Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

forrás: internet   Ady Endre október 6 (részlet)
kép: internet

"Néhány napja teljes pompájában magasodik a váci vár alatti terület fölé Attila bronz lovas szobra, az első jelentős köztéri alkotás, amely a nagy hun királynak állít emléket. A szobor eredetijét gipszből alkotta meg Cser Károly szobrászművész a harmincas évek végén, a bronzba öntés és a felállítás azonban elmaradt, hiszen közbeszólt a II. világháború, így a nagyközönség csak a műcsarnokbeli kiállítása során tekinthette meg. A háborút átvészelte ugyan a budapesti Százados úti művésztelep parkjában, a kommunisták ténykedését azonban már nem: a szobor tetemes része elpusztult. A megmaradt felsőtestet a művész egészen haláláig a műtermében őrizte, azt követően pedig a Nemzeti Galéria raktárába került.

Cser Károly unokája, Belloni Ákos azonban nem törődött bele, hogy nagyapja köztéri szobrai feledésbe vesszenek. 2015-re sikerült újra felállítani a váci I. világháborús emlékművet, és a magyar kormány 2019-ben Attila szobrának rekonstrukciójáról is döntött – a határozat szövege szerint a magyar kultúra és a nemzeti hagyományok megerősítése iránti elkötelezettségből. A szobor újraalkotásával és bronzba öntésével Mihály Gábor Kossuth- és Munkácsy-díjas szobrászművészt bízták meg, akinek számos köztéri alkotása közül a legismertebbek az Olimpia – Kerékpárosok Lausanne-ban a budapesti Magyar Olimpiai és Sportmúzeum parkjában, illetve az Ezredéves emlék című, a Szent Koronát ábrázoló emlékmű Szarvason. A munkában részt vett további négy szobrász: Mihály Anna, Berlekovity Iván, Fülöp Gábor és Laczik Csaba.

A kormányhatározatot követő egy év munkája nem volt zökkenőmentes a művész állítása szerint. Nem csupán a koronavírus-járvány szólt bele a munkálatok tervszerű alakulásába, de mire a sok utánajárást követően sikerült kikérniük megtekintésre a Nemzeti Galériában őrzött eredeti szoborrészletet, az egyetlen használható fotó alapján már döntés született a rekonstrukció másfeles életnagyságú méretéről, ám a töredék szemrevételezésekor kiderült, hogy valójában kisebb volt, mintegy ötnegyedes életnagyságú. Mihály Gábor elmondása szerint Cser Károly annyira érzékletesen fejezte ki azt a hatalmat és erőt, amellyel Attila felépítette óriási birodalmát, hogy a szoborról készült fényképről sugárzó tekintély és méltóság hatására az alkotás nagyobbnak tűnt, mint amilyen volt.

Attila király, a szkíta és szkíta-hun őseink hunok legendás uralkodója az ókor egyik leghatalmasabb birodalmát irányította, amely Közép-Európától a Kaszpi-tengerig, a Dunától a Balti-tengerig terjedt.

Majd másfél évezreden keresztül megkérdőjelezhetetlen a magyar nép tudatában a hun-magyar folytonosság és az Attila-tisztelet. – Ez nagyon sokat mond, és ennyi nekem elég is – mondja Mihály Gábor, akinek nem titkolt vágya, hogy Attila hun király szobra – mintegy zarándokhellyé válva – tovább örökítse ezt az erős kötődést a jelen és a jövő magyarsága számára."

forrás:/magyarnemzet.hu/
kép: internet

"Hálaadó szentmise keretében átadták és megáldották szeptember 27-én a felújított óföldeáki erődtemplomot, az Alföld egyetlen olyan templomát, amely vizesárokkal körülvett dombon áll.

Bár ezen a helyen már korábban is állhatott templom, mai formájában a 15. század második felében, Hunyadi Mátyás nagy királyunk uralkodásának időszakában emelték.

Magyarország egyik legfontosabb korszakában, amikor független hatalomként mi  magyarok képesek voltunk az akkori világ, a keresztény Európa dolgait érdemben befolyásolni.

Talán nem véletlen, hogy az óföldeáki templom újjáépítése a Mátyás-kultusz újjáéledése idején, az 1920-as években történt meg.

