"Közismert, hogy a törökverő hős Hunyadi János kisebbik fiát, az alig tizenöt éves Mátyást 1458. január 24-én választotta magyar királlyá a rendi országgyűlés. Azt azonban sokan nem tudják, hogy „igazi” királlyá, azaz legitim, szuverén uralkodóvá csak jó hat évvel később vált, amikor  1464. március 29-én, (Székesfehérváron) királyfehérváron a Szent Koronával megkoronázta az esztergomi érsek. Az pedig még kevésbé ismert, hogy bár már 1463 júliusában hazatért a huszonhárom évvel korábban ellopott és Ausztriába vitt ereklye, miért csak nyolc hónappal később történt meg a Mátyásnak égetően fontos koronázás?

A Szent Korona rendkívüli kalandokkal teli sorsa önmagában is jelképezi a magyar állam több mint ezeréves viharos történelmét. A Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét megtestesítő, Szent István királyhoz kötődő legbecsesebb nemzeti ereklyénket (eddigi ismereteink szerint) tizenegy ízben vitték külföldre és hozták haza.

Ezek sorában a negyedik eset a 15. század közepén történt, amikor Mátyás király visszaszerezte Habsburg III. Frigyestől a felségjelvényt, és koronázásával megkezdődött a magyar történelem egyik legdicsőségesebb, bár meglehetősen rövid, alig több mint negyed százados fejezete.

Miért és hogyan került külföldre a korona?

A történet dióhéjban úgy foglalható össze, hogy az 1439. október végén meghalt magyar király, Habsburg Albert özvegye, Erzsébet királyné – néhai Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Borbála királyné lánya – az 1440. februárban megszületett fiát, Lászlót akarta magyar királlyá választatni.

Mivel a magyar politikai elit többsége az ifjú Jagelló Ulászló lengyel királyt kívánta meghívni a magyar trónra, ezért a királyné a Szent Korona megszerzésével próbálta a főurakat kész tények elé állítani.

Legitim uralkodónak ugyanis hagyományosan az számított a Magyar Királyságban, akit Szent koronával koronájával, a királyfehérvári bazilikában az esztergomi érsek koronázott meg. (és persze ami nem maradhatott ki valamilyen úton módon a turul dinasztiával is kapcsolatban kellett állni valamilyen ős révén.)

A hármas szabály miatt kellett a nápolyi Anjou-házból származó Károly Róbertet 1310-ben harmadszor is megkoronázni, miután – az Árpád-ház férfiági kihalását követő trónviszályt lezárva – már megválasztott magyar királyként sikerült megszereznie a Prágát, Brünnt, majd Erdélyt is megjárt koronázási ékszereket.

Az állapotos Erzsébet királyné 1440 elején Visegrádra utazott, ahol udvarhölgye, a német Kottanner Jánosné Wolfram Ilona a fellegvár kincseskamrájában őrzött Szent Koronát a február 21-ére virradó éjjel ellopta és kicsempészte a várból, s a komáromi várba vitte, ahol Erzsébet a rákövetkező éjjel megszülte fiát, Habsburg V. Lászlót, négy hónappal férje, Albert halála után.

Mire Ulászló magyar támogatóival megérkezett Budára, az özvegy királyné rábeszélésére Szécsi Dénes esztergomi érsek május 15-én (Székesfehérváron) Királyfehérváron szabályosan magyar királlyá koronázta a pár hónapos csecsemőt.

Ezután Erzsébet kisfiával és a Szent Koronával együtt Győrbe, majd Pozsonyba távozott, s miután az országgyűlés által megválasztott Ulászlót egy másik koronával szintén magyar királlyá koronázták, Erzsébet a csecsemő László királyt, majd 1440 novemberében a Szent koronát is néhai férje rokonának, Habsburg III. Frigyes német-római királynak, leendő császárnak adta át megőrzésre.

Frigyes sem Ulászló királynak, sem Hunyadi János kormányzónak, sem a tényleges uralkodást 1453-ban megkezdő V. Lászlónak nem adta át a koronát, mert annak birtokában igyekezett politikai befolyást gyakorolni Magyarországon.

