szerző: Veszprémy Lászlókép: internet

"A hagyományos történelmi képet - véleményünk szerint - a következő pontokon szükséges felülvizsgálni:

- IV. Bélával a muhi síkon nem jelent meg az ország egész hadereje, csak egy töredéke;

- a csata legnagyobb eredménye, hogy a király életben maradt,

- a magyar seregek számos helyen, elsősorban a várakba szorítva sikeresen szálltak szembe a tatárokkal,

- az egész ország katonai potenciálját és erejét bizonyítja, hogy közvetlenül a tatárok elvonulása után mi magyarok támadunk az osztrák határszélen;

- az elmaradt nyugati segítség kérdését, a meghirdetett pápai bulla tükrében árnyaltabban kell kezelni.

Ha hihetünk egy még nem azonosított magyar püspök Guillaume d'Auvergne-r\ek írott levelének, akkor mi magyarok igen hamar tudomást szereztünk arról, hogy a tatárok elérték a Dnyepper vonalát, és ezen a szoros magyar-halicsi politikai-katonai kapcsolatok ismeretében nincs mit csodálkozni. Kijev bevétele után a tatár seregek útja elvált egymástól:

Bajdárés Orda serege Lengyelország, majd Morvaország felé indult, Kadán és Szubutáj serege Moldva és Havasalföld felé. A Batu vezette tatár fősereg tartott egyenesen Magyarországra, megközelítően azon az útvonalon, amelyet I. Béla névtelen jegyzője a honvisszafoglaló magyaroknak tulajdonított. A tatár seregek keletről, északról és délről félelmetes harapófogóba fogták a Magyar Királyságot.

Batu főserege március 12-én már birtokba vette a Vereckei hágót, Kadán csapatai március 31-én már az erdélyi Radna városára, további seregrészek ugyanaznap a Barcaságra, április 11 -én Nagyszebenre csaptak le. Április végén Bajdárés Orda csapatai talán két irányból Trencsény vidékére érkeztek. Ha azt a mongol haditerv megkívánta volna,

Kadán serege egyesülhetett volna Batu seregével, de szerencsére nem tette. így a muhi síkon a Magyar Királyság főseregének csak Batu hadseregével kellett szembenéznie.

Az európai területeket ért mongol támadás eseményei közül a legrészletesebb információink a magyarországiakról vannak, s a csaták közül nem véletlenül a Muhinál lezajlott ütközetet ismerjük a legjobban. Mindezt kizárólag Rogerius nagyváradi olasz főesperes „Siralmas énekéinek és Tamás, spalatói esperes krónikájának köszönhetjük. Tamás ismerhette egyébként Rogerius 1244 körül íródott munkáját, mivel Rogerius egyházi karrierje 1249-től Spalato város érsekeként folytatódott. Voltak, akik Tamás művét ezért kevésbé megbízhatóbbnak érezték Rogeriusénál, ám erre semmi okunk sincs. A muhi csatára vonatkozóan pedig Tamás különösen értékes híradásokkal gazdagítja ismereteinket, összességében a csata ábrázolása az ő leírásában szakszerűbb és használhatóbb. Személyesen egyébként egyikük sem volt jelen az ütközetnél. Ha nem írták volna meg műveiket, nem tudnánk többet Muhiról a nyugati évkönyvek és levelek egyébként sokszor magyarországi informátorokra visszamenő, szűkszavú, de annál drámaibb tudósításainál.

A muhi csatával kapcsolatban a modern kortörténet írásának sincs különösebb tartozása. Pauler Gyula, Olchváry Ödön munkái nyomán történetíróink alapvetően megbízható és hiteles képet rajzoltak az ütközetről, beleértve a legújabb szintéziseinket is, a

Magyarország története első kötetét, a Magyarország hadtörténetét és az Árpád-kor háborúi című munkákat. A tömegsírokat és a csata helyét feltáró régészeti kutatások hozhatnak még újabb megfigyeléseket, gyarapíthatják fegyvertörténeti és antropológiai ismereteinket. Az ütközet idejét és helyét azonban már az egykorú források egyértelműen rögzítették: a Misericordia vasárnapja előtti 5. férián, azaz abban az évben április 11 -én, csütörtökön a Sajó folyónál, s amint a Pozsonyi évkönyvek feljegyzése hozzáteszi: Muhi falvánál zajlott."

forrás: Újabb szempontok a tatárjárás történetéhez