A műemlék renoválására tavaly nyert 83,5 millió forintos támogatást az egyházmegye: elkészült a vizesárok fölötti új fahíd, kijavították a tetőt és a torony faszerkezetét, de korszerűsödött a liturgikus tér elektromos hálózata, restaurálták a templom ólomüvegeit is."

Alföldünk egyik legszebb, ezredévre visszanyúló műemlékéről készült videót érdemes megnézni. Mindenkinek ajánljuk.

szerk.: /theworldnews.net/ alapján
video: SZÓ-TÉR: youtube
kép: internet

A szintén szkítiából származó testvér ó-bulgárokkal és alánokkal mind kultúránk mind művészetünk azonos volt.

Ötvösművészetünk páratlanul kifinomult darabokat produkált. Egyrészt ami a részletek finomságát illeti: néhány tárgyat szinte csak nagyítóval lehet igazán élvezni. Másrészt a motívumok letisztultságát értjük ezen: a stilizáció mértéke olykor már szinte a modern, absztrakt művészet határait súrolja.

képek: internet

"A magyar őstörténeti kutatás az elmúlt hetven évben leépült, elsorvadt, illetve rossz irányt vett. A Magyar Tudományos Akadémia kutatói ki merték mondani, hogy egyáltalán nem is érdemes kutatni a magyar őstörténetet, mivel a saját álláspontjuk szerint azt sem lehet tudni, hogy „kik voltunk a IX. században”, nemhogy azt, hogy hol alakult ki a magyarság, milyen körülmények között és hogy hogyan fejlődött, kikkel állt kapcsolatban.

A 2020-as évek új irányt hoztak, megalakult a Magyarságkutató Intézet 2019-ben, és fennállásának eddigi egy éve alatt több eredményt mutatott fel, több tabutémához mert hozzányúlni, mint az elmúlt évtizedekben a többi hasonló kutatóintézet összesen.

Vegyük hát sorra jelen írás keretében, hogy hol tart most a kutatás, mit tudunk a magyarság kialakulásának körülményeiről és ezen régészeti adatokból milyen következtetések vonhatók le. Hogy tisztán lássunk, induljunk ki a honfoglaló magyarok Kárpát-medencei leletanyagából, keressünk hasonlót keleten, és ne hagyjuk befolyásolni magunkat a korábban axiómaként meghatározott elméletek által.

Az első és legfontosabb tény, amit le kell szögezzünk: a honfoglaló magyarok a temetkezési mellékletek szerint egy lovas nép volt, ugyanis sírjaikban gyakori mellékletek a lószerszámok és a ló. Továbbá egyik legkedveltebb fegyverük az összetett reflexíj, másik nevén a visszacsapó íj, melynek a vezéri sírokban kiemelkedő szerepük van. Ezt jól példázza, hogy a Révész László által meghatározott legfontosabb fejedelmi jelkép a tarsolylemez után a készenléti íjtartó tegez, melybe az íjat felajzott állapotában tudták elhelyezni – tehát használatra készen. Mindebből levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a honfoglaló magyar egy lovasíjász harcmodort alkalmazó nép volt, amely különösen tisztelte a lovat és az egyik legféltettebb fegyvere az íj volt.

Miért fontos ez? Azért, mert a lovasíjász harcmodort alkalmazó népek kizárólag az Eurázsiai sztyeppevidéken éltek – a magyarok őseit tehát régészeti alapon, ezen népek között kell keresnünk. Kimondhatjuk: a magyarok ősei már háromezer évvel ezelőtt megismerkedtek azzal a harcmodorral, amit a Kárpát-medencébe érkezve is gyakoroltak.

Sokkal nagyobb kérdés, hogy Kr. e. 1000 előtt hol éltek a magyarok ősei? Az észak-uráli „finnugor területeken”? Kialakulhatott-e egy „finnugor” nyelvcsalád az Észak-Urál vidékén, ahol a tundra eltartóképessége olyan alacsony, hogy egy főre vetítve is több négyzetkilométer vadászterület szükséges a megélhetéshez? Élhetett itt olyan közösség a neo­litikum előtt, amely nyelvcsaládot alapít?

