"A X. századi Európát szipolyozó, rabló hadjáratokból élő, „kóborló” magyar közösségekről alkotott kép hamis. A kard mellett ott volt az ekevas, a százévnyi rablásból összeharácsolt kincseknek pedig nyoma sincs. A grafika az "Árpád jöve magyar néppel" c. könyv - Felvidéki András
fedélterve forrás: Internet

A források alapján viszonylag jól nyomon követhető, hogy a Kárpát-medencébe átköltözött Magyar Nagyfejedelemség mikor és milyen irányokba indította a ma kalandozásoknak csúfolt államérdekű hadjáratait. Arról azonban elenyésző mennyiségű információnk van, hogyan nézett ki a harcosok „hátországa”, hova tértek haza, milyen körülmények várták őket itthon. Nők, gyermekek, idősek és – mivel a hadjáratokban a harcosoknak egyszerre csak kis része vett részt – férfiak tömegeiről van szó, akiknek mindennapi életét homály fedi. Száz év magyar történelmét, a Kárpát-medence X. századát.

A mai történelemkönyvek többsége ugyan megválaszolva a kérdést, törzsszövetségi nomád államformáról ír. Mi is az a nomadizmus? Lényegében szabályos legelőváltáson alapuló nagyállattartó gazdálkodás, ami megenged némi helyhez kötöttséget és belefér bizonyos szintű földművelés. A korszak Kárpát-medencei történetét jellemző kínzó forráshiány azonban már önmagában indokolja a kérdést: a Magyar Nagyfejedelemség valóban egy nomád állam volt? És ha igen, mit jelentett „nomádként élni” a gyakorlatban?

Lévén nomád?

Rögtön az elején tegyünk helyre egy tévhitet. A nomadizálás nem céltalan kószálást, egyik napról a másikra tengetett „hitvány” életet jelent: a nomád állam a maga szerkezetével és sajátosságaival egy a korra jellemző államformák közül – emeli ki Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője. Ám visszatérve a fenti kérdésekre nézzük meg, milyen kútfőket hívhatunk segítségül, ha őseink életének „hétköznapi” részleteit keressük.

A X. századra vonatkozóan nem ismerünk egykorú belső keletkezésű történeti munkát, ezért mai tudásunk csakis külső csatornákból érkezett információkra építhet. Mint például Bölcs Leó bizánci császár Taktika című művére a X. század elejéről: „Ez a nép tehát (a magyarok), mint amely egy fő alatt áll, fellebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket szenved elkövetett vétkeiért, s mint amelyet így nem szeretet, hanem félelem tart féken, a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűri, dacol a hőséggel és faggyal és a szükségekben való egyéb nélkülözéssel, lévén nomád nép.”

A muszlim Dzsajháni-hagyomány, ugyancsak a X. századból kissé árnyaltabb képet fest a magyarok életéről: „Sátraik [boltos jurtjaik] vannak, és együtt vonulnak a vegetációval… Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikőjük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Ott marad télire és halászik. A téli tartózkodás ott alkalmasabb számukra. … Részben nomádok, részben letelepültek. …” Ibn Hayyan hispániai muszlim történetíró a következő képet festi: „szálláshelyeik a Duna folyó mentén vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken. …”

A bizánci, arab és nyugat-európai történetírók tehát jórészt nomád államként írják le a Magyar Nagyfejedelemséget, ám közös vonásuk, hogy egyikük sem járt soha a Kárpát-medencében. Információikat analógiák és a hazájukban felbukkanó magyar harcosokról szerzett benyomásaik alapján vetették papírra Hispániában vagy Konstantinápoly falai közt. További probléma, hogy a nomádság fogalma időben és térben is változó, és nyilván nem ugyanazt érti rajta a hispániai arab történetíró és a bizánci császár. Ibn Hayyan pedig, aki bevallottan másoktól kivonatolta könyvét, nem sok magyart és beduint láthatott – főleg nem együtt…

Hitvány ország vagy földi paradicsom?

