kép: internet

"A tatárok nem érkeztek meglepetésszerűen Magyarországra, s a király, IV. Béla sem mulasztotta el megtenni a szükséges előkészületeket. Értesülvén Kijev elestéről, 1241 elején, valószínűleg februárban a király országos gyűlésen tárgyalta meg a védelem kérdéseit, s előkelőit arra intette, hogy tartsák készenlétben csapataikat. A királyi várszervezet csapatait már az általános mozgósítás elrendelése előtt összevonta a Budától (ami akkor még Óbudát jelentette) egynapi járásra lévő Székesfehérvár és Esztergom közelében. Vereckénél a gyepüket megerősítette, s a nádort egy valószínűleg pár száz főnél nem nagyobb udvari csapat élén a hágó védelmére rendelte.

A Budától kb. 350 kilométernyi út megtételére legkésőbb március elején el kellett indulniuk. Március 10. körül már a nádor segélykérő követei érnek Budára, míg maga a nádor éjjel-nappali lovaglás után március 15-én. Ekkor tudják meg az udvarban, hogy a tatárok négy nappal korábban, március 12-én könnyedén felszámolták a magyar ellenállást a hágón s megkezdték az átvonulást. A nehézfegyveres udvari miliciának az erdős terepen nem sok esélye lehetett a tatárokkal szemben. A betolakodók előtt járó 40 ezer fejszésről szóló híradás biztosan túloz, de jól mutatja, hogy a tatárok előre felkészültek az úttorlaszok hatékony és gyors eltávolítására.

Nem járt nagyobb sikerrel a Barcaságban Sólyomiia Pósa vajda sem, aki az erdélyi csapatok élén nyílt mezei csatában próbálta megállítani a tatár betörést. Seregét szétszórták, a vajdát megölték. A mozgósítást március 15-e körüli napokban rendelhették el, gyakorlati okokból Pestre, valószínűleg a Rákos mezejére. Ide vonták össze a már készenlétben álló esztergomi és fehérvári egységeket is. A mozgósítás eredményességéről szinte semmit sem tudunk. Pedig a magyar sereg hozzávetőleges létszámának megbecsülése lehetne a vesztett csata vérvesztesége valószínűsítésének az alapja. Ám sajnos a korabeli magyar hadipotenciálról is csak becslések állnak rendelkezésünkre. A legújabb Magyarország hadtörténete című munka a XII. század végén az 1,8-2,2 millió lakosú ország hadipotenciálját 50 ezer főre teszi, aminél a csatába vonulók száma csak alacsonyabb lehetett, hiszen a várak őrzésére is jelentős számú katonát kellett hátrahagyni. Ebből a becsült számból levonhatók még az erdélyi csapatok, hiszen ők ekkor már hadban álltak, az erdélyi püspök kivételével, aki megjelent a királyi táborban. Hozzávetőleg 10-12 vármegye csapatával köztük Somogyéval nem lehet számolni.

A László somogyi ispán vezetése alatt vonuló csapattal ugyanis a pécsi püspök már menekülés közben találkozott, pedig Somogy nem is tartozott a legmesszebb fekvő vármegyék közé. Kérdés, hogy a tatár betörés által elsődlegesen érintett kelet-magyarországi megyék (Bereg, Ung, Újvár, Zemplén, Borsod) ki tudták-e állítani az elvárt létszámú katonaságot. Távol maradhatott a Csanádi, váci, egri és váradi püspök csapata is, míg a nádor veresége az udvari csapat létszámát gyengíthette. A déli irányban pusztítva távozó kunok is alaposan megzavarták a mozgósítást.

