"Számos ázsiai népnél él egy legenda, mely szerint létezett egy ősi birodalom, amely a mai ázsiai műveltségek bölcsője volt. Uralkodói jóságosak és bölcsek voltak, lakói békében és jólétben éltek. Mind az uralkodó, mind a nép a Belső Ösvényt járta, emberséges és emelkedett szellemű volt, így az országban felépült a megvilágosult társadalom.

A tibetiek ezt az országot Sambalának hívják. Népéből a hagyomány szerint számos megvilágosult született, és a Szkíta Bölcs Buddha is meglátogatta első királyát, akit magas szintű tanításokban részesített. E tanítások ma Kálacsakra Tantra néven ismertek. Királya példáját követve, az egész nép a Belső Ösvény gyakorlója lett, és magas szellemi szintet ért el.

Az eurázsiai szellemiség ősi szkíta központja

A neves iráni tudós, Idries Shah, a szellemi hagyományok kutatója írja, hogy az eurázsiai szellemiség ősi központja a szkíta népek lakta Közép- és Belső-Ázsia volt. Szerinte e szellemiség nagyrészt a magyarok közvetítésével eljutott Európa népeihez, valamint az indiánok révén az amerikai földrészre is. Közvetlen és közvetett kisugárzása alapvető hatással volt Eurázsia “peremterületeire”: Kínára, Indiára, Mezopotámiára, Egyiptomra valamint Európa régi földközi tengeri műveltségeire is, és ma is meghatározó erőt gyakorol szinte egész Földünk népeire. Magyar műveltségünk e szellemiségnek a közvetlen örököse.

Magyar ősnép, ősnyelv, ősműveltség

A régi görög források szerint a szkíták nemzetsége a legősibb a Földön. Az élő buddhista hagyomány Buddhának, a szkíta királyfinak a családfáját Földünk első uralkodójáig vezeti vissza, a legősibb időkbe. Eredetkutatásunk egy újabban kialakult vonalának képviselői a legújabb genetikai kutatásokat egybevetve a régészet leleteivel, arra a tudományos érveléssel alátámasztott eredményre jutottak, hogy a magyarság őshonos a Kárpátmedencében, aminek ténye visszavezethető egészen a jégkorszakig.

Eszerint mi magyarok a jégkorszakig visszavezethető genetikai, kulturális és nyelvi folytonosságot képező ősnép vagyunk, a magyar nyelv ősnyelv, ősi rovásírással, a magyar kultúra pedig ősműveltség. Fajunk, nyelvünk, műveltségünk és hazánk, a Kárpátmedence – szemben az eddigi elképzelésekkel – népek, nyelvek és műveltségek kirajzásának forrása. A Kárpát-medencébe beáramló szkíta-hun őseink ezzel az őshonos szkíta népességgel egyesültek. (Helyzetünk e szemlélet szerint érdekes hasonlóságot mutat a tibetiekével, akik őshonosnak tartják magukat a Tibeti fennsíkon, és ugyanakkor hirdetik fajuk és műveltségük szkíta rokonságát.)

A belső utazás szkíta hagyománya

Ősidőkbe visszanyúló szkíta hagyományunkban eleink évezredeken keresztül felhalmozott bölcsességet hagytak ránk. Ez az eurázsiai hagyomány, melynek életet adó gerince a belső utazás, ma is él, és ma is teljes. Tanításai és gyakorlatai tartalmaznak minden szükséges útmutatást a teljesség megtapasztalásához elvezető belső utazástól a megvilágosult társadalom felépítéséhez szükséges minden tudni- és tennivalóig. Az élet minden területét érintik, a lelki-szellemi kultúra felépítésétől és ápolásától a megvilágosult rendnek a külső környezetben való megteremtéséig.

A lényegi tanítások ismételt hullámai

A belső utazás szkíta hagyománya a történelem folyamán sokszor gyakorolt megtermékenyítő hatást világunkra. A Kárpát-Medencétől a Csendes Óceánig ívelő Szkíta Övezetben megjelent megvilágusult mesterek újra és újra felelevenítették a lényegi tanításokat, melyek hullámai ismételten szétáradtak Földünkön, új erőt adva a szellemi útnak. A buddhista hagyomány számon tartja, hogy a Szkíta Bölcs Buddha előtt számos buddha élt és tanított. Hagyományának alapítóját, Senrab Buddhát, a tibeti bön a történelem előtti korokba helyezi. Mindezen megvilágosultak tanítványai szerteáradtak a világban, és terjesztették a belső utazás tanait, melyek nyomai fellelhetők sok helyütt.