Talán nem logikusabb az a verzió, hogy a nyelvcsaládok a megélhetésre sokkal optimálisabb sztyeppevidéken alakulnak ki és csak az megy északra – a sokkal zordabb vidékre –, akit a többiek valami ellentét miatt elűznek eredeti lakóhelyéről, a sztyeppéről? A régészeti és a néprajzi kutatások is arra utalnak, hogy a ma a tundrán-tajgán élő finnugor népek egykoron a sztyeppén éltek, lovat tartottak, délről vándoroltak északra, nem pedig fordítva.

Ezen okok miatt – és a régészeti leletek tanulsága szerint is – nagy a valószínűsége annak, hogy a magyarság eleve a sztyeppezónában alakult ki, és onnan tulajdonképpen ki se mozdult, egészen a Kárpát-medencébe érkezéséig. Az eurázsiai füves sztyeppe egyébként több mint tízezer kilométer hosszú, váltakozó, helyenként több száz kilométer széles, tehát elég nagy terület ahhoz, hogy egy olyan lovasnép, mint a magyar, akár több ezer évig éljen ezen a lótartásra kiválóan alkalmas területen, mely a Koreai-félszigettől a Kárpát-medencéig tart. Nem meglepő tehát, hogy a honfoglaló magyar leletanyaghoz hasonló tárgyakat is leggyakrabban ebben a sztyeppezónában találunk.

Vegyük hát sorra, hogy jelenleg hol ismerünk olyan területeket, melyeken a Kárpát-medencei magyar honfoglalókhoz hasonló leletanyag kerül elő! Mely területeket érdemes tehát kutatni? Ha nyugatról keletre tartunk, akkor az első ilyen állomás Ukrajna területe, ahol a Fekete-tenger északi partvidékén, a Kárpátok keleti előterében és Kijev környékén számos olyan lelőhely található, ahol régebben és az elmúlt években is magyar jellegű leletanyag került elő. Ez lehetett a forrásokból ismert Etelköz, melyet a régészet Szubbotyici-horizontként tart számon, egyik legszebb lelőhelyéről elnevezve.

A második érdekes terület a Kaukázus északi előtere, a Kubán folyó vidéke, ahonnan a magyarokéhoz nagyon hasonló tárgyak kerültek elő nagyrészt szórványként, de az utóbbi évek feltárásainak köszönhetően már „in situ” állapotban is. A kutatók egy része ide lokalizálja az írott forrásokban Levédiaként említett területet.

A harmadik és egyben talán legfontosabb körzet a Dél-Urál vidéke, melynek nyugati (Volga–Káma vidéke) és keleti (Cseljabinszk, Jekatyerinburg környéke) oldalán is olyan lelőhelyek sorakoznak, melyek egyértelműen arra utalnak, hogy a magyarság több száz évig élt ezen a területen. Fontos tudni, hogy a Dél-Urál egy ellaposodó, lankás hegység, melynek völgyei gond nélkül járhatók lóval és kocsival, így az Urál keleti és nyugati oldala között a füves sztyeppéhez szokott lovasíjász népek számára is biztosított az átjárás.

Ez a terület több szempontból érdekes. Egyrészt itt találhatók olyan régészeti leletek, melyek modern, hiteles feltárásokból származnak (például az Uelgi-tó) és a Kárpát-medencei leletanyagra megszólalásig hasonlítanak, ráadásul nemcsak motívumkincsük, hanem technikai kivitelezésük is azonos – tehát letagadhatatlanul a magyar néphez köthetők. Másrészt az is látszik, hogy ebben a régióban a „magyar jellegű leletanyaggal rendelkező nép” – mondjuk ki tehát: a magyar nép – több száz évig élt. Ugyanis a tárgyak nagy része a honfoglalás előttre vagy környékére keltezhető, de vannak olyan sírok is, melyek X., sőt XI–XIII. századiak, tehát a magyar honfoglalás utániak. Ez azt bizonyítja, hogy a több száz évig itt élő népnek csak egy része vonult be a Kárpát-medencébe a magyar honfoglaláskor, de egy másik és elég jelentős része itt maradt, és legalább a tatárjárásig itt is élt. Minden bizonnyal velük találkozott Julianus barát, aki a tatárjárás előtt járt keleten és találta meg az akkor még ott magyarul beszélő népet, és aki a területet Magna Hungáriaként vagy a régi Magyarországként írja le. És talán az sem véletlen, hogy a legújabb archeogenetikai kutatások a ma is itt élő baskír népet kapcsolatba hozzák az Árpád-ház apai ágának őseivel.