A most mondottakkal szemben áll azonban, hogy Rogerius és Tamás szerint a magyarok elégedettek voltak az egybegyűlt létszámmal, sőt bizonyos feljegyzések szerint a tatárok is tekintélyes nagyságúnak találták a Muhinál felállt magyar sereget, még ha az a tatárokénál nem is volt nagyobb, mint állították. A középkori krónikások és a XVIII-XIX. századi történészek 100 ezres nagyságrendű létszámadataival szemben ma már a Pauler Gyula által valószínűsített, erősen redukált 65 ezres magyar, s az 50 ezres tatár-létszám is túlzottnak tűnik. Az újabb becslések szerint IV. Béla teljes mértékben elégedett lehetett, ha 15-20 ezres sereg állt a rendelkezésére, s a tatár fősereg létszámát is 20 és 25 ezer között lehetne valószínűsíteni. (Ebből a szempontból az echternachi kolostor feljegyzéseiben megőrzött 10 ezer fős magyar veszteség sem irányadó, bár visszafogottságra valló viszonylag alacsony adatával párját ritkítja.)

A számoknál fontosabbak az arányok. S abban az utóbbi évtizedek kutatói között egyetértés van (Csorba Csaba, Kristó Gyula, Borosy András, legújabban Zsoldos Attila), hogy az ország kiállítható haderejének csak egy, mégha nem is jelentéktelen töredéke jelent Muhi síkján. A sereg katonailag legértékesebb része bizonyosan az udvari sereg, illetve az előkelők és főpapok kíséretét alkotó nehézfegyverzetű lovasság lehetett, míg a sereg többségét kitevő könnyűlovasságot fegyvereit és harci tapasztalatait illetően a tarka sokszínűség jellemezhette. A magyar sereget alkotó egységek közül a lovagi jelző maradéktalanul illett a templomos lovagrend főleg horvát-szlavón területről érkezett kontingensére, akiket „latinoknak” neveztek, de szinte biztos, hogy a II. Andrást a Szentföldre elkísérő Johannita lovagok is megjelentek közöttük.

A templomosok valószínűleg néhány száz fős csapatának illetve a király testvére, Kálmán herceg horvát csapatainak sikerei a muhi csatában határozottan cáfolják, hogy a nehézfegyverzetű lovasság eleve estélytelen lett volna a tatárokkal szemben. (Ezt egyébként a XI-XII. századi keresztes háborúk tapasztalatai is megmutatták.) Ugyanakkor tény, hogy a kun könnyűlovas csapatokat kiválóan lehetett volna kombinálni a nehézfegyveres elit-csapatokkal, miként azt kiválóan példázza a győztes 1278-as morvamezei (másnéven dürnkruti) csata.

Bár közelebb kerülünk a realitásokhoz, ha leszámolunk a muhi csatából hiányzó több tízezres kun haderő álmával, s hitelt adunk a becsléseknek, miszerint a kunok hadipotenciálja a morvamezei csata körüli években 4-5 ezer fő körül mozgott. Azon vitatkozni azonban, hogy a muhi csata lovagi ütközet volt-e, avagy nem, teljes mértékben meddő. A magyar sereg ugyanis nem tudott harci rendben az ütközetre felállni, hanem saját tábora védelmében, illetve menekülés közben szenvedte el vereségét. Miként Rogerius egyértelműen megfogalmazza: „A király pedig nem volt képes felállítani a csatarendet... a magyarok a sereg egy-egy részéből összevegyülten vonultak harcba.” Ez alapján eszünkbe juthat a muhi csata szabályos ütközet voltát kétségbe vonni, ám ettől azt még mind a résztvevők mind az utókor ütközetnek tekintették."

forrás: Újabb szempontok a tatárjárás történetéhez

szerző: Veszprémy Lászlókép: internet

"A hagyományos történelmi képet - véleményünk szerint - a következő pontokon szükséges felülvizsgálni:

- IV. Bélával a muhi síkon nem jelent meg az ország egész hadereje, csak egy töredéke;

- a csata legnagyobb eredménye, hogy a király életben maradt,

- a magyar seregek számos helyen, elsősorban a várakba szorítva sikeresen szálltak szembe a tatárokkal,

- az egész ország katonai potenciálját és erejét bizonyítja, hogy közvetlenül a tatárok elvonulása után mi magyarok támadunk az osztrák határszélen;

- az elmaradt nyugati segítség kérdését, a meghirdetett pápai bulla tükrében árnyaltabban kell kezelni.