A felnőttkort el nem érő Habsburg László 1457. novemberi hirtelen halálát követően királlyá választott Hunyadi Mátyás mindent megtett a korona visszaszerzéséért, hogy legitim király lehessen, ezért ő és tanácsadói határozottan elvetették azt az ötletet, hogy őt is azzal a „pótkoronával” avassák királlyá, amellyel tizennyolc évvel korábban Ulászlót.

Az ifjú Mátyás esélyeit rontotta, hogy az ellene összefogó nagyurak 1459 februárjában Németújváron magyar királlyá választották III. Frigyes császárt, aki azonban nem tett komoly kísérletet arra, hogy érvényt szerezzen új címének.

Sőt, miután egykori saját titkára, II. Piusz pápa a királyság kérdésében határozottan Mátyás mellé állt, s a császár egyre élesebb konfliktusba keveredett mind saját öccsével, mind Podjebrád György cseh királlyal, 1462-ben már hajlandónak mutatkozott a korona visszaadására – persze kemény feltételekkel.

A hosszadalmas alkudozást Vitéz János váradi püspök – a Hunyadi-fiúk egykori, igazi nevelője, az ország talán legműveltebb főembere, a magyar koronaeszme egyik megfogalmazója – irányította, s nagyrészt neki köszönhető, hogy 1463-ban megszületett a bécsújhelyi béke és vele a megállapodás a korona visszaadásáról.

A váltságdíj összege elképesztően magas, 80 ezer aranyforint volt, ami az akkori Magyar Királyság bevételeinek harmadát-negyedét tette ki. Ez ma mintegy négy-ötezer milliárd forintnak felelne meg!

Ezenkívül Frigyes haláláig megtarthatta a magyar királyi címet és Sopront kivéve az általa még 1445-ben elfoglalt nyugat-magyarországi várakat és uradalmakat. Sőt a császár fiává fogadott Mátyás abba is beleegyezett, hogy ha törvényes örökös nélkül halna meg, akkor Frigyes vagy leszármazottai öröklik a magyar trónt. Ez utóbbi feltételbe nyilván könnyen belement Mátyás, hiszen még csak húszéves volt, és már 1461-ben feleségül vette a gyermek cseh királylányt, Podjebrád Katalint.

Az 1463. július 24-én Mátyás követei – Vitéz János püspök, Pálóczi László országbíró és Szapolyai Imre kincstartó – által Bécsújhely kapujában átvett Szent Koronát háromnapos közszemlére tették Sopronban, majd Budára szállították.

Mátyást mégis csak nyolc hónap múlva, 1464. március 29-én, nagycsütörtökön koronázták Magyarország királyává a (székesfehérvári) királyfehérvári bazilikában.

Hogy mi volt ennek az oka? Miért nem volt sürgős Mátyásnak a megkoronázása, holott királlyá választása óta ez volt a leghőbb vágya, hiszen enélkül nem lehetett igazi, szuverén király…

Erre nincs igazán megnyugtató válaszunk.

A történészek többsége szerint valószínűleg azért halasztotta el a koronázást, mert fontosabbnak tartotta, hogy személyesen vezesse a török elleni délvidéki hadműveletet.

Ugyanis II. Mehmed oszmán szultán – aki 1453-ban csaknem kéthónapos ostrommal bevette Konstantinápolyt, és ezzel megszüntette a Nyugatrómai Birodalmat ezer évvel túlélő Bizánci Birodalmat, de aki 1456 júliusában Nándorfehérvárnál súlyos vereséget szenvedett Hunyadi Jánostól – 1463 tavaszán, Szerbia teljes meghódítása után megtámadta Boszniát. Magyarországra csak egy kisebb török sereg tört be, amelyet nyáron Mátyás megvert, de ahelyett, hogy visszatért volna Budára, ahol már ott volt a korona, (szokatlan módon ősszel) hadjáratot indított Boszniába, ahol három hónapos nehéz ostrommal karácsonyra elfoglalta a bevehetetlennek hitt Jajca várát és elhódította a töröktől Bosznia egy részét. Ekkortájt tűzhette ki a koronázás időpontját 1464. március végére, ő maga február közepén érkezett vissza Budára.

