A magyar birodalom I. nagy Lajos uralma idején kép: internet

Történelmi dezinformáció és tudatos materialista gondolkodásbéli torzítás hogy a középkori Magyar birodalomnak nem volt egy időben három tengere.

I. nagy Lajos magyar király uralkodása (1342-1382) a magyar birodalom késő középkori teljes pompájában való virágzásának az ideje.

Első..

Állítás: "Az igazság az, hogy a Lengyel Királyság és a Magyar Királyság csak perszonálunióban állt egymással, ez pedig azt jelentette, hogy csak a király személye kötötte össze őket, Lengyelország nem vált Magyarország részévé, ráadásul a lengyeleknek ekkor nem is volt tengerpartjuk, hiszen az Balti-tengertől a Német Lovagrend állama vágta el őket."

Vélemény: Mai modern gondolkodásmód szerint perszonálunió volt, tehát két önálló állam áll kapcsolatban melyeket csak a király személye köt össze.

Korabeli és empirikus gondolkodásmód szerint mind a magyar állam mind a lengyel állam természetszerűleg és jogilag határait a teljes birodalom kiterjedéséig tekinthette a magáénak, ha figyelembe vesszük, hogy az állam létezését elsősorban a legitim király által tudjuk meghatározni. Amennyiben a király maga az állam, akkor a király által birtokolt területek bár egymástól különálltak és függetlenek voltak, de a király személye mindezt összefogta.  Helyesebben úgy mondhatnánk, hogy nem elsősorban a magyar állam terjesztette ki a hatalmát a balti tenger határáig, hanem a magyar államnak, mint központi államnak királya szerzet magának, vagyis hatalmának további területeket (államokat).  

Magyarország I. nagy Lajos korában kép: internet

Tehát a két szövetséges állam bár önálló volt mégis egy egységnek tekinthető ebben a korban legalábbis szövetségüket tekintve a király által. Na de ebben az időben Lengyelországnak nem volt tengere, amely minket nem igazán kell, hogy érdekeljen. Egyfelől azért mert az a meghatározás hogy „Magyarország határait három tenger mosta”, nem kell, hogy fizikálisan is valójában így kelljen annak lennie. Ez egy történelmi metafora, itt a magyar állam, vagyis a magyar birodalom méretbeli, de legfőképpen hatalmi méreteit jellemzi. Ahhoz hogy mi azt mondhassuk, hogy Magyarország határait három tenger mosta, ezt nem kell alapvetően szó szerint értenünk, itt egy hatalmi struktúrát, és világnézeti, hatalmi képet kell alapvetően alatta érteni.

Második..

Állítás: "A Fekete-tenger felé Moldva jelentette a kijáratot, a terület egy ideig Lajos királyunk hűbérese volt." Emiatt nem tekintik ezt is vagy csak félig-meddig magyar tengeri kijáratnak.

Vélemény: A korabeli (de sokszor a maiban is) gondolkodásmódban a hűbéres függés elég volt ahhoz, hogy egy területet az adott uralkodó állam szerves részének tartsa még akkor is, ha az adott hűbérállamot nem tagozta teljesen a saját országába. Tehát a keleti tengeri kijárat adott volt a korszakban.

Harmadik..

Vélemény: Az Adriai-tengeri kijárat az egyetlen és természetes tengerpartja Magyarországnak, amelybe nem kötöttek bele. Még..

Na de a lényeg, csak hogy azért mégis csak legyen meg az a három tenger, ha már a lengyelországiba, vagyis a Balti-tengerbe belekötöttek annyian., és sokan csak kettőre szeretnék azt redukálni, de ha tehetnék mindet letagadnák.

Negyedik, mint a valós harmadik..

Az 1348-as év

Bár rövid ideig, de 1348-ban körülbelül egy évig a Nápolyi királyság és Szicília is Lajos uralkodása alá került így az egyébként negyedik tengerünk is megvan, de ha nagyon szőrös szívűek vagyunk, mondjuk azt, hogy a tényleges harmadik tenger nem a Balti- hanem maga a Tirrén-tenger, mellyel fizikálisan is megvan a harmadik tenger, eszmei szempontból bizony ez már a negyediknek számít.

A történetét mindennek nem fogjuk most részletezni, csak a száraz tényekre koncentráltunk. Egy kattintással mindenki utána olvashat I. (nagy) Lajos királyunk történetének.

Végkövetkeztetésként kimondhatjuk, hogy bár eszmei síkon négy tenger is mosta királyunk birodalmának határait, ténylegesen és fizikálisan három tengere volt a Magyar államnak. Tehát mind a száraz, mind az eszmei gondolatmenet visszaigazolja a három tenger valóságát.

Még ha rövid ideig is volt ennyi tengere a magyar uralkodónak, mely nem von le birodalmunk és őseink nagyságából egy cseppet sem, mert hát ennek a kornak egy kiemelkedő mutatója lett a „három tenger” kifejezés, de sem minket, sem országunkat nem ezek tettek naggyá. Ha nem is lett volna tenger az ország határainál, a birodalom ténye és nagysága a nélkül is adott volt. 

K. Gyécső

"A besenyők európai megjelenésével szinte egyidejűleg számolhatunk egyes besenyő csoportoknak a Kárpát-medencébe költözésével. Természetesen jelen iratban nem vállalkozhatunk arra, hogy kiderítsük, miszerint a Krisztus születése körül érkezett szarmata-jazig telepesekkel együtt érkeztek-e besenyők is Európa közepére, annyi azonban bizonyos, hogy a jászok és alánok őshazája a besenyőkével közös volt. Valószínű viszont, hogy a VIII. században már élnek nagyobb számban besenyők a mai Magyarország területén.

A régészek nagyobb része ugyanis a VIII. századra teszi azon Nagyszentmiklós határában megtalált kincslelet készítésének korát, amelynek edényein föltalálhatók többek között a Besenyő, Kenéz, Gyula és Csobánc nevek. (A leletet Németh Gyula is egyértelműen besenyőnek mondja.) Nyesztor krónikája a besenyők Kijev környéki megjelenését a fehér és fekete magyarok érkezése közé teszi. Mivel mind a fehér, mind a fekete magyarok végállomása a Kárpát-medence volt, csoda is lenne, ha a köztük levő besenyőknek egy csoportja sem költözött volna be a fekete magyarok előtt.

A besenyők betelepüléséről szóló magyar írásos adatok a magyar honvisszafoglalás ideje utánra vonatkoznak. Tonuzóba népe, amelynek központi szállása a Tisza-parton, az abádi rév mellett volt, valószínűleg akkor települt az országba, amikor Taksony fejedelem 950 körül besenyő fejedelmi házból való lányt vett feleségül.

Fia, Örkönd  István egyik leghűségesebb főembere lett. Tőle ered a Tomaj nemzetség, amely tudomásunk szerint máig fönnmaradt (Anonymus: Gesta Hungarorum). A besenyők betelepülését innen kezdve jószerivel csak településtörténeti adatok alapján követhetjük nyomon. Ennek rekonstrukciója azért is nagyon bizonytalan, mert az adatok modern feldolgozói a besenyők a priori törökségéből indultak ki, ezért minden magyarul értelmesen hangzó helynevet eleve kizártak a szóbajöhető besenyő települések sorából. Nem véletlen, hogy míg krónikáink és hagyományunk nagyszámú besenyő betelepülőről vallanak, addig Kniezsa István és a többi adatfeldolgozó kisszámú és szórványos betelepülésre következtet. Nem csoda, hiszen ők kevés kivételtől eltekintve csak a Besenyő és Tolmács illetve a többi besenyő törzs nevére utaló helyneveket azonosították be besenyőként. (Ez olyasmi, mint ha valaki csak a -megyer, -nyék stb. neveket azonosítaná be magyarként!)

Mi már tudjuk, hogy a besenyők közel magyarul beszéltek, így nagyon sok magyarként azonosított település lehetett valójában besenyő. Tehát egyáltalán nincs kizárva, hogy a hagyomány igazat mond a nagyszámú besenyő betelepülőről.

Abu Hamid al Garnáti arab utazó is például (aki 1150-1153 között Magyarországon tartózkodott), a magyarországi nemzetiségek között még a XII. század közepén is első helyre teszi a besenyőket: "Az országban ezerszámra élnek besenyők, de rajtuk kívül horezmiek is...". (Tehát a szlávok számaránya, amely szinte a nullával egyenlő csak ezek után következik, akiket az utazó itt meg sem említ!) A vitatott hitelű, bár sosem cáfolt Kassai Kódex is lépten-nyomon besenyő mágusok elleni inkvizíciós eljárásokról számol be a XIII. századból [10], ami szintén a besenyők viszonylagosan magas számarányáról árulkodik. A magyarországi besenyő telepek elhelyezkedéséről a bizonytalan helynévanyagon kívül a magyar krónikák, egyházi okiratok, de a józan logika is árulkodnak.

A besenyők vitézségének híre úgy nyugaton, mint keleten rettegett volt, ugyanakkor a magyar társadalomba mégiscsak csatlakozott népként illeszkedtek, így csoda lenne, ha a kora Árpádok idején a magyar határ őrizetét nem elsősorban ők látták volna el. Nem véletlen, hogy egyidőben Bizánc is szinte kizárólag besenyő határőrökkel védi magát. Tehát a besenyő telepek tekintélyes részét Magyarország határa mentén kell keresnünk. (Természetesen nem kizárólag besenyő törzsnevek alapján, hanem akár az eddig biztosan magyarnak tartott helynevek között is. Persze sok, eleddig töröknek tartott helynévről is kiderülhet a jövőben, hogy azok voltaképpen magyar nevek; hiszen az eddig látottak tükrében a magyart legalább annyira tarthatjuk ősi kultúrnyelvnek, mint a törököt. Még sok kölcsönszóról derülhet ki, hogy nem a törökből került a magyarba, hanem a magyar-szkítából a törökbe.) Sopron, Moson, Győr, sőt Pozsony vármegyei helynevek mindenesetre azt látszanak igazolni, hogy ott nagy tömegben települtek meg besenyők, s erről Anonymus is szól.

Dél-Erdélyben szintén nagyszámú besenyő telepítésnek vannak nyomai. Jelentős besenyő határőrcsoport olvadt a később rájuk telepedett székelységbe is az Olt vidékén, erről árulkodik a déli székelység egyik ágának Besenyő neve, és az Olt-vidéki Besenyők pataka ill. Besenyő falu is. A Vöröstoronyi-szorostól nyugatra eső terület egykor a Besenyők erdeje nevet viselte. Elképzelhető az is, hogy Szörény vármegye névadói is besenyők voltak, se név kapcsolatban állhat a bizánciak által lejegyzett "Tzour" törzsnévvel. Mint ahogyan az sincs kizárva, hogy Bosznia is az odatelepített besenyő határőrökről kapta nevét. De nemcsak a határvidékeken, hanem az ország belsejében is voltak jelentős besenyő tömbök, sőt etnikai tudatukat éppen a határoktól távoleső Fejér vármegyében őrizték meg legtovább. Ez erősen arra mutat, hogy a magyarországi besenyők számaránya nagyon magas kellett, hogy legyen, ha még az ország belsejében is ekkora tömbjeik voltak. A két legjelentősebb tömb a Közép-Tisza vidékén (Tonuzóba szállásterülete), illetve a dunántúli Sárvíz partján, mind Fejér, mind Tolna megyében egészen a Duna-menti Sárközig. (Érdekes, hogy ezek mind víz melletti helyek, s ezeken kívül is több ilyent is ismerünk, pl. a Fertő-tó, Nyitra és Garam vidékein is. Lehet, hogy mégis igaz a besenyő név "halevő" értelmezése?) Az egyházi iratok Veszprémben is kiterjedt besenyő tömbről tanúskodnak. A kimondottan Besenyő nevű falvak elhelyezkedését nem is érdemes különösebben vizsgálni, azok szétszórtan az ország számos vidékén föllelhetők az Olt és Feketeügy vidékétől Fogarason, Torontálon, Temesen, Beszterce-Naszódon, Biharon, Szabolcson, Borsodon, Hevesen, Bács-Bodrogon, Fejéren, Somogyon, Zalán, Vason, Barson, Nyitrán és Sopronon át a Lajta vidékéig. (Kniezsa már a Olt vidéki besenyő telepet letagadja, pedig az ott fekvő Besenyő faluról és Besenyők patakáról Orbán Balázs is beszámol.)

A Besenyő nevű települések rendszerint magyar etimológiájú települések között helyezkednek el. Ez Kniezsa István szerint azt bizonyítja, hogy a besenyők csak szórványokban voltak jelen az országban. Szerintünk viszont sokkal inkább amellett tanúskodik, hogy a besenyők magyar nyelvűek voltak. Csupán szórványban élő besenyők nem állíthattak volna ki külön besenyő segédcsapatokat háborús időkben úgy, ahogy arról krónikáink megemlékeznek (lásd alább). Egyébként az Olt vidéki Besenyő nevű falu is besenyő tömbhöz tartozott, tehát a név nem feltétlenül utal szórványra. Másrészről kimondottan tudjuk, hogy a Sárvíz bal partján végig egy nagy besenyő tömb húzódott (s húzódik ma is). Tehát ha az ország közepén voltak besenyő tömbök, akkor körben a határok mentén annál inkább kellett, hogy legyenek.

A Sárvíz balpartján Fejérben a következő besenyő települések szerepelnek a korai oklevelekben: Töbörcsök, Cece, Alap, Zedereg, Hard, Sárbogárd; majd Tolnában egészen a Sárközig Dorog, Kajdacs, Középfalu, Varsád, Kaptár, Hodos, Belc, Báta. Későbbi adatok a Sárvíz jobb partján is említenek besenyő településeket. A levéltári adatok persze általában a jéghegy csúcsát jelentik, tehát valószínű, hogy a konkrét adatokhoz képest jóval több besenyő falu volt ezen a környéken. Már említettük, hogy Töbörcsök név lényegében azonos a Dnyeszter-parti Csöbörcsökével, amely a csángók egyik nagy központja volt. Sárbogárd lehet, hogy magának a Sárvíznek nevével azonos jelentésű, mert lehet, hogy a bogárd víznév, ugyanis a turáni őshazában 520 körül Abarország egy határfolyója Bagard nevű volt Mari Amu manicheus térítő útinaplója szerint. Kajdacsnak talán a Kajdony vezérnévhez van köze (régies kicsinyítő képzővel). A Tisza-parti Abád térségében szintén jelentős besenyő tömb helyezkedett el, sőt itt volt Tonuzóba székhelye is. Utódainak, a Tomaj nemzetség tagjainak fő birtokai is itt voltak: Abád, Tomajmonostora, Besenyőtelek, Pálitelek, Szentimre, Szentjakab, Sarud. Ezektől nem messze az Eger patak völgyében is jelentős besenyő telepek voltak: Besenyő, Bogorbesenyő, Becsenekfölde, Szihalom, ez utóbbi határában Besenyők kútja és Besenyők sírjai nevű határrészek. Az országban még számtalan helyen maradtak fönn besenyőkre utaló elnevezések a XI. századból.