Ha hihetünk egy még nem azonosított magyar püspök Guillaume d'Auvergne-r\ek írott levelének, akkor mi magyarok igen hamar tudomást szereztünk arról, hogy a tatárok elérték a Dnyepper vonalát, és ezen a szoros magyar-halicsi politikai-katonai kapcsolatok ismeretében nincs mit csodálkozni. Kijev bevétele után a tatár seregek útja elvált egymástól:

Bajdárés Orda serege Lengyelország, majd Morvaország felé indult, Kadán és Szubutáj serege Moldva és Havasalföld felé. A Batu vezette tatár fősereg tartott egyenesen Magyarországra, megközelítően azon az útvonalon, amelyet I. Béla névtelen jegyzője a honvisszafoglaló magyaroknak tulajdonított. A tatár seregek keletről, északról és délről félelmetes harapófogóba fogták a Magyar Királyságot.

Batu főserege március 12-én már birtokba vette a Vereckei hágót, Kadán csapatai március 31-én már az erdélyi Radna városára, további seregrészek ugyanaznap a Barcaságra, április 11 -én Nagyszebenre csaptak le. Április végén Bajdárés Orda csapatai talán két irányból Trencsény vidékére érkeztek. Ha azt a mongol haditerv megkívánta volna,

Kadán serege egyesülhetett volna Batu seregével, de szerencsére nem tette. így a muhi síkon a Magyar Királyság főseregének csak Batu hadseregével kellett szembenéznie.

Az európai területeket ért mongol támadás eseményei közül a legrészletesebb információink a magyarországiakról vannak, s a csaták közül nem véletlenül a Muhinál lezajlott ütközetet ismerjük a legjobban. Mindezt kizárólag Rogerius nagyváradi olasz főesperes „Siralmas énekéinek és Tamás, spalatói esperes krónikájának köszönhetjük. Tamás ismerhette egyébként Rogerius 1244 körül íródott munkáját, mivel Rogerius egyházi karrierje 1249-től Spalato város érsekeként folytatódott. Voltak, akik Tamás művét ezért kevésbé megbízhatóbbnak érezték Rogeriusénál, ám erre semmi okunk sincs. A muhi csatára vonatkozóan pedig Tamás különösen értékes híradásokkal gazdagítja ismereteinket, összességében a csata ábrázolása az ő leírásában szakszerűbb és használhatóbb. Személyesen egyébként egyikük sem volt jelen az ütközetnél. Ha nem írták volna meg műveiket, nem tudnánk többet Muhiról a nyugati évkönyvek és levelek egyébként sokszor magyarországi informátorokra visszamenő, szűkszavú, de annál drámaibb tudósításainál.

A muhi csatával kapcsolatban a modern kortörténet írásának sincs különösebb tartozása. Pauler Gyula, Olchváry Ödön munkái nyomán történetíróink alapvetően megbízható és hiteles képet rajzoltak az ütközetről, beleértve a legújabb szintéziseinket is, a

Magyarország története első kötetét, a Magyarország hadtörténetét és az Árpád-kor háborúi című munkákat. A tömegsírokat és a csata helyét feltáró régészeti kutatások hozhatnak még újabb megfigyeléseket, gyarapíthatják fegyvertörténeti és antropológiai ismereteinket. Az ütközet idejét és helyét azonban már az egykorú források egyértelműen rögzítették: a Misericordia vasárnapja előtti 5. férián, azaz abban az évben április 11 -én, csütörtökön a Sajó folyónál, s amint a Pozsonyi évkönyvek feljegyzése hozzáteszi: Muhi falvánál zajlott."

forrás: Újabb szempontok a tatárjárás történetéhez

Nagy Lajos király

"A magyar néphagyomány, négy középkori uralkodóról emlékezik meg leginkább, az államszervező Szent Istvánról, a szintén szentté avatott Lászlóról, az igazságos Mátyásról és a már életében Nagy-nak nevezett Lajosról, a lovagkirályról.

