Aki kevésbé mélyedt el a baskír-magyar kapcsolatokban annak ajánljuk egy korábbi cikkünket is: Ismered azt a szót hogy bozgor? Ha igen, ne ijedj meg tőle!

Baskíria kép:internet

Az egyetlen nem „finnugor” rokon melyre a finnugristák is rácsaptak. Miért is olyan jó nekik Baskíria? Mert ott van az Urálnál, ahova minket, magyarokat is tesznek a 800-as évek előtti korokban. Gondolhatjuk, azért mert úgymond északon élnek a finnugor területeken. Sokan lehet finnugornak is gondolják őket emiatt.

Néhány szóban azért érdemes összefoglalni a baskír-magyar kapcsolatokat.

(Felsorolás nem teljes, jelenleg csak főbb pontokat említünk meg.)

A finnugorizmus felkarolta a baskírokat, bár nem magát a népet, hanem a területet. Mint állítólagos magyar őshaza.  A hazugság csak úgy igazán jó hazugság, ha csak részben hazudnak.  Persze senki nem állítja hogy ne jártunk volna azokon a területeken, de őshazának kijelenteni az nettó hazugság lenne.

De nézzük a valóságot:

Mi a közös a baskírokban és a magyarokban?

• egyik nép sem finnugor és egyik nép sem türk származású. Mind a két nép szkíta származásúnak tartja magát.
  
  
• a baskír történelmi tudatban szerepel az a tény, hogy ők velünk együtt éltek a Kárpát-medencében, de a birodalom összeomlásakor keletre költöztünk. Ők viszont nem tértek vissza a Kárpát-medencébe, mint mi. Ők keleten maradtak. (Nem nehéz rájönni itt melyik birodalomról van szó)
  
  
• Eredeti nyelvüket a 13. századig megtartották, majd ezután váltak türk nyelvűvé. Korábbi nyelvükről jelenleg nincs információ. Ez az a korszak, amikor a mongol hódítások révén rengeteg állam összeomlott és megszűnt létezni többek között Kummagyaria is. Bár türk nyelven beszélnek, a hangsúlyozás és a szavak kiejtése kísértetiesen hasonlít a magyar kiejtéshez. Nem a tipikus türk hangzású nyelvet beszélik. (Az alábbi videón jól érzékelhető, hogy egy dallamosabb lágyabb hangzású türk nyelvet beszélnek, melynek hanglejtése kísértetiesen közel áll magyar nyelvhez.) Nem mernénk száz százalékig megesküdni arra hogy a baskírok is a mai magyar nyelv ősét beszélték, konkrét adatok hiányában csak találgathatunk, de van rá példa hogy kutatók erre a következtetésre jutottak korábban is.
  
  "A baskírok mai nyelve nyilván a hosszú tatár szomszédság és uralom idején végbement nyelvcsere eredménye. A 10–11. századi arab írók ugyan török (TURK - link) fajta népnek mondják, de Idrisi kiemeli, hogy nyelvük különböző a besenyőkétől. A „türk” megjelölést tehát éppoly értelemben alkalmazták rájuk, mint ők és a görög írók is századokon át a magyarokra. Lehet, hogy a mai értelemben vett török elem még a tatár hódítás ideje előtt annyira elszaporodott közöttük és szomszédságukban, hogy már e korban megkezdődött a kettős nyelvhasználat. A nyelvcserét mégis a tatár hódítás utáni időre kell tennünk. A 13. század derekáig kétségkívül magyar volt a nyelvük." /http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0011/0006/0006-402.html/
  
  Itt már inkább az lesz az igazi kérdés, hogy a Besenyők szövetségében hány nyelvet beszéltek. Korábbi hiradásokban a besenyők nyelvét egyértelműen a mai magyarral azonosították kutatók. Akkor kérdés mennyiben vagy miben különbözött a besenyők és a baskírok nyelve eredetileg. Természetesen a Besenyők szövetségi népe közt feltételezhető a magyar nyelv és a türk nyelv egy időben való léte. Főként azért is, mert a Besenyő népesség nemcsak magyar vagy azzal testvéri népességből állt, hanem kipcsak népelemekkel is rendelkezett.

• több település neve közös, mint például Djoma-Gyoma, Kundurus – Kondoros stb.
  