A koronázást most már az sem hátráltatta, hogy Mátyás alig tizennégy éves felesége, Katalin március 8-án szülésben meghalt gyermekével együtt.

Van olyan feltételezés is, hogy Mátyás azért várt annyit a koronázással, mert az 1463 nyarán visszaszerzett királyi koronát – a Szent Korona alsó, bizánci eredetű abroncsa – egybedolgoztatta az I. Ulászló koronázásakor használt alkalmi, latin feliratos koronával, hogy zárt koronát kapjon, amire azért volt szüksége, hogy majdan a német-római császári címet is elnyerhesse.

Ekkor tűzhették csúcsdíszként a keresztet a korona tetejére, a bizánci császári diadémok mintájára. Mivel ez a roppant bonyolult ötvösmunka hosszabb időt vehetett igénybe, ez indokolhatja, hogy miért kellett várni nyolc hónapot a koronázással, de amikor végre elkészült, még a királyné halála és a kötelező gyász sem volt akadály."

szerző: Faggyas Sándor
forrás: /tudas.hu/

kép: internet

"A magyarság őstörténetének két sarkalatos pontja, a hun(szkíta)–magyar (rokonság) azonosság megítélésének kérdése és a finnugor elmélet híveinek mintegy két évszázados vitája mindmáig megosztja a magyar társadalmat. A téma akadémiai elitje, de főleg a nyelvészek többsége még ma is kitart a finnugor származtatás hipotézise mellett, annak ellenére, hogy az elmélet alapjait alaposan kikezdték az új természettudományos kutatási módszerek és a régészeti leletek.

A két oldal híveinek vitái az utóbbi időben felerősödtek, és ennek köszönhetően sokan megismerhették az új kutatási eredményeket is. Talán az egyik leghangosabb „összetűzés” Vásáry István nyelvészprofesszor és Bíró András Zsolt antropológus között zajlott le három éve a Magyar Nemzet hasábjain.

A lapban az akadémikus Múltunk kacatjai (2015. február 28.) címen írt egész oldalas cikkében annak a véleménynek adott hangot, hogy a magyarság őstörténete kapcsán már általánossá vált szakmai körökben a magyarság finnugor eredeztetése, és e mentén szakmai konszenzus lenne, amelyet mára már csak a dilettánsok vitatnak.

Bíró András Zsolt, a Magyar Természettudományi Múzeum kutatója válaszcikkében (Merre tart a magyar őstörténet-kutatás?, 2015. augusztus 19.) visszautasította az akadémikus állítását, mint fogalmazott: a helyzet a valóságban korántsem úgy fest. Még ha a legvisszafogottabban akarjuk ismertetni a helyzetet, akkor is úgy kéne fogalmaznunk, hogy ebben a kérdéskörben a nyelvészet felépített egy hipotézisrendszert, amelyhez képest az antropológia egy más jellegű őstörténeti modellt vázolt fel, amelyet az utóbbi idők genetikai kutatásai is megerősíteni látszanak – írta Bíró András Zsolt, a Kurultáj főszervezője.

A kutató felhívta a figyelmet arra, hogy „a magyar tudományosság szervezeti struktúrája egyelőre pártapparátus-szerű, amelyben a régi kapcsolatok és az érdekszövetségek jobban számítanak, mint a tudományos teljesítmények. Ez a szerkezet részben még a »kádári rendszer« öröksége, ezért nem csoda, hogy a múlt »megmondóemberei« a modern kor kihívásai helyett inkább annak a kornak a néhány ember számára biztosított »vitán felül álló« státusát sírják vissza. Ezt teszi Vásáry István is.”

Azóta a helyzet nem sokat változott, habár újabb kutatási eredmények mutattak ki genetikai kapcsolatokat a hun és a honfoglalás kori leletek genetikai vizsgálatai révén, viszont a hun–finnugor vita újabb fejezetét nyitotta meg ez év január 24-én a Mandiner.hu oldalon megjelent terjedelmes interjúban Szentgyörgyi Rudolf nyelvész.

Az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetének adjunktusa folytatta Vásáry logikáját, mint mondta: „Létezik egy tudományos közélet, amelynek a tagjai tudós kutatók, akik számos kutatóhelyen dolgoznak, nem csak az Akadémián, így helyesebb tudományos közmeggyőződésről beszélni. Ennek pedig alaptézise, hogy a nyelvrokonságból nem következik sem genetikai rokonság, sem művelődéstörténeti, vallási vagy kulturális rokonság.”

