetősége támogatta a szándékunkat. Ebben az első szakaszban ezt a sírt és a veretes tarsolyt dolgoztuk fel, a többi következik. – Van-e ellenszél Romániában, ha valaki a honfoglalás kori sírokat kezdi kutatni?

– Állíthatom, hogy nincsen. A volt bukaresti professzorom, későbbi főnököm vett rá, hogy a honvisszafoglalás korával foglalkozzam. Azért biztatott, mert ennek a kornak a kutatásához tudni kell magyarul. Az utóbbi időben sok dolgozat, kötet jelent meg erről a korról.

– A leletanyag Kolozsvárnak egy sűrűn beépített részéről származik. Lehet számítani arra, hogy újabb leletek kerülnek elő? – Nem vagyok derűlátó ebből a szempontból. Nem hiszem, hogy itt sok lehetőség nyílna további ásatásokra. Az ásatások a tömbháznegyed felépítését előzték meg"

Forrás nyomán: /kronikaonline.ro/

Ungro-Vlachia, más néven Magyar-Vallachia (Havasalföld) Magyarország és a mai Románia egy történelmi vidéke volt, amely a középkorban magyar befolyás alatt állt. Kelet-Magyarországtól délre található, és a Magyar Királyság politikai és kulturális befolyása alatt álló vlachok (oláhok) lakták.

Az Ungro-Vlachia régió és ez az elnevezés a 13. században alakult ki, magyar fennhatóságú terület volt és az oláhok erre a területre való bevándorlása következtében jött létre. A vlachok félnomád pásztorok voltak, akik délről a balkánról költöztek be a régióba, és saját nyelvüket, szokásaikat és hagyományaikat megtartva telepedtek le.

Ungro-Vlachiát ezután a magyar és az oláh kultúra keveredése jellemezte, az oláhok átvettek rengeteg magyar szokást és intézményt, miközben sajnos megőrizték saját identitásukat. A régió jelentős szerepet játszott Kelet-Magyarország, azon belül az Erdélyi tájegység történetében, valamint a Magyar Királyság és az oláh fejedelemségek kölcsönhatásaiban.

Idővel Magyarország befolyása a régióban csökkent, különösen Délkelet-Európa nagy részének 16. századi oszmán hódítását követően. Az Ungro-Vlachia régió végül a három részre szakadt Magyarország keleti, azaz az Erdélyi Fejedelemség része lett.

Ungro-Vlachia történelmi vidéke ma a mai Románia része és a magyar-oláh kölcsönhatások kulturális hagyatéka ma is megmutatkozik a régió hagyományaiban, építészetében és folklórjában, ebből is látszik, hogy a magyar kultúra civilizálta a románok őseit.

KP

kép: internet

"Valljuk be, Árpád, és a honvisszafoglaló magyarok szexuális szokásairól nem sokat tudunk. Legalábbis, ha engem régebben megkérdeztek volna, akkor talán a lányrablásról hebegtem volna valamit, és ebből következtetve, elég abuzívnak, vagy legalább is férfiközpontúnak képzeltem volna el eleink szerelmi életét. Persze, mint minden sztereotípia, ez is hamis, vagy csak féligazságokat rejt. Ezt bizonyítja dr. Józsa László orvostörténész könyve, akinek szakterülete a középkori magyarság egészségügyi kérdéseinek feltárása, így a szexuális szokásokat is vizsgálta. Miklya Luzsányi Mónika írása.

Arról, hogy miként éltek őseink a honvisszafoglalás idején és az azt megelőző időszakban, elsősorban a korabeli arab utazók leírásából kaphatunk képet. Ibl Fadlán például Levédiában találkozott a magyar törzsekkel, és lejegyezte, hogy a magyar asszonyok nem hordanak fátylat, és nem is fedik el magukat idegenek előtt. Annyira nem, hogy egy vacsora során a kellemes esti beszélgetés közben, amin férfiak és nők egyaránt jelen voltak, háziasszony „kitakarta nemi szervét, megvakarta, és mi valamennyien láttuk”. 

Az arab utazó teljesen elhűlt.