Lajos, nem csak uralkodásának hosszában, hanem minőségében is kiemelkedik kortársai közül, hiszen maga a Szentszéki követ írta egy 1372-es levelében, hogy „Soha nem láttam fejedelmet, aki oly nagy hatalommal annyi szerénységet párosít”.

Visegrádon vagy Nagyszombaton született Károly Róbert és Lokietek Erzsébet harmadik (vagy negyedik) fiaként. Mivel bátyjai hamar elhunytak, így már három éves korában ő lett az első számú trónörökös. Nevét, apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott toulous-i püspökről kapta.

A király gyermekkora

Gondos nevelést kapott, s a hittudomány mellett a hét szabad művészettel (grammatika, dialektika, retorika, aritmetika, geometria, csillagászat, zene) is sokat foglalkoztak oktatói. Több nyelvet (magyar, francia, latin, olasz, német) készség szinten beszélt, s a hét lovagi készséget (lovaglás, úszás, nyilazás, vívás, vadászat, ostáblázás vagy sakk, verselés) is elsajátította. Nevelői saját testükkel védték Zách Felicián 1330-as merényletekor, súlyos sérüléseket szerezve.

A kis herceg lovagi eszményképe Szent László volt, és Nagy Sándort is példaképének választotta. Kiváló vívó és szenvedélyes vadász is volt.

Apja hamar bevonta az uralkodásba, hiszen az 1335-ös visegrádi királytalálkozón már ő is ellátta kézjegyével a megállapodást. Egy évvel később, már az első háborús élménye is megvolt, amikor magyar és lengyel segédcsapatokat vezetett a Habsburgok ellen.

Az ifjú király

Apja halálakor tizenhat éves volt, s 1342. július 21-én már meg is koronázták, s ezután az első útja, példaképe, Szent László ereklyéjéhez vezetett, Nagyváradra.

1345-ben a litvánok ellen vezetett hadjáratot, majd 1346-ban Zára felmentésére indult, amelyet éppen a velenceiek ostromoltak, de július 1-én súlyos vereséget szenvedett.

1347-ben Nápoly ellen indult, ahol András nevű öccse Johanna nápolyi királynő férje volt, amíg 1345 szeptember 18-án meg nem gyilkolták. Lajos szerint Johanna tudott a gyilkosságról, de a pápa nem volt hajlandó a királynőt megbüntetni, így a magyar király, a maga kezébe vette a dolgok irányítását. 10 ezer fős seregével Itáliába indult – harcolni. Győzelmet aratott Capuánál, elfoglalta Aversát (a gyilkosság színhelyét), majd bevonult Nápolyba és felvette a Szicília és Jeruzsálem királya címeket is. Közben lefejeztette az általa bűnösnek gondolt Durazzói Károlyt, amellyel viszont elvesztette az olaszok támogatását. Az éppen kitörő pestisjárvány miatt, kénytelen volt visszavonulni, de egy sereget ott hagyott, azonban Lackfi István, később a várost elvesztette. Nagy Lajos 1350 áprilisában újra Nápoly ellen vonult, de politikai értelemben veszített, s a pápával kellett kiegyeznie.

Az uralkodásának második szakasza

1351-ben országgyűlést tartott, amelyben megerősítette az 1222-es Aranybulla legtöbb rendelkezését, de megszüntette a végrendelkezési szabadságot (ősiség törvénye), amely rendelkezés egészen 1848-ig érvényben maradt. Bevezette a kilencedet, amelyet a földesurak kaptak, s egységesítette a nemesi kiváltságokat. Közben elrendelte a kapuadó (a királynak fizetendő állami adó) fizetését is.