Az újabb kutatások alapján viszont még keletebbre kell tekintenünk. 2016-ban Kínában volt szerencsém a Belső-Mongólia Autonóm terület több múzeumát is megtekinteni, melyek közül kiemelném a hahhoti (ejtsd: höhhot) és az ordoszi múzeumokat, melyekben világszínvonalú és az új régészeti anyagokat is bemutató kiállítások vannak. A legtöbb lelet az ázsiai hun korszakból és a szkíták időszakából való, illetve Dzsingisz kán idejéből, de azért elvétve találunk a hunok és a középkor közötti időszakból, a VI–XI. századból származó leleteket is, melyek között meglepő, de akadnak magyar jellegű tárgyak is: például övdíszek, nyeregveretek, lószerszámok, palmettás díszű fémedények. Sőt olyan X–XI. századi freskók is vannak Kínában, melyek zenére táncoló „nomádokat” ábrázolnak, akiken sztyeppei nadrág, ing, csizma látható, övükről pedig a magyar tarsolylemezek formájával azonos bőrtarsoly lóg. Lovaik is rajta vannak az ábrázoláson, melyek szerszámzata olyan, mintha csak egy VIII–IX. századi csótáros késő avar sírt néznénk a magyar múzeumok kiállításaiban.

A kínai leletek arra hívják fel a figyelmet, hogy a sztyeppe két végpontja között nemcsak a szkíta vagy a hun korban közlekedtek a lovasok, hanem később is, a magyar honfoglalás korában is. Érdemes tehát teljesen Kínáig, sőt akár Koreáig vizsgálódnunk, mert például Koreában a kora avar VI. századi gyűrűs markolatú kardoknak vannak kiváló analógiái.

Természetesen vizsgálnunk kell a Kína és az Urál közti sztyeppei térséget is, Dél-Oroszországot, Kazahsztánt és Mongóliát is. Nem véletlenül figyelt már fel a kutatás a Minuszinszki-medencében található leletekre korábban, amelyek akár magyarok is lehetnek – érdemes lenne azokat is tovább kutatni, több évtized kihagyás után.

Az előbbiekben leírtak alapján látható, hogy a magyar jellegű tárgytípusok lényegé­ben az egész sztyepperégióban elterjedtek, ami arra utal, hogy a szkíták korában (Kr. e. V. sz.) fénykorát élő sztyeppei civilizáció még a X. században is működött, és az Urál menti magyarok nemcsak nyugat felé indítottak katonai vagy kereskedelmi célú akciókat, hanem kelet felé is ugyanúgy jártak.

Összegzésképpen megállapíthatjuk tehát, hogy a honfoglaló magyar nép és a rájuk jellemző anyagi kultúra kialakulását érdemes kutatni a teljes sztyepperégióban, a Kárpát-medencétől Koreáig. Nem szabad csak az ukrajnai, kaukázusi vagy csak a dél-uráli lelőhelyekre koncentrálni – minden olyan területet vizsgálni kell, ahol magyar jellegű tárgyak előkerültek. Tehát tanulmányozni kell a teljes sztyepperégiót, ahol nem mellesleg a lovaskultúrának több ezer éves hagyománya van.

A magyarságkutatásnak ez kell legyen a célja, a feladata és a küldetése is! Helyes irányba kell terelni végre a magyar őstörténeti kutatást, melyet az elmúlt évtizedek munkája rossz irányba vitt el. Igenis tudjuk meg – Bakay Kornél régészkutatónk szavaival élve –, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk! Azért, hogy megtudhassuk, hová tartunk, mivé leszünk! Múltját ismerő, büszke magyar vagy globalista világpolgár, akit csak a tőzsdeindex érdekel. Tisztelt hölgyeim, uraim, önök mit választanának?"