Hogy mennyire másként képesek látni ugyanazt különböző emberek, arról álljon itt egy példa a XII. század közepéről. Ez a kor sokkal jobban adatolt, mégis, mintha az alább következő két leírás nem is ugyanarról az országról szólna. A hazánkon átutazó Ottó freisingi püspök így írt országunkról: „A természet ugyan igen szép külsővel áldotta meg, ám a barbár nép szokása következtében kevés kőépítménnyel és házzal ékes, a határokat sem annyira a hegységek és az erdőségek, mint a legnagyobb folyók medre szabta meg… Mivel a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból, ritkán fából és még ritkábban kőből való lakásaik vannak, azért egész nyáron és ősszel sátrakban laknak…”

Ugyanebben az időben egy hispániai arab utazó, Abu-Hámid al-Garnáti is járt a Magyar Királyságban, ő viszont lelkendezve szólt eleinkről. „Bátor emberek, számolhatatlanul sokan vannak. Országuk, amelyet Unkúrijjának hívnak, 78 városból (vármegyéből) áll, mindegyikben számtalan erőd, a hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal, hegyekkel, erdőkkel, kertekkel… Hegyeik sok ezüstöt, sok aranyat rejtenek… azon országok egyike, ahol legkönnyebb és legjobb az élet…”

Kard és az eke szarva

Az írott kútfőkből tehát meglehetősen vegyes kép bontakozik ki, ezek alapján a X. századi magyar államot nem tekinthetjük teljes bizonyossággal nomádnak – emeli ki a történész.

Az írott szónál sokkal mélyebb jelentést hordoznak viszont esetünkben a tárgyi leletek. Régóta folyik ásatás az Edelény határában fekvő úgynevezett borsodi földvárnál, ami feltehetően 970-ben egy tűzvész során pusztult el. Itt egy olyan értékes leletanyag került elő, amely minden kétséget kizáróan magyar etnikumhoz köthető. Nem aranyról és drágakövekről van szó, hanem magról, vasról, cserépről és csontokról: a régészek kilenc kilogrammnyi növényi magot, edényekben ételmaradékot, állati csontokat és használati eszközöket találtak. A mindennapi élet mindennapi tartozékait.

A gabonamagvak, ekevasak, sarlók és kaszák földművelésről mesélnek, ami ugyan önmagában még „belefér” a nomád életformáról adott definícióba, ám a hüvelyesek és főleg a gyümölcsök feltárt maradványai már nem igazán. A zöldség- és gyümölcstermesztés ugyanis komoly szakértelmet, kertkultúrát és gyümölcsfák esetében több évnyi, évtizednyi helyben maradást igényel. Hogyan gondozta kertjeit egy közösség, amely a „fű sarjadását követve” állandóan úton volt? – teszi fel a költői kérdést Szabados György.

A haszonállatok maradványai is vegyes képet mutatnak. A szarvasmarha és a birka még képes a vándoréletre, ám a sertés- és baromficsontok jelenléte már megint csak az emberek „helyben lakását” feltételezik. Jogos viszont a kérdés, hogy általános érvényűnek tekinthetjük-e az edelényi leletekből levont következtetéseket. Feltehetően igen, mert miért csak a borsodi magyarok „kiváltsága” lett volna a földművelés, a gyümölcstermesztés vagy a baromfitartás? A valóság feltárásához azonban további ásatásokra, a tárgyi és írásos emlékek tudományos összevetésére és megfeleltetésére van szükség.

Vad arcok, békés szívek?

Szabados György szerint jelen tudásunk alapján a X. századi Magyar Nagyfejedelemséget nem tarthatjuk „sültnomádnak”, azaz az Európát szipolyozó, rablógazdálkodást folytató, folyton kóborló közösségek alkotta népről festett kép hamis. Ez ellen szólnak az említett leletek és bizonyos értelemben a tárgyak hiánya is.