A tanítások több ízben voltak megújító hatással Európára is. A Buddha idejét követő századok kis-ázsiai és görög bölcsei nyitják a sort. Jézus tanításaiban meghatározó szerepet játszik a Buddha által tanított Széles Út, amely éppen a Jézust közvetlenül megelőző időkben kezdett széles körben terjedni nem is olyan messze a mediterrán térségtől. De a belső utazás magas szintű gyakorlójára mutat az is, hogy Jézus megvalósította a szivárványtestet, aminek bizonyítéka a halálakor eltűnt teste. E gyakorlat hagyományvonala ma is töretlen mind a tibeti buddhizmusban, mind a bönben, és gyakorlására napjainkban is adódnak példák.

A szivárványtest megvalósításához elengedhetetlen az élő hagyományvonal áldása, ami arra a következtetésre vezet, hogy Jézusnak magának is rendelkeznie kellett vele. A belső utazás tanításai később az alkímia néven terjedtek el. Egyik legjelentősebb hulláma a középkor haldokló szellemiségű Európájába hozott világosságot, “újjászületés” (reneszánsz) néven. E kornak szinte minden egyes kiemelkedő alakjáról megmutatkozott, hogy a belső utazás gyakorlója volt.

Szellemi újjászületés napjainkban

Jelen korunkban a Belső Ösvény nagy léptekkel terjed az egész világon, és máris jól látható változásokat eredményez a tudományok és a művészetek terén, egy várva-várt újabb “újjászületést” indítva útjára a válság szélére sodort világunkban. Szorosabb értelemben vett magyar hagyományunkban az elméről szóló tanítások meséinkben maradtak ránk, de bölcs tanítóinknak számtalan más eszközük is volt a világról szóló tudásuk megfogalmazására. Ilyen az ötfokú zene, a táncok, a művészet, az ételek elkészítésének módjai, a települések építési rendje, a társadalom szervezése, és ilyen az élet minden részére kiterjedő szokások és szertartások sora, amelyek mind az élet szentségét és mélyebb értelmét fejezik ki.

Az életben megjelenített tudást a Belső Ösvény tanítói alkották meg jótéteményként, hogy az egész nép életének megvilágosult rendet adjanak, hogy hétköznapi cselekedetek során keresztül is mindenki át tudja élni a világ szentségét. Ez tükröződik a magyar népi hagyomány ősi szertartásosságában, amely kiterjedt a közösség és az egyén életének minden mozzanatára és tárgyára.

A tibeti mesterek is az ősi szkíta tudás letéteményesei

Bár magyar hagyományunk sok értékes eleme ma is meghatározza vagy legalábbis befolyásolja gondolkodásunkat és életünket, minden jel arra mutat, hogy a lényegi tanítások élő átadásának vonalai sajnos mára eltűntek. Napjainkban is léteznek azonban a világon bölcs tanítók, akik nemcsak őrzik a szkíta hagyomány vonalait, hanem a gyakorlatban is megvalósították annak legbelső lényegét. Ilyenek a tibeti mesterek, akik a magyar mellett szintén az ősi szkíta tudás letéteményesei."

forrás: /buddha-tar.hu/
kép: internet

"Közzétette a Hunyadiak archeogenetikai kutatásának új eredményeit a Magyarságkutató Intézek Facebook-oldalán. Korábban megírtuk: új kutatásokba kezdett a Magyarságkutató Intézet, melynek célja, hogy megállapítsák a Hunyadi-család, így Mátyás király származását. Ennek kapcsán Horvátországban feltárták Corvin János és fia, Corvin Kristóf csontvázait, és DNS-mintát is vettek belőlük.

A Magyarságkutató Intézet Facebook-oldalánközölte, megvannak a DNS-vizsgálat eredményei. Mint írják, a lepoglavai pálos kolostor főoltára előtti sírból vett csontmintákból a sikeres DNS kinyerése után a Magyarságkutató Intézet szakértői meghatározták az egyénekre jellemző Y-STR DNS profilt, ami a két mintában megegyezik.

Ez az eredmény a történeti adatokat megerősítve azt jelenti, hogy a genetikai adatok is az apa-fiú leszármazást mutatják. Tehát minden adat azt bizonyítja, hogy a sírokban valóban Mátyás király természetes fia és unokája, Corvin János és Corvin Kristóf nyugszik.

Hozzátették, ezzel meghatározásra került az a DNS (genetikai) profil, amivel a Hunyadiak valamennyi felmenőjét és leszármazóját azonosítani tudják.