A szerző igazgató, Magyarságkutató Intézet, Régészeti Kutatóközpont

forrás: /magyarnemzet.hu/
kép: internet

"A Viasat History csatorna nemrég egy francia dokumentumfilmet vetített Attila nyomában: a hunok királya címmel, amelyben többek között engem is megkérdeztek a témába vágó archeogenetikai eredményekről. Mivel a riport elkészítését követően érthetetlen módon nem volt lehetőségem az összevágott anyag előzetes megtekintésére és jóváhagyására, magam is először szembesültem a csatornán vetített végleges változattal. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ez a dokumentumfilm azon alacsony színvonalú műsorok sorába tartozik, amelyek készítését tudományos ismeretterjesztés helyett sokkal inkább üzleti motivációk mozgatták. Hiába vártuk a tudományos tények közérthető bemutatását, helyette a szerkesztők gondosan adagolt mesterkélt szenzációkeltéssel igyekeztek fenntartani a nézők figyelmét. Pedig a hunokról az ismert történeti, régészeti és immáron a legújabb genetikai adatok is sokkal többet elárulnak, mint ami a műsorból kiderült. A téma iránt érdeklődő hazai közvélemény tájékoztatására érdemes ezek közül néhányat bemutatni.

A hunokat kegyetlen, kincséhes rablóhordaként ábrázoló leírások rendszerint elfelejtik feltenni a kérdést, hogy honnan származott az elképesztő katonai, gazdasági és demográfiai potenciál, amely létrehozta ezeket a győzhetetlen seregeket. A sivár, füves pusztán emberi megélhetést biztosító nomád életforma a bronzkorban alakult ki. Kevesen tudják, hogy a sztyeppén pusztákon ekkor megjelenő Jamnaja-, Szintasta-, andronovói kultúra nemcsak a lovas nagyállattartás megteremtői, de a korai fémművesség mesterei is voltak, akiktől a letelepült civilizációk az ipari–technikai újítások sokaságát vették át. Ezen sztyeppei pusztai – nyugodtan mondhatjuk – magaskultúrák egyenes ágú örökösei voltak a vaskori szkíták, majd a középkori hunok, avarok és magyarok is, akik szintén nem rablásból éltek, hanem a sztyeppei pusztai ökológiához magas szinten alkalmazkodó mezőgazdaságból és fejlett kézműiparból.Ezeknek a „barbároknak” Európa számos további újítást köszönhet a ruházat, az élelmiszergyártás vagy a hadászat területén. Kimagasló szintű államszervező képességeiket pedig nemcsak az egymást követő birodalmaik tanúsítják, de a sztyeppei hagyománynak a középkori magyar állam sikereiben is jelentős szerepe volt.

Ma már azt is tudjuk, hogy az európai hunok egyáltalán nem a semmiből bukkantak elő, hanem az ázsiai hun (Xiongnu-) birodalom és a közép-ázsiai szkíta birodalmak európai újraszületésének tekinthetők. Az erre vonatkozó korábbi szórványos történeti adatokat egyre biztosabban megerősítik a genetika legújabb eredményei. Egy megjelenés előtt álló genetikai tanulmányból pedig az is kiderül, hogy az ázsiai hun birodalom kialakulásában kulcsszerepe lehetett a Minuszinszki-medence és az Altáj-hegység vidékén élt ázsiai szkítáknak. A Xiongnu-korszak (Kr. e. 200–Kr. u. 100) elején a mai Mongólia területén a túlnyomórészt europid megjelenésű ázsiai szkíták összeolvadtak a helyi kelet-ázsiai, dél-szibériai népességgel, majd a Xiongnu-korszak során további europid szarmata, később alán elemekkel gyarapodtak. A tanulmány szerint az etnikailag sokszínű Mongólia valójában csak Dzsingisz kán idején nyerte el a ma ismert homogén embertani arculatát. Mindebből az következik, hogy az időszámításunk elején Közép-Ázsiába a rokon szkíták közé kiszoruló vesztes ­Xiongnu-törzsek tagjai jelentős részben az europid embertani típusba tartoztak. Könnyű elképzelni, hogy nyugat felé terjeszkedve ezeknek az ott talált rokon eredetű szkíta és szarmata törzseket nem volt nehéz integrálniuk, hogy aztán a „semmiből” hirtelen felbukkanjanak mint európai szkíta-hunok.