A régészek ugyanis mindeddig hiába keresték az állítólagosan összerabolt kincseket, de még a rájuk utaló nyomokat is. Találtak viszont ekevasat, kaszát a kard mellett és fellelhetők a békés kereskedelemre utaló nyomok is. A tárgyi és írásos emlékek alapján a történész úgy véli, a X. századi magyarok vegyes gazdálkodást folytattak. Talán már Etelközben, de a Kárpát-medencében már nagy bizonyossággal földet műveltek, kertgazdálkodást folytattak, állatot tenyésztettek. Okkal feltételezhetjük, hogy téli és nyári szállásaik is voltak, laktak sátorban, de építettek házat, sőt földvárat is.

Az írott források magyar harcosok vad, steppei „arcát” emelik ki, de biztosra vehetjük, hogy a hátország békés és változatos képet mutatott. Közvetett információk alapján tudjuk, hogy ez a bizonyos hátország egy hatékonyan működő állam volt, hatékonyan működött a honvédelem, a mozgósítás. És hogy mi fogta össze a magyarok országát, hogyan működött a közigazgatás, arról sorozatunk következő részében ejtünk szót. Annyi biztos, hogy miként a „sültnomád életformát”, úgy a törzsszövetségi állam fogalmát is meghaladta a tudomány."

forrás: /24.hu/

"Az archeogenetika képes a már megismert és bizonyított tények alapján előrejelzéseket adni arra nézve, hogy mely földrajzi területen érdemes régészeti ásatásokat folytatni. Ez a tudományág minden bizonnyal már a közeljövőben teljesen új megvilágításba helyezi az eredettörténetünket, ám ehhez rendszerbiológiai tudásra is szükség van – mondta a Demokratának dr. Oláh Zoltán Sándor molekuláris biológus, bioinformatikus.

– Egyre többet hallunk az archeogenetikáról. Mivel foglalkozik ez a tudomány?

– A történészek, a régészek, a nyelvészek problémája volt a közelmúltig, hogy a nagyjából 2000 évnél régebbi időkből nincsenek írott emlékek. Ám nyelvészet az egész világ: 1953-ban James D. Watson amerikai és Francis Crick angol molekuláris biológusok megfejtették a DNS szerkezetét. Kiderült, hogy az emberi genom 3 milliárd 300 millió betűből, azaz ennyi olyan információból áll, amelyeket a DNS bizonyos alkotóanyagai után A, G, C és T betűvel jelölnek, és ezek változatos sorrendje, kombinációja adja meg azokat a sajátosságokat, amelyek alapján minden élő, így mi is írva vagyunk. Ezen ismeretek alapján megállapítható az egyes népek vérrokonsági foka, genomösszetétele. Az egymillió évre is visszatekinteni képes archeogenetika így feltárhatja, hogy hol és mikor voltak olyan csomósodások a térben és az időben, ami például a mi műveltségünket meghatározza. Magyarul: tudományosan bizonyíthatóan fény derül a ma élő népek genetikai eredetére.

– Mit jelenthet ez a magyarság esetében?

– Az ezredfordulón elképesztő tudományos áttörés volt az olasz Ornella Semino, a Paviai Egyetem Biológiai és Biotechnológiai Tanszékének docense által vezetett 17 fős kutatócsoport európai merítésű, így minket is érintő összehasonlító populációgenetikai vizsgálata. A minták elemzéséből az derült ki, hogy a magyar férfiak 93,3 százaléka négy ős­apára vezethető vissza, 73,3 százalékuk pedig az őskőkorszakban a Kárpát-medencében élt férfiak leszármazottja. Vagyis őseink a 35-40 ezer évvel ezelőtt Európát benépesítő őslakosok közül kerültek ki. Ez egybevág azzal az antropológusok által tudott ténnyel, hogy a magyarság az úgynevezett kaukázusi rasszba tartozik. Amikor az őshazát keressük, akkor meggyőződésem szerint nem kell tovább menni a Kárpát-medencénél. Ez az őshaza, ahol a lakosság túlélte az utolsó jégkorszakot. Innen rajzottak ki időről időre a túlnépesedések idején az emberek. Az archeogenetika minden bizonnyal már a közeljövőben teljesen új megvilágításba helyezi eredettörténetünket, ám ehhez rendszerbiológiai tudásra is szükség van.