A zasty bencés apátság 1067-es alapítólevelében például a határjárás jelzőpontjai mutatják, hogy a kolostornak adományozott falvak környéke már előbb a besenyők egy nagyobb szállása volt [10]. A határjelölés szerint a környéken magányos és tömeges besenyő sírok voltak: "tumulus Baranka, tumulus Bojtyn ... acervus Bessy et Basi ... sepulturae Bissenorum". A bakonybéli bencés apátság 1086-os határjárásánál is teljesen hasonló a helyzet: "Sepulcrum Velen, sepulcrum Tati, sepulcrum Qukar", mely besenyő sírok elég nagy területen vannak szétszórva, és egyben azt is jelzi az okirat, hogy a legtöbb sír "statua lepidea" - kőszobrokkal volt díszítve, sőt a Dinna sír kőoszlopokkal volt bekerítve. A somogyi Zselicség a maga tíz falujával is egy nagyobb besenyő telep volt már legalább Szent László kora óta, amikor is háromszáz telke után háromszáz kövér sertést és hatvan kecskebőrt tartozott leadni a Szent Márton apátságnak (Pannonhalma). A XIII. századból a felsoroltakon kívül még más területekről is vannak besenyő telepekre vonatkozó adatok (lásd lentebb). Persze a legtöbb besenyő tömbről és szórványról nem igazán tudjuk, hogy pontosan mikori telepítések. Például Tonuzóba Abád környéki szállásáról tudjuk, hogy a beköltözés valamikor a X. század közepén ment végbe. Külhoni besenyő csoportok X. század utáni betelepülésére vonatkozó konkrét adattal viszont csak nagyon kevéssel rendelkezünk. Ilyen például az az eset, ami Szent István kis legendájában maradt fönn: "Hatvan férfi a besenyők közül ... minden felszerelésével, nevezetesen rengeteg arannyal-ezüsttel és az ékességek sokféle fajtájával megrakott szekereken elhagyva a bolgárok vidékét, Pannónia határai felé közeledett." (Kurcz Ágnes fordítása.) Egy másik ilyen eset akkor történt, amikor 1071-ben az akkor bizánci kézen levő Nándorfehérvár felől besenyők törtek a Szerémségbe. Salamon király és Géza herceg válaszul megostromolták Nándorfehérvárt. A Képes Krónika szerint a Sopron megyeiek Ján nevű ispánja a támadó besenyők nagy részét fogságba hajtotta.

A következő dokumentált eset már nagyobb arányú, de korántsem tömeges betelepülésről tanúskodik. A bizánci birodalomban élő besenyők utoljára 1122-ben lázadtak föl a bizánciak ellen, akik Herrhoé mellett végzetes csapást mértek rájuk. A csatavesztést követő exodusról a magyar krónikák is tudósítanak. A bizánci területen élő besenyők közül sokan menekültek II. István király (1116-1131) udvarába. A Képes Krónika a következőket írja: "Abban az időben István király a kelleténél jobban szerette a kunokat; a király mellett tartózkodott Tatár nevű fejedelmük, aki a császár öldöklése elől kevesedmagával menekült a királyhoz. A király azután vérhasba esett. A kunok pedig, akik a király kedvezése folytán hozzászoktak a gonoszságokhoz, ekkor is javában dühöngtek a magyarok ellen. Amikor a magyar parasztok megtudták, hogy a király halálán van, megölték a kunokat, akik javaikat ragadozták. Tatár kun fejedelem elpanaszolta a királynak, hogy megölték embereit." (Geréb László fordítása.)

A magyar krónika kunokat említ, de az időpont miatt az említett "császár öldöklése" csakis a herrhoéi csata utáni leszámolás lehet, amelynek besenyők voltak a szenvedő alanyai. (A régi magyar terminológia egyébként is elég szabadosan kezeli a "kun" fogalmát, azt szinte válogatás nélkül alkalmazva rokonnépeinkre. Anonymus például a honfoglalás idejéből emlékezik meg mind etelközi, mind eredendően Kárpát-medencei kunokról, akik a szűkebb értelemben vett kumánok nyilvánvalóan nem lehettek.) Tehát a szóbanforgó "kunok" valójában besenyők. A krónika elmondja még, hogy a király betegágyát körülvevő panaszkodó "kunokat" azzal vigasztalta, hogy ha felgyógyul, minden egyes "kun" haláláért tíz magyart fog megöletni. A "kunok" a krónika szerint hálájuk jeléül annyira elkezdték ölelgetni-csókolgatni, hogy végül halálra ölelgették a nagybeteg királyt. Eszerint II. István fő bizalmi emberei besenyők voltak, ami magyar király udvarában valószínűleg akkor fordult először és utoljára elő.

Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy abban az időben az ország lakosságához képest számottevő mennyiségű besenyő települt volna az országba, a krónika kifejezetten kisszámú betelepülőt említ. Ami viszont mindenképpen jelentős volt a betelepülésben, az az, hogy nagynevű vezérek és jól képzett, harcedzett hadak érkeztek az országba, amelyek egyrészt a központi hatalmat erősítették, másrészt a korábban betelepült besenyők addigra elhalványult etnikai tudatát mintegy fölrázták. Tehát a besenyő öntudat érdekei egybeestek a királyi hatalom érdekeivel, s mindkettő szembenállt az erős királyi hatalmat kevéssé szívelő nemesség érdekeivel. A nemesek a lakosságot könnyen tudták az újonnan érkezettek ellen hangolni, ugyanakkor a besenyők is könnyebben mertek rajtaütni a király ellenségeinek birtokain. Nem véletlen hát, hogy a krónika a magyarok és besenyők közti konfliktusról számol be, mint ahogy az sem, hogy ebben a konfliktusban a király egyértelműen a besenyők pártját fogja.

A felsoroltakon kívül nem állnak rendelkezésünkre további olyan közvetlen adatok, amelyek egyértelműen besenyők Magyarországra költözéséről vallanának. Van még néhány további adatunk a Magyarországon élő besenyők különböző viselt dolgairól egészen a XIV. század közepéig, de nem igazán sok; egy-két csata emléke és néhány adománylevél illetve inkvizíciós perirat. Ezekről is illik néhány szót szólnunk. A besenyők a magyaroknál lényegesen tovább őrizték meg a szkíta harcmodort, félelmetes nyilaikat minden ellenség rettegte még a XII. században is; s a XIV. század közepéig adtak királyi elit íjászcsapatokat. Ennek ellenére a Képes Krónikában fönnmaradt csekély számú adat még arról sem nyújt felvilágosítást, hogy a besenyők egy-egy alkalommal milyen haditettet hajtottak végre, vagy melyik győzelem mennyiben múlt rajtuk. A krónika írója minden jel szerint olyan másodlagos szereplőknek tekintette a besenyőket, akiknek viselt dolgait nem érdemes kiemelni vagy összegyűjteni. A mi mostani célunk viszont éppen ez; lássuk hát a szóbanforgó adatokat: III. Henrik 1051-ben haddal támadta meg Magyarországot, a krónika szerint ekkor a magyarok felégették a vidéket a németek előtt, minden eleséget elszállítottak vagy elpusztítottak, "ezenfelül a magyarok és besenyők éjszakáról éjszakára kegyetlenül zaklatták, mérgezett nyilakkal öldösték őket, sátraik közé pányvát hánytak és így sokat elragadtak azok közül, akik valami szolgálatban jártak." A további adatok még kimondottan negatív színben is tüntetik fel a besenyőket (a székelyekkel együtt). Az 1116. évi olsavai csatával kapcsolatban a Képes Krónika következőket írja: "A hitvány besenyők és székelyek sebesülés nélkül futottak a király táboráig." Vagy az 1146. évi Lajta menti csatával kapcsolatban: "A gaz besenyők és hitvány székelyek, akik a szokásnak megfelelően a magyarok hadrendje előtt haladtak, valamennyien egyképp futottak el, mint juhok a farkasok elől."

A krónikaírónak a jelek szerint nem sok fogalma lehetett a szkíta harcmodorról, a szövegből elsősorban az derül ki, hogy az író nem kifejezetten szimpatizált a székelyekkel és a besenyőkkel. Cosmas cseh krónikás ugyanerről az esetről például kifejezetten azt jegyzi meg, hogy a besenyő-székely elővédek vitézül hajtották végre feladatukat, és nem gyávaság, hanem ügyesség volt az, hogy sértetlenül térhettek vissza a derékhadhoz. A szóbanforgó "hitvány megfutamodás" valójában ugyanaz a harcmodor volt, amellyel a párthusok két alkalommal is megsemmisítették a római hadsereget, amellyel Atilla Európa nagy részét elfoglalta, vagy amellyel az avarok és magyarok évszázadokon át rettegtették Nyugat-Európát. Ebből is láthatjuk, hogy az ellenséges oldalon álló szemlélő a magyar krónikásokhoz képest sokkal jobban méri föl a besenyők katonai szerepének jelentőségét, éppen úgy, ahogy Bíborbanszületett Konstantinosz vagy Al Maszúdi kiemelték a besenyők vitézségét a többi szkíta népek között. Nem véletlen, hogy Konstantinosz császár művében a besenyőkkel többet foglalkozik, mint a többi kelet-európai néppel együttvéve. De magából a Képes Krónikából is tudjuk, hogy II. István idején Magyarországon a besenyők voltak a királyi hatalom fő támaszai, nem jelenthettek tehát olyan "hitvány" haderőt, mint amilyet ugyanez a krónika más helyen sugall.

Már az 1241-es mongol invázió idejéről sem írnak krónikáink semmit sem az önálló besenyő íjászcsapatok szerepével kapcsolatban. De mindenképpen besenyő vonatkozású dolog, hogy ezidőben Tonuzóba utóda, Tomaj Dénes volt a nádorispán. Muhinál ő vezette a magyar hadakat is. Ha élt még a családi hagyomány, akkor biztosan nem csak magyar, de besenyő düh is égett szívében azon altáji martalócokkal szemben, akiknek ősei hétszáz évvel korábban egyszer már elűzték a besenyőket, jászokat és magyarokat otthonukból, a Kaspi - Aral vidéki hazából.

A tatárjárás után aztán még inkább csökken a magyarországi besenyők katonai szerepe, hiszen a frissen Magyarországra költözött jászok és kunok is ugyanazt a harcmodort képviselik. IV. László király idejében a hazai testvérnépek közül már egyértelműen a kunok dominálnak, a besenyő íjászok a királyi seregben egyre inkább csak kuriózumot jelentenek. A magyarországi besenyők mindennapi életéről és jogviszonyairól is maradt fönn néhány adat egyházi oklevelekben és periratokban. Ezek is feltétlenül arra mutatnak, hogy a besenyők elsősorban nem szórványban éltek az országban, hanem jelentős tömböket is alkottak, sőt a polgári életben vitt szerepük is legalább akkora volt, mint a katonai. A zasty, bakonybéli és szentmártoni (Pannonhalma) bencés apátság okleveleiből már említettünk besenyő vonatkozású adatokat. De ilyen adat az is, mikor Calanda veszprémi püspök 1208-ban a szentmártoniakkal folytat vitát arról, hogy a bakonyi besenyők kinek a joghatósága alá tartoznak [10]. Ez a vita még tíz év múlva is tart, amikor is a pápa elé kerül az ügy, ekkor már a bakonyi besenyők mint "erdei emberek" kerülnek említésre, akik megtagadják mindkét fél felé a dézsmaleadási kötelezettséget, és maguk emelnek inkább kápolnákat és templomokat, főképpen Szent László tiszteletére. A pápai levél - amely döntőbíraként a szekszárdi és a székudvari (Bátaszék) cisztercita apát, valamint a kalocsai érsek személyét jelöli meg - több ízben megemlékezik a besenyőkről mint "subulcus" makkoltató kondásokról, továbbá fölsorolja Fizgo, Kőrishegy és Thepey falvakat mint vitás birtokokat, ahol a szóbanforgó besenyők laknak. Ugyancsak vita tárgya a somogyi részekhez tartozó Dráva-Mura sarok, Varasd vármegye területe, ahol 1232-ben a besenyők bánja, Oguz száll szembe Bertalan veszprémi püspökkel egy Vezmech nevű faluért, amelyről a püspök azt állította, hogy Gizella királyné adta a veszprémi székesegyháznak, mire Oguz bán nemzetségéből származó népekkel bizonyítja igazát, és hozzátársulnak "a királynak Zalán innen és túl lakó összes szolgái". A besenyőkre jellemző foglalkozás volt a "makkoltatás" mellett az agarászat, halászat és hódászat is. A somogyi Hunfalván és a veszprémi Szentgálon élő besenyők mint agarászok "népe" szerepelnek a Kassai Kódex peranyagában; sőt Szentgálon királyi szolgálatban álltak és nemességet is kaptak. A besenyők halászati ősfoglalkozására mutat a garamvölgyi és szentbenedeki monostor adománylevele II. Istvántól, aki az udvarhelyi besenyők halászfaluját adományozza a bencéseknek, hogy a Nyitra, Tarmas és Sitona vizein halásszanak. A XIII. században keletkezett Kassai Kódex (Syngrapha Dominicana) egy sereg olyan inkvizíciós periratot tartalmaz (Liber Inquisitorum), amely fontos adatokat tartalmaz a besenyők életéről, régi vallásáról és ügyes-bajos dolgairól. A perek anyagát Fehér Mátyás Jenő domonkos szerzetes tette az olvasóközönség számára hozzáférhetővé [10].