  
• a magyar és a baskír hadseregek neveinek egyezősége. (finnugoristák ellenzik az összehasonlítást) „Feltűnő és nagyon sokat mondó jelenség az, hogy a baskírok Jurmat-j, Jene-j, Ciraj törzsei még ma is, a velük együtt élő Tarhán és Mozser-ján törzsek pedig 1539-ig a honfoglaló magyar törzsek ősi Gyarmat, Jenő, Kér, Magyar, Tarján nevét viselik. A magyarokkal való kapcsolatuk tehát nyilvánvaló.” /http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0011/0006/0006-402.html/
  
  
• „Az 547 és 558 között egymással bizánci és perzsa szövetségben ádáz harcukat vívó „uturgur” és „kuturgur” népek nem sokkal utóbb végleg letűntek a történelem színpadáról. Amazok türk, emezek avar uralom alá kerültek, s nevük eltűnt az uralkodó népeknek a hódítás után alattvalóikra is alkalmazott neve alatt: uturgurokról 576-ban, kuturgurokról 597-ben hallunk utoljára, és a törökös „bittogor” és „altiagir” nevük sem szerepel többé a bizánci íróknál. A Don–Dnyeper közén ez időpont után csak bolgárokról hallunk, a Donon túl újra az onogurok tűnnek fel. Csak három század múltán találkozunk újra az „uturgur”, vagyis az „öturgur” név törökös „besgur”, vagyis „öt-ogur” alakjával, a 9. század derekán Bizáncban „türk”, nyugaton „onogur-ungr”, s keleten „madsar” néven emlegetett magyarokra alkalmazva.” //http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0011/0006/0006-402.html//
  
  
• A magyarság a honvisszafoglalás előtti időkben még ismerte talán használta is az öturgur elnevezés törökös formáját a Besgurt. A magyarságot ezen szövetség nevében könnyebben megtaláljuk. Ezért is nevezhettek minket, magyarokat sok esetben badzsirtnak a besgur szövetség elnevezése miatt.

//nimrodnepe.blog.hu//

Ezt már a tolvajok is megfogalmazták.

"Mivel Liszt Ferenc azt mondta hogy magyar, tehát szlovák."
"Mivel a mangalica magyar, tehát román."

Tetszik érteni, ugye?! 

Csak egyszer össze ne kapjanak a tolvajlott zsákmányon...

Mai mottó:

kép forrása: internet

kép1: internet
kép2: internet

forrás: facebook/Makói Városi Televízió

forrás: hungaryfirst
szerző: Marton Veronika

"A XVII. században a magyarság számára még nem volt kétséges, hogy a hunok, az avarok és a magyarok, sőt a nyugati középkori források tanúsága szerint a pártusok a szkítasághoz tartozó egyazon nép. A különbség köztük csak annyi, hogy nem egyidőben érkeztek a Kárpát-medencébe.

Jellegzetes szkíta hun-magyar férfifej (III. Artabán pártus uralkodó aranyérméje – antikforever.com)

Kr. u. 228-ban a A 475 évig fennálló soknemzetiségű Pártus Birodalom bukását nem a külső ellenség, a cselszövő Róma, hanem a dél-pártiai perzsa tartományok satrapáinak, perzsa tartományfőnökeinek felkelésbe torkolló összeesküvése okozta. Azzal kezdődött, hogy Ardasir, a becsvágyó perzsa Perzisz tartományban levő családi birtokát megnövelte, hogy a szomszédos pártus satrapákat megölette, földjeiket elfoglalta.

Ahuramazda a szalagos gyűrüvel (koronával?) avatja királlyá a szászánida perzsa Ardasírt (sziklavéset, Ardasír/I. Artaxerxész Naqsi-i Rustam–i síremléke – slideshare.net)

A perzsákat életben hagyta. A hatalom és a vagyon megcsillogtatásával a saját pártjára állította és az uralkodójuk elleni fegyveres lázadásra ösztökélte őket. Holott a perzsák és más nem pártus, nem szkítafajú hatalmasok az elnéző és kegyes pártus királyok alatt növelhették a vagyonukat, gyarapodhattak, szaporodhattak, mívelhették a nyelvüket, szabadon gyakorolhatták a vallásukat.[1]

A Pártus Birodalom romjain megalakult szászánida Perzsa Birodalom királyáról Ardasír/I.Artaxerxészről (224-239) ezt nem lehet elmondani. A pártusokat és a nagykirály híveit családostul száműzte a kijelölt internáló-tartomány perzsa felügyeletű táboraiba. Addig kellett ottmaradniuk, míg híthű perzsákká és Zoroaszter-hívőkké nem váltak.[2]

V.Artaban, pártus nagykirály (érme, uralk.: 216-224 - gw.geneanet.org)

Ismerős eljárás! Ugyanezt tették a magyarság kebelén megerősödött nemzetiségek, hogy a trianoni diktátum után Nagy-Magyarország romjain létrehozzák országaikat. Kis Magyarország rovására ugyanígy cselekednek a megerősödött, meggazdagodott idegenszívűek és kiszolgálóik, sőt összeharácsolt vagyonuk bástyái mögül még le is nézik a magyarságot.