– Mit értsünk ezen?

– A Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Kutatóközpontjában indult a pályafutásom, itt kandidáltam a biológiai tudományokból. Ennek köszönhettem, hogy eljutottam az Egyesült Államokba, ahol a National Institutes of Health rákkutató intézetében dolgozhattam, később biotechnológiával foglalkozó cégeknél kutatásfejlesztő voltam. Számos tudományos műhelyt megjártam, egyik megalapozója voltam a molekuláris idegsebészetnek, és szabadalmaztattam egy molekulaspecifikus, nem narkotikus fájdalomcsillapító eljárást. Mindeközben világossá vált számomra, hogy az élettan területén olyan információzuhatag éri a tudósokat, hogy azt csak tudatos szűréssel lehet befogadni és szintetizálni. Amikor 2004-ben hazatértem, kemo-bioinformatikai céget alapítottam, amely tudományos cikkek ezreiben közölt adatokból számítógéppel kezelhető, a szövegtörzsekből új összefüggések felfedezésére alkalmas adatbázisokat hoz létre. A DNS vizsgálatához, az egyre növekvő nyelvtechnológiai tudásunkat alkalmazva, innovatív összehasonlító nyelvészeti algoritmusokat kellett kidolgozni. Ilyet korábban sehol a világon nem csináltak. Ebben a bioinformatika és a programnyelvek ugrásszerű fejlődésére és szinergiája is segített. Vagyis egy különböző tudományokat integráló új eszköztárat kellett ráereszteni egy szédítő méretű adatmennyiségre, interdiszciplinárissá téve és szintetizálva az addig elszigetelt résztudásterületeket.

– Hol ér össze a nyelvészet a biológiával?

– Elsőre talán furcsa lesz, amit mondok. 12-13 millió évvel ezelőtt hangfoglalás történt, nem honfoglalás. Ez azt jelentette, hogy volt már elegendő hominida, azaz emberféle ahhoz, hogy az őket körülvevő dolgokat, bár kezdetlegesen, de valahogy megnevezzék. Ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence az őshaza, akkor a magyar nyelv is itt alakult ki a kezdetleges kifejező hangoktól indulva, szerves fejlődés útján. Anyanyelvünk hasonlóan fejlődött ki a DNS-nyelvhez, ami szintén ragozó elven működik. Ha például föl kell venni egy atomot a külvilágból, az genetikailag két gén összekapcsolódása útján történik. Nyelvünk máig ugyanezt a ragasztási technológiát követi. Képes két ismert szóból egy harmadik jelentést létrehozni, amely más nyelvekből kiveszett.

– Nem túl merész feltételezés ez az őshazaelmélet?

– A régészet és ma már az archeo­genetika is igazolja, hogy létezett egy kelet–nyugati irányú eurázsiai folyosó, amelyen folyamatos volt az oda-vissza forgalom. Ezt bizonyítja, hogy néhány évvel ezelőtt megtalálták egy 50 ezer éve élt kislány maradványait az altáji Gyenyiszova-barlangban. A külleme modern európai, a génállománya a neandervölgyi ősünkhöz nagyon hasonló, de attól génbélyegekkel megkülönböztethető. Az ebből levont feltételezéseknek megfelelően az idén fölfedezték a Neander-völgyi és a gyenyiszovai embertípus első hibridjét. A neandervölgyi örökletes immunválasz tovább él bennünk, minél közelebb vagyunk a Kárpát-medencéhez, annál inkább. És ha mindezt összevetjük a már említett Semino-jelentéssel, akkor egyre több genetikai tulajdonságunkról kiderül, hogy annak Kárpát-medencei gén áll a központjában. A kirajzás és visszatérés több hullámban történt, csak nem mindegy, hogy mikor merre mutat a vektor eredője. Az eddigi embertant az archeogenetika a mutációk időrendjének meghatározásával váltja le, a mindenkori irányokat térképezni tudja, és kockáról kockára vetítve képes ábrázolni. A korábbi „állóképhez” képest a „film” folytonossága a tudománypolitikát is lépéskényszerbe hozza. Az archeo­genetika ugyanis képes a műveltségünk elemeinek minden eddiginél jobb téridő behatárolására, vagyis a már megismert és bizonyított tények alapján előrejelzést tud adni arra, hogy hol érdemes további régészeti ásatásokat folytatni, ha például a nyugat-szibériai Andronovo-kultúra magyar archeogenetikai vonatkozásaira lennénk kíváncsiak.