Az anyagban feltűnően magas a besenyő mágusperek aránya, ami mindenképpen a magyarországi besenyők viszonylagosan magas számarányáról árulkodik. A jegyzőkönyvekben többek között a Mocha, Tanuz, Boksa, Badhur, Delko, Nuwes, Borkus, Marcel, Holdu, Bogomer, Arta mágusok nevei mint besenyő személynevek fordulnak elő; ugyanitt a már említett Szentgál, Fizgo, Kőrishegy, Thepey, Vezmech és Húnfalva településeken kívül még Forró és Lábatlan biztosan besenyő falvak. (Egy Sengur György nevű "Thepey"-i lakos neve egybecseng a Csíki Székely Krónikában szereplő azon Csángur Elek és Csángur Pál vezérek neveivel, akiknek népe az egyik szövegkörnyezetben csángó, egy másikban csángur, egy harmadikban pedig bessus. Csángur Pál apja egyébként Kab volt, se név párhuzama szintén föllelhető a Bakonyban: Kab-hegy.) Az iratokból kitűnik, hogy a besenyők jelentékeny számban foglalkoztak agarászattal és sertésmakkoltatással, sőt hogy ezek a foglalkozások jelzőikké is váltak, pl. "pecérek népe", "pecér jobbágyok", "makkoltatók falvai", "makkoltató kondások falva", "... a kápolnát a besenyők falvaiban, az ottani kondások pogány szertartásokra használják", stb.. A bakonyi besenyők a dokumentumokban több helyen "erdei emberek"-ként szerepelnek.

Mindezek alapján nem zárható ki, hogy a Bakony, sőt akár a Bakonytól a Zala folyóig terjedő területen élő népesség nagy része is besenyő volt a XIII. században. Ezt a szóbanforgó terület különböző részein előforduló Tomaj helynevek (Badacsonytomaj, Lesencetomaj, Cserszegtomaj ) is sugallják. A periratokban megjelenő mellékkörülményeken túl természetesen maguk a vádpontok is sokat elárulnak a XIII. századi besenyőkről, elsősorban vallásukról, hitvilágukról. Persze itt nem gondolhatunk általában a besenyőkre, hiszen ezidőtájt többségük már nyilván buzgó katolikus, ugyanakkor a vádlott mágusoknak is csak egy részük besenyő. Tehát a vádpontokból körvonalazódó régi hitvilág nagyrészt éppúgy a "többi" magyaroké is, nem csak a besenyőké. A régi hiten levőknek éppúgy voltak szentjeik, ünnepeik, mint a katolikusoknak; s ezek között Szent László, sőt Szűz Mária, ez utóbbi néha ,,Szent Bába" néven, például Arta besenyő mágusnő peranyagában. (Talán nem véletlen, hogy Moldvában szintén a csángó-besenyők között maradt fönn Babba Mária kultusza.) László Gyula kimutatta, hogy a magyar néphagyományban élő Szent László-kultusz elemei magánál Szent Lászlónál sokkal régebbiek, egészen az ősi szkíta korba nyúlnak vissza; ám e hagyomány később "megkeresztelkedett" és fő alakja Szent Lászlóval azonosult. A magyar katolikus hagyományon még ma is átüt Szent László lovas szerepe ("László királynak dicső lovasságát, Vajha csak ezt látnád!"), ami egy külhoni katolikus számára eléggé bizarrul hangozhat, s egyértelműen a szkíta világszemlélet továbbélését bizonyítja. Talán a besenyők által különösen tisztelt "lovas szentek" kultuszának Szent Lászlóhoz kötése is ugyanez a "megkeresztelt" hagyomány. Akárhogyan is, de a besenyők tisztelték Szent Lászlót, és a fizgói kápolnát is alighanem ők emelték a tiszteletére, amely előtt egy lovasszobor is állt. A régi hagyományok között szerepel még az új kenyér ünnepe augusztusban és a sólyomünnep karácsonykor (sőt a szöveg "a Jézus születésnapjára" eső sólyomünnepről írja, hogy népi neve Karasun).

A vádakban továbbá gyakran szerepel egy a besenyőkre jellemző "házassági elhálás" ("more bissenorum"), amely talán a besenyő ősvallásból (esetleg még a nesztoriánizmus előtti időből) maradt. fönn. Hogy a periratokban szereplő óhit nem volt teljesen elszigetelt jelenség, és legalábbis a besenyők között nem volt kihalófélben, arra a "pontifex maximus bissenorum" kifejezés is utal, amely címet 1252-ben Boksa mágus töltötte be. Az elnevezés mindenesetre sugallja, hogy az óhitet a besenyők nagy része a XIII. században még vallotta (de lehet, hogy a szöveg ezt csak a Bakony területén élő besenyőkre érti). A Magyarországon élő besenyőknek a XIV. század közepéig ugyanolyan szabadságjogaik és kiváltságaik voltak, mint a jászoknak és kunoknak megszakításokkal 1848-ig, illetve a székelyeknek 1876-77-ig, adó- és vámkedvezményeket is beleértve. A besenyők közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak, és a király hívására voltak kötelesek hadba szállni. Saját ispánságuk volt, ezt az intézményt Nagy Lajos szüntette meg 1352-ben. Az "összes besenyők ispánja" 1347-ben Besenyő Gergely volt, aki az időben Liptó vármegyében élt, de ősi birtokai Fejérben voltak. A besenyő ispánság megszüntetésével egyidejűleg a király a Fejér vármegyei nemes besenyőket fölvette az országos magyar rendek közé. Ettől kezdve már nincsenek független királyi besenyő íjászcsapatok, szerepüket teljesen a kunok és a jászok veszik át.

E sorok írója anyai ágon besenyő származású; ősei egykor Fejér és Tolna határvidékén, a Sárvíz partján (Sárszentmiklós, Alap) éltek. Az író e dolgozatot ősei iránt érzett tisztelete emlékművéül kívánta állítani. Szól némi hagyomány arról is, hogy az író apai őseinek faluja, Madocsa (ami neki is szülőfaluja) szintén besenyő eredetű volna. Erről azonban sajnos egyelőre semmilyen kézzelfogható dokumentum nem áll rendelkezésre. A madocsai nép zenéje, történelmi tettei, nyakassága és rátartisága valóban annyira elüt a környező falvakétól, mint amennyire a besenyők nyakasságukkal és vitézségükkel mindig is kitűntek a magyarok közül. Ám a község legrégibb élő családja éppen e sorok írójáé, s a besenyő eredetről nem szól családi hagyomány. Az író mindenesetre nagyon büszke lenne rá, ha kiderülne, hogy ősi faluja valóban besenyő eredetű, mert -a honfoglalás utáni betelepüléstől kezdve a legkésőbbi időkig -a besenyők számtalanszor kimutatták, hogy nem kevésbé hű fiai a magyar hazának, mint a többi magyarok.

Mindannak, amit jelen dolgozatban állítottunk és bizonyítani igyekeztünk, a legnagyobb részbeni summázata ez: a Kárpátok és a Don közti térségben a besenyők sokkal korábban jelentek meg, mint ahogy az a mai közfelfogásban szerepel; egyszersmind a besenyők ugyanitt sokkal tovább fönn is maradtak, mint ahogy azt a mai közhiedelem tartja. A besenyők (kangarok, csángurok, csángók) Moldvában már legalább a VII. század óta megvetették lábukat, s azóta is megszakítás nélkül ott élnek. És bár eredettudatuk elhalványult, azért nyelvük, kultúrájuk és zenéjük máig dacol a különböző sovinizmusok - tatár, török, orosz, oláh - beolvasztó törekvéseivel. A kelet-európai sztyeppék egykori félelmetes harcosainak kései utódai önazonosságukat ma már két fönnmaradt testvérnemzetük (a székely és a magyar) keretein belül lelik föl. Ezért is fölöttébb szükséges, hogy e testvérnemzetek, amelyek történelmi tudatukban őrzik a szilaj besenyők örökségét, kinyújtsák kezüket a Moldvában végveszélybe jutott besenyő ivadékok felé. Európa gazdagabb lehetne egy ezer év óta méltatlanul elfeledett társnemzetével. Nem szabad megengednünk, hogy szegényebb legyen vele."

forrás: internet
kép: internet (bese harcos 10. század)

folytatás

szerző: Menyhárt László

Az elmúlt 2000 év Szűz-Halak-tulajdonságai, -irányultságai a szerves kultúra letéteménye- seire, a ragozó nyelvű, íjfeszítő, a lósággal-jósággal különleges kapcsolatot ápoló Nyilas- (a keleti állatövben: Ló-) népekre, így a minimum az ókor óta e jegybe sorolt magyarságra nézve életveszélyeseknek bizonyultak. L. pl. a XX. sz. egyik legnagyobb filmrendezője, Huszárik Zoltán megdöbbentő és felejthetetlen filmkölteményét (az Elégiát) a lovak sorsáról, amely ma már minden, magára valamit is adó filmművészeti főiskolán tananyag. A 60-as évek közepén egy rejtett olvasata is volt ennek a páratlan remekműnek.

Előzménye, hogy Nagy László (1925-1978) sodró erejű verset írt Búcsúzik a lovacska (1963) címmel. Ebben az évezredekig leghűségesebb társunkat, a munkában, háborúban és békében szövetséges lovakat siratja el, akikről lemondott a kapitalista ipari forradalom, a mezőgazdaságot erőszakkal, megannyi személyes drámával államosító kommunista hatalom, végső soron a legjobb barátját (háttársát-hátaslovát) akarva-akaratlanul eláruló ember. (A lovakat kiszorították a gépek.) Ezt az árulást a magyarság a mai napig nem heverte ki és nem nézett szembe a következményeivel. Pedig végső soron csak a Lótól várhat Jót és segítséget. A monumentális vers Orosz Jánost (1932-2019) is egy maradandó értékű kép festésére ihlette. A domonyi parasztszülők gyermekének, Huszáriknak épp ez a kisfilm (a gyermekkorától kísértő, kérdező

Helbing Aranka (1898-1974): Sátáni kezek „pentagramma-szövetsége” a történelmi Magyarország körül, képeslap, 1933, Budapest

Bojár Sándor: Tüntetők a Parlament előtt, MTI-fotó, 1956. október 25., Budapest

1. Müller Magda (1937- ): Huszárik Zoltán filmrendező, fotó

Huszárik Zoltán: Elégia, rövidfilm, 1965; operatőr: Tóth János (1930-2019)

Tornyai János (1869-1936): Bús magyar sors, önéletrajz, olaj, vászon, 111 x 150 cm, 1908 (Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely; fotó: Schiller Alfréd)

Csontváry: Városka a domboldalon (részletek) – lófej, mely egyszersmind egy öreg ember bajusza, ill. a kép 180 fokos megfordításával egy hatalmas ló rajzolódik ki (a feje szembe nézetben jobb oldalt)

Csontváry: Városka a domboldalon (Városszalónak látképe), anilin jellegű, enyves porfesték, vászon vászonra kasírozva, 50 x 65 cm, 1902 k., j. n., restaurált (mgt.) – közölve Pap Gábor Az igazat mondd! (Két Hollós, 2015., Bp., 308-312. o.) c. könyvében

Városszalónak látképe a trianoni elrablása előtt, magyar képeslap, 1900 k.

lószemek szívfájdító, vádló tekintete) és másik páratlan remekműve, a Szindbád (1971) lett a legnagyobb tehertétele, egyszersmind a végzete. Úgy járt velük, mint Ottlik Géza (1912- 1990), a magyar intellektuális próza kiváló alkotója az Iskola a határon c. regényével. Legalább azonos szintű, huszáros folytatásukat vártuk tőle, készült is erre, de a létező szocializmus farkastörvénye, az irigy szakma és az alkohol felőrölte. (L. a korabeli mondást! A magyar értelmiség előtt két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik pedig járhatatlan. Ma sincs másként.) Látszólag jót akartak neki, amikor a mellesleg absztinens Csontváryt ajánlották. Az ő életét és művészi hitvallását, ill. a saját kálváriáját vitte filmre, elfogyasztva több forgatókönyvírót, s elveszítve a kiválasztott címszereplőt, Latinovits Zoltánt (1931-1976), a Szűz-jegyű, „összeférhetetlen” színészkirályt, aki nem bírta kivárni a halogatott forgatás megkezdését. Csontváry akkor egy Huszárik-szintű képíró filmköltőnek is megemészthetetlen falat volt, ő sem tudott mit kezdeni e páratlan tüneménnyel, hiszen mint mondotta: „…zabolátlan megalománia szükséges már ahhoz is, hogy valaki Csontváry akár egyetlen képének a közelébe merészkedjék az átélt megértés szándékával”. A barátom volt, segítettem is neki, amiben, amikor és ahogyan tudtam - akkor készítettük a Művészet folyóirat Csontváry-számát -, de amiket harminc évvel később a könyvemben megfogalmaztam, attól még nagyon messze voltam. A választható Csontváry-kutatás, -irodalom is, mely bizonyos dolgokat akkor még jelzésszinten sem vetett és vethetett föl nyilvánosan.

Az Elégia témája, valamint a Csontváry-film és -életút szempontjából nem érdektelen annak vizsgálata sem, hogy miként alakult a magyar küldetéstudat az utóbbi századokban. A XVI-XIX. sz.-i sorozatos csapások csupán módosították az emberiség fölemelését célzó szkíta-pártus-hun-székely-magyar küldetéstudatot, de alapjaiban nem változtatták meg. Bár a XVIII. sz.-i jozefinizmus példátlan részvétlenséggel fogott neki a magyarság megsemmisítéséhez, ezt a szerencsétlen helyzetet a nemzet még nem vette igazán komolyan. A trianoni nemzetgyilkossági kísérlet után azonban „minden másnál nyilvánvalóbbá válik, hogy a sátán a magyar nemzetet valamiért a legnagyobb ellenségének tekinti, s az is, hogy a sátán az Úr Jézusra emelt fegyverrel sújtott rá... - fejtette ki Kocsis István (1940- ) erdélyi író, a Magyar Szent Korona-tan kiváló ismerője. – világossá válik számunkra, hogy a magyar nemzet áldozat voltát csakis úgy foghatta föl, hogy az Úr Jézus helyett ez alkalommal őt feszítették keresztre… Küldetése ennyire leegyszerűsödött… Az, hogy Trianon [a Szovjetunió, majd az Európai Unió] a sátán műve, azt is jelenti, hogy nem szilárd alkotás… A sátán mint »Isten majma« sohasem fogja végérvényesen ráerőltetni akaratát a világra, melyet Isten teremtett és amelyre az Igazság, az Élő égi igazság felügyel”. Mivel Lucifer csupán a létesült világ élősködő, RáKoS tartozéka, joggal mondja neki a végtelen időtől tervező teremtő Isten: „Hah, pártos szellem! El előlem, el,/ Megsemmisíthetnélek, de nem teszem,/ Száműzve minden szellemkapcsolatból/ Küzdj a salak közt, gyűlölt idegen./ S rideg magányod fájó érzetében/ Gyötörjön a végtelen gondolat:/ Hogy hasztalan rázod porláncodat,/ Csatád hiú az Úrnak ellenében” (Az ember tragédiája). A SZTáLiNi birodalmi önkényuralmat kiszolgáló,

eSZTeLeN, nemzetidegen RáKoSi-rendszer Madách Imre (1823-1864) napúton zajló emberiség-költeményét népellenesnek nyilvánította és betiltotta).