A meglepetése még nagyobb volt, amikor a házigazda  elmagyarázta, hogy a meztelen test, illetve a nemi szerv látványa önmérsékletre tanítja a magyarokat, mivel vágyakoznak valamire, amit nem kaphatnak meg. „Jobb így, mintha be lenne takarva és bárki megkaphatná” – fejezte be a családfő a magyarázatot. 

A nőket a menstruáció idején bár tisztátalannak tartották, de nem különítették el, és nem is írtak elő nekik semmiféle tisztulási szertartást. A menstruációs vért általában gyapjúfürtökkel, esetleg len vagy kenderkóccal fogták fel.

Az azonos neműek szerelmét azonban büntették, legalábbis az arab utazó szerint, aki leírja, hogy amikor egy fiút efféle aktuson kaptak, 400 (!) birkát kellett beszolgáltatnia. A kutatók egy része kétségbe vonja a büntetés mértékét. Az arab utazó, beszámolója elfogult és túlzó lehetett. Akárhogy is, annyi valószínűsíthető, hogy eleink kifejezetten elnézőek voltak ebben a témában, nem tekintették bűnnek, mint az iszlám, vagy a korai kereszténység.

Rombusz csiklóval

Egyébként a régészeti feltárások is számtalan információval szolgálnak, hiszen őseink díszítőművészetének szimbólumai között igen sok szexualitásra utaló mintát és jelet lelhetünk fel. A természeti és a magaskultúrájú népeknél ez nem meglepő, hiszen a termékenységvarázslás egyik módja volt „ráírni” (vésni, faragni, hímezni) a használati tárgyakra annak jelképét, amire vágytak, vagy amit szerettek volna elérni. 

Azonban egy Szeged környéki tárgyi lelet arról tesz tanúbizonyságot, hogy a régi magyarok igen jól ismerték a női test anatómiáját. A csúcsára állított rombusz elfogadottan a vaginát, és ezzel a női nemzőerőt jelképezi a természeti népek szimbólumrendszerében. Ám a Szeged mellett talált nyakdíszen a csikló is jól kivehető, és a rombuszt „szőrszálak” veszik körül, mintegy sugárkoszorúba fonva azt. 

Házasságkötés magyar módra, avagy az előre lebeszélt leányrablás, mint a korabeli házasság intézménye

lányrablás intézménye, vagyis az elrőre lebeszélt házasság(kép:internet)

A nőrablás valóban szokásban volt, ám a kutatók úgy vélik, hogy a Kárpát-medencébe érkezés környékén már csak a portyák, hadjáratok idejére korlátozódott, és elsősorban nem feleséget, hanem ágyast, illetve rabszolganőt szereztek így maguknak a férfiak.

Mindenesetre Szent István büntette a lányrablást, de csak akkor, ha az erőszakkal történt, a szülők tudta nélkül. Ebből a történészek arra következtetnek, hogy István idejében is élt a lányrablás szokása, ám csupán egyfajta rituáléként. 

A nagykorúság a lányoknál tizenegy–tizenkettő, a fiúknál tizenhárom–tizennégy éves kort jelentett. A nemi érések megfelelő ütemben alakult a szexuális életük. A házasság előtti szex megengedett volt nemcsak a fiúknál, hanem a lányoknál is, és bizonnyal szereztek is tapasztalatokat, mivel az udvarlás már a korai serdülőkortól szabad volt a fiatalok között, és ha elérkezettnek látták az időt az együttélésre, akkor a szülőkkel előre egyeztetett módon és időben megtörtént a „leányrablás”, ami lényegében a házasságkötéssel volt egyenlő. 

A házasságkötés körül nem csaptak nagy hűhót. Sem a szülőknek, sem a vallási személyeknek (a táltosnak vagy a papoknak) nem kellett megáldania a frigyet. A fiatalok egyszerűen összeköltöztek, és ha nem működött a kapcsolat, ugyanilyen természetességgel váltak szét.

Mivel a „házassági piacon” nem képviselt értéket a szüzesség, a szüleihez visszaköltöző lánynak ugyanolyan esélyei voltak újra férjhez menni, mint az első vagy a többedik házassága után. 