– Kevert nép létünkre sokféle gén van bennünk; honnan tudhatjuk, mit kell összehasonlítani az emberősök genetikájával? (olyan, hogy kevert nép nem létezik, nincs tiszta vérűség és nincs kevert vérűség. Mindez politikai fogalom népek féken tartására. Még a fajtatiszta kitenyésztett állatok is több fajta keveredéséből létrehozott fajták, melyek a kitenyésztés után fajtatisztának minősülnek és egymás között folytatódik a tenyésztésük. szerk.)

– A magyarság kevert nép, de nem homogén oldat módjára, és a Kárpát-medence sem a népek olvasztótégelye. A genetikai folytonosság egyre nagyobb téridő-felbontásban rajzolódik ki, ugyanakkor tudásunk genommozaikokból tevődik össze. Minden élő egy nem ember által írt nyelv szövegszerkesztésének köszönheti létét. A gének kapcsoltsága és önszerveződő rendszerei az integrált áramkörök kapcsolási rajzaira emlékeztetnek. A gének kapcsoltságának, összeférhetőségének és rendszerszerű összeadódásának megfejtése lehet az induló Magyarságkutató Intézet vizsgálódásának igazi célja. Csak ezzel az új tudományos módszertannal és látásmóddal volt felismerhető az a DNS-olvasat, amely alapján bátran mondhatjuk, hogy számos más gén mellett Neander-völgyi ősünk immunrendszere máig bennünk él, miközben embertani megjelenésünk rengeteget változott. A nyelvhasználat az emberben a szóbokrokon keresztül új, de egy gyökérből eredeztethető sarjadzással családfákat eredményezett. Ezért anyanyelvünket inkább hangfoglalói, mint honfoglalói minőségében érdemes tovább kutatni és megérteni."

Ágoston Balázs beszélgetése dr. Oláh Zoltán Sándor molekuláris biológus, bioinformatikussal.

forrás és képek: /demokrata.hu/

„Személyesen ástam el őket… Nem tudok gázolni rajtuk…”
A legelső beismerő vallomás: megjelent egy partizán beszámolója 1944-es tetteikről

Könnyező Madonna forrás: internet

"Vreme je! – Eljött az idő! címmel magyarul és szerbül egyszerre jelent meg egy írás egy szerb portálon. Az 1944–45-ös „még hidegebb napokról” írók, újságírók, helytörténészek és kárvallott túlélő tanúk beszámolóit már több évtizede olvashatjuk. Most viszont, a magyarok likvidálásában részt vett egyik pribék vallomásával megszólalt a másik oldal is. A slobodnisrbobran.com-on megjelent szöveg az 1944-es etnikai tisztogatások egyik tettese, Ćorić Đura szenttamási kocsmáros szemszögéből idéz fel a történtekből. Đuró (vagy ragadványnevén Ćopo, azaz „bicegő”) bácsi halála előtt a portál szerkesztőjének, Milan Stijačićnak tett vallomást, amiről hangfelvétel is készült. Jelentősége miatt szó szerint és végig idézzük az oldalon lévő magyar szöveget:

„A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket – kezdte Đuro a mesét. – Közeledett a tél, a hideg az ember velejéig hatolt. Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón, összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak, és megparancsolták: »Fogd a lapátot és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!« Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg.