Midőn Ardasír Artaduktától, V. Artabán pártus nagykirály feleségének perzsa udvarhölgyétől megtudta a király álmát, miszerint az életét és a birodalmát lázadásban veszti el, összehívta a perzsa hatalmasokat, és fegyveres harcra bujtotta őket. A perzsák két nagy csatát veszítettek, és egy álló esztendeig csetepatéztak a pártus nagykirály seregével.[3]

Az ekkor már Artaxerxésznek nevezett Ardasír követelte V. Artabántól, hagyjon fel a kilátástalan harccal, és ne áldozzon fel több pártus és perzsa vért, mert Irán népei már nem engedelmeskednek neki, egyébként is tudja, hogy megálmodta az Arszakidák bukását. V. Artabán felháborodásában, hogy a királynéja Artaduktának elárulta az álmát, elrendelte, végezzék ki. Artaxerxésznek meg azt válaszolta, inkább meghal, semmint a birodalmát egy rabszolga kezére juttassa.[4] (A Pártus Birodalom fennállása idején ez volt a második eset, hogy királyi vért ontottak. Mindkettő hazaárulás miatt történt !)

A döntő harmadik csatában V. Artabánt ellenséges perzsa íjász hátulról lelőtte.

A király és vezér nélkül maradt pártus nép szétszéledt. Az ottmaradottak beolvadtak a szászánida Perzsa Birodalomba. Sokan a Római Birodalom perzsa határvidékén húzták meg magukat. Némely ókori történetíró gudamacarok/guda magaroknak nevezte őket.[5] Javarészük átköltözött a Kaukázuson túlra, a Kuma folyó vidékére és csatlakoztak a hunokhoz, majd a magyarokhoz.

A Pártus Birodalomban a hivatalos nyelv az északnyugati arszakida/pártus nyelvjárás volt. Számos személy, földrajzi és méltóságnév magyarul is jól érthető kifejezés, beszélő név.

Ardasir szeretőjének a neve pontosan kifejezi a kapcsolatukat: Artadukta vagyis Arta dugta. (Azonos helyen képzett zöngés és zöngétlen mássalhangzók felcserélhetőek: k-g.) (Ardasir értelmezhető Ordas úr-nak is. Ekkor még az ordas jelenthetett méltóságnevet, valami olyan jelentéssel mint a ravasz, okos, kiemelkedő. szerk.)

Satrapa (tartományfőnök) : sátor-apa, sátorban lakó nagycsalád feje, atyja. (Innen a satrafa szavunk is, vén satrafa. szerk.) Valószínű hogy a sátor szavunk még többet jelentett mint a mai sátor kifejezés.. 

Gudarz, pártus nagykirály – minden terve, szándéka kudarcot vallott. (Valószínűleg az ő uralkodása óta használjuk ezt a szót. Korábban egyéb más jelentéssel bíró személynév volt. szerk.)

Kislak – perzsiai település, stb.

Artadukta, Artaban nevekben fellelhető Arta valószínűleg a magyar ártó szóban maradt meg. Természetesen a korabeli jelentése még más pozitív tartalmú lehetett.

Érdemes megemlíteni az uralkodói titulust, melyet minden pártus uralkodó használt, ez pedig az Arszák görög átírásban. Eredetileg Úrság szóra lehet átfejteni, ez mai magyarban Uraság. Kutatók ide veszik az érsek szavunkat is eredetét tekintve. Emellett az ország szavunk eredete is az urság, uraság szóra vezethető vissza.

A Párthus Birodalom végóráiban Párthia hét északi tartományának lakossága a világ négy tájára szóródott. Jutott belőlük bőven a hunok és a honvisszafoglaló magyarok közé.

Hozzátesszük, hogy a magyarság magvát képező népesség egyértelműen a Pártus birodalom területén élt szkíta népesség újraegyesülése a Kárpát-medencén belül. A magyarság magvát képezik továbbá a Szugudaiak (szogdok), Baktiraiak, a további masszagéta területek szkíta népei, és a Pártus szkíta birodalom további szkíta népei. (szerk.)

A magyar nyelv mindmáig megőrizte a palócsághoz tartozó néhány pártiai eredetet sejtető népcsoport, a barkó, a matyó, a tahó és a való gányó nevét. Jobbára a Felvidéken, Borsod-, Gömör- és Heves-vármegyében éltek és élnek. (Érdekes még, hogy Pártus nyomok dél-kelet Magyarországon is jelen vannak, nemcsak északon. Valószínűsíthető hogy Krassó-Szörény vármegyénk területén is pártus birodalomból származó szkíta magyarok éltek. Ide sorolható még Szeged  és környéke is. Szeged ókori neve is Pártus szkíta jelenlétre utal, bár csak szemantikailag de a jelenlegi neve viszont egy masszagéta (Nagy -.szkíta) vagyis kelet-pártus népesség nevével hozható kapcsolatba. Függetlenül attól, hogy az adott népesség ténylegesen költözött Magyarország területére, valószínű Szeged máshonnan kaphatta ezt a nevet. szerk.)

Nyelvük a délebbi magyar vidékek lakóinak a nyelvétől nyelvjárásban különbözött/különbözik. Ez okozhatta, hogy mára a tahó és a gányó gúnyoros csúfnév lett, mint volt valaha a barkó és a matyó is.