A vájtfülűek rögtön észreveszik az ősi finnugor párti stratégiát: ők képviselik a higgadt, előítéletektől mentes tudományosságot, míg az őket támadók, kritizálók minimum laikus amatőrök.

Ehhez képest Szentgyörgyi a hun nyelvvel kapcsolatban elmondja, hogy nem maradtak fenn nyelvészetileg értékelhető hun nyelvemlékek (csak főleg személynevek), tehát ezáltal azt fejti ki (talán akaratlanul), hogy a nyelvészet a hun rokonság megítélésében semmi érdemlegeset nem tud szakmai alapon megfogalmazni.

Ettől mintegy függetlenítve magát, az egyetemi oktató nyelvész tételesen, nagy vehemenciával hozzáfog cáfolni a hun rokonság minden elemét, sorban kiemelve olyan területeket, mint a genetika, az antropológia, a folklorisztika, a régészet. Azt mondja: „Nyelvrokonaink többségének, az uráli népeknek a medve a totemállatuk, nekünk nincs medvénk, csodaszarvasunk van, ez pedig feltehetően valamely perzsa eredetű kultúrához kapcsol bennünket.”

Ezekkel a mondatokkal Szentgyörgyi nem mást bizonyít, mint azt, hogy a finnugrászok nemcsak hogy nem ismerik azokat a tudományos területeket, amelyekkel szemben „tudományosan” állást foglalnak, hanem a legalapvetőbb általános műveltségi ismeretek megszerzésével is gondjaik vannak.

Szentgyörgyi nem tudja, hogy az „uráli népek” összességét még a finnugrisztikai berkeken belül sem ismerik el általánosan nyelvrokonainknak. Ráadásul összekeveri a nyelvrokonságot az etnikai rokonsággal, és logikából is elégtelent érdemel. Mindegy ugyanis, mi a totemállatuk a „nyelvrokonainknak”, ha egyszer csupán „nyelvrokonaink”. Mindeközben ugyanebben az interjúban ő maga kritizálja azokat a genetikus szakembereket, akik szerinte összekeverik a nyelvrokonságot a genetikai rokonsággal.

Szentgyörgyinek fogalma sincs arról, hogy ezen a szakterületen mit jelent a totem kifejezés, de annak a témába illő tudományos diskurzusával sincs tisztában. Attól még, hogy ezek a népek tisztelnek egy állatot, az attól még nem lesz totemállat. Ráadásul a medvét nem csupán az „uráli népek” tisztelik, de szinte az összes szibériai nép, beleértve az altaji törököket (ayı), sőt az észak-amerikai Ojibwe indiánokat is! Szentgyörgyi érve sem pró, sem kontra nem használható fel sem etnikai, sem nyelvi rokonság alátámasztására.

Szentgyörgyi nem tudja megkülönböztetni a perzsát az iránitól. A minden bizonnyal a szarvasüldözési narratívák hagyományához tartozó kultikus szarvasfigurák már a szkíták (Kr. e. 6. sz.) temetkezéseiben is tömegesen előfordulnak. De éppen a szkíták szarvaskultuszát tartja a több évtizedes tereptapasztalattal rendelkező Esther Jacobson régész szibériai eredetűnek, ám a szkíták nyelve még ettől függetlenül sem a perzsa volt. Sem Carl Pschmadt, sem Berze Nagy János, sem Kerényi Károly, sem Kristó Gyula, sem Mircea Eliade nem tartotta, sem újabban Mátéffy Attila nem tartja perzsa eredetűnek a szóban forgó narratív hagyományt. Egyszóval senki, aki a témát kutatta.

„Nagyon összetett nép vagyunk: perzsa mitológia, uráli nyelv, törökös kultúra és ősvallás” – mondja Szentgyörgyi. Eme felfedezést egyetlen néprajzi vagy kulturális antropológiai kutatás sem igazolja, ez a világ egyetlen népénél sem így zajlik. Még az általa kutatott (?) finneknél, észteknél vagy manysiknál sem. Minden nép kultúrája összetett, de nem így. A kultúrák nem az íróasztal mellett születnek. Egyszerűen elképzelhetetlen egy nép, amelyiknek elválna a „mitológiája”, ahogy ő fogalmaz, a „kultúrájától” és az „ősvallásától”.