Az asszonyrablás emléke egyébként még ma is él, hiszen a tradicionális lakodalmi szokásaink egyik fénypontja, amikor a menyasszonyt „elrabolják” az ifjú férj barátai, hogy azután új asszonyként, menyecskeként térjen vissza az ünneplő sokdalomba.

A későbbiekben a lányrablás ellentételezéseként természetben vagy pénzben fizetett az ifjú férj vagy a családja a lányért, ez lett azután a mátkapénz, ami szintén egészen a XX. századig fennmaradt hazánkban.

Házasság kevés megkötéssel

Honvisszafoglaló őseink egyfajta nyitott házasságban éltek, ami persze lényegesen különbözött a mai nyitott kapcsolatoktól. A férj tarthatott ágyasokat a felesége mellett, ám a házasságtörés, amikor más partnerével kerültek volna szexuális kapcsolatba, nemigen fordult elő. Olyannyira nem, hogy Szent István törvényeiben nem is találunk kitételt erre a problémára. Ennek oka éppen az lehetett, hogy a párkapcsolat nem élethosszig szólt, és ha a pár bármely tagjának nem felelt meg, nyugodtan felbonthatta azt, és kezdhetett egy újat.

Ráadásul az is elfogadott volt, hogy a hosszú hadjáratok idején a férfi és az otthon maradt nő is (!) létesíthetett mással is szexuális kapcsolatot.

A heteroszexuális kapcsolatokat kevéssé korlátozták, egyetlen gátat a vérrokonság jelenthetett. Ám ez csak valódi vérrokonságra vonatkozott, mert például a sógorok és sógornők között létrejöhetett házasság, sőt a sógorházasság intézménye is: az elhunyt férj feleségét a férj legközelebbi férfirokona, rendszerint a sógora vette feleségül, ha az asszony belegyezett. Ez volt az oka annak, hogy például Koppány igényt tarthatott Sarolt kezére, aki azonban nem fogadta el a férfi ajánlatát.

Anonymus, a XIII. században született honvisszafoglalástörténet szerzője az őseinket egyfeleségű népként tartotta számon, de a kutatók tudnak a többnejűségről is, ám csak azon esetekben, amikor például egy háború következtében sok asszony maradt özvegyen, és nők javára jelentősen elmozdultak a nemi arányok a társadalomban. Ilyenkor szaporodott meg például a sógorházasságok száma is.

Korai felvilágosítás

A testiség és a szexualitás kendőzetlen felvállalása nemcsak honvisszafoglaló magyaroknál, hanem minden természeti népnél jelen van. Sok esetben a termékenységet, a közösülést szent aktusnak tekintették, nem pedig titkolni való bűnnek. Éppen ezért a privát szféra kialakítására sem volt olyan mértékű igény, mint például a zsidó vagy a keresztény kultúrkörben.

Eleink nyári szállása, a sátor sokak számára ismerős, hiszen a széles nemezlapokból készített, faszerkezetes sátor ma már egyre több hagyományőrző alkalmon felbukkan, illetve léteznek kifejezetten jurtás turistaszállások is. Őseink a nagyállattartó életmódból adódóan egészen a X. századig ilyen sátrakban laktak, amelyek nem lehettek túl nagyok. A legelőváltó életmód következtében nem cipelhettek magukkal túl sok felszerelést, másrészt a fából készült tartószerkezet teherbíró képessége is behatárolta a kör alapú sátrak nagyságát. A kutatók szerint a sátrak átmérője körülbelül hat méter lehetett, ami nagyjából 24 négyzetméter lakóterületet jelent. Ezen egy többgenerációs nagycsalád osztozott. A legnagyobb jurták átmérője is csak kilenc méter lehetett, ez nagyjából egy lakótelepi lakás területe. Ám az ilyen nagyobb méretű jurta hatalmas kiváltságnak számított, és csak a vezetőknek járt.

A jurtákban nem voltak külön szobák, leválasztott lakrészek, hanem csak funkciójukban különültek el a területek: a konyha, az ágy, a tárolók, valamint a férfiak és nők helye is ki volt jelölve.