Számomra a Tanuljunk demokráciát a Nyugattól!, Hagyatkozzunk a jótékony nyugati befektetőkre!, Zárkózzunk föl a művelt Nyugathoz! stb. alattomos, az erőfölénnyel visszaélő, valójában a gyarmatosítást, bérrabszolgaságot tartósító-leplező, az országot - a „nemzeti együttműködés” jelszavával - összeszerelő üzemmé lefokozó tanácsok számomra sohasem voltak véresen komolyan veendő és követendő irányelvek, hiszen Nyugat-Európán kívül is volt, van és lesz élet. „Onnan ide irányuló kölcsönzést vagy átvételt föltételezni… ugyanolyan képtelenség, mintha a magam egészséges és rendeltetésszerűen, a maga helyén és ott jól működő lábamat a szomszédom műlábából »vezetném le«, onnan származtatnám” – állapította meg szellemesen Pap.

A Timaioszban Szonchisz, az egyiptomi Szaisz város templomának papja is arra figyelmezteti a hét görög bölcs egyikét, Szolónt (Kr. e. 638 k.-558 k.), hogy a kultúrák peremén (tojáshéján) élő népek állapotából nem szabad az egyetemes műveltség legmagasabb, -magvasabb színvonalára következtetni. Ezért teljesen fölösleges pl. azon siránkozni, hogy a magyarság áldozatait, ingyen kegyelmeit, így Csontváry művészetét a Nyugat – a Gresham-törvényt érvényesítve - nem értékeli. Ez elsősorban nem a mi, hanem az ő bajuk, veszteségük és bizonyítványuk. A pápai kegyelt olasz szobrász és ötvösművész, „másodállásban” köztörvényes bűnöző, Benvenutu Cellini (1500-1571) panaszkodott, hogy amikor Franciaországban utazgatott, mindig sátorokban szállásolták el, mert egyszerűen nem voltak kőépületek. Nálunk három évszázaddal korábban már Csák Máté (1260 k.-1321) kiskirály trencséni vára és palotája is vízöblítéses vécével épült.

A vár 1512-ben Csontváry egyik fölmenője, a Felvidék nyugati részének leghatalmasabb birtokosa, Kosztka Miklós (?-1556) tulajdona lett. Mellesleg az európai múzeumok tele vannak olyan hihetetlenül magas színvonalú, sajátos formavilágú ötvösmunkákkal, amelyeknek ott semmilyen elő- és utóélete nincs, a Kárpát-medencében viszont van. (Vajon honnan, hogyan kerültek oda?) Ezért én az egy élet munkája-kutatásai nyomán megszületett Csontváry-könyvemmel mindenekelőtt inkább a saját népemhez, az újonnan megtalált képek „szörnyen eredeti” magyar alkotójához és - az ő életműve segítségével is - önmagamhoz szeretnék fölzárkózni.

A „művelt Nyugat” ide érdemleges kultúrát nem hozott, mert sohasem voltunk erre rászorulva, de annál többet lopott el tőlünk, és ez ügyben „Nyugaton a helyzet változatlan”. (Pl. a két lovat is rejtetten megjelenítő Városka a domboldalon c. Csontváry-kép helyszíne, Városszalónak a trianoni diktátumig a Magyar Királyságban Vas vármegye Felsőőri járásához tartozott. Ma Ausztria Burgenland tartományában van Stadtschlaining néven.) A „kompország”-szemlélet, az értékeink elhallgatása-lesajnálása-gyalázása azonban teljes erőbedobással folyik, mert „…ki egyszer rúgott a magyarba/ Szinte kedvet kap a rúgáshoz” - írta a Kelet-Nyugat között és önmagával is viaskodó Ady Endre (1877-1919) A hőkölés népe c. versében.

A műveletlen (Csontváryról nem tudó), költekező, züllött, elszegényedő nemesi életmódot folytató, állandó pénzzavarban vergődő Ady azt hitte, ő a világtörténelem egyik legnagyobb költője. A magyarság – Raffay Ernő (1948- ) történész alapos kutatásait leszámítva - mindmáig nem nézett szembe tisztességesen a mesterségesen táplált Ady-kultusszal: okaival, kiváltóival, haszonélvezőivel, a fönntartásában szerepet játszókkal s kiváltképp azok politikai céljaival. A politikailag analfabéta, szabadkőműves Ady a tősgyökeres magyar volta, fajszeretete és költészete ellenére sem vette észre, hogy a történelmi Magyarország szétdarabolására, a nemzet elsorvasztására törekvő - szellemükben és érdekeikben eredendően idegen – erők, hazaáruló titkos társaságok kegyelt balekjává, csahosává vált. Hiszékenységére mi sem jellemzőbb, mint az 1904-ben Nagyváradon megrendezett szabadkőműves vándorgyűlés elé írt Ars liberorum muratorum c. cikke, melyet a szerkesztő természetesen nem közölt: „…A magyar szabadkőmíveseket ma már csak az olcsó szamaritánusság lobogójával lehet együtt tartani. És sok csuha alatt gyönyörűséggel vernének a szívek, ha tudnák, hogy milyen komolyan nem békétlenkednek, nem izgatnak, és legfőképpen nem építenek az építők, és hogy a mégiscsak sok intellektussal rendelkező sereg, mennyire gyermeke a kis magyar társadalomnak! Hogy vigyáznak egy-egy páholyban, hogy véletlenül nagyon nagy ne legyen a zsidók numerusa! Úgynevezett kényes ügyekben pedig a legrendezettebben keresztény testvérnek, a róm. katolikusnak kell okvetlenül kirukkolnia…”

Ő messze nem rendelkezett olyan éles látással, mint Csontváry vagy később József Attila (1905-1937), aki ezt verselte: „Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.” A sámáni adottsággal született Ady azt hitte, hogy a magyarság ügyét szolgálja, miközben - politikai, világnézeti értelemben - „a halál rokona” is lett. Kóros idők és egy szociálisan végletesen torzult társadalom egészséges élet után áhítozó beteg dalnoka volt, aki ösztönösen valami tisztultabb, nemesebb világ után vágyódott. Arról persze nem csak ő tehetett, hogy az őt kihasználó és a tehetségével, tekintélyével visszaélő nemzetidegen irodalmi kalandorok, kufárok, mecénássá föltört liberális, szabadkőműves-pénzemberek társutasa is lett. Sokkal nagyobb a mulasztása és bűne kora torz (díszmagyarban, pénzen vásárolt bárói címekkel stb.) pompázó társadalmi elegyének, amelyben („A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben”) már nem munkált mélyen elkötelezett nemzeti azonosság- és küldetéstudat, a magas színvonalra érzékeny kulturális felelősség- és áldozatvállalás, hogy az átvitt értelemben és valóságosan is mélyről jött magyar kiválóságokat (lángelméket) s azt a szerves jellegű, egyszersmind közösségi tartalmú minőséget, amit képviseltek - osztálykülönbségekre való tekintet nélkül - támogassa. Az akkori műveletlen mágnás és dzsentri „elit” is, közömbösen engedelmeskedve a Gresham-törvénynek, lemondott róluk és - mint Csontváryt - hagyta őket elkallódni. (Csak 1907-ben 170 000 magyar vándorolt ki az országból.) Ezért nem lehet egyértelműen pálcát törni csupán azok fölött, akik a műveik létrehozása, kiadása stb. érdekében, elfogadva a „rossz pénzt”, a hónaljkereskedésből, uzsorakölcsönzésből hirtelen irdatlan nagy vagyonokat harácsoló, jövevény „disznófejű Nagyúraknál” kerestek alkalmilag vagy tartósan anyagi pártfogást és előmenetelt.

Fadrusz János Mátyás-szobrának avatása Kolozsvár főterén; mellékalakok: Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Báthori István és Szapolyai István, a híres Fekete sereg hadvezérei (a Fekete serege a mai NATO-hoz hasonló haderővel bírt), fotó, 1902. 10. 12. Az országos hírű ünnepségen a kor szinte valamennyi rangos személyisége megjelent.

A Mátyás-szobor gipszmodellje a párizsi világkiállításon, fotó, 1900

2013-ban nyílt meg a Budapesti Történeti Múzeumban A Királyi Palota - a kultúra vára (A Budavári Palota története 1686-tól napjainkig) c. állandó kiállítás, amikor állítólag ismét nemzeti kormányunk volt. Többek között helyreállították a hajdani Hunyadi-termet is, melynek közepén helyezték el Fadrusz János (1858-1903) Kolozsváron 1902-ben fölállított

köztéri Mátyás király-szobrának kicsinyített mását. A kiállított képekhez, tárgyakhoz mellékelt magyar-angol nyelvű tájékoztató ezt a nagyszerű emlékművet szemrebbenés nélkül a „szeparatista nacionalizmus ikonikus alkotásának” bélyegezte. E velejéig nemzetidegen „mantra” ráadásul szégyenletes történelmi butaság-hazugság, hiszen az 1900-as párizsi világkiállításon nagydíjjal jutalmazott szobrot 18 esztendővel a trianoni országrablás előtt leplezték le, amikor Kolozsvár az Osztrák-Magyar Monarchia, ill. annak önálló részeként a Magyar Királyság területén volt. „…Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között – írta a kiváló szobrász és hazafi, Fadrusz. - Ha a magyar ember szíve elborult és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőséges, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást [I. Mátyás (1443-1490) királyt], aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között.”

A magyarságtól országon kívül-belül minduntalan elkülönülő verebek (ez esetben múzeumi kurátorok) éppen ezt a nagyságot, fénykort szeretnék eltagadni a saját szánalmas kisszerűségük, rémisztő árnyéklényük, zavaros szenvedés-mitológiájuk fényezése végett. Az ő történelmük a Kárpát-medencében időben csak kb. Csontváry születésétől kötődik szorosabban a miénkhez, s ezért sem érdekeltek a jóval korábbi, egyszersmind valóban hiteles múltunk föltárásában és tudományos igényű közhírré tételében.

A kisebbrendűségi tudat gerjesztésének-tartósításának az egyik fellegvára immár 170 éve a Magyartalanító Tudománytalan Akadémia, a zömmel a mindenkori birodalmi és pártérdekek előtti hajlongástól elgörbült gerincűek gyülekezete. „A magyar embernek évszázadnyi időbe tellett, amíg a lovaglástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtartást” – képzeleg gyűlölködve Glatz Ferenc (1941- ) történész, egyetemi tanár, egykori művelődési miniszter, az MTA volt elnöke és Történettudományi Intézetének igazgatója az általa szerkesztett enciklopédiában, majd ezt nyilatkozta a Duna TV műsorában: „Ezek a primitív hordák, akiknél a gyermek- és nőgyilkosság régi tradíció, görbe lábú gyilkosok, nyelvük nem lévén, a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el.” (No, azért ez már a legalja.) S a közhiedelem szerint az intézet törtető volt párttitkára a magyarországi szocialisták nemzeti vonulatához sorolható.

Vajon mennyire szerethet bennünket a többi? Annyira, mint pl. Tőkéczki László (1951-2018) történész, az egykori marxista-kálvinista, majd díszmagyar „nemzeti agytröszt”. Az egyetemi tanár többek között azzal kábította a közönségét, hogy a magyarság beszivárgott a Kárpát-medencébe és az Árpád-kori ereklyetartó mellkeresztek nem a honvisszafoglalás előtti keresztény vallásunkról tanúskodnak, mivel azokat másoktól raboltuk. Bronz mellkereszteket, amikor libát, mi több, aranyat is lopkodhattunk volna, nemde? (Az ismeretterjesztő tv-műsorokat is megszálló professzor elvtárs/úr egyszerűen nem akart tudomást venni arról, hogy abban az időben még nem volt szokás rablott holmival, idegen vallási ereklyével temetkezni.) S éppen Glatz elvtárs ne tudná, hogy a valóban primitív hordák szokása, pl. a nők nyilvános megkövezése nem a magyarok farizeus bosszúja volt és a betlehemi gyermekgyilkosság sem írható - egyelőre - a számlánkra, pedig szép kis kárpótlási igény lehetne belőle egy amerikai „választott” bíróság elé terelt perben.)

De – „mint tudjuk” – nem csak mellkereszteket és szavakat lopkodtunk. Pl. a néprajzi lélekelemzés nem véletlenül nemzetközileg ismert freudista képviselője, Róheim Géza (1891-1953) előtt is föltárult a múltunk mélységes mély kútja: „Ha egy néphitbeli adat például csak a magyaroknál és az indogermán népeknél fordul elő, akkor bizonyos, hogy az indogermánoktól jutott hozzánk.” Na, ne tessék mondani! Csak nem ott tetszett lenni, ahol és amikor a néphitbeli adatokat terelték, vagy azokkal kereskedtek a jiddis nyelvű rokonok? Ha ti. kivonom az észak-afrikai, eurázsiai művelődéstörténetből a szkíta-székely-pártus-hun-magyar kultúrát, nem marad más, csak a… - s itt vicces vagy haragos kedvében mindenki (a sábeszdeklitől a tiroli gatyáig és a

cujkától a sztrapacskáig) azt gondol, amit csak akar, noha nem túl bő és kóser a választék, s TiRoL (amúgy magyarul) TeReL-TáRuL-TuRuL is. (Ezt higgyék el nekem, már csak a nevem okán is! Tirol történetében ti. történetesen és nem egészen véletlenül a MeiNHaRD/MeNyHáRT grófok fölöttébb meghatározó szerepet játszottak mindaddig, míg a

Habsburgok a szokásos csalárd okirat-hamisítással nem kebelezték be a birodalmukba!)