Gömöri (barkó) népviselet[6]

Barkóknak nevezik a régi Gömör-vármegyében élő palócokat. E név esküvel való fogadkozásban is előfordul: Barkó úgy se![7] = Barkó úgy segéljen![8] A régiségben e név valamelyik istenségként tisztelt személy neve lehetett. A Pártus Birodalomban szokványos volt a különleges képességgel megáldott, az ország és a nép javát szolgáló emberek istenként való tisztelete.

A kalandos úton Magyarországra került barkók őseit, a baktrokat Hérodotosz az afrikai Lübiából származtatja: I. Dareiosz óperzsa király Barke városát vádolta hű embere, Aszkeszilaiosz meggyilkolásával. Kilenc hónapnyi hasztalan ostrom után Amasis[9], a perzsa gyalogság vezére a vár bevételére csalárd tervet eszelt ki: Éjjel árkot ásatott, fadeszkával, földdel álcázta. Másnap tanácskozni hívta a barkeieket. A titkos árok felett esküvének, míg a föld, ahol állnak úgy marad, ahogy van, az eskü fönnáll. A barkeiek beleegyeztek, hogy illő adót fizetnek, s ennek fejében a perzsa had nem okoz zavart. Bízván az esküben kivonultak Barkéból, megnyitották a kapukat, hogy az ellenség szabadon járjon-keljen.

(A szkíták legendás jóhiszeműsége és hiszékenysége sodorta őket bajba, mint annyiszor a magyarságot is!)

A perzsák, hogy az esküjük ne kösse őket, lerombolták az álcázott hidat, s iszonyú vérengzést vittek végbe. Dareiosz a város megmaradt lakosait rabszolgaként Perzsia keleti részén egy faluba telepítette,[10] amit a régi lakhelyük után Barkénak neveztek. Az új hazájukban megsokasodván Baktria tartomány névadói lettek. Az emléküket Balkh, Baktria fővárosának a neve őrzi.

A pártus nemzethez tartozó baktrok a Pártus Birodalom bukása után a királyi szkítákhoz csatlakoztak, és a honfoglaló magyarok népcsoportjaként a Kárpát-medencébe jöttek. A leszármazottjaik a felvidéki Gömörben, a mai Szlovákiában élnek.

Matyó a mátraaljai palócok neve. „Matieni” néven Hérodotosz is említi őket. A Halüsz/Halas folyó jobb partja és a Kis-Zab folyó közt, Kappadókia és Kilikia közt, a kurd hegyekben volt a hazájuk. A lakhelyük után kappadokiaiak vagy phrügiaiak lehettek, bár tőlük különböztek.[11]

Matyó menyecske (1911, Mezőkövesd – hu.wikipedia.org)

Pliniusnál a matieni nép már a Kaszpi-tengernél, a massageták szomszédságában bukkan fel. A Párthus Birodalom bukása után innen vándoroltak más rokonfajú népcsoportokkal együtt a Kárpát-medencébe.

Matyó üstökös ház (Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben – tankönyvtár.hu)

A szótárakban, lexikonokban a tahó szó még népcsoport-névként sem fordul elő. A magyar nyelv gúnynévként viszont használja: Te tahó! S akire rásütik, az mafla, ostoba, ügyetlen ember. Valószínűleg a sajátos, a magyartól kissé eltérő palócos nyelvjárásuk miatt kapták csúfondáros a népnevüket. Jerney[12] szerint ők a közép-ázsiai daa, daha/daka nép utódai. A klasszikus írók sokszor említik őket. Európába szakadt népcsoportjuk a dák. A dák nem a románok őse, hanem a pártusokkal vérrokon szkíta nép volt. Kr. e. 108-ban az erdélyi Decebal, dák uralkodó a pártus rokonnép szövetségét kereste a nagy ellenfél, Róma ellen.[13] A pártusok sereget indítottak Dácia megmentésére. Útközben kapták a hírt, hogy Trajanus, római császár bekebelezte Dáciát (Erdélyt), Így a pártus had visszafordult. (A vérségi kapcsolatban valami lehetett, mert különben Decebal aligha kérte volna az Erdélytől távoli pártus segítséget!)

Dák aranyérme (daciangold.blogspot)

Az Óxosz/Amu-Darja és a Jaxartész/Szir-darja vidékén élő harcias, a lakhelyét gyakran változtató szkítafajú daha népcsoport mindig segítette a rokonvérű pártusokat és a királyaikat: „…az Arszakida vérből származó, a daháknál nevelkedő Artabanust [tőlük] hívták”[14] a pártus trónra.

A „daa, daha” kiejtve valóban hasonlít a „tahó”-hoz. (A magyarban az azonos helyen képzett zöngés és zöngétlen mássalhangzók felcserélődhetnek: d–t; így lett a daha = tahó.)