Tegyük nagyon röviden tisztába: a kultúrának ugyan sok meghatározása létezik, de egyikben sem esik kívül a kultúrán a „mitológia” és az „ősvallás”, ha már ezeket a fogalmakat használjuk. „Mitológia” és „ősvallás” egymás szinonimái a nemzetségi társadalmak és az azokat megelőző társadalmak életében. Ez egyértelmű lehetne Szentgyörgyi számára, ha akár egyetlen vonatkozó könyv bevezetőjét ismerné. Szentgyörgyi szerint „a nyelvész pontosan tudja, hogy nincs semmiféle összefüggés a genetika és a nyelv között”.

Sajnos Szentgyörgyi még arra sem vette a fáradságot, hogy a saját tudományágának az aktuális vitáit, eredményeit elolvassa. Pedig finnugrászként kifejezetten hasznos lenne megismernie a világhírű Brigitte Pakendorf munkásságát vagy a világ egyik legjelentősebb kutatóintézetének, a német Max Planck Institut eredményeit, esetleg a hollandiai Nijmegenben zajló kutatásokat a nyelv és a genetika összefüggéseiről.
Szentgyörgyi hosszan bizonygatja, hogy ősi „ugor” nép vagyunk, csak más kultúrát vettünk át, például idegen neveket.

Szerinte: „Ha megnézzük honfoglalás kori vezetőink nevét, Árpád neve (kicsinyítő képzővel az árpából) szintén török, illetve török eredetű egykori méltóságaink, a gyula, a kende vagy kündü neve is. Török szokásokat veszünk fel, művelődésünkre, ősvallásunkra meghatározó hatással van az ótörök kultúra.”

Ez a finnugor elképzelésben az egyik nagy ellentmondás. Neveket akár divatból is át lehet venni, a törzsneveket viszont nem. Vagy képzeljük el, ahogy reggel felébred Hakkinenström ősmagyar törzsfő, és az asztalra vág: holnaptól Töhötöm leszek! És ugyanezt teszi mindenki? A nép is, az „ugorok”? De ha így volt, akkor hol vannak az „ugorok”, mert a genetika és az antropológia legújabb kutatásai a honfoglaló magyarság főbb komponenseinek kialakulását Közép-Ázsiából eredeztetik. Az ugornak nevezett népek sohasem voltak finnugorok, hanem tisztán szkíta nép és közép-Ázsiából jött vissza Európába, mindezt még a krónikások is tudták, de biztosan ők is délibábos szkítahívők voltak. Ezért már olyan szóösszetétel is minthogy finnugor már eleve nonszensz!

Folytathatnánk a sort a hasonló nívótlan szövegek ismertetésével, de felesleges. Vásáry István és Szentgyörgyi Rudolf igazolja, hogy a finnugrizmus egyre inkább egy szektához hasonlít, amelyben csak hinni kell, de maguk sem tudják megindokolni, hogy miért.

Ők még mindig a XIX. századi ugor–török háborúban képzelik magukat. Számunkra pedig felfoghatatlan, hogy a tájékozatlanság és a műveletlenség ilyen szintjével miként lehet az ELTE-n oktatói státusban lenni? Egyáltalán, hogyan süllyedhetett ilyen alpári szintre a magyar tudomány?"

A szerző újságíró, a Kurultáj volt sajtófőnöke

Szakács Árpád

forrás: /www.magyaridok.hu/

"Kozmopolita „barátaink” viszonya a manapság egyre inkább előtérbe kerülő archeogenetika tudományát illetően meglehetősen ellentmondásos. Általában nem szeretik. Viszolyognak tőle. Főként, ha úgy érzik, veszélybe kerül a szerintük „másfél évszázada lezárt vita”. Tehát az a nézet, hogy semmi közünk a szkíta-hun népek örökségéhez, az csak egy utólag megkonstruált hamis fikció. Az eddigi vizsgálatok eredményei nem éppen ebbe az irányba mutatnak.