Mindez szervesen kapcsolódik a magyar őstörténethez, mivel további genetikai adatok arra utalnak, hogy a honfoglaló magyarok vezető rétege épp ebből a szkíta eredetű ázsiai hun vonalból származhatott. Középkori krónikáink a hunokat a magyarok rokonaiként, elődeiként említik, de a modern történetírás ezt elveti. Úgy tűnik, hogy az archeogenetika ezt a kérdést is segít tisztázni, mert mint azt egy korábbi sajtóközleményben már leírtuk, Mongóliában feltárt ázsiai hun előkelők Y-kromoszómái a legnagyobb hasonlóságot az ázsiai szkítákéhoz, III. Béla királyunkéhoz, a Székesfehérváron melléje temetett II/54 jelzésű előkelőéhez, valamint a honfoglaló vezető rétegből vizsgált férfiakéhoz mutatták. A genetikai adatok tehát egyre inkább megerősítik, hogy a honfoglalóknak igenis volt közük a hunokhoz, méghozzá az ázsiai szkíták vonalán. A vezető réteg és a királyi ház között szinte bizonyos a kapcsolat, egyelőre a köznép rokoni szála kérdéses, de erre majd a következő kutatások fognak fényt deríteni. Ezek az adatok vészharangként jelzik történészeinknek, hogy ideje újragondolni a középkori krónikáink igazságtartalmát.

A szerző a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa és a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszékének docense"

forrás: /magyarnemzet.hu/
kép: internet

Hungáriai kapitány, a veronai római tetrakha elleni harcban esett el. A Kárpát-medence szkíta uralomba való visszavételében és abban való megtartásában volt igen jelentős szerepe.  Jézus születése utáni első visszajövetel egyik kiemelkedő kapitánya volt.

Az európai hadjáratokban jelentős szerepet játszó hadsereg kapitányok egyike (Keve, Kadosa/Kadocsa, Béla, valamint Érd fia Bendegúz). Ríka (mai formájában Réka) nevű lányát Etele vette feleségül, tehát Keve egyben Etele apósa is volt.

Rékától született a három ismertebb fiú gyereke, Ellák (Elek), Dengizik (Dénes ?), és Ernak, vagy Irnik (Ernő, Ernek). Etelének több fia is volt, de ők hárman voltak a legismertebbek és ők is vettek részt a jogutódlásban halála után.

Nem tudni Aldar/Ardar, (magyarosan Aladár) a fia volt-e, de ez valószínűsíthető, mivel trónkövetelőként lépett fel Etele halála után. Valószínűsíthető hogy anyja germán származású volt, így maga mellé tudta állítani a trónutódlás kérdésében a germán népeket.

Aldar nevének jelentése:

elsődleges jelentés, alparancsnok,
másodlagos jelentések, kisebbik uralkodó, társuralkodó, esetleg udvarnagy

Keve volt az, aki harcosaival éjjel átúsztatott a Dunán, csúnyán meglepve ezzel az akkor a térséget uraló szász Veronai Detre és helyi hűbérese a gót Makrin egyébként túlerőben lévő seregeit. A katonák harcra készülve, ám nyugodtan aludtak, mivel a folyó e szakasza szerintük áthatolhatatlan védelmet vont közéjük. Keve lovasaival a folyóba öntette a borostömlők tartalmát, mondván: hun barátságból igyék a Duna ezúttal víz helyett bort. Majd az üres tömlőket felfújva és azokat a lovak hasára/szügyére erősítve az átkelő lovasokat nem ragadták el az örvények és hullámok. A hunok ugyan borzasztó csapást mértek az ellenfélre, de ők maguk is komoly veszteségeket szenvedtek. Többek között maga Keve is itt a Tárnok völgyében esett el. Hű harcosaival együtt itt temették el, sírjára pedig hatalmas faragott követ helyeztek.

„szkíta szokás szerint illendően eltemették társaik és Keve kapitány holttestét – úgy gondoljuk – az országút mellé; ott díszes kőbálványt emeltek, azt a helyet, azt a vidéket elnevezték Keveházának” –írja a Képes Krónika.

Béla, Kadosa és Bendegúz seregei már másnap hajnalban megbosszulták Keve halálát. Az ellenfél csapatainak egy része még előtte eliramodott, mondván Keve egyedül támadt és milyen pusztítást végzett, ezek meg most hárman jönnek. A csatában Béla és Kadosa is odaveszett, akiket szintén Keve házába temettek. Makrin sem élte túl az ütközetet, őt a megmaradt gótok temették el. Detre hősies harcát elismerve végül Bendegúz békességet kötött vele a harcmezőn megmutatván, hogy van embersége a hunnak. Így nyertek területet a hunok a Tisza–Duna mentén.

forrás: internet, egyéb forráskutatás, tanulmány cikkek
kép: internet