És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy, cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték. Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. Ők ölték őket, dobálták a tömegsírba, én meg vártam, hogy befejezzék, és elkezdjem betemetni a hullákat.

Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott. Kezem-lábam remegett a hidegtől is, meg a félelemtől is. Ez, aki gyilkolt, rám fogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: »Ne tedd, elvtárs, én a TIÉTEK vagyok!« Szerencsére valahonnan ott termett a mi híres Medurić politikai biztosunk, hogy ezt megerősítse, és én megmenekültem. Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt, és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: »Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.« Ekkor elsírtam magam, annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: »Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.«

Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18 évesnél. Megkérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: »Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?« Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől, csak ennyit suttogott: »Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!« Még az éjjel megölték.

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valakinek a felesége, szép magyar nő; azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni; és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett.

Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam. Máig.

Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért. Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. Persze, hogy nem ok nélkül hívtak be. És én ezt tudtam. Azt mondtam, hogy még több »gömböst« kellett volna megölnünk, és ezen maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír.

Nemrégen találkoztam egy háború utáni kommunistával, mondom »háború utánival«, mert a háború alatt nem volt az (de a vérengzések alatt megmutatkozott), és kirepült a számon: Isten segítsen! Felé indultam, hogy lekezeljek vele. És akkor kígyót-békát kezdett mondani rám is, meg az Istenre is, és elfordult tőlem köszönés nélkül. Ekkor olyan félelmet éreztem, mint még soha. Még mindig itt vannak, le s föl sétálnak a faluban, megölnek. Ezek után ágynak estem, belázasodtam, és napokig beszéltem álmomban. Amikor magamhoz tértem, a lányom elmondta, hogy lázálmomban a háborúról beszéltem. Azt is mondta, hogy könnyíteni kell a lelkemen azzal, hogy ezt elmondom. Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről. Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre. Megmutattad a keresztet, amelyet valaki útközben felállított. Láttam, hogy te tudod, és azt mondtam, hogy én is elmondom neked, amit tudok. Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon… Nem tudom, mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos. Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket abban a nehéz időben. Az áldozatok hozzátartozóinak és hóhérjaiknak az agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak, és a házaink közelében alusszák örök álmukat, betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük és egy közös sírban megjelölve, emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség................................................."

- Kurcz Ádám István 2019. január 10. -

forrás: facebook
eredeti cikk forrása: /www.magyarszo.rs/

Tudtad?

A szkíta népek és nyelvük (helyesen nyelveik) hozzávetőleges elterjedési területe i. e. 100 körül. Forrás: Wikipédia
A kép csak illusztráció, viszont a zöld terület többé kevésbé egyeztethető a szkíta "lingua franca" nyelvi területtel, melybe a Kárpát-medence is beletartozott.

A finnek sem voltak mindig finnugorok

A turanizmus  mint olyan a finneknél is megvolt. Úttörője a finn nyelvész, Matthias Alexander Castrén, aki arra a következtetésre jutott, hogy a finnek Közép-Ázsiából származnak, és nem csupán egy apró, elszigetelt népet alkotnak, hanem egy nagyobb közösség részei, amelybe olyan népek tartoznak, mint a magyarok, a törökök, a mongolok stb. A turánizmus vagy pán-turanizmus innen terjedt el a finnek rokon nyelvű népeinél, így Magyarországon és Törökországban is.

Eredeti cikk forrása: A Turanizmus manapság 2019.01.05.
https://fuhu.hu/turanizmus-manapsag-deli-kave-szele-tamassal/?fbclid=IwAR3cLljow3YeZWgldt-xIENAknKNZIFqzbnVBUZego3RP-BjvlCGiAJFgp8

_______________________________________________________________________________________________

– Mi a véleménye a "finnugor" nyelvi rokonságról?