Ázsiai rokon népeink fölöttébb csodálkoznak azon, hogy a magyarság önjelölt, ránk kényszerített, vagy csalárdul megválasztott vezetői mindmáig oly önfeledten ragaszkodnak a nyugati kultúrkörhöz, amely sohasem becsülte népünket és kulturális értékeinket. Ott és akkor csapott be, árult el, pusztított, károsított bennünket, ahol és amikor tudott. (Pl. a trianoni országcsonkításban 4020 km²-t rabolt el tőlünk az osztrák „szövetségesünk”, az ún. rendszerváltozás után pedig a bankjaik devizaalapúnak hirdetett hitelekkel tették földönfutóvá magyarok tízezreit.) „Magyarországot előbb rabbá, azután koldussá, végül katolikussá teszem” – hirdette a vastagajkúnak nevezett Habsburg-bestia, I. Lipót (1640-1705), csak azt felejtette el hozzátenni, hogy az ő katolicizmusa ószövetségi alapozottságú. (Innen is a zsigeri gyűlölete a magyarsággal szemben.) Hiába került a Habsburg-birodalom látszólag a történelem szemétdombjára, a Habsburg-polipok magyarellenes szellemisége és ők maguk is köztünk vannak. Valószínűleg ezért avatgatunk kifinomult együttérzéssel díszpolgárrá egy Habsburgot éppen az elődjeitől oly sokat szenvedett Tokajban és Kiskőrösön, Petőfi szülővárosában, s támogatja az állam bőkezűen a Habsburg Történeti Intézetet. Már csak az hiányzik, hogy március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről a díszes család hercege üdvözölje melegen az ünneplőket.

Az intézet alattomos, a közvéleményt szondázó-beetető vezetője - a rossz emlékezetű „Gerő, a hídverő” unokaöccse - nemrég azt is fölvetette, hogy miért ne lehetne ismét királyság Magyarországon, ha már a köztársaság a „félázsiai származék” magyaroknál amúgy sem vált be. Az, hogy kiféle lenne a jelöltje, nem kétséges. Jó lesz tehát vigyáznunk, mert a politikai „elit” és az idegen érdekeket kiszolgáló burzsoázia hiteltelenedése miatt támadó esetleges népharagot és közakaratot meglovagolva (az „Önök kérték, mi teljesítjük” jegyében) bármikor a nyakunkra ültetnek ismét egy héjatermészetű (lesből támadó) Habsburgot vagy valamilyen hasonszőrű kiválasztottat. A szálláscsináló hígmagyarok pedig már - a Gresham-törvény működésében bízva - a jogalap bemesélésén fáradoznak. „Ezért merem azt mondani - magamban egy kicsit nevetve azon a fricskán, amit ez a mélymagyar tudatnak [így Csontváryénak] jelent -, hogy ha valaki egyáltalán zsidó volt a honfoglaló magyarok között, akkor Árpád fejedelem biztosan” – állítja bármi bizonyító erejű okirat és tény nélkül a határokat kitapogató provokációjában Komoróczy Géza (1937- ) hebraista, asszirológus, író és történész. „Jaj annak a népnek, amelynek történetét az ellenségei írják!” – figyelmeztetett viszont már a II. sz.-ban Suetonius római levéltáros és életrajzíró.

Ezért pl. gróf Batthyányi Alajos (1750-1818) jezsuita páterrel egyetértve azt tanácsolom minden magyarnak: „Ha szabad… írni a magyarok ellen, nékünk sem hagyhattya senki is nagy véteknek, ha… mi [így Csontváry] is valamennyire hangosabb magyarsággal kezdünk szóllani.” Pl. Ady 1902-ben elkövetett Menjünk vissza Ázsiába c. vezércikkében ajánlottakkal szemben, mert azért először söpörjünk csak a magunk háza táján! A szabadkőműves múltját megtagadó Kosztolányi Dezső (1885-1936) is ezt tette, amikor 1929-ben határozottan rámutatott Az írástudatlanok árulása c. tanulmányában arra, hogy - a betegesen nagyképű, öntelt Ady versei között nem egy kirívóan erkölcsromboló és kifejezetten magyarellenes.

A Gresham-törvény gyakorlata szerint az azonos névértékű, de eltérő belső értékű pénzfajták közül az értékesebbet külföldre viszik vagy kincsként tartalékolják és a forgalomban csak a csekélyebb értékű pénz marad. Ez történik, ha a különböző kibocsátású, azonos nevű aranypénzek aranytartalma nem egyenlő, ha kétféle (arany és ezüst) fémpénz van

forgalomban, ha a váltópénz tényleges értéke túlhaladja a névértékét stb. (Ilyen volt pl. Csontváry halálakor, 1919-ben a kék és fehér pénz esete.) Ha az állam rögzíti a kétféle pénz átváltási arányát, akkor kettős arany-ezüst ár alakul ki. Vagyis mindig a silány, túlértékelt pénzt tartják használatban, mert a jó, átmenetileg alulértékelt pénzt tartalékolják. „Aki bármely ország pénzmennyiségét irányítja, az minden iparág és kereskedelem teljhatalmú ura. És amikor rájössz, hogy a rendszert így vagy úgy nagyon egyszerűen irányítja néhány nagyhatalmú ember felülről, neked már nem kell magyarázni többet, honnan erednek a pénzromlási és válságszakaszok” – mutatott rá James Abram Garfield (1831-1881) szabadkőműves amerikai elnök, aki fölfedezte a Pitagorasz-tétel trapézos bizonyítását és képes volt egyik kezével latin, a másikkal görög nyelven írni. Ennek ellenére őt e kijelentése után nem sokkal egy kétbalkezes, az algebrával is hadilábon álló, pszichopata balek – korszerűbb megnevezéssel: biológiai drón - megölte. Ám, többek között John Fitzgerald Kennedy (1917-1963) elnök sem úszta meg, amikor államosítani akarta a Központi Jegybankot. „Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül, a pénz körül. Járja koldus és király, a sátán, a sátán örül” (Mefisztó rondója a Faust c. operából).

A Gresham-törvény - vagy azzal szoros összefüggésben a Halak-kor utolsó dekánjában csúcsra járatott ősi szemita, indogermán Káin-Ábel, Romulus-Remus életviteli modell - érvényessége messze túlmutat a pénzvilág határain, noha Csontváry a Losonc és Vidéke 1886. 09. 12-i sz.-ban még ezt írhatta: „Mi, magyarok a testvérgyilkosságnak e nemét csak hírből ismerjük, és habár Káin és Ábel vére egész Európában többé-kevésbé csöpög és folyik, hazánk, Istennek hála, ettől még mindig távol áll, mert e föld, ahol születtünk, még mindig biztosítja napi létünket.” 90 évvel később viszont a Művészet folyóiratban, az egyfajta (küldött vagy önjelölt) cenzorként randalírozó olvasószerkesztőnk, Rozgonyi Iván (1926-1998) művészettörténész - finoman fogalmazva - jelezte a MSZMP pártközpontjának, hogy veszélyesnek találja a Gresham-körről, azaz az elevenébe vágó művészeti rossz pénzről alkotott és közlésre váró véleményeinket. (Többek között ő volt az, aki megakadályozta, hogy

fölvegyenek egy gittegyletbe: a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Művészeti Író Szakosztályába. Utólag is hálás köszönet az alantas ügybuzgalmáért.) Az igazat megvallva nem igazán voltam tisztában azzal, hogy milyen veszélyes vizekre merészkedtem, amikor a rangjukat igencsak megtépázva belekötöttem Bernáthba, Pátzayba, s újdonsült gyakornokaként - mint egy hályogkovács - műtöttem le nézeteik kirívó és kártékony vadhajtásait. (Ez akkor igen nagy port vert föl a szakmában.) A művészetpolitikát irányító elvtársak betyárbecsületére legyen mondva: a tanulmányom hosszas alkudozás után végül is megúszta, némi „vörös farokkal” megjelenhetett, mindössze kiváló szimattal az Új magyar lexikon 1962-es kiadásából mottóként idézett Gresham-törvényt töröltették. (Hm!) A kérészéletű avantgard művészeti törekvéseknek hódoló Rózsa T. Endre (1946- ) művészettörténész fejtegetését a „hatalomvédte bensőségről” viszont kicenzúrázták.

Holott, ha a két, többek között kétszeres Kossuth-díjas művészprofesszor - akik mellesleg a folyóirat szerkesztőbizottságának is tagjai voltak - szerfölött sértve érezve magát kéz a kézben fölmegy a pártközpontba, a kulturális élet legfőbb ideológusához, irányítójához, ellenőréhez, Aczél György elvtárshoz, s az asztalára csapják a díjukat, ő minden bizonnyal a mentoromat, Papot és engem is azonnal kirúgat, vagy legjobb esetben szép csöndben áthelyeztet a „Magyar Iszap” c. üzemi laphoz. Ekkor már ráadásul némileg priuszos voltam, mert az Amerikából visszatért, -csábított Szász Endre (1926-2003) grafikussal és festőművésszel a Magyar Hírlapban megjelent interjúm kiverte a biztosítékot a „párt öklénél” („Amerikából jöttem…”, Népszabadság, 1975. 01. 08., 7. o.). Szerencsénkre azonban már a klasszikus Lenin-vicc kerékvágásában történtek a dolgok, miszerint a vörös cár dácsájának ablakát háromszor is berúgják a focizó gyerekek, de ő türelmesen elmagyarázza nekik, hogy éppen az „Életem, avagy a kupleráj, vérbaj és a kommunizmus” c. memoárján szeretne dolgozni, s minden

esetben visszaadja a rongylabdát. Holott agyon is lövethette volna őket. Ám, nem ez történt, a Gresham-törvényt mesterin működtető, egykori elvetélt színész, a sznob Aczél több okból is kedvelte Szászt, a megszeppent Pátzay pedig a régi beidegződéseknek engedelmeskedve telefonon még nálam mentegetőzött, nyilván abból a megfontolásból, hogyha ezt meg mertem vele tenni, akkor erre az utasítás – mondjuk – egyenesen Moszkvából jöhetett. (Hahaha!) S ez nem is oly vicces. 1983-ban nagyszabású életműkiállítása nyílt a Műcsarnokban az egyik monográfiám (Corvina Kiadó, Bp., 1981) kiváló alanyának, Schéner Mihály (1923-2009) sokoldalú képzőművésznek, amit 50 000-en tekintettek meg. Őt a 60-as évek elején alaposan kinyírták a marxista kritikusok. Csoda, hogy talpra tudott állni. A kiállításra az unokájával elment a minden hájjal megkent Aczél is, melyről a művész így számolt be (Boldogság-betakarítás, Bába Kiadó, Szeged, 2005): „Vállamra téve a kezét, megbocsátó tekintetét rám függesztve mondta: »Jól van, Schéner elvtárs, csinálja csak a kis lovacskáit, de tudja, hogy mit kellett tartanom a hátam a szovjet elvtársak előtt a maga művei miatt.«” Hát persze, a KGB-ügynökök a művész minden egyes mézeskalácshuszárjáról kimerítő jelentést küldtek a Kremlbe… S lehet, hogy ezt a bizonyos tekintetben gyermeteg lelkületű Schéner még el is hitte. (Mint annyian sokan mások Aczél kisebb-nagyobb huncutságait, átveréseit.)

A mindenre kapható Pátzay, a „patkányhonfoglalás” (a Tanácsköztársaság) művészeti direktóriumának egykori tagja mindent elkövetett, hogy a kitűnő szobrászt, Andrássy Kurta Jánost (1911-2008) kiiktassa a szakmából, mert ilyen „elmaradott”, „fajmagyarkodó”, „antiszemita” nézeteket vallott: „A mi fönnmaradásunk záloga, a népből sarjadó kultúránk… Minden korszakomban a magyarságom, a népies látásmódom vezérelt.” A nyíregyházi Menekülő anya c. szobrát 1945-ben föl akarta robbantatni az oroszokkal, de erre még ők sem voltak hajlandók, mert saját menekülő asszonyaikra emlékeztette őket. Majd koholt vádak alapján akasztófára szerette volna juttatni a - nyilas sajtó szerint egyébként „zsidóbérenc” - szakmabeli versenytársát, A magyar nép szobrászata c. könyvét pedig a zúzdába küldette. (Hát még ha azt is megsejti, hogy a 2001-ben kiadott, A Michelangelo-rejtély c. könyvében irgalmatlanul lerántja a leplet az egekig magasztalt, ám annál zavarosabb kilétű reneszánsz szobrász ördögi „művészetéről”!) Lapos és „kurta” művészettörténeti fejtegetéseiben Pátzay többek között azt terjesztette, hogy magyar népi szobrászat nem létezik, hacsak a mézeskalácsbábukat nem tekintjük annak, de még azok is Tirolból származnak. (Ez utóbbi hellyel-közzel rendben volna, amennyiben TiRoL alatt TuRuLt is értene. Ám ilyen magyar

nyelvi mélységek számára sohasem TáRuLtak föl és a szobrászatában sem mutatkoztak meg.) Csontváryt – mint cimborája, Bernáth – ő is ellentmondást nem tűrően bolondnak tartotta.