Az ágy 2–2,5 méter hosszú volt, és ugyanilyen széles. Ezen aludt a férj, a feleség és kisebb gyerekek hat–nyolc éves korig. Az ágyat éjjel egy függöny választotta el a vendégek, a szolgák, illetve a család többi tagjának, tehát a serdülő gyerekeknek a lakrészétől.

Egy ilyen élethelyzetben nem sok titok lenghette körül a szexualitást, és mivel a gyerekek együtt aludtak a szüleikkel, így esélyes, hogy nemcsak hallották, hanem látták is, mi történik. Márpedig direktben, mert a szüleik nagy valószínűség szerint levették a ruháikat.

A kutatók véleménye szerint ugyanis a nők is nadrágot, egyfajta bő bugyogót hordtak, mivel ők maguk is lovagoltak, mégpedig pont olyan nyergeken, mint a férfiak. Továbbá szokás volt az is, hogy a nők lekötözték a mellüket, vagy olyan szoros szabású felsőruhát hordtak, amely fixen tartotta a melleket, mert így sokkal kényelmesebb volt a lovaglás. 

A szexuális aktushoz mindkét félnek le kellett vennie a nadrágját, a nőknek meg kellett szabadulnia a mellüket tartó ruhadarabtól, így vélhetően teljesen meztelenül szeretkeztek. A kutatók szerint egyébként is számos jel mutat arra, hogy egészen a XVI–XVII. századig nem használtak hálóruhát, így többnyire meztelenül aludtak. 

Ősmagyar nudizmus

A korabeli feljegyzések szerint mi magyarok naponta tisztálkodtunk, ami igencsak kuriózumnak számított akkoriban. Ha volt valamilyen természetes vízforrás, akkor abban mosakodtunk, fürödtünk, természetesen meztelenül és koedukáltan vagyis mindenki együtt.

„Mindkét nembeliek meztelenül úszkálnak a folyókban, és nincsen semmilyen szeméremérzetük” – írta naplójában az arab utazó Ibn Fadlán megbotránkozva.

A beszámolók szerint ráadásul minden sátor elengedhetetlen tartozéka volt egy összecsukható kád (!). A szerkezeti leírása sajnos nem maradt fenn, csupán annyit tudunk, hogy csuklós faszerkezetre kifeszített bőrdarab lehetett, amely könnyű volt, és kis helyen elfért. Bölcs Leo bizánci császár maga is rendelt ilyen „turk fürdőt”( értsd: szkíta), amit azután mindig magával vitt a harcmezőre. 

A jurtában való fürdőzésnek is szemtanúja lehetett bárki a család tagjai közül. A meztelenség nem volt tabu, a gyerekek számára a test látványa, legyen az akár a saját-, vagy ellenkező nemű társuké, netán a felnőtteké, természetese dolognak számított, így gyakorlatilag kicsi koruktól abban nőttek fel, hogy az emberi testen nincs semmi szégyellnivaló, ahogy a szexualitáson sem.

Forrás: Dr. Józsa László: Szex a középkori Magyarországon, Históriaantik Kiadó, Budapest, 2011.

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Nemzeti Történeti Emlékpark

Miklya Luzsányi Mónika"

forrás útja: /wmn.hu/

 *Szkíta exodus: Szkíta őseink kivonulása és útja a közép-ázsiai szkíta hazából, a kárpát-medencei szkíta őshazába. Ma népvándorlásnak nevezik hivatalosék..

forrás: fénylény
Varga Csaba

kép: internet

A HÉT NAPJAI

HÉTFŐ: a hét fő napja, fője

KEDD: ketd, kettedik azaz második nap

SZERDA: szer adás napja (?) (lásd külön)

CSÜTÖRTÖK: gyötrés napja (lásd külön)

PÉNTEK: bánat napja (lásd külön)

SZOMBAT: szabad nap (lásd külön)

VASÁRNAP: vásár nap

"Tankönyveink a szláv sztreda szóból származtatják a magyar szerda szót, de ez roppant felületes megállapítás. Csak annyi igaz ebből, hogy szerda és sztreda valóban ugyanaz a szó, csupán a kiejtésük eltérő. Ám a sztreda a magyar szerda szó kiejtésben rontott változata s nem pedig fordítva.