– Valamilyen szintű nyelvi kapcsolat biztosan létezik. Épp ezért szerintem csakis olyan ősi népesség hozhatta a nyelvet, amelyből a fent nevezett uráli genetikai kapcsolat nyomai kimutathatók. Külföldi kutatóktól hallottam olyan előzetes eredményekről, amelyek szerint az ázsiai hun és szkíta genomok uráli, dél-szibériai kapcsolatot mutatnának. Ez egybevágna néhány amerikai nyelvész modelljével, miszerint az ázsiai hunok meghatározó rétege is "finnugor" nyelvű lehetett, ez a nyelv a sztyeppén  pusztán terjedt, és nyelvátvétellel, mint presztízsnyelv, jutott az erdőövezetbe. Ha ezek a hipotézisek igazolódnak, a szkíta-hun–magyar folytonosság és a finnugor nyelvi kapcsolat összebékíthetővé válik. Hangsúlyozom, hogy amit mondok, az még csak hipotézis, de jól illeszthető a saját eredményeinkhez.

Eredeti cikk forrása: Demokrata: Hunok, avarok, magyarok; 2018. 11. 16.
http://www.demokrata.hu/hir/belfold/hunok-avarok-magyarok

_______________________________________________________________________________________________

– Egy rendkívül merész állítást is megfogalmaz: a magyar nyelv közvetítő nyelv volt a Közép-Ázsiai térségben, ezt mire alapozza?

– A magyar nyelvtörténet inkább érintkezésekre alapszik, minden nyelvnek van egy magva, és nyilván főleg közép-ázsiai sztyeppei pusztai területen – sokat érintkezett más nyelvekkel. Én az obi-ugor–vogul–magyar kapcsolatokat jellemzően ilyen nyelvi kapcsolatoknak tekintem. Az obi-ugor jellemzően paleo-szibériai nyelv, de érintkeztek olyan népekkel, akik a magyarhoz közel álló nyelvet beszéltek. Tudjuk, hogy az északi, tundrai népeknek volt kapcsolatuk a lovas nomád népekkel, de ez nem feltétlenül volt genetikai..

 …A magyar és a türk nyelvek között erősebb a kapocs, a szanszkrit felé is van kapcsolat: például a ’szekér’ szó a szanszkrit szakar, de ezt az ottani nyelvészek idegen szónak tekintik, amit Közép-Ázsiából kaphattak. Nem a magyar nyelv vette át s lett ’szekér’, pont a fordítottja igaz: de hát a lovas kultúra abban a térségben alakult ki. Az ősi magyar nyelv egyfajta közép-ázsiai központi pozíciót foglalt el, többirányú kapcsolatai voltak. Ezt elsősorban nyelvi érintkezés alapján kell levezetnem. Valójában kevés volt a finnugor kapcsolat, a török–mongol kapcsolatok intenzívebbek voltak, több a közös gyök és nyelvtani elem is.

Eredeti cikk forrása: Lehet magyarul gondolkodni 2016. november 9.
https://magyaridok.hu/kultura/lehet-magyarul-gondolkodni-2-1161334/?fbclid=IwAR1Hz0gmVLDfnhJg8BU69B0B2-TU83rRydP4nnO06pQkWJrHDB2x2YJe9zE

A narancs színnel jelölt szövegek, betoldások a szerkesztők bejegyzései. (Kivéve mobilnézeten, ott a linkek is narancs színnel jelennek meg.)

Szerkesztette: Gyécső /nimrodnepe.blog.hu/

Brit tudósok tanulmányozták az európai nyelveket és arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy megtalálták a szláv nyelvek ősét, mely egy ma is létező és élő nyelv.

A kutatók és a tudósok terepmunkájáról készült összefoglaló videót alább közöljük. 

Mai mottó: Minden humornak legalább a fele igaz! 

Szerző: Abrosz Tisztakosz, kutatásfejlesztő és tolmács Gyécső /nimrodnepe.blog.hu/
Kép eredetije: /www.e-nyelv.hu/
Videó forrása: youtube