Pátzayhoz hasonlóképp exkuzált már később egy – szerénytelenség nélkül állíthatom – akkoriban szinte példátlanul bátor és a Gresham-törvény kortárs művészeti megnyilvánulásait időszerűen leleplező írásom miatt a szokásos főszerkesztői értekezletén Aczél is (A versenylovak meghalnak, ugye?, Művészet, 1982/8., 1-2. o.). Ezt megelőzően pedig egy glosszámban - látnokian bemutatva az általa is eltervezett fondorlatos rendszerváltozás kegyelt álellenzéki-liberális nyerteseinek mibenlétét - már nevetségessé is tettem (Világszám, Művészet, 1981/2., 1-2. o.). Merészségemet a pályafutásom során persze olyan félelem is szülhette, melynek mélylélektanát Grigorij Naumovics Csuhraj (1921-2001) ukrán filmrendező felejthetetlen alkotása, a Ballada a katonáról (1959) mutatta meg. A film II. világháborús orosz főhőse, a halálra ijedt, menekülő kiskatona – nem lévén már más választási lehetősége, mint hőssé válni – kilövi az őt üldöző német tankokat. Az emberiség jobbik fele már régóta ilyen falhoz, sarokba, lövészárokba szorított helyzetben van a „szomorú trópusokon”: előtte az ellenség, mögötte a saját, nemzeti színű komiszárjai, kurátorai, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének haszonélvezői. Megfutamodni? Ugyan hova? Az erdélyi költészet kiemelkedő alakja, Reményik Sándor (1890-1941) szavaival: „Eredj, ha tudsz… én itthon [mármint/és Csontváry nyomában] maradok.” Vagy József Attilával hexameterben szólva: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Végül is a Gresham-törvénynek megfelelően azt történt, hogy a Gresham-kör egyeduralmával úgy ahogy leszámoltunk, de ennek nyertese hamarosan a vele egyívású ellenpólus, a külföldi XX. sz.-i izmusokat, artokat stb. majmolók, a művészeti Szabad Demokraták Szövetségének hívei lettek. Csakúgy, mint az ún. rendszerváltozáskor a nemzet kifosztói, elárulói. Csontváry fölött pedig ma is a Gresham-kör mentalitásával ítélkeznek a hivatalos kritikusok. A Művészet folyóirat szellemiségét pár évig oly meghatározóan alakító és ezért a szakma részéről folyton támadott, sokunk mestere, Pap 1979-ben elhagyta a szerkesztőséget, s miután politikailag megbízhatatlannak minősítették, a kecskeméti Katona József Múzeum igazgatója sem lehetett. Belső emigrációba vonult (ha úgy tetszik, egyféle menekülés volt ez Egyiptomba), majd - csakúgy, mint a napútfestő Csontváry - páratlan életművet hozott létre egy Föltámadás reményében a nemzete javára. (Jómagam ott 1990-ig folytattam az utóvédharcokat és értékmentést.) Engem nem a népi, hanem már a gépi demokráciában ért utol drasztikusabban a Gresham-törvény. Mint a Parabola c. szatirikus politikai tv-műsor szerkesztőjét, forgatókönyvíróját 1994-99-ben, a szocialista-szabaddemokrata kormány alatt tiltottak el a műsorkészítéstől. Majd ismét a szocialista-szabaddemokrata kormány rémuralma alatt – az amerikai nagykövet illetéktelen-szemtelen tiltakozásának is engedelmeskedve – a Magyar Televízió utolsó értékőrző és -továbbító Aranyfüst c. műsorát is megszüntették, melynek a felelős szerkesztője voltam. (E műsorban Pap nagy érdeklődést kiváltó szereplései revelációként hatottak.)

Minden olyan zárt rendszerben (pl. egy megcsonkított határok közé kényszerített országban, a könnyű járású semmirekellők, a besúgók, a plagizálók, a filantrópok áldemokráciájában, egy iskolában, szerkesztőségben, pártban, kormányban, művészeti intézményben, a műkereskedelemben stb.), amelyben egyidejűleg kétféle értékrend létezik, szükségszerű, hogy

a rosszabb, az erkölcsileg alacsonyabb rendű, a művészileg gyatrább, a hamis, az utánzat kiszorítja, legyűri a jobbat, az emelkedettebb szellemiségűt-lelkiségűt, az egészségest, az értékesebbet, a szent rendet, az igazit, s jobb esetben egyfajta reformkommunizmus („legvidámabb barakk”), -fasizmus jön létre. Mert „amely nemzetnek nincs eredeti művészete,

A szerző a Híd egy hegyi folyó fölött és a Városka a domboldalon c. Csontváry-képek bemutatóján (társelőadó: Pap Gábor), Madách Imre Művelődési Központ, Vác, 2013. 12. 11. (fotó: Dívány)

Pap Gábor előadás közben a Lovassy László Gimnáziumban, 2015. 12. 04., Veszprém

Az Ekliptika (a Napút) és az Égi Egyenlítő síkja által bezárt szög: 23,5° (Paul Spudis ny.)

Fontos motívumokkal jelzett és kijelölt 23,5°-os irányok a maga zseniális szerkesztési módszerével bizonyítottan napútfestő Csontváry Napkelte c. képen

nincs fajtulajdonságának jelleme, amely országban a művészet utánérzés, utánzatokból fejlődik, ott az állam törvényeit nem tisztelik – állapította meg a Gresham-törvényt magára kötelezőnek el nem ismerő Csontváry -, amely országban a művészetek élén utánérző, utánzó egyedek állanak, ott más pályán is tehetségtelen, protekciós egyedek uralkodnak” (ma már - a parlamenti ál-, valójában gépi demokrácia és a már-már bevallottan velejéig korrupt piacgazdaság legnagyobb dicsőségére - szinte minden szinten és kizárólagosan). Ezért aztán semmi meglepő nincs abban, hogy a 2015-ben a magát nemzetinek hirdető kormányzat rendezésében a budai Csontváry-kiállítás is oly botrányosra sikeredett. E - Csontvárytól szemmel láthatóan idegen műveket is legalizáló - tárlat olyan merénylet volt vele és az őt példátlan közmegegyezéssel be- és elfogadó magyarság többségével szemben, amilyent még a Rákosi-Kádár-rendszer sem engedett meg magának. L. továbbá az ún. Le Bon-törvény lényegét: egy zárt embercsoport teljesítménye, életvitele mindig a leggyöngébb, a legdeviánsabb, a másokból élő másságnak, a kisebbségnek, vagy a bevándorlónak az alacsonyabb kulturális színvonala, rendezetlen viselkedésmintája felé fog elhajlani. A kórház és a börtön sajátosságaival jellemezhető légkondicionált lidércnyomás, az urbánus lét egyik legfőbb ismérve, hogy nincs horizontja. (Vö. VáRoS-VíRuS-VéReS-FaLaS-FaLS!) E fals városi szemlélet képviselői pedig akarva-akaratlan lenézik azt, aki ebben a súlyos hiánybetegségben (már és még) nem szenved. A tapasztalatok szerint, ha egy zárt közegben – mondjuk – mindenkinek hatalmas kampós orra van, vagy sánta (mi több: többszörösen oltott), ott előbb-utóbb szörnynek nézik, majd jobb esetben csak kiutálják a másságot, az egyenes orrút, az ép lábút, az oltatlant, és a senki által nem ellenőrzött-választott civil szervezetek meghirdetik a hátrányos megkülönböztetés elleni forradalmi jelszót: Nesze, sánta! Itt egy púp.

Írásaiból kitűnően mindezzel a „bolond” Csontváry – akinek modorában a halála után számos, kirívóan gyatra képet festettek – tökéletesen tisztában volt, s nem hóbortos szeszélyből vagy kóros önértékelési zavarának kiegyenlítéseként foglalkozott behatóan a lángelme természetrajzával és lehetséges társadalmi hasznosításával. „A mai kor egyik legfőbb jellemvonása, hogy a tömegek tudattalan tevékenysége lép az egyének tudatos tevékenységének helyére” – állapította meg Gustave Le Bon (1841-1931) francia szociálpszichológus A tömegek lélektana c. munkájában 1894-ben, amikor Csontváry a nyilvános festői pályáját kezdte. A zűrzavar következményeképp persze a nemzetállam és bármilyen szerves közösség is előbb-utóbb szétesik. Szerinte a természet- és humántudományokkal foglalkozó tudósok (szakemberek), a művészek, kritikusok stb., ha tömegben (falkában) vannak, vagy alávetik magukat a sulykolt-oltott uralkodó nézetnek, ugyanúgy viselkednek, mint az érzelmileg, (minta-) képekkel befolyásolt-dögönyözött, engedelmességre vágyó egyszerűbb emberek: nem tűrik az ellentmondást és a vitát. Ezért nem is oly különös, inkább vicces, hogy az őrültség éppen az elmegyógyászok körében oly gyakori tünet. A jó hír, hogy már van televízió, internet és okostelefon. A rossz viszont az, hogy ezek milliárdos nagyságrendben szállítják házhoz a hiszékeny, csak a jobb megélhetéssel törődő tömegeknek az izgalmas látszatvilágot, a hitvány legendát, a tömény hazugságot, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő álhíreket, az utánzásra fölkínált „való világot”, a feje tetejére állított értékrendet, mely nemcsak az alkotás folyamatában, hanem a művek megítélésében is megnyilvánul. A világháló ugyancsak Gresham-törvényt szül, a rossz film-, irodalom-, színházi és képzőművészeti stb. kritika is kiszorítja az avatott értékítéletet.

Gyalázatos kínlódás az a 137 db Csontváry-utánzat is, amelyeket a gyermek- és lélekgyógyász, az MTA rendes tagja, Gegesi Kiss Pál (1900-1993) műgyűjtő és felesége vásárolt össze állítólag a 30-as évek elején zsibárusoktól. Elmondása szerint ő abban a hiszemben ringatta magát, hogy a képeket Csontváry festette, de ebbéli szép reményeit a szakemberek és a festékanyag-vizsgálatok – ez esetben teljes joggal – szerte foszlatták. E mázolmányokról ui. lerí a minden mindegy, a minden lehetséges, a minden eladó tehetségtelensége. Gegesi jobbkeze volt a klinikán Csontváry műtermi hagyatékát 1919 novemberében megvásárló-megmentő Gerlóczy Gedeon (1895–1975) műépítész féltestvére, Gerlóczy Ferenc (1911-1990) gyermekgyógyász. A történetben többek között fölbukkan még dr. Krausz Sándor orvos, búrszentmiklósi Polák János nyugalmazott pénzügyminiszteri finánc, aki maga is festő és műgyűjtő volt, Stein Pál műgyűjtő, Schatz Károly (1900-1982) BÁV-becsüs és Magyari Imre Teleki téri ószeres neve. Csontváryt az 1930-ban, az Ernst Múzeumban rendezett – élénk sajtóvisszhangot kiváltó – gyűjteményes kiállítása után kezdték hamisítani-utánozni. A Gegesi-gyűjtemény képei pusztán jogilag nem tekinthetők hamisítványoknak, mivel azokon aláírás nincs, hiszen - a szakmában köztudottan - Csontváry sem láttamozta a műveit. A festészet eme torzszülöttjeit a nagyközönség először 2009-ben láthatott egy pesti aukciós ház kiállításán, majd az azt követő árverésen, a Parkrészlet társaságában. Ez az árukapcsolása mind üzleti, mind erkölcsi, mind művészeti szempontból nagyon rossz, ha úgy tetszik, szintén rosszhiszemű húzás volt, hiszen a vak is láthatja, hogy a számos okból Csontvárynak tulajdonítható Parkrészlet egészen más minőség. Az ál-Csontváry-képek szerzőségét illetően évtizedek óta többféle föltételezés, mendemonda, kegyes hazugság látott napvilágot, több elkövető neve, vagy egy hamisító műhely léte is fölmerült. E képeket szerintem zömmel olyan valaki festhette, aki mindenekelőtt a zsidó témavilágban mozgott otthonosan. Hozzáállása olyan, mint amikor a szabaddemokrata vigécek micisapkát rajzoltak a magyar Szent Koronára. A szándéktalan, ill. a szándékos, egyszersmind ordító szakmai hibák garmadája, nem utolsósorban a sajátos előadás- és sekélyes látásmódja, koszos színvilága pedig határozottan arra vall, hogy olyan valaki lehetett, aki rendelkezett néminemű szakmai jártassággal, és föltehetőleg fotókról (vagy katalógusból) másolta, értelmezte át hanyagul (olykor mintegy Gulácsy szkizofrén modorában) a Csontváry-műveket. Egyes bennfentes rossz nyelvek szerint ő vagy Polák, vagy talán Pollatschek Lilly (1905-?) lehetett. Ez utóbbi gyanú bizonyos személyi, családi, szakmai és társasági kapcsolatok alapján is némileg vizsgálandónak tűnhet, de tényszerűen egyáltalán nem bizonyított. (Az I. világháború kitörésekor Gulácsy idegrendszere összeroppant, s ettől kezdve rövid megszakításokkal szanatóriumok, majd a haláláig elmegyógyintézet lakója volt.)

Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottságának tagja, Pollatschek Elemér (1875-1944) egyetemi magántanár, az Erzsébet királyné Szanatórium orr-, fül- és gégeszakorvosa, majd a Pesti Izraelita Hitközség kórházának főorvosa leányát Rippl-Rónai József (1861-1927) fedezte föl, majd a Csontváryval előszeretettel viccelődő Herman Lipót tanítványa lett. A Képzőművészeti Főiskolán - Csontváryt Gácsról ismerő - Rudnay Gyula (1878-1957) osztályába járt, ezután Párizsban és Rómában képezte magát. 1927-ben, mindössze 22 évesen a Nemzeti Szalonban és a Szinyei Társaság kiállításán már kitüntető elismerést kapott. Férje, Bródy János (1898-1962) a két világháború között dúsgazdag gabonakereskedőként és a lóversenysport kiválóságaként szerzett hírnevet, rózsadombi villájuk a belterjes fővárosi társasági-nagypolgári élet egyik központjának számított. Állítólag Pollatschekék érdekeltségébe tartozott a Panacea Gyógyszervegyészeti Rt. is, melynek legsikeresebb terméke az Erényi Béla gyógyszerész által 1907-ben védjegyeztetett, Diána márkanéven forgalomba hozott mentolos sósborszesz-készítmény volt. A festőnő „fehér köpenyes” édesapja a művészvilág ismert gége- szakértőjeként vonult be a közéletbe. Vele a légúti

1. sz.-i magyar festő: Fehér köpenyes doktorok, olaj, vászon, 86,5 x 52 cm; Zsidó család, olaj, vászon, 103 x 73,5 cm (többek között A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben c. Csontváry-mű figuráiból kompilált kép); Mózes prédikál, olaj, vászon vászonra kasírozva, 130 x 83 cm - a jelzés nélküli képek 1933 k. készülhettek

Csontváry: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, vászon, 205 x 293 cm, 1904 (letét, Csontváry Múzeum, Pécs)

betegségben szenvedő (már 1886-ban sósborszeszt is gyártó-árusító-hirdető) Csontváry Kosztka – akár a Japán kávéházi asztaltársa, Rippl-Rónai vagy a korabeli társasági élet

ugyancsak hírhedt figurája, dr. Kosztka Emil (1855-1911) ezredorvos révén - közvetlen kapcsolatba is kerülhetett, mivel idősebb korában valószínűleg átesett egy gégeműtéten, s ezért viselt a nyaka körül rendszerint fehér kendőt. (Több mint érdekes nyelvi „véletlen” a GeGeSi-GéGéSZ-GYaGYáS-nyelvpörgetés is.) Azt ma már nehéz egyértelműen eldönteni, hogy a borzalmas összhatású ál-Csontváry-képeket, -kompilációkat egyfajta féltékenységből, lejáratási, ingerlő, üzleti, vagy stílusgyakorlási céllal gyártották-e szakmányban. De lényegtelen is, mert az eredeti, kristálytiszta magyar szellemiségű Csontváry-művek önmagukért beszélnek, függetlenül attól, hogy azokat a művész – egy ősi hagyományhoz igazodva - következetesen nem írta alá. „…vagy ér valamit, vagy nem: ha van becse, nem a’ név adja, ha nincs, mire a’ név? tett adja a’ névnek az életet, nem megfordítva, ’s a’ tett él név nélkül is” – vallotta Bolyai Farkas (1775-1856) matematikus, aki úttörő munkáit névtelenül adta ki. „Ahogy a tudatlanok az eredményre vágyva végrehajtják kötelességeiket, úgy a bölcs is cselekszik, hogy az embereket a helyes úton vezesse, ő azonban nem ragaszkodik tettei gyümölcséhez” (Bhagavad-gítá).