Ezt roppant egyszerű bizonyítani a szláv szómódosítási szokások megfigyelésével. Figyeljük meg a szarka^[1], tarka és a csorbít szót. A szlovákok kiemelik az első magánhangzót s a második mássalhangzó utánra teszik, miközben az első mássalhangzó után, ha az sz (vagy cs), ejtenek egy t hangot, vagy ha pedig épp t van ott, akkor viszont eléje teszik az sz-t, hogy meglegyen a szt kettőshang:

Ugyanezt a változást látjuk a szerda szónál is:

Lássunk más hanggal is ilyen jellegű „hangjátékot”, ahol viszont az szk elérése a cél: kurtít = szkrátit’, szekrényke = szkrinka, szikla = szkala.

Ez a folyamat visszafelé nem haladhatott, hiszen kizárható, hogy visszafelé merő véletlenségből igen régi gyökű magyar szavakat kapunk egységesen, mégpedig úgy, hogy a szóképzésen sem kell módosítani, hogy az magyar legyen. Fordítva viszont elmosódást látunk, például a szarka és tarka összefolyik a szlovákban: sztrak(a), illetve sztrak(at). Ez pontosan jelzi, hogy e szavakat ők gépiesen használják, tehát valódi, gyök szerinti jelentésüket nem értik. Tehát nem az ő szavuk.

Ezzel minden igényt kielégítően bizonyítottuk, hogy a szerda szó magyar szó. A sztreda pedig ennek sajátosan szlávos kiejtési változata. (Tudom, hogy régi tanokon felnőtt olvasók berzenkednek ezen, de tessék cáfolni a fenti bizonyítást, melyből sokkal több is kiderült, mint a szerda szó magyar eredete.)

Most pedig már csak az a kérdés, hogy mit jelent a szerda szó?

Mindenképpen a szer gyök áll szerda szóban, így összetétele: szer-da.

Ám a megfejtést nehezíti, hogy a szer gyöknek többféle jelentése van.

1) Fűszer, élelmiszer. Itt a szer valamiféle eszközt, használható alkalmatosságot jelent.^[2] Pl. szerszám: kézi szer. Tűzszerszám: tűzcsiholó eszköz. Régi szerkonyha: a gyógyszerészek konyhája. Így a szer akár portékát is jelenthet.

2) Szérű t-sz váltással lett a térű, azaz hely szóból.

3) Szer s-vel ejtve: sor. Mindkét kiejtéssel használjuk. Például pinceszer = pincesor. Egymást követik, sort alkotnak az események is. Innen a sors és a szerencse szó. Sors tehát: egymást követő események sora^[3], ahogyan a -szer, -szor, -ször is ezt jelenti. Pl. ötször, tízszer. Középszerű = középsorú. A sor, szer érthető úgy is, hogy előírások sora: a törvény szó a szervény sz-t változata. Előírt sorozatot jelent a szertartás is és így értendő a rendszer, szerkeszt stb. is. Ellentétes jelentéssel: szerte, szertelen. Szertelen = sortalan, nem alkot sort, azaz rendetlen.

4) Sor, szer egymáshoz tartozást, viszonyt is jelent, pl. szerv, szervez, szerez.Így már megértjük a szeret, szerelem, szerzetes, szerep, szerel szavak érteményét is. S azt is megértjük, hogy a szerel-em szóban miért állhat a szerel szó. („A mongolban szerel általában am. érzés; érzékenység; figyelem” – CzF.)

Ám mindebből nem derül ki, hogy a szerda szóban milyen érteménnyel szerepel a szer gyök. Nyújt azonban némi segítséget a szer után következő -da szórész, bár ez is kétesélyes.

Főnevet képez például a bor-da, gaz-da, hor-da, h-cs: csor-da szavakban.Helyet jelöl például az i-de, o-da, csár-da, kalo-da, Vár-da, Tor-da szavakban.