Ezeket a nagy pestisjárvány és éhínség után vezették be. A jobbágyok eddig mindig oda vándoroltak, ahol kevesebb adót kellett fizetni, de az új törvények miatt az adóterhek egyenlővé váltak. A király megerősítette a nemesek jobbágyok feletti bíráskodási jogát is, vagyis az úriszéket, sőt, más Anjou-uralkodókhoz hasonlóan, erősítette a pallosjogot is, vagyis az ezzel rendelkező főnemesek, kínvallatásnak is alá vethették a jobbágyokat, de akár ki is végeztethették őket.

1356-ban Velence ellen vonult, s közben 1358-ban visszaszerezte Dalmáciát, majd a pápa háborúit támogatva ‘az egyház főkapitánya’ címet érdemelte ki. Az ő csapatai (is) biztosították a pápa visszatérését Avignonból Rómába. Később leverte a szerb király, a román vajda és a bolgár cár együttes felkelését is.

1360-ban Nagyszombaton egy királytalálkozót rendezett, ahol János Henrik morva őrgróf és IV. Rudolf osztrák főherceg mellett IV. Károly német-római császár is megjelent.

1372-ben leánya, Mária és Luxemburgi Zsigmond eljegyzése után IV. Károly császárral is véglegesen kiegyezett. 1378-ban Velencével újabb háborút kezdett, s a genovaiak segítségével sikerült is legyőznie.

1380-ban a nápolyi trónra segítette Kis Károlyt, aki cserébe megígérte (sőt megesküdött) hogy nem lép fel trónkövetelőként Mária ellenében. Aztán az élet másképpen alakult, s Károly a legrövidebb ideig regnáló magyar király lett.

Nagy Lajos a lovagkirály 

Igazi lovagkirály volt, sokat háborúzott, amelyben segítette, hogy teli kincstárral vette át az országot. Valódi eszménykép volt, hiszen mélyen vallásos volt, ugyanakkor a harcok során bátorságával is lenyűgözött mindenkit. Gyakran a közelharcban is részt vett, s nemegyszer az elsők között kúszott fel egy-egy létrán a várostrom közepette.

Ennek következtében gyakran meg is sebesült. Aversa ostrománál egy horgas nyíl mélyen a király lábába fúródott. A nyílvesszőt csak tizenkettedik rántásra tudta Lackfi István magyar hadvezér kirángatni, komoly fájdalmakat okozva ezzel a királynak, aki ezt némán tűrte. Ezt követően lóra ült (vagy inkább ültették) és körbejárt a város falai alatt, mutatva, hogy ő él, mindent kibír “Íme a Magyar birodalom királya”.

A király hősies volt a harcban, de egyébként nagyon jámbor ember volt.

„Tanuljátok meg, hogy a királynak mindenben példát kell mutatnia.”

Katonáival bajtársias, a hadifoglyokkal nagylelkű volt. Katonáinak megtiltotta a szabad rablást és fosztogatást. Az egyik padovai krónikás szerint

„a világ leghatalmasabb fejedelme a keresztények között és a legrettegettebb király a hitetlenek szemében Nagy Károly császár halála óta”.

Nem csak háborúzni, hanem vadászni is szeretett, olyannyira, hogy 1353-ban majdnem végzett vele egy sebesült medve.

Ugyanakkor a lovagi kultúra kiteljesedett, már 1343-tól építkezésekbe kezdett a Diósgyőri várnál, ahol megépült Közép-Európa legnagyobb lovagterme, melynek alapterülete 380 négyzetméter volt, de 1367-ben megalapította a pécsi egyetemet is.

