kép: internet

"A tatárok nem érkeztek meglepetésszerűen Magyarországra, s a király, IV. Béla sem mulasztotta el megtenni a szükséges előkészületeket. Értesülvén Kijev elestéről, 1241 elején, valószínűleg februárban a király országos gyűlésen tárgyalta meg a védelem kérdéseit, s előkelőit arra intette, hogy tartsák készenlétben csapataikat. A királyi várszervezet csapatait már az általános mozgósítás elrendelése előtt összevonta a Budától (ami akkor még Óbudát jelentette) egynapi járásra lévő Székesfehérvár és Esztergom közelében. Vereckénél a gyepüket megerősítette, s a nádort egy valószínűleg pár száz főnél nem nagyobb udvari csapat élén a hágó védelmére rendelte.

A Budától kb. 350 kilométernyi út megtételére legkésőbb március elején el kellett indulniuk. Március 10. körül már a nádor segélykérő követei érnek Budára, míg maga a nádor éjjel-nappali lovaglás után március 15-én. Ekkor tudják meg az udvarban, hogy a tatárok négy nappal korábban, március 12-én könnyedén felszámolták a magyar ellenállást a hágón s megkezdték az átvonulást. A nehézfegyveres udvari miliciának az erdős terepen nem sok esélye lehetett a tatárokkal szemben. A betolakodók előtt járó 40 ezer fejszésről szóló híradás biztosan túloz, de jól mutatja, hogy a tatárok előre felkészültek az úttorlaszok hatékony és gyors eltávolítására.

Nem járt nagyobb sikerrel a Barcaságban Sólyomiia Pósa vajda sem, aki az erdélyi csapatok élén nyílt mezei csatában próbálta megállítani a tatár betörést. Seregét szétszórták, a vajdát megölték. A mozgósítást március 15-e körüli napokban rendelhették el, gyakorlati okokból Pestre, valószínűleg a Rákos mezejére. Ide vonták össze a már készenlétben álló esztergomi és fehérvári egységeket is. A mozgósítás eredményességéről szinte semmit sem tudunk. Pedig a magyar sereg hozzávetőleges létszámának megbecsülése lehetne a vesztett csata vérvesztesége valószínűsítésének az alapja. Ám sajnos a korabeli magyar hadipotenciálról is csak becslések állnak rendelkezésünkre. A legújabb Magyarország hadtörténete című munka a XII. század végén az 1,8-2,2 millió lakosú ország hadipotenciálját 50 ezer főre teszi, aminél a csatába vonulók száma csak alacsonyabb lehetett, hiszen a várak őrzésére is jelentős számú katonát kellett hátrahagyni. Ebből a becsült számból levonhatók még az erdélyi csapatok, hiszen ők ekkor már hadban álltak, az erdélyi püspök kivételével, aki megjelent a királyi táborban. Hozzávetőleg 10-12 vármegye csapatával köztük Somogyéval nem lehet számolni.

A László somogyi ispán vezetése alatt vonuló csapattal ugyanis a pécsi püspök már menekülés közben találkozott, pedig Somogy nem is tartozott a legmesszebb fekvő vármegyék közé. Kérdés, hogy a tatár betörés által elsődlegesen érintett kelet-magyarországi megyék (Bereg, Ung, Újvár, Zemplén, Borsod) ki tudták-e állítani az elvárt létszámú katonaságot. Távol maradhatott a Csanádi, váci, egri és váradi püspök csapata is, míg a nádor veresége az udvari csapat létszámát gyengíthette. A déli irányban pusztítva távozó kunok is alaposan megzavarták a mozgósítást.

A most mondottakkal szemben áll azonban, hogy Rogerius és Tamás szerint a magyarok elégedettek voltak az egybegyűlt létszámmal, sőt bizonyos feljegyzések szerint a tatárok is tekintélyes nagyságúnak találták a Muhinál felállt magyar sereget, még ha az a tatárokénál nem is volt nagyobb, mint állították. A középkori krónikások és a XVIII-XIX. századi történészek 100 ezres nagyságrendű létszámadataival szemben ma már a Pauler Gyula által valószínűsített, erősen redukált 65 ezres magyar, s az 50 ezres tatár-létszám is túlzottnak tűnik. Az újabb becslések szerint IV. Béla teljes mértékben elégedett lehetett, ha 15-20 ezres sereg állt a rendelkezésére, s a tatár fősereg létszámát is 20 és 25 ezer között lehetne valószínűsíteni. (Ebből a szempontból az echternachi kolostor feljegyzéseiben megőrzött 10 ezer fős magyar veszteség sem irányadó, bár visszafogottságra valló viszonylag alacsony adatával párját ritkítja.)

A számoknál fontosabbak az arányok. S abban az utóbbi évtizedek kutatói között egyetértés van (Csorba Csaba, Kristó Gyula, Borosy András, legújabban Zsoldos Attila), hogy az ország kiállítható haderejének csak egy, mégha nem is jelentéktelen töredéke jelent Muhi síkján. A sereg katonailag legértékesebb része bizonyosan az udvari sereg, illetve az előkelők és főpapok kíséretét alkotó nehézfegyverzetű lovasság lehetett, míg a sereg többségét kitevő könnyűlovasságot fegyvereit és harci tapasztalatait illetően a tarka sokszínűség jellemezhette. A magyar sereget alkotó egységek közül a lovagi jelző maradéktalanul illett a templomos lovagrend főleg horvát-szlavón területről érkezett kontingensére, akiket „latinoknak” neveztek, de szinte biztos, hogy a II. Andrást a Szentföldre elkísérő Johannita lovagok is megjelentek közöttük.

A templomosok valószínűleg néhány száz fős csapatának illetve a király testvére, Kálmán herceg horvát csapatainak sikerei a muhi csatában határozottan cáfolják, hogy a nehézfegyverzetű lovasság eleve estélytelen lett volna a tatárokkal szemben. (Ezt egyébként a XI-XII. századi keresztes háborúk tapasztalatai is megmutatták.) Ugyanakkor tény, hogy a kun könnyűlovas csapatokat kiválóan lehetett volna kombinálni a nehézfegyveres elit-csapatokkal, miként azt kiválóan példázza a győztes 1278-as morvamezei (másnéven dürnkruti) csata.

Bár közelebb kerülünk a realitásokhoz, ha leszámolunk a muhi csatából hiányzó több tízezres kun haderő álmával, s hitelt adunk a becsléseknek, miszerint a kunok hadipotenciálja a morvamezei csata körüli években 4-5 ezer fő körül mozgott. Azon vitatkozni azonban, hogy a muhi csata lovagi ütközet volt-e, avagy nem, teljes mértékben meddő. A magyar sereg ugyanis nem tudott harci rendben az ütközetre felállni, hanem saját tábora védelmében, illetve menekülés közben szenvedte el vereségét. Miként Rogerius egyértelműen megfogalmazza: „A király pedig nem volt képes felállítani a csatarendet... a magyarok a sereg egy-egy részéből összevegyülten vonultak harcba.” Ez alapján eszünkbe juthat a muhi csata szabályos ütközet voltát kétségbe vonni, ám ettől azt még mind a résztvevők mind az utókor ütközetnek tekintették."

forrás: Újabb szempontok a tatárjárás történetéhez