A gányó a dél-alföldi dohánykertész csúfneve. A dohányföldeket mindenféle ággal, giz-gazzal kerítették be, hogy az apróvadak ne tegyenek kárt bennük. Innen származik a magyar nyelv „összegányol, hebehurgyán összetákol” kifejezése.

Dohányszárító pajta (Újkígyós, sulinet.hu)

A szakirodalomban nincs nyoma, hogy a gányó valamely népcsoport neve lenne. Ennek ellenére Jerney János[15] említi a gányókat. A tahókkal együtt felvidéki magyar népcsoporthoz tartozhattak, akiket a hegyvidéki sovány föld nem tudott eltartni, ezért az Alföldre szegődtek dohánykertésznek. (A Békéscsaba környéki Újkígyós eredetileg gányófalu volt.[16])

(A pártusokról bővebben ld. Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai - A magyarság nemzetalkotói, Matrona, Győr, 2010. c. könyvet)"

Marton Veronika

[1] Schneiderwirth, A. j. herman: Die Parther oder das neupersische Reich unter den Arsaciden, Verl. Dunkelber, Heiligenstadt, 1874, 176-179. pp.

[2] Tabari: Geschichte der Perser, Araber zur Zeit Sasaniden, E.J. Brill in Leyden, 1879. 8. p.

[3] Tabari i. m. 6-7. pp.

[4] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010. 114. p.

[5] Horváth István: Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből, Trattner, Pest, 1825, 82. p.

[6] Istvánffy Gyula: Palócz néprajzi tanulmányok, Budapest, 1894.

[7] Teljességgel megegyezik a Dunántúlon használatos „istenuccse” mondással. Az „uccse” tehát az „úgy segéljen” szólás régies, tájnyelvi alakja lehet.

[8] Czuczor Gergely - Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, Pest, 1862., I. köt., 439. p.

[9] „Amasis” beszélő név = a mázas. A magyar a negédes képmutatóra mondja: mézes-mázos.

[10] Hérodotosz/ Herodotos történeti könyvei, I-IX., A Magyar Tudományos Akadémia kiadványa, Budapest, 1893. IV. kv. 200-205., 137-139. pp.

[11] Hérodotosz i. m. V. kv. 49, 52., 173, 177. pp.

[12] Jerney János’ keleti utazása a magyarok’ őshelyeinek kinyomzása végett, I-II. Pest, M.DCCCLI, (1851), 225. p.

[13] Cantu, IV. köt. 200. p.

[14] Tacitus összes művei, I-II., Európa Kvk., Bp., 1980., II. köt., Évkönyvek, II. kv. 3.

[15] Jerney i. m. 300. p.

[16] A dohánykertész tudománya – sulinet.hu

(szemezgetés a trianon probléma hatalmas témaköréből)

Egy részt tudjuk, hogy nem is szeretnék megérteni, másképp látják a dolgokat, ez az ő nézőpontjukból természetes, még ha saját maguknak is hazudnak. Van egy nagy probléma a történelem felfogással és talán itt van a legnagyobb gond. Nem tudni mindez tudatos ferdítés, vagy sem de a környező népek visszajelzései nagyon mást mutatnak a történelemismeretükről, mint amit mi látunk.

A trianon problémával kapcsolatban legnagyobb gond az, hogy a körülöttünk élő fiatal népecskék nem látnak tovább a Habsburg-Török időknél.

Ezért nem is tudják értelmezni a trianon problémát. Az ő szemellenzőjük a Habsburg éra. Ők a Habsburgokat egy közös "ellenségnek" tekintik. (Néha meg pont havernak de ez is érdekes téma) Ők csak eddig látnak. Ők nem látják a magyar királyságot,  csak egy hatalmas Habsburg birodalmat, melyben több nép él. Ők ezért is élik meg  trianont egy felszabadulásnak. Ezért nem is értik, mi magyarok miért nem ünneplünk velük együtt közösen. Nem látják, hogy Trianonban nem egy Habsburg birodalmat daraboltak fel, hanem egy Magyar királyságot is a birodalmon belül. Ők ezzel nem foglalkoznak, ők már betelepedtek a magyar területekre, megvetették lábaikat, ők azt hiszik ezek a területek az övék.

Olyannyira nem értik a múltat ezek a népek, hogy kimondhatjuk, a környező népek nem látnak tovább a török kornál. Miért is mondhatjuk ezt?

Vegyünk egy példát.

A szerbek például Szegedet szerb városnak mondják. Tudjuk, hogy jogtalanul és pofátlanul, de ők azt hiszik, hogy ez így van. Szerintük szerb város volt csak elmagyarosodott.  Nézzük is meg hol buknak el a szerbek. A felszínes történelem ismeret náluk csak odáig tart, mikor megjelenik az első betelepülő szerb Szegedre.