1370-ben meghalt Kázmér lengyel király, akinek trónját, egy korábbi egyezség szerint Lajos örökölte, így 1370. november 17-én lengyel királlyá is koronázták. Uralkodói bázisát Krakkó környékén rendezte be, de valójában ott előbb anyja, majd Opuliai László uralkodott.

Az örökösödés kérdése

Mivel csak lányai születtek, s a legnagyobb fiatalon el is hunyt, erőltette a nőági örökösödést, amelyet végül elfogadtak a magyarok és a lengyelek is.

Eredetileg Máriának szánta mindkét trónt, de mivel a lengyelek ragaszkodtak ahhoz, hogy az uralkodó ott is lakjon, megosztotta birodalmát. Mária a magyar trónt, Hedvig a lengyel trónt örökölte. Így megnyugodva halt meg 1382 szeptember 10-én, ötvenhat éves korában.

Halála előtt nem sokkal egy üstökös jelent meg, amely a korabeliek szerint közelgő veszteséget jelzett. Vele kihalt az Anjou-ház magyar ága, legalábbis férfiágon. Élete utolsó éveiben valamilyen betegség gyengítette, egyesek szerint a lepra.

Lányait rangjukhoz illően házasította ki, Mária jegyese Luxemburgi Zsigmond volt, IV. Károly császár fia, míg az akkor négyéves Hedvig jegyese Habsburg Vilmos lett. Később, a lengyelek miatt, Hedvig férje, pápai engedéllyel, II. Jagello Ulászló lett.

Uralkodása alatt, az ország megtartotta Európa legjelentősebb és leghatalmasabb királysági státuszát, de csak három év volt, amikor nem háborúzott (1342, 1375, 1376). Az ő egyik hadvezére volt az Arany János által megénekelt Toldi Miklós."

Birodalma partjait több tenger mosta, A Fekete-tenger, az Adriai-tenger, a Tirrén-tenger és a Jón-tenger. A Balti-tenger kérdése, mert hivatalosan pont ebben az időben Lengyelországnak nem volt tengerparti része. Tartósan a Fekete-tenger és az Adriai-tenger volt mondható magyar tengerparti területnek ekkor.

forrás: internet

"A Kárpát-medencét a korai középkorban (Kr.u. 7–9. században) különféle népek lakták, amelyeknek életmódjuk és kulturális hagyományaik szerint különböző táplálkozási és italfogyasztási hagyományaik voltak. Közülük a 8. századra a Várkony őseink hagyományai váltak dominánssá. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy a lovakkal és díszövekkel eltemetett késő avar kori halottak, életükben döntően falusi települések földművelő lakosai voltak. Így, bár bizonyos pusztai hagyományok látványos befolyásra tettek szert a kultúrában, a táplálkozást és a most számunkra érdekes italfogyasztást mégis erősen befolyásolhatta a letelepült életmód is.

Az ünnepi alkalmaktól eltekintve a legtöbb avar nyilván egyszerűen vizet ivott, amely a településeken fúrt, néha 5–6 méter mélységig is lenyúló kutakban bőséggel rendelkezésre állt. A kisebb-nagyobb alkoholtartalommal bíró italok fogyasztása a mindennapokban ugyancsak fontos lehetett, főleg az olyan területeken vagy esetekben, amikor nem állt rendelkezésre jó minőségű víz. A folyadék szállításában tömlők, faedények mellett például agyagból készített kulacsok is szerepet játszottak (1. kép).

1. kép: Agyagkulacs. Szűk szájú, egyik oldalán lapos, kétfülű edény folyadék szállítására. Kr. u. 7. század

