„Személyesen ástam el őket… Nem tudok gázolni rajtuk…”
A legelső beismerő vallomás: megjelent egy partizán beszámolója 1944-es tetteikről

Könnyező Madonna forrás: internet

"Vreme je! – Eljött az idő! címmel magyarul és szerbül egyszerre jelent meg egy írás egy szerb portálon. Az 1944–45-ös „még hidegebb napokról” írók, újságírók, helytörténészek és kárvallott túlélő tanúk beszámolóit már több évtizede olvashatjuk. Most viszont, a magyarok likvidálásában részt vett egyik pribék vallomásával megszólalt a másik oldal is. A slobodnisrbobran.com-on megjelent szöveg az 1944-es etnikai tisztogatások egyik tettese, Ćorić Đura szenttamási kocsmáros szemszögéből idéz fel a történtekből. Đuró (vagy ragadványnevén Ćopo, azaz „bicegő”) bácsi halála előtt a portál szerkesztőjének, Milan Stijačićnak tett vallomást, amiről hangfelvétel is készült. Jelentősége miatt szó szerint és végig idézzük az oldalon lévő magyar szöveget:

„A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket – kezdte Đuro a mesét. – Közeledett a tél, a hideg az ember velejéig hatolt. Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón, összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak, és megparancsolták: »Fogd a lapátot és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!« Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg.

És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy, cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték. Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. Ők ölték őket, dobálták a tömegsírba, én meg vártam, hogy befejezzék, és elkezdjem betemetni a hullákat.

Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott. Kezem-lábam remegett a hidegtől is, meg a félelemtől is. Ez, aki gyilkolt, rám fogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: »Ne tedd, elvtárs, én a TIÉTEK vagyok!« Szerencsére valahonnan ott termett a mi híres Medurić politikai biztosunk, hogy ezt megerősítse, és én megmenekültem. Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt, és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: »Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.« Ekkor elsírtam magam, annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: »Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.«

Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18 évesnél. Megkérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: »Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?« Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől, csak ennyit suttogott: »Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!« Még az éjjel megölték.

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valakinek a felesége, szép magyar nő; azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni; és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett.

Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam. Máig.

Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért. Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. Persze, hogy nem ok nélkül hívtak be. És én ezt tudtam. Azt mondtam, hogy még több »gömböst« kellett volna megölnünk, és ezen maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír.

Nemrégen találkoztam egy háború utáni kommunistával, mondom »háború utánival«, mert a háború alatt nem volt az (de a vérengzések alatt megmutatkozott), és kirepült a számon: Isten segítsen! Felé indultam, hogy lekezeljek vele. És akkor kígyót-békát kezdett mondani rám is, meg az Istenre is, és elfordult tőlem köszönés nélkül. Ekkor olyan félelmet éreztem, mint még soha. Még mindig itt vannak, le s föl sétálnak a faluban, megölnek. Ezek után ágynak estem, belázasodtam, és napokig beszéltem álmomban. Amikor magamhoz tértem, a lányom elmondta, hogy lázálmomban a háborúról beszéltem. Azt is mondta, hogy könnyíteni kell a lelkemen azzal, hogy ezt elmondom. Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről. Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre. Megmutattad a keresztet, amelyet valaki útközben felállított. Láttam, hogy te tudod, és azt mondtam, hogy én is elmondom neked, amit tudok. Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon… Nem tudom, mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos. Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket abban a nehéz időben. Az áldozatok hozzátartozóinak és hóhérjaiknak az agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak, és a házaink közelében alusszák örök álmukat, betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük és egy közös sírban megjelölve, emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség................................................."

- Kurcz Ádám István 2019. január 10. -

forrás: facebook
eredeti cikk forrása: /www.magyarszo.rs/