Van egy ősi városunk Szeged, mely már a pannon szkíta időkben is létezett, mely város végig élte a római megszállást is. Innen ismerjük latinizált nevét a Partiscumot, de ne menjünk ilyen messzire bár érdekes téma. Szeged egy olyan város, mely mindig magyar lakosságú, magyar kultúrájú és magyar érzelmű város volt.

De jött a török korszak és a megszállás. Ekkor a magyar lakosság nagy része kiszorult a városból, elmenekültek északra. Aki maradt az a város szélére szorult. Elindult az idegenek városba történő beáramlása. Először a törökök, majd a szerbek bevándorlása, később tetemes német költözött a városba. A megszállás elől távozni kényszerült magyarok helyébe rengeteg szerb bevándorló érkezett. Majd a város visszafoglalása után a magyar lakosság helyett németek költöztek. A városnak volt egy rövid újkori szakasza mikor többségében bevándorlók lakták.  A drága szerbek ezt a néhány évtizedet hajlandóak csak meglátni, és fennen hangon ordítják, hogy „szeged az szerb város”  Ki kell, hogy ábrándítsuk őket. Nem, Szeged soha nem volt szerb város, de még csak német sem.

Szegénykék itt buknak egy nagyot, de nem értik, talán egyszer megértik. Persze azt kénytelenek elfogadni, hogy a város, bár lassan de újra magyar lett, visszamagyarosodott. Ha lassan is, de sikerült a magyar lakosságnak visszaszereznie a várost.

Szeged vára a XVII. század közepén. A képen lévő út többé kevésbé megegyezik a mai József Attila sugárúttal. a templom helyén ma a Dózsa iskola áll, a közelebbi bokroknál a Kiss Ferenc Erdészeti szakközépiskola, a bal oldalon a juhász a juhokkal a mai Szent György tér helyén legelteti állatait.

Itt is gondolkodásbeli problémák vannak. Mindaddig még egy néhány évtizednyi idegen megszállás után helyre állt a rend és újra visszalépett egy város a régi fényébe, addig az idegenek szeme nem lát túl a saját szemellenzőjén. Az hogy volt néhány évtizednyi megszállás mikor idegenek lepték el a várost, azt soha senki sem tagadta, de az a pofátlanság, hogy egy város életét csak odáig lássuk, mikor megjelennek a bevándorlók, az nonszensz. Úgy hogy mindenki legyen kritikus akkor, ha egy idegentől azt hallja, hogy ez és ez szerb, román, vagy szlovák város volt/van.

Ezért is van mindez, hogy az idegenek akarva akaratlanul, de nem hajlandóak tovább látni a szűkös látókörükön. Minden megszállt területet visszavetítenek az múltba és behazudják, behazudnák nekünk, hogy az az ő ősi városuk volt vagy területük minden ahova csak egyszer is egy honfitársuk betette a lábát. Mindig legyen mindenki kritikus az ilyen kijelentésekkel. Sajnos az elmúlt száz évben gondolkodás nélkül el volt fogadva mindaz a hazugság miket az idegenek ellenünk hoztak fel.

/nimrodnepe.blog.hu/
kép1:internet
kép2: internet

Napra pontosan száz évvel ezelőtt dobta le magáról az ország a vörös rongyokat, a fordulóra újra vörös rongyba öltözött Budapest. Lesz-e ma aki kordában tartja őket, akár a kormányzó száz évvel ezelőtt?

"Száz esztendeje, 1919. november 16-án őszies vasárnap volt Budapesten, ráadásul az eső is zuhogott. Ezen a napon vonult be nagybányai Horthy Miklós altengernagy Nemzeti Hadserege a fővárosba.

A Nagy Háború befejezését követően az antant rászabadította hazánkra a forradalmi tébolyt, miközben mohó szomszédaink minél több területet akartak lehasítani országunk testéből. Szégyenletes történelmi mélypontunk volt a dicstelen 133 nap, s miután a Kun Béla és hitsorsos elvtársai vezette tanácskommün megbukott, a diadalittas románok bevonultak Budapestre és még a Dunántúl keleti felére is rátették kezüket, folytatva féktelen harácsolásukat.

A győztesek mindenáron rendezni akarták Magyarország belpolitikai helyzetét, hogy mielőbb szentesíthessék a tervezett rablóbékét.

Mivel a szegedi ellenkormány idején életre hívott Magyar Nemzeti Hadsereg volt az egyetlen nemzeti fegyveres erő, az antant elismerte azt és miközben ráparancsolt a románokra, hogy hadseregüket vonják ki az érdemtelenül megszállt magyar területekről, engedélyezte, hogy a Dunántúlon állomásozó magyar hadsereg Horthy Miklós parancsnoksága alatt bevonuljon Budapestre.