Az italokról természetesen írott forrásokból juthatnánk a legkönnyebben információhoz. Az avar kori Kárpát-medencére nézve azonban sajnos nem áll rendelkezésünkre ilyen, csak egy jóval korábbi híradást használhatunk. Priszkosz rétor az 5. század első felében feljegyezte, hogy a Kárpát-medencében a köznép árpából, az előkelőbbek mézből erjesztett italt fogyasztottak. Ez az adat nagy valószínűséggel érvényes lehet az avar korra is, mivel az alkoholtartalmú italok készítésének legegyszerűbb módja az erjesztés (fermentálás). Egy alföldi avar sírból származó edényben virágpornyomok voltak, amelyek azonosítását a modern természettudományos vizsgálatok tették lehetővé. Bár a feldolgozó virágcsokor sírba tételére gyanakodott, sokkal valószínűbb, hogy a pollen mézből, sőt, lévén, hogy az edény nagyobb mennyiségű folyadék tárolására alkalmas, mézből erjesztett italból, mézsörből származott.

Az ilyen, sör jellegű italok a falusi népesség hagyományaihoz tartozhattak. Ennél azonban jóval színesebb lehetett a kép. A telepeken talált állatcsontanyag arról vall, hogy a lovat az avarok pusztai mód szerint, táplálékforrásnak is tekintették, így valószínűleg az erjesztett kancatejet is fogyasztották. Végül tudjuk, hogy legalább a szerencsésebbeknek bor is jutott. Bizonyos nyomok alapján úgy tűnik, hogy a római eredetű szőlőkultúra fennmaradt a Dunántúlon, és ugyanitt bort is készítettek. Ismét egy avar sírból, ezúttal Tolna megyéből ismerünk egy másik edényt, amelyben három féle(!) borszőlő magvainak a maradványait találták meg a régészek. Ez ismét nem teljesen egyértelmű lelet: bizonyíthatja magának a szőlőnek, mint ételnek a sírba tételét, azonban nem csak azt, főleg amiatt nem, mert a magok között töredékek is voltak. A korszakban ugyanis a borkészítés korántsem úgy zajlott, mint ma. A római hagyomány szerint készülő bor kipréselt leve sok magot, héjat, szárat is tartalmazott, amelyeket csak közvetlenül a fogyasztás előtt, szűrőedények segítségével távolítottak el az italból. Ilyen szűrőedény szettek a római császárkorból széles körben ismertek, az avar korból csupán egyetlen sírból, amulettként használt miniatűr másolatot ismerünk (2. kép). Nagy kérdés azért, hogy valóban használtak-e a korszakban ilyen edényeket, vagy csak az amulettek kerültek ide messze földről.

2. kép. Bronzból készült miniatűr eszközök (amulettek) Kiskőrösről. Eredetijeik valószínűleg szőlőművelésre, borkészítésre szolgáltak, a harmadik egy szűrőkanál modellje.

3. kép Bizánci amfora egy kiskőrösi avar sírból

Az amforákban (3. kép) szállított, kiváló minőségű, bizánci bor csak a leggazdagabbaknak, az uralkodó környezetének állt valószínűleg rendelkezésre, akik ezt nemesfém edénykészletekből fogyasztották. Lakomáiknak nagy szerepe volt a társadalom életében: egymás közötti találkozásaikat szinte ritualizált rendben zajló, pohárköszöntők sorából álló italozások kísérték. Szép nyomai ezeknek a régészeti hagyatékban a ritka, Frankföldről, a Rajna-vidékről vagy Itáliából importált üveg ivókürtök és kelyhek (4–5. kép). Ennél is fontosabb szerepe lehetett azonban azoknak az ezüst és arany ivóedény készleteknek, amelyek kehelyből és kancsóból, valamint bizonyos esetekben ezeket kísérő ivókürtből állnak (6–7. kép). E készletek személyhez kötődő voltát, jelentőségét mutatja, hogy a legelőkelőbbek sírjaiba is bekerültek.

4. kép. Üveg ivókürt egy kiskörei avar sírból

5. kép. Üvegkehely egy kiskörei avar sírból

6. kép. Arany kehely a bócsai avar előkelő sírjából

7. kép. Ezüstkorsó, Kiskőrös

Írta: Szenthe Gergely - Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár"

forrás: https://mnm.hu/