Így szerda szerhelyt jelentene, miáltal szertartásra, szerre is utalhat. (A szerdások, szeredások elnevezése bizonnyal csak kései, nevük abból adatik, hogy szerdai napokon is böjtölnek. Mint ahogyan a szombatos pedig szombatokon meleg ételt nem eszik.) Elgondolkodtató azonban a SZERDÁS szó másik jelentése: „A gömöri barkóknál am. táska” (CzF szótár), értsd: szertáska, melyben az élelmi-szer-eket hordják. Ugyanakkor: „SZERDAHELY, (1), (szerda-hely) ösz. fn. Több helység neve M. és E. országban. Régi oklevelekből lehetne csak biztosan meghatározni, ha vajjon e helyek onnan vették-e neveiket, mert holmi áruszerek vásárhelyei voltak?” Hiszen szer portékát is jelent.

Mindezek alapján szerda jelenthet szer, netán összejövetel, avagy szertartás napját is, de akár kirakódó vásár napját is. De ez még nem tiszta eredmény.

Nem sikerült ennél tovább jutnom a rendelkezésemre álló anyagok alapján. Annyi azonban világos, hogy a szerda szó pontos értelmét csakis a magyar nyelven belül találhatjuk meg.

Ám ehhez szükséges még tisztázni valamit:

Ugyanis zavaró lehet, hogy a szlávban a stred (szerd) középsőt jelent, s vasárnap-hétfő-kedd, valamint csütörtök-péntek-szombat között valóban középen van a szerda nevű nap. Ám nem középen lévő helyzetéről neveztetett el ez a nap, hanem fordítva: az által jelent középet a sztred, mert szerda a hét közepén van. Ugyanezt a fordított helyzetet látjuk majd alább a csütörtök és a négy számnév, valamint a péntek szó és a pent = öt számnév kapcsolatában is. S három hasonlóan fordított helyzet már egymást igazolja.

CSÜTÖRTÖK, PÉNTEK

E két szót együtt tárgyalom, mert mélységesen összefüggnek – Jézus sorsa révén.

a) CSÖTÖRTÖK, ugyanis ez az eredeti kiejtése.

Csötör a gyötör szóval azonos, melyből a gyötrelem. A Czuczor-Fogarasi szótárban: „CSÖTÖR, (1), (csöt-ör) áth. mn. csötör-t, vagy csötr-ött, htn. ~ni, v. ~eni. Cseter, csavar, teker, úgy fordít valamit, hogy csöt, cset hangot ad. Rokona: gyötör. GYÖTÖR, (gyöt-ör, öszvetett szónak is vétethetik gyö elembõl és tör igébõl, s jelentése: öszvenyomva v. öszvezúzva tör; megvan a cseh nyelvben is); áth. m. gyötör-t v. gyötrött, htn. ~ni v. gyötre-ni. Ragozásra nézve a hangugrató igék szabályait követi. V. ö. HANGUGRATÁS. Tulajdonkép am. gyűr, gyömöz, gyúr, fakgat, nyomkod. Innen átv. ért. kínoz, zaklat, nyugonni nem hagy. Öszvegyötörni valakinek ujjait. Kinzással, koplalással, veréssel gyötreni a foglyokat.”

E napon gyötörték Jézust, innen e nap neve: csötörtök. (A szó: csötör-t-ök, s a -t olyan szerepű, mint a han-t, cson-t szavakban, az -ök pedig mint például a szemöld-ök, törzs-ök, tör-ek szavakban.)

Mivel csötörtök a hét negyedik napja, így lett a négyes szám neve a szlávban: „szlovén csetvrtek, szerb tsetertek, cseh tswrtek” (CzF).

Így aztán eléggé mulatságosnak tűnik az ilyen történészi okfejtés: „korabeli arab és bizánci szerzők szerint szláv rabszolgákkal kereskedtünk, nyilván itt Etelközben is már elkezdődött a szláv hatás (szerda, csütörtök)”. Elképzelhető, hogy rabszolgák milyen mély nyelvi hatást tudnak kifejteni. Ez tehát feje tetejére állított világ.