Miután 1919. november 14-én a románok kitakarodtak a fővárosból, mindenütt Manno Miltiades Horthy! plakátot lehetett látni és a fővezér kiáltványát olvasni: „Magyarok! Közel két évig tartó gyalázat után újjászületett a magyar hadsereg, és a nemes lelkű lakosságnak köszönhetően Dunántúlról Budapest felé közeledik. Önök felett hónapokig vörös rongyok és egy idegen hatalom zászlói lebegtek. Ezt a gyalázatot nyomorult nemzetközi kalandorok és megtévesztett magyarok hozták Önökre. A nemzet megaláztatásának azonban vége van. Az újjáéledt magyarság minden próbálkozást szét fog zúzni, ami az újjáépítésünket meg akarná akadályozni. Büszkén és örömtelin dobog minden magyar szív, és a szél sastollakat fúj. Elnémult minden kishitű kétely, minden rosszkedv, és elmúlt a bűntett a nemzet felett. A csapataim mindenhol őrzik és fenntartják a rendet. Önöktől pedig fegyelmezett és határozott tartást várok el.”

A Nemzeti Hadsereg és fővezére 1919. november 16-án indult el a kelenföldi pályaudvartól a Parlament felé.

A Gellért téren Budapest polgármestere, Bódy Tivadar köszöntötte Horthyt, aki lóhátról mondotta el híres beszédét: „Polgármester úr! Fogadja meleg szavaiért a magyar nemzeti hadsereg nevében őszinte köszönetemet. Ma, ennek a városnak a küszöbén, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy szokásos frázisokkal éljek. Igazságérzetem arra kényszerít, hogy kertelés nélkül mondjam ki azt, amit érzek.

Amikor még messze voltunk innen és csak halvány volt a reménységünk, hogy ezt a tévútra vezetett nagyvárost fegyverrel a kezünkben viszontláthassuk, átkoztuk és gyűlöltük, mert a távolból természetesen nem szegény magyar testvéreinket és itt üldözést szenvedő mártírjainkat láttuk, hanem csakis azt a piszkos áradatot, amelybe ez a város alásüllyedt.

A magyar nemzet szerette Budapestet és el is kényeztette; mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. Most, itt a Duna partján, tetemre hívom a magyar fővárost.

Ez a város megtagadta ezer éves történelmét, ez a város porba rántotta a szent koronát, meg a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözött. A nemzet legjobbjait börtönbe vetette, vagy kiüldözte hazájukból. Ezen felül még mindenünket el is tékozolta. Mégis, minél jobban közeledünk ide, annál inkább indult olvadásnak a szívünkre rakódott jégréteg és hajlandókká váltunk arra, hogy megbocsássunk. Igen, megbocsátunk ennek a bűnbe sodort városnak, ha visszatér a haza szolgálatába, ha szeretni fogja szíve és lelke minden erejével ezt a földet, melyben őseink csontjai porlanak, – ha szeretni fogja azt a rögöt, melyet testvéreink arcuk verejtékével művelnek, a szent koronát, a kettős keresztet, meg a négy folyót, – egyszóval, ha szeretni fogja magyar hazánkat és magyar népünket. Katonáim –, miután learatták és begyűjtötték földjeik termését, – fegyvert fogtak, hogy az országban a rendet helyreállítsák. Az ő kezük immár készen áll a testvéri kézfogásra, de – ha elkerülhetetlen lenne –, felkészült büntető ökölcsapásra is: Adja Isten, hogy erre ne kerüljön sor, és hogy azok, akik bűnösök, vagy annak érzik magukat, jobb meggyőződésre jussanak és kettőzött erővel vegyenek részt annak a Budapestnek felépítésében, amely majd összes nemzeti erényeink fényében ragyog. Testvéreinket, akik itt annyit szenvedtek és mindvégig velünk együtt éreztek, szívünkből üdvözöljük.”

A hadsereg és a bámészkodók sokasága a Ferenc József hídon vonult át Pestre, ahol a Parlament lépcsőin a Friedrich-kormány, a Szövetséges Katonai Misszió tagjai és neves politikusok várták a csapatok megérkezését. Friedrich István miniszterelnök üdvözölte a fővezért, aki az alábbiakban válaszolt: „Miniszterelnök úr! Szívből köszönöm a magyar nemzeti hadsereg nevében a meleg üdvözlő szavakat. Hosszú, nehéz, rögös úton jutottunk ide, e térre, ahol éppen egy évvel ezelőtt bízták az ország sorsát egy olyan emberre, aki hazánkat a sír szélére juttatta. Hogy mik voltak indító okai, nem kutatom. De hogy nem ismer a világtörténelem egy második alakot, aki hazájára annyi fájdalmas megaláztatást, oly abszolút anyagi romlást, annyi keserűséget és oly szégyent hozott volna, ahhoz kétség nem fér.

A forradalom nemcsak szabadságot, jogot és kenyeret nem adott a népnek, hanem a mindennél jobban áhított békét sem hozta meg.