Korábban megírtuk: érdekes, hogy egyelőre nem téma sem a román történészek között, sem a román médiában az a genetikai vizsgálat, amivel Hunyadi Mátyás származását próbálják beazonosítani Magyarországon. Azért is érthetetlen ez az érdektelenség, mert a hivatalos narratíva szerint Mátyás király továbbra is az egyik legnagyobb román király." szerintük..

forrás: Erdély.ma

"172 éve, 1849. február elsején, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének vigíliáján Zenta megadására szólították fel a magyarokat a szerbiai önkéntesekből és helyi szerbekből álló szerb csapatok, amelynek megtagadása után megindult az ostrom azon zászló alatt, amelyet a VMSZ öt évvel ezelőtt megszavazott Vajdaság tradicionális zászlajának.

Zenta eleste után  Trifkovics Aleksandar őrnagy, a szerb csapatok és a helyi szerbek egy része raboltak, pusztítottak és gyilkoltak a városban, a Szentháromság emlékmű köré gyűjtve a levágott áldozatok fejeit.

A  mészárlás  Zentán  két  hétig  tartott,  a  halálos  áldozatok  számát a történészek 2000-2800 fő  közé teszik. Aki bírt Magyarkanizsa, Szeged irányába menekült.  Sokakat  felakasztottak,  agyonvertek,  a  legtöbb  embert  csoportokban  az  alsóvárosi temető táján lévő, úgynevezett dézsma-magazinum mellé vezették ki, és ott lőtték le őket. A lakosok  egy  részét  arra  kényszeríttették,  hogy  fegyveres  felügyelet  mellett  a  megöltek  fejeit levágják,  és  hogy  a  levágott  fejekkel  a  Szentháromság  szobrot  díszítsék  fel. (Minő keresztényi cselekedet.. szerk.) Ezeken kívül folyamatosan napirenden voltak a súlyos botozások, a  minimális botütések   száma   50-60 volt,   aminek   következtében   sokan   megnyomorodtak.   Rengeteg asszonyt, leányt és leánygyermeket tömegesen megerőszakoltak. A vérfürdőben a magyarok oldalán lévő zsidókat sem kímélték, maga a zentai rabbi is áldozatul esett a terrornak.

A gyilkolásnak az sem vetett véget, hogy voltak kivételek ,s így egy helyi szerb földbirtokos, Vujic Sava , Zagorica Mojsije  jegyző, valamint a helyi pravoszláv pópa, Nikolic Aleksandar is kegyelemért esedezett (emellett mindhárman mentették, bújtatták és élelemmel ellátták a magyarokat.

A magyar hadsereg 1849. március 22-én foglalta vissza a várost. A háború előtt 15 ezer lelket számláló városban alig maradt életben 400 magyar lélek. A felszabadulás után Perczel Miklós, a magyar csapatok vezetője nem engedte, hogy a zentai vérengzés miatt felbőszült magyar csapatok a szerb lakosságon álljanak bosszút. Perczel vésztörvényszéket állíttatott fel, amely 47 zentai szerbet talált bűnösnek és halálra ítélt. A büntetést Zentán, május 22-én hajtották végre."

forrás: délhír.info

"1854-ben jelent meg Ipolyi Arnold Magyar Mythologia című szintézise, amelynek célja az ősmagyar hitvilág rekonstruálása volt.

Ha nem is válthatta valóra egészen a hozzá fűzött romantikus reményeket, viszont kirobbantotta az egyik legnagyobb irodalmú vitát, a néprajztudomány történetében, az mindenképp elmondható róla, hogy nagyon gazdag gyűjteménye a régi magyar hitrendszer-mozaikoknak. Az Ipolyi által felvetett kérdés – keleti vagy nyugati alapozottságú a magyar mitológia – kutatások hosszú sorát indította el egészen a 20. század közepéig ívelően. Róheim Géza, Diószegi Vilmos és Pócs Éva jelentős súllyal bíró kutatásokat végeztek ezen a területen.

A korabeli Európán a népek nemzeti öntudatra ébredésével, valamint a kelta Osszián, a német Niebelung-énekek, az óizlandi germán Edda, a finn Kalevala őseposzok felfedezésével egy időben végigsöpört az az elgondolás, mi szerint minden népnek volt ősi eposza és saját mitológiája, legfeljebb a történelem során elveszett, szorgalmas kutatással az ősi írásokban és a szájhagyományban élő töredékekben azonban fellelhető. Hogy mennyire fontosnak ítélte a tudós és irodalmi közvélemény az ősvallás-rekonstrukciót, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Kisfaludy Társaság mitológiapályázatára szokatlanul nagy számban (hét) jelentkeztek. Ez a felhívás sarkallta Ipolyit is könyve megírására.