Ha nem a tett (a mű) a fontos, hanem a lehetőleg írásos bizonyíték (az önéletrajz, a katalógus, a tételes műtermi leltár), az adatolhatóság, akkor elkezdődhet a bizonyítékok, a dokumentumok (a provenienciák), a legendák hamisítása, mert azokat jóval könnyebb gyártani, mint tetteket (alkotásokat, műelemzéseket, felelősséget vállaló szakvéleményeket). „…nem szabad elismernünk, hogy a titkos evangélium Márké, hanem akár eskü alatt is tagadnunk kell azt – fogalmazta meg a II. sz. elején az új és követendő tudományos hozzáállást Alexandriai Szent Kelemen (150 k.–216) keresztény hittudós. - Mert nem kell minden igaz dologról minden embernek tudnia.” Ez a beszéd, az igazi népi (judeo-keresztény) demokrácia. Ám a hippokratészi eskü sem sokra kötelez, mert ha nem tudnánk, léteznek ún. íratlan törvények is: „Ha kijelentem, hogy komoly hibát követtem el, ezzel megsértem az orvostársadalom egyik íratlan szabályát: hibáinkat soha nem szabad elismernünk, mivel ezzel aláásnánk a saját magunkba vetett hitünket, ráadásul per esetén is kárunkra lenne” – vallotta be nyíltan Dr. Marsden Wagner (1930-2014), az Egészségügyi Világszervezet nők és gyermekek egészségéért felelős (?!) igazgatója az Amerikából jöttem, mesterségem címere szülész-nőgyógyász c. könyvében. (Nagyon időszerű lenne már az Amerikából jöttem, mesterségem címere művészettörténész c. szaknévsor kiadása is.)

Amikor az 1980-as évek közepén már Magyarországon is vehetők voltak a nyugat-európai országok műholdas tv-adásai, az MSZMP Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője (a szovjet titkosszolgálatok ügynöke) kiadta a hét lakat alatt őrzött utasítást: az újságíróknak azt kell elmagyarázni a honi nézőknek, hogy nem azt látják, amit látnak. Ez a Halak-korszak egyik legjellegzetesebb követelménye, megnyilvánulási módja: a tudást, a lényeglátást, az igazságot, a tényt kiszorítja a bizonyítás nélkül is elfogadott hit, a naprakész jól értesültség, a versenytárs leminősítése-karikírozása-utánzása, az így-úgy megszerzett szakmai tekintély, a beadagolt szabályozó és a hatalmi-gazdasági, rövid távú birodalmi érdek. Nem a festmény, a mögött rejlő terv a döntő, hogy egy mű mit miként és mi végre mond el a világról, hanem az, hogy az uralkodó művészeti „elit” éppen hogyan viszonyul a műhöz, az alkotójához, a tulajdonosához és az értelmezőjéhez. Vagyis a mi kutyánk kölyke vagy sem. Mert, ha nem, mehet a sóhivatalba, s akkor még aránylag olcsón megúszta, hiszen a klasszikus Lenin-vicc szerint ugyebár agyon is lőhetik, majd még egy jó hosszú tehervonatot is átengedhetnek rajta mínusz 50 fokban a Gulág-táborokban… Mert ezek nem tréfálnak. 1990 előtt a képző- és iparművészeti, a műkereskedelmi, a művészettörténeti intézmények vezető posztjain jócskán volt ÁVH-s tisztek és aktív munkásőrök ültek. E székek ma is köteleznek, székeljen bennük akár a 70-es, 80-as évek avantgárd főpapja, aki körül merő véletlenségből az átkosban mindenki lebukott.

Mindenesetre az elsődleges (kurátori) érdek: minden igazi értéket (akár eskü alatt is) letagadni, elhallgatni, eltüntetni, vagy lejáratni, félremagyarázni és kigúnyolni. A Gresham-törvényt érvényesítő irányadó kritika legfőbb feladata, hogy a mű nézőjét meggyőzze: nem azt látja, amit a tulajdon két szemével lát. Különben mi lenne ezzel a szép, új világgal, ha nem az elvtársaknak/uraknak (a gazdag embereknek), a zsarolható ügynököknek, tartótiszteknek, perverz kurátoroknak van mindig igaza? Hová vezetne ez? – kérdezhetné csipkelődve a Csengetett, Mylord? c. angol tv-vígjátéksorozat kisinasa. „Bizonyára nagyszerű világ az, amelyikben ilyen emberek élnek” – hangzik el William Shakespeare (1564-1616) komédiájában, A viharban. Persze, aki szelet vet, vihart arat. Egy-egy Csontvárytól hanyag szemrevételezés alapján elvitatott, nyilvánvalóan eredeti mű olyan lavinát indíthat el, amely bedöntheti az egész vígan űzött műkereskedelmet, amennyiben valaki - mondjuk a klasszikus kabaré szellemében: Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni… - az utóbbi 20 év árveréseinek katalógusai alapján tételesen megadja, mely gyanúsan termékeny festők képeit lenne érdemes alávetni festékanyag-vizsgálatnak. Aki ezt nem veszi tudomásul, azt – sajna! – előbb utolérik, mint a sánta kutyát.

1993-ban Fekete György (1932-2020) belsőépítész, az akkori Nemzeti Kulturális Alap elnöke, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes kulturális államtitkára és a Magyar Iparművészet alapítója a Magyar Művészeti Akadémia Alapítványa által kiadott periodika főszerkesztőjének kért föl. A karácsonyi mutatványszámba a fő témának a magyar Szent Koronát szánta. A lapindító értekezleten azonban a szerkesztőbizottság egyik tagja, Lovag Zsuzsa (1940- ) régész, művészettörténész, a Magyar Iparművészeti Múzeum főigazgatója, a koronázási jelvények kutatását és közlését ellenőrző bizottság tagja azonnal kihirdette az ellentmondást nem tűrő legfelsőbb liberális ítéletet. Feketén-fehéren kijelentette, hogy ebben a lapban Pap Gábor koronakutató írása nem jelenhet meg. A Gresham-törvény értelmében a „rossz pénz” szemérmetlenül kiszorította a „jó pénzt”. A szerkesztőbizottság többi tagja - Dávid Katalin (1923- ) és Dvorszky Hedvig (1942- ) művészettörténész, Ernyey Gyula (1941- ) belsőépítész, az ipari formatervezés szaktörténésze, a Magyar Iparművészeti Egyetem tanára, Mezei Gábor (1935- ) belsőépítész, Simon Károly (1941-2017) ipari formatervező, a Magyar Iparművészeti Egyetem tanszékvezetője, mi több, a „barátom”, Schrammel Imre (1933- ) keramikus, porcelántervező, a Magyar Iparművészeti Egyetem rektora és Fekete - sokatmondó hallgatásba burkolódzott. Ekkor azonnal közöltem, hogy szerkesztőként az „átkosban” sem gyakoroltam semmivel és senkivel szemben kirekesztést, hátrányos megkülönböztetést, ezért ilyen becstelen dologhoz a nevemet az ún.

rendszerváltozás után sem adom, majd - az újabb kínos, ám annál sunyibb csöndet megtörve - bejelentettem, hogy a főszerkesztőségről lemondok, s nyomban távoztam. A különböző elismerésekkel, tisztségekkel már addig is jócskán elhalmozott díszes társaságból azóta Lovagot Ferenczy Noémi-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki; Dávid Széchenyi-, Magyar Örökség-, MMA Életmű-díjat kapott, Budapest díszpolgára lett és kihallgatáson fogadta a pápa; az ugyancsak szerény képességű Dvorszkynak Ferenczy Noémi-díj jutott; Ernyeyt Apáczai Csere János-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével jutalmazták; Mezeinek a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje és az Érdemes művész cím járt; Schrammel a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, Újpest díszpolgára és a Nemzet Művésze címmel gazdagodott; Simon elnyerte a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét és az Iparművészeti Múzeum főigazgatóságát; a rendszerváltozáskor keresztény-nemzetiként aktivizálódott Fekete pedig Kossuth-díjassá, az MMA elnökévé lépett elő és többek között a Nemzet Művésze címet is beépítette a feledhető életművébe. (Mindegyikük – havi több százezer forinttal istápolva - tagja a milliárdokkal kistafírozott, eredetileg Makovecz által alapított, jobb sorsra érdemes MMA-nak, mely gittegylet nevében ma már csak az akadémia fedi a rossz hangzású lényegét.) Mindezt csupán azért teszem szóvá, hogy legyen némi fogalmunk a nagyüzemi módszerű kontraszelekcióról, és arról, kiket miért is szoktak kitüntetni az állami ünnepeinken. Zömmel azokat, akik immár negyven éve jobbról-balról rendszerint egymást terjesztgetik föl a díjakra, mert - ugye - összenő, ami összetartozik. 2016-ban, hogy, hogy nem, de Papot az MMA hatmillió forinttal járó Életmű-díjjal tüntette ki, annak ellenére, hogy ő azt nyilvánosan többször zavaros, titkos, sötét hátterű és célkitűzésű társaságnak minősítette. Hát ilyen kusza, ellentmondásos viszonyok között élünk, amikor bizony gáttalanul „csorog a trágyalé a nyakunkba” – idézett Pap a példabeszédében egy idevágó, a táltos lóról szóló népmesét a díj ünnepélyesnek szánt átvételekor. (Megjegyzem: Fekete elsasszézott a Csontváry-könyvem kiadásának anyagi támogatása mellől, noha korábban egy levelében azt írta, hogy nem felejti el nekem, hogy kiálltam mellette, amikor helyettes államtitkárként - a Gresham-törvényt fölülírva - rapid személyi intézkedéseket hozott a művészeti élet megtisztítása érdekében.)

A személyes horoszkóp tulajdonképpen a születés és a sors térbeli-időbeli keretrendszere, amelyet azonban - mint afféle jó-rossz színész - az ember tölt meg tartalommal, noha a Földön lejátszódó színdarab (tragikomédia) forgatókönyvét nem ő írj(t)a. (Vö. HoRoSZKóP-KöRöSKéP-óRáSKéP!) Ezért nem lehet egy művész alkotásairól sem igazán lényeges dolgokat megállapítani, ha nem tudom, milyen térbeli-időbeli koordináták közepette „jött éve csodáknak” e világra. Vagyis tudnom kell, mekkora részét ismerheti tudva-tudattalanul a születésétől fogva a világegyetemnek. Mert eszményi esetben ugyanekkora részét tudja tükrözni is a műveiben. (Se többet, se kevesebbet.) Pl. Charles August Mengin (1853-1933) ugyanazon évben, hónapban és napon született, mint Csontváry, csak éppen Párizsban és nem ugyanabban az órában. Festő lett ugyan ő is, de a születés részben eltérő téridő-koordinátái (a születési képlet más házrendszere) miatt nem élhetett a bolygók különleges helyzete-viszonya adta lehetőségekkel: az akadémikus realizmusban kimerülő művészete jószerivel érdektelen. Ugyancsak 1853. július 5-én született az együgyű birodalmi szemlélettel fertőzött Pierre Fritel (1853-1942) francia szobrász, rézmetsző és festő is, aki a - Csontváry pályakezdésekor a párizsi Szalonban kiállított - legismertebb (32 m²-es) képén Atilla (406 k.-453) hun-magyar királyt teljesen jogtalanul és igazságtalanul hullák szegélyezte diadalúton lovagló-szekerező nagy világhódítók meglehetősen vegyes társaságába sorozta be.

Mindenesetre 1853. július 5. nem akármilyen nap volt, mert két olyan rendkívüli teljesítményt nyújtó ember látott ekkor napvilágot, akik - két választási lehetőséget fölkínálva – mintegy kijelölték az emberiség lehetséges jövőjét. Csontváryval azonos évben, hónapban és napon

született a közgazdász, üzletember és bányamágnás, Cecil John Rhodes (1853-1902) is, csakhogy ő Angliában (és bizonyosan szintén más időpillanatban). A két nem mindennapi életút látszólag nagyon eltér, miközben a döntő mozzanatokban, indíttatásokban, törekvésekben számos azonosság is szembeötlő. A születési hely- és időponteltérés miatt az egyik életpálya hamisítatlan szemita-indoeurópai, a másik jellegzetes szkíta-pártus-hun-magyar küldetést-gondolkodást-sorsot tükröz, vagyis egymásnak gyökeres ellentétjei. A gazdasági-politikai életbe a Rothschildok támogatásával robbanásszerűen betörő Rhodes gyémántvállalatot alapított Dél-Afrikában, amely egykor a világ nyersgyémánt-kereskedelmének 90 %-át bonyolította le, és a piaci részesedése napjainkban is meghaladja a 60 %-ot. Rhodes a gyarmatosítás megrögzött híve volt, az általa fölvetett erkölcstelen elképzelések-kezdeményezések máig éreztetik hatásukat.

Életcélja az egyetemen történt szabadkőműves-beavatásakor mintegy kinyilatkoztatás formájában fogalmazódott meg benne. (Csontváryban is.) Ekkor írta az élmény hatására: „egy idea csillogott és táncolt a szemeim előtt, mint lidércfény, s végül egy tervvé állt össze”, melynek célja az egész angolszász faj egyesítése, hogy a szerinte civilizálatlan világot brit uralom alá helyezze. Három hónappal az oxfordi lidércfény után, már Dél-Afrikában szintén különös dolog történt vele: „Barátai a szobájában találtak rá, a rémülettől elkékülve; ajtaját elbarikádozta egy fiókos szekrénnyel és más bútorokkal; váltig állította, hogy egy szellemet látott”. Ekkortól kezdett a csillaga emelkedni szédületes magasságba. „Rhodes úgy tűnik föl, mint egy nyugati cézártípus első előfutárja – jellemezte őt Oswald Spengler (1880-1936) német filozófus 1918-ban, A Nyugat alkonyában. - …számára azonban a sikeres politika már pusztán csak a területi és anyagi sikert jelentette. Ez az, ami jellegzetesen római volt benne, s ennek ő nagyon is tudatában volt.