Egy előnye volt csupán, hogy megismertük a destruktív erők működésének egész alakját és láttuk, hogy tud egy életerős, virágzó országot a demagógia szétzülleszteni és pocsolyába tiporni. Ezt a leckét megtanultuk, a poharat kimerítettük fenékig. A hosszan tartó szétzüllési processzustól a felépítés is hosszan tartó lesz. Ha tartamát meg akarjuk rövidíteni, akkor ki kell irtanunk minden mérget a nemzet testéből és össze kell fogni minden magyar hazafinak egy szent cél érdekében, amelynek két pillére: a nemzeti eszme és a keresztény morál. Mindenekelőtt meg kell szűnni a széthúzásnak, hogy az ezer jelszóval agyonagitált lakosság nyugvópontra juthasson. A nemzeti hadsereg mint egy test egy lélek áll szilárdan, önzetlenül a haza szolgálatában és győzelemre fogja segíteni a keresztény világnézetet, a tisztességnek, a becsületnek és az igazságnak uralmát.

Fegyvereinek oltalma alatt a nemzet minden rétege megkezdheti megint az oly szükséges termelő munkát, mellyel egy szebb, boldogabb, viruló Magyarországot akarunk felépíteni. Mikor most az oltár előtt kérjük a magyarok Istenét, hogy ezen nehéz munkánkban segítségünkre legyen, csak egy szent gondolat egyesít: Éljen a haza!”

A tábori misét Csernoch János esztergomi hercegprímás tartotta, azután Tormay Cécile írónő – akit a balliberális erők ma is folyamatosan ócsárolnak – a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevében adományozott zászlót a Nemzeti Hadsereg számára, a fővezér ezen szavak kíséretében köszönte meg a becses adományt: „Mélyen tisztelt Hölgyeim! Fogadják a magyar nemzeti hadseregnek felajánlott szép zászlóért katonáim nevében mély hódolattal és hálával teljes köszönetemet. Mikor a hölgyek itt megjelentek és átnyújtották nemes ajándékukat, lelkemben szomorúan szép napok emlékei elevenedtek fel. Az emlékezés levisz a Tisza partjára, Szegedre, ahol négy hónappal ezelőtt félő bizalommal és aggódó reménységgel ugyancsak a magyar hölgyek az első zászlót átadták a nemzeti hadseregnek. Csak pár száz katonám volt még akkor, de megalkuvást nem ismerő, büszke és elszánt magyar valamennyi és én lelkesülve, nem félő, aggódó, de dacos bizalommal eltelve fogadtam meg velük együtt a zászlóval kezemben, hogy »ezzel vagy ezen!« Vagy ezzel szerezzük vissza hazánkat vagy ez lesz a szemfedőnk és »ezzel« jöttünk be magasra emelve Budapestre, az ország fővárosába. Azóta a zászló alatt az egykori pár száz lelkes katona sok ezerre nőtt. Azonban még nem vagyunk a célnál. Pestről még tovább is kell mennünk. Magasra tartjuk a zászlót a régi dacos bizalommal, a régi jelszóval: »Ezzel vagy ezen!«”

A szegedi Délmagyarország korabeli tudósítása szerint „a bevonulás az esős idő dacára a leglelkesebb hangulatban folyt le. A fővezért, Magyarország legnépszerűbb alakját mindenki látni kívánta. A tömeg a legnagyobb rendben és emelkedett hangulatban oszlott szét.”

Ezen a napon Magyarország történetének új fejezete kezdődött el. Száz év telt el azóta, de arcpirító, hogy még napjainkban is a nemzeti színbe csomagolt, fősodratú „sztártörténészek” döntő hányada dicshimnuszokat zeng az országvesztő, hebegő vörös grófról és az istentelen vörös mételyről, miközben becsmérli Horthy Miklós kormányzóságának idejét. Konferenciák, könyvek próbálják tisztára mosni 1918-1919 szennyes időszakát, túldimenzionálják az ún. fehérterrort – amelynek lufiját a Bécsbe emigrált magyarul beszélő kommunisták fújták nagyra –, de arról már megfeledkeznek, hogy a fehér különítmények tisztjeinek egy része izraelita vallású volt és a zsidó nagytőke is pártolta a magyar nemzeti haderő felállítását. Ugyanígy fitymálják az ún. szegedi gondolatot, amely a keresztény és nemzethű magyarság ideája volt 1920 és 1944 között.

Csak tanácsolni tudom, hogy mindazok, akik meg akarják ismerni a Horthy-korszak kezdetét, ne a pártatlanság álarcát magukra öltő, balliberális, akadémiai elefántcsonttoronyba zárkózott és mai fejjel okoskodók munkáit, hanem a kormányzó emlékiratait, Szabó Dezsőt, Tormay Cécile-t vagy Kozma Miklós naplóját forgassák!"

kép forrása: internet
forrás: /felvidek.ma/
Videó: Youtube