Továbbá roppant árulkodó az is, hogy csak akkor lehet négy a csetvretek, ha hétfőtől számítjuk a hetet. Ha vasárnaptól, mint a római egyházi rend előírja, akkor e nap az ötödik nap, mint ahogyan a latinok fordításában Csötörtökhely: Quintoforum, ahol quint = 5. (CzF) De ezek szerint azok, akik elkészítették (és elfogadták) a tükörfordítást, tudták, hogy csütörtök számnév is, hiszen, lám, számnévként értelmezték, s nem „Dies Iovis forum”-nak” fordították. Vagyis csak akkor jelenthet négyet a csütörtök, ha a hét fője hétfő (s nálunk hangsúlyozottan a hét fője) s nem pedig vasárnap. Akik vasárnaptól kezdték a napot, semmiképpen sem kaphatták meg, hogy csötörtök = 4. Ez szerint a csetvertek, csütörtök nem a római egyház révén 4. Ekkor pedig azt gyaníthatjuk, hogy a háttérben nem a római-bizánci, hanem másféle ágon felnőtt kereszténység áll. A szláv eredet gondolata már csak ezért is törlendő.

b) PÉNTEK

Péntek érteménye a bánat szóban rejlik. Bán régi görögösen ejtve ugyanis: pen. Ehhez járult a -t hang. Az -ek végződés ugyanolyan, mint a csötört-ök szóban már említettem.

Mindenek előtt azonban tudni kell, hogy a bánt szó végén lévő -t itt sem 1. szám 3. személy ragja, hanem főnévvé teszi a gyököt, mint a par-t, szin-t, ker-et szavakban. A bánt szó eszerint kiegészült egy magánhangzóval: bán^at, s ez a bánat szó.^[4]

Mint például ezek az ógörög szavak:

pentosz [pentoV] = bánat (az -osz kiesett mára, mint pl. a szírosz = sír esetében is)

pentikosz [pentikoV] = bánatékos, értsd: gyászos, gyászteli

pentheo(l) [pentew] = bánato(l), értsd: megsirat, meggyászol

Még hadd említsem meg, hogy a bán és a bűn azonos hangzású szavak s erkölcsi vonatkozásban szorosan összefüggnek. Együtt is használatosak: bűnbán-at. Angolból is ismert a penitence = bűnbánat szó, továbbá a penel = büntető szóban is pen = bűn. Ez még tovább igazolja az eddigieket. Ám ezen az úton ne haladjunk tovább, mert annyi mindenképp megállapítható máris, hogy joggal kereshettük a péntek szó magyarázatát a magyar nyelvben.

Pent-ek tehát bánat-ék.

Azaz a gyász napja.

Mert Jézus a hét e napján halt meg. Mivel ez az ötödik nap, így lett az öt neve is ez: pent, azaz bánat.

Természetesen felhozható, hogy az ógörögben öt = pénte [pέnte], a latinban ugyancsak: öt = pente, és ezek bizony régi nyelvek, Jézus születése előtt is már virágoztak. De ne feledjük, hogy az, amit mi ógörög és latin nyelvként ismerünk, amit a szótárban találunk, az már a legkésőbbi irodalmi nyelv. Vagyis volt éppen elég idő, hogy a bizánci, illetve a római egyház kifejtse a hatását e téren is.

SZOMBAT

Szombat szót vannak, kik héber eredetűnek tartják. Ennek alapja csupán annyi, hogy a heti ünnepnapjuk valóban ez a nap, a szombat. Ez akkor adatik, ha a hét vasárnappal kezdődik, lásd a CSÜTÖRTÖK címszó utolsó bekezdését.

A szombat szóban az m hang vendéghang csak, ezt kivonva tehát a szabat szót kapjuk.

A Czuczor-Fogarasi szótárban: „Eredetileg héberűl sabbát, (,schabat’ igétõl, mely am. a munkától szünetelni)”. De bármely más helyen is kutatunk, ilyen meghatározásokat találunk: „A szombat szó (héber shabbath) nyugalmat, szünetet jelent.” „Sabbath a pihenés napja.”

Itt máris felrémlik, hogy szabbat, shabat nem a szabad szóval azonos-e?

Nézzük tovább, innen-onnan kiemelve az internetről: „Sabbath a pihenés napja. Hozzánk szláv közvetítéssel került, a szobota alakból fejlődött.” „Szombat: A magyarba a szláv nyelveken keresztül került: szerb subota, szlovén, szlovák sobota, amelyek a héber sabbath (pihenőnap) származékai.”