 Ipolyi Arnold

Mit lehet a régi bel- s külföldi krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely fenmaradt babonás erkölcsökből, s végre a nyelvben találtató nyomokból, a pogány magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat vagy hihetőt kivonni? Mi vala hitök a világ eredetéről és leendő végéről, a lélekről, különösen a lélek szabadságáról, s a halálon túli állapotjáról? Voltak-e elődeinknek több isteneik, vagy egyéb felsőbb lényeik, név szerint mikori s mely eredetű és jelentésű fogalmak az Úr, Őr, Ördöng, Ármány, Manó, Óriás, Boszorkány, Fene, Garaboncás, Lidérc stb. s mily viszonyban gondoltattak ezek a legfőbb lénynyel? Honnan származhatott maiglan a néphitben fenlévő „magyarok istene” kitétel? - sorjáztak az eligazító kérdések ennél háromszor terjedelmesebben, olyan részletességgel, hogy felszentelés előtt álló római katolikus kispap, Ipolyi, meg is riad tőle, nem mer pályázni.

A magyar ősvallás kérdésköre viszont már korábban is foglalkoztatta, az 1846-os pályázati kiírás pedig újabb lendületet ad. Nyolcévi megfeszített munka után (az országos szájhagyomány, a régészeti és az írott dokumentumok, a külföldi párhuzamok felkutatása), 1854-ben megjelenhet végre a Magyar Mythologia. A 18 fejezetből álló mű átlátható rendszerezésben közelíti meg a témaköröket: istenek, szellemek, ördög, boszorkányok, tündérek, varázslat, szertartások, szent helyek, lélek, teremtés, halál utáni lét, természeti elemek stb. Megtudhatjuk például, hogy manó szavunk a manicheizmusra vezethető vissza, amely eretnekséggel a pogány magyarokat is vádolták Szent Gellért idején; vagy hogy milyen pogány vallási tudatról, rítusokról tanúskodnak Tűzhalom (pogány áldozati hely), Tündérvár (mondák szerint tündérek lakják), Balánbánya (balán-bálán-bálvány) helyneveink – számos etimológiai fejtegetés azonban később vakvágánynak bizonyult.

Ipolyi igen sokféle forrásból merített, hatalmas, sokszínű anyagot elemezve ragadott tollat. Áttekintette krónikai történetirodalmunkat, okleveleket, nyelvemlékeket, sajátlag gyűjtött és kéziratokban olvasott regéket, mondákat, meséket, közmondásokat, tájszólásokat, jellegzetes kifejezéseket, felhasználta a magyar (Bonfini, Otrokócsi Foris Ferenc, Kállay Ferenc stb.) és külföldi „mitológiai irodalmat”, etimológiai ismereteit, s figyelembe vette nem csak a magyarság, hanem a magyarsággal érintkező nemzetiségek szóbeli közléseit, szokásait, néphagyományát, és ami még újszerűnek bizonyult: a tárgyi emlékeket is. Ez a sokrétű munka, gazdag forrásgyűjtemény adja időtálló, megkérdőjelezhetetlen értékét a kiadványnak, ha az különben több szinten is támadható.

Rögtön a megjelenése utáni évben számos kritika is érte, a legsúlyosabb bírálat Csengery Antal részéről, aki Ipolyi könyvét akadémiai székfoglalója kritikai tárgyául választotta, és több tanulmányban kíméletlenül rótta fel hiányosságait, tévedéseit. Az egykori vita újraértékelői több ponton igazat adtak Csengerynek, aki először is elhamarkodottnak ítélte a megírást, másodszor hibásnak nevezte az ősmonoteizmus-elképzelést, harmadszor a forráskritika gyarlóságát vetette a szerző szemére. Vitájuk talán túlzás nélkül az egyik legélénkebbnek mondható a magyar néprajz történetében.

Nem mellékes az sem, hogy a művet megjelenésekor már más világ vette körül, mint 1846-os fogantatásakor, és bár a honfoglalás honvisszafoglalás ezeredik évfordulóján egy pillanatra fellobban a „tiszta magyar mythologia”, a „nemzet őskátéja” iránti igény (ekkor adják ki Kandra Kabos Magyar Mythologiáját, amelyet viszont már szóra is alig méltat a kritika), fokozatosan háttérbe szorult Ipolyi Arnold, a későbbi nagyváradi püspök hatszáz oldalt kitevő szintézise, amelynek értéke azonban nem csökkent, sőt megkerülhetetlenné vált a kutatók számára, de érdekes olvasmányként ajánlható minden olvasónak."

Zsigmond Júlia

forrás: maszol.ro