(forrás: kuruc.info)

Be is indult a gőzhenger, igyekeztek összemosni az egész törekvést a pozsonyi csatáról készült, egyébként valóban hibáktól hemzsegő animációs filmmel, mely joggal kritizálható, csakhogy attól még a DNS-vizsgálatok eredményei nem hazudnak a Magyarságkutató Intézet kedvéért.

Egy szó, mint száz, jól ismert köröknek valamiért borzasztóan fáj, ha át kell fogalmazni bizonyos tételeket az MTA által vallott magyar őstörténet vonatkozásban. Mert úgy tűnik, mégiscsak az derül ki, krónikáink, népművészetünk, költészetünk, és általában véve a 19. századik megkérdőjelezhetetlen kollektív nemzeti emlékezetünk nem hagymázas képzelgésre épült. Hogy miért gyűlölködnek egy tudományos kérdésen, azt bizonyára tudjuk.

Mert általában azért leleplezik magukat. Ahogy most is tették.

Mint arról beszámoltunk mi is, a Magyarságkutató Intézet archeogenetikusai azonosították a Hunyadi család DNS-profilját. Mindezek tükrében pedig tovább folytathatóak a kutatások, megállapíthatóvá válik Hunyadi Mátyás származása is.

De most jön ám a csavar, hirtelen jó ideológiai „szolgálóleánnyá” szegődik az archeogenetika, amint az a kérdés forog fenn, vajon Hunyadi Mátyás román származású volt-e avagy sem. Természetesen ők, köztük a balliberális HVG ezt már eldöntötte. Olvassuk csak, miképpen:

„A történelemszemléletében is a saját útján tévelygő Kásler Miklós emberi erőforrás-miniszter, felmelegítve egy régebbi legendát, megkérdőjelezi a Hunyadi család román származását. Szerinte a família vagy kun–tatár eredetű, vagy európai uralkodókhoz kötődik” – forgatja gúnyosan tollát a HVG újságírója, Riba István.

No, most akkor álljunk meg egy pillanatra.

A cikk szerzőjének és teljes körének jóval, de jóval fontosabb, hogy a genetikai vizsgálatok igazolják Mátyás román származását, mint az számunkra, hogy cáfolják.

(forrás: internet)

Három dolgot kell leszögeznünk:

- A jelenleg zajló kutatások elsősorban, másodsorban, de még csak harmadsorban is kizárólag tudományos alapúak, érzések és prekoncepciók huszadrangúak e tekintetben.

- Anakronisztikus, ha a 21. század szemüvegén keresztül akarnánk középkori viszonyokat elemezni, így a „román származást” is, egész egyszerűen teljesen más síkon értelmezhető abban a korszakban a vérségileg vett nemzetiségi hovatartozás, mint manapság.

- A fentiek értelmében Mátyás király semmilyen tekintetben nem volt román, és nem „románosítható” el. Mellesleg Magyarország és Horvátország királya 1458-tól, cseh király 1469-től, Ausztria uralkodó főhercege 1486-tól haláláig, de elsőrendűen a magyar történelem egyik legkiválóbb alakja, ahogy a teljes Hunyadi-ház, csak a bolondok kérdőjelezhetik meg, hogy minden fontos tekintetben magyarok voltak, a „magyartalanított” Hunyadi Mátyás egy vicc és komolyan vehetetlen.

Márpedig pont ez utóbbit szeretné elérni a nevezett HVG-s újságíró és még sokan mások, akik „mernek kicsik lenni”, és azt gondolják, ha a genetikai vizsgálatok igazolják, Mátyásnak román felmenői is lehettek, röhöghetnek rajtunk egy sort, kárörvendhetnek, „még ez sem a tiétek”. De ezzel csak saját magyarellenességüket leplezik le, újra csak bebizonyították, semmi közük ehhez a sorsközösséghez és megint saját maguk rekesztik ki magukat onnan.

Hunyadi Mátyás a magyar birodalmiság időtlen vezérlő csillaga volt, és az is marad mindörökre, ezen már semmi nem fog változtatni.

Lantos János – Kuruc.info"

Forrás: /kuruc.info/