Csakhogy a szláv szobota (szoboda) = szabad, s a régi magyar szabada szóval azonos. Szabad l vendéghanggal: szlobod, így lesz szloboda = szabadság.

Így már alapos okkal feltételezhetjük, hogy szombat egész egyszerűen annyit tesz, hogy: szabad, ez alapján a héberben is e szóval azonos.

Tehát feltehetjük, hogy shabbath = szabad. Végső bizonyossághoz pedig akkor juthatunk, ha megfejtjük, hogy mit jelent a szabad szó valójában.

Megfejtendő tehát, hogy miért egyezik a szabad szó gyöke a szab szóval, s miért van köze a szabadnak a szabóhoz és a szabódóhoz?

A Czuczor-Fogarasi szótár hosszú magyarázatát itt nem idézhetem, csak összefoglalom a lényeget.

A szab gyöke: sza, sze mely a ta (mint távol, tova) gyök t-sz módosulata. Innen a sza-b, szá-j, szé-t, sza-k-ad, szó-r: mindegyik távolodást fejezi ki, ahogyan a seb (szélei távolodók) és a zseb is éppen ez a szó.

Eszerint a szabad szó távoltartást jelent, ahogyan a szabód-ik (szabadulni akar, távolságot tart) is ezt jelenti. Mint ünnepnap pedig: távol mindentől, munkától, pénztől, gépektől, kötelezettségektől stb., azaz szünetet, nyugalmat jelent.

Ez csak a magyar szókincsből fejthető meg, tehát magyar eredetű a szabad-szabat szó. Hogy a Kis-ázsiai óhéberben magyar eredetű szavak találhatók, nem különleges, hanem természetes. Erre mutattam példát az ugyancsak e honlapon lévő JÓ ÉS ÉL cikkemben, melynek végén aztán külön is felsoroltam egy csokornyi kifogástalan óhéber-magyar szóegyezést.^[5]

A hét napjainak nevével tehát világos a helyzet, s végső soron az is érthető, hogy szeretne mindenki „képben” lenni s így aztán senki sem nézett utána mélyebben a szabad = szo(m)bat szó történetének.

*

Végül pedig ismételjük meg a cikk elején látott felsorolást, s az eddig megértettek alapján figyeljük meg, mennyire megvan a hét napjainak mindegyik neve a magyarban, még ha némelyik nagyon régies kiejtéssel is. A kiértékeléshez tudnunk kell, hogy ha az egyenkénti megfelelések valamilyen szempontból sorozatot alkotnak, akkor a részletek azonosításai erősítik egymást, tehát ne csak egy-egy szó megfelelésére ügyeljünk, hanem minden egyes részlet esetében egyúttal mindig tekintsünk a szómutatvány egészére is:

HÉTFŐ: a hét fő napja, fője

KEDD: ketd, azaz második nap

SZERDA: szer napja (?)

CSÜTÖRTÖK: gyötrés („gyötöret-ék”) napja

PÉNTEK: bán^at napja

SZO(m)BAT: szabad nap

VASÁRNAP: vásár nap

***

^[1] Szarka sumérül: szarraku, ami cs-vel ejtvén cserregő, mert mint tudjuk: cserreg a szarka. A sumérben még a cserr hangsúlyozott r (rr)-je is kitűnik.

^[2] E szer szó fordítottja a latin res (resz) = dolog, tárgy.

^[3] Latin sors = sors, angol sort = sorozat.

^[4] Mint ahogyan a kert szó sem egyéb, mint keret. Vagyis aki kertel, nem kertben jár, hanem jó messziről járja körül a lényeget.

^[5] Végül is csak az türemkedik itt is elő, amit a Biblia is mond, nevezetesen hogy egykor egyetlen nyelv volt s ennek különböző változatai a mai nyelvek (nagy része). Ezt az ősnyelvet pedig ma magyarnak nevezik. De ne tessék leragadni a mai elnevezésénél, mert az a lényeg, hogy ez a nyelv az a nyelv, amelyben az ősnyelv legtisztább állapotában maradt fenn mindmáig.

Varga Csaba"