A nyugat-európai civilizáció még soha senkiben sem testesült meg oly sűrítetten s oly tisztán, mint éppen őbenne. [A kárpát-medencei kultúra-műveltség-művészet, a sajátosan magyar küldetéstudat az utóbbi századok során senkiben sem testesült meg oly sűrítetten s oly tisztán a táblakép műfajában és a közéletben, mint éppen a Pozitívum által megszólított és elhívott Csontváryban.] Rhodes csak a térképei előtt tudott egyfajta költői eksztázis állapotába kerülni… ő, a mérhetetlen hatalmú államférfi, akit nem fűz meghatározható viszony az államhoz, királyi léptéket alkalmazott, háborúi, diplomáciai sakkhúzásai, útrendszere, szindikátusai, hadseregei, az a gondolata, hogy »agyemberekre a civilizációt illetően nagy-nagy kötelesség hárul« - mindez a maga nagyságában és kiemelkedő mivoltában egy még előttünk álló jövő előjátéka, mellyel a nyugat-európai ember történelme végérvényesen le fog zárulni… A jelenkor nem a kultúra, hanem a civilizáció korszaka.” Azóta, egy évszázad alatt a Nyugatnak, úgy tűnik, végképp bealkonyul. (Vö. CiViLiZáCió-SZiFiLiZáCió!)

Rhodes egész életében egy új világrendről álmodozott; végrendeletei, ösztöndíjai is egy világkormányt célzó titkos szervezet-hálózat létrehozását szolgálták. Úgy vélte, hogy akik kezében a legtöbb pénz van, azoknak kell ellenőrizni a világtársadalmat, tehát a legnagyobb magánbankoknak, amelyek titkos társaságot alapítanak: a pénzemberek nemzetek fölötti hálózatát. Többen a Rhodes-féle Kerekasztal társaságban vélik azt a csuklópontot, melyen a XX. sz. fontos eseményei, hatalmi viszonyai, életkörülményei megfordultak. L. a magyar és az egyetemes művészetbe üstökösként, önerőből és a Gondviselő jóvoltából berobbanó, az „agyembereknek” ugyancsak nagy jelentőséget tulajdonító Csontváry látnoki, egyszersmind hátborzongató röpiratát a titkos társaságokról!

Az önzetlen, a magát a busmanokkal rokon lelkületűnek tartó, a sokszínű fajtulajdonságok kibontakoztatását szorgalmazó magyar festő kultúrát-művészetet teremtett, a kapzsi, fajvédő, a busmanokat leigázó-kiirtó Rhodes viszont egyfajta civilizációt, mely mindig a soros erkölcsi-szellemi romlás végállapota. Mert miként Csontváry rámutatott: „arany-, gyémántszerzés élvezetében élhet ki-ki kénye-kedve szerint, de fajtulajdonsággal, művészi érzéssel, ihletettséggel nem rendelkezhet senki sem a természet rendjével szemben”. (Vö. gyémánt: DiaMaNT-DiNaMiT!) Wilbur Addison Smith (1933-2021) dél-afrikai író Az angyalok zokognak c. regényének negatív hőse, Rhodes számára is a felső határ a csillagos ég volt, csak éppen ő még azt is gyarmatosítani szerette volna: „A világot szinte már teljesen felosztották, ami maradt, azt szétdarabolták, meghódították, gyarmatosították. De ott vannak a csillagok, a messzi, soha el nem érhető világok, csak föl kell nézni az éjszakai égboltra. Ha tehetném, én magunkhoz csatolnám a bolygókat; gyakran jut eszembe.

Elszomorító, hogy ily tisztán látni őket, és mégis végtelenül távoliak.” Legalábbis térben és számára. A Csontváry-képek viszont közvetve egészen közel hozzák azokat. Alkotójuk az önéletrajzában kissé homályosan céloz arra, hogy amikor az ősi szíriai városból, Aleppóból visszatért Budapestre, valamilyen „irányadó helyen” őszintén föltárta, mi történt vele a sorsdöntő iglói elhívatási élménye után: „egy nagyobb társaságban megfeleltem arra, hogyan éltem 1880 óta egy felsőbb szellemi akarat szolgálatában”. Csontváry azonban nem volt balekje semmiféle háttérhatalomnak, titkos társaságnak („szövetkezetnek”), hiszen nemcsak beszélt-moralizált az ősi tudásról, hanem műveiben – kora legmagasabb tudományos-művészi színvonalán – a láthatatlan teremtő-tervező is megnyilatkozik a maga összetéveszthetetlenül eredeti formanyelvén. A jövőbe látó írásaiban a XIX sz.-ban fölbukkanó utópista, szocialista és kommunista eszmét meg sem említi, miközben látnoki módon ostorozza a Rhodes-féle láthatatlan világhatalom napjainkban csúcsra járatott minden természet- és emberellenes törekvését. Ő a szívét a homlokán hordta. 1886-ban jelent meg Jókai Mór (1825-1904) keleti témájú regénye, Aki a szívét homlokán hordja, melynek címe az őszinte ember rokon értelmű kifejezése lett. A regényben egy tuniszi sziklasírban élő öreg próféta kinyilatkoztatja, hogy minden embernek a homlokán lakik a lelke. (L. pl. Csontváry: Marokkói tanító!)

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881), a lélektani regény orosz mestere a Karamazov testvérek egyik főhősét, Aljosát Vlagyimir Szergejevics Szolovjov (1853-1900) orosz filozófusról, költőről, röpiratíróról és irodalomkritikusról mintázta. „Borzasztó szerencsétlenség vár ránk – írta kíméletlen látlelettel az egyes részletében immár nagyon nem polkorrekt Dosztojevszkij Az író naplójában, Csontváry iglói elhívatása táján. - Már itt áll az ajtónk előtt… Európa minden gazdagsága eltűnik… Akkor jön az antikrisztus és az anarchia.” Szolovjov A nyugati filozófia válsága (1874) c. írásában kifejtette, hogy a Nyugat

civilizációt ugyan teremtett, de (a judeo-kereszténység, az Antikrisztus irányába) végzetesen eltorzította Jézus Krisztus igazságát, szeretetvallását. A nyugati filozófia jellegzetessége, kiváltképp a borzalmas francia forradalom óta, hogy a civilizáció valláson kívüli, hétköznapi kultúra, a tömeggé silányított emberiség a terméketlenség világi alapjain szervezett. Az Antikrisztus története c. írása a Karamazov testvérek betétjének (A nagy inkvizítornak) folytatása. „A haladás – írta Szolovjov, csalódván a Nyugat pozitivizmusában - kórtünet: a vég előjele.” A világtörténelem megállíthatatlanul halad az utolsó ítélet, Krisztus másodszori eljövetele felé. Ezt azonban átmenetileg egy olyan időszak (a Halak-kor végjátéka) előzi meg, amikor a hamis isteni tolmács, az Antikrisztus, a gyűlölet hirdetője bűvöli el (még a pápaválasztás helyszínén is) a világot megtévesztő, járványszerűen terjedő csalafintaságaival, világszámaival, hogy végül legyőzessék az igazi Krisztus által.

Hasonló elveket vallott Nyikoláj Alekszandrovics Bergyájev (1874-1948) orosz kultúr- és vallásfilozófus is A reneszánsz vége és Az új középkor c. műveiben: az Istent megtagadó egyed megszűnt embernek lenni, az atomizált és belül kiüresedett-elidegenedett ember alacsonyabb rendű erők, a tömeghipnózis (Hollywood és a tömegkommunikáció: televízió, facebook, okostelefon stb.) játékszerévé lett. Nem az ember, hanem az embertelenség Rhodes-féle erői nyerték el a korlátlan szabadságukat. Az ember és a természet viszonya kétdimenzióssá szűkült, s elérkeztünk a természet haldoklásához, egyszersmind az emberi minőség egyre teljesebb (ön)fölszámolásához. E folyamat a művészetben is lejátszódott, mi több: előre jelezte azt. A mélység helyett a (sík)felület felé fordult a figyelem; az emberi alak és arc is kiüresedett. A kubizmus kockákra bontotta a szerves formát; a futurizmussal az ellentmondásokkal jócskán terhelt reneszánsz művészet is végleg véget ért.

Az emberi szellem, lélek és test egymástól elkülönített fogalmakra, részmozzanatokra, pillanatképekre esett szét, a lélek, majd a szellem is eltűnik a művészetből is, s marad pusztán az anyagvilágban vergődő-szenvedő vagy dőzsölő-kéjelgő biorobot test - eszményítve (szocreál, hiperrealizmus), vagy lealjasítva (performance). Azután, a nagy újrakezdéskor, az új világrendben, a Gresham-törvény egyre nyíltabb működtetésével, a különféle leselejtezések ellenére is túlszaporodott, súlyosan beteg, rovarszinten tengődő emberiség immár szerfölött drasztikus megtizedelése, mindhalálig való oltása után jöhetnek a raktárakban már türelmetlenül várakozó robotok…

Ahol azonban olyan képességű és indíttatású művész születhetett, mint Csontváry, ott nagyon nagy erőtartalékok vannak, mert - ahogy az életművéről idestova ötven éve Fülep Lajos (1885-1970) akadémikus művészettörtész, -filozófus kimondta - „nem az a kérdés, hogy néhány műve »meg fogja-e állni az idő próbáját«, hanem az idő meg fogja-e állni az ő próbáját”. (Ugyanez példaképe, vállalt mitikus őse, Atilla királyunk dicső cselekedeteiről is elmondható.) Az ő művei „a művészet egész történetének máig legmagasabb csúcsaival vannak egy magasságban, s aki alkotta őket, nemcsak nagy nemzeti vagy századi, hanem világtörténeti jelenség… ezt a világnak előbb-utóbb meg kell tanulnia. Meg is fogja tanulni.” Azt, hogy Fülep egyáltalán nem túlzott akkor, amikor a jobbára manicheista szellemiségű, képalkotási gyakorlattal dolgozó Csontváry életművét hihetetlen bátorsággal, egyszersmind a tőle megszokott komolysággal-szenvedéllyel világtörténeti jelentőségűnek értékelte, noha kijelentését műelemzésekkel nem igazolta, remélem, a 2020-ban megjelent könyvem is kellőképpen alátámasztja. Az utókor dolga, válaszadási, értelmezési kötelessége, újabb lappangó művek fölfedezése ezzel persze egyáltalán nem zárul le, csupán folytatódik, hiszen nem az idő halad, hanem mi változunk.

Ahogy Jézus a Lukács-evangéliumban - meglehetősen erős hangnemben - megfogalmazta a mindenkori álszent képmutatóknak: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelt kíván, de nem kap más jelt, mint Jónás próféta jelét. Mert ahogy Jónás jel volt a niniveiknek, úgy jel lesz az Emberfia is e nemzedéknek… Figyeljetek, vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok,

Térdre, imához! Szemközt a halottfaló krokodillal, halotti papírusz, Kr. e. 1069-945 (Egyiptomi Nemzeti Múzeum, Kairó)

Híd egy hegyi folyó fölött, részletek: krokodilmúmia a sziklán, a vízesésben lófej és a kép szélén egy különös szikla alakzat és fantomarc a („zászlótartó”) fatörzs bal oldali lombozatában

Jónás-jel a Halak-korszakban: „Szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada...” - Apostoli Hitvallás Jézusról, festett kazettás mennyezet, XVIII. sz. második fele, Szilágylompért, Erdély

mikor jő el az idő… Hogyha hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva.” De amíg a nemzeti azonosságtudatunk szempontjából is döntő fontosságú Csontváry-szintű művek bonyolultan összetett jelzéseit fogni tudjuk, addig embervoltunk és magyarságunk, nemzeti létünk nem kérdőjeleződhet meg. „Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell: íme, a Sátán egynéhányat ti közületek tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig való nyomorúságotok. Légy hív mind halálig, és néked adom az életnek koronáját” – üzeni János apostol a magyar Szent Korona, a kárpát-medencei Szentföld népének, amelynek nyomorúsága a kinyilatkoztatás szerint mindössze tíz világnapig, azaz a precessziós menetben a Halak harmadik 10° terjedelmű dekánjának időtartamáig (720 évig) tart (a 360°-os napúton 1° = 72 év). A javán már túl vagyunk, a többit - mint a Napkelte botos nője - akár bicegve is kibírjuk. S még az is meglehet, hogy a Halak-korral párhuzamosan a Vízöntő síkhullámain a Bak-korszakot (a jövő emlékeit) is – mint a halál pillanatában – egy fordított időutazásban megélt(j)ük. A precessziós menetben a Bak után pedig az a Nyilas következik a Tejútközpont előterében, amelynek téridőegységében viszont már színről színre láthatja az ember a Teremtőjét. - …Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: »Bizony, hamar eljövök«. Ámen. Jöjj, Uram Jézus!”

Mindenesetre gazdagabbak és nyugodtabbak lehetünk azzal a tudattal is, hogy még sok víz fog lefolyni a Dunán és a Mississippin, amíg a Napkeltéhez, a Városka a domboldalonhoz hasonló szintű festmény lát napvilágot. Alkotója önmagát és/vagy akivel közvetlen kapcsolatban volt, a Pozitívumot a Híd egy hegyi folyó fölött c. képén a híd fölötti fa bal oldali lombozatában (mint egyféle Veronika-kendőn) is megörökítette. Minden bizonnyal ugyanannak a szellemarca sejlik elő, aki a Napkelte élő fáinak tetejébe fészkelte be magát. Idézhetjük Dante Alighieri (1265-1321) Isteni színjátékának paradicsomi énekét, melyben a templomos lovagok pártfogója, Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153) francia ciszterci szerzetes mondja már-már megrettenve a noumenon-tremendum légkörével áthatott találkozástól: „Mint ki messziről, tán Croatiából, jön, bámulni a Veronika-kendőn, melynek oly nagy hírét hallotta távol… és míg mutatják, nézi csak merengőn? »Szent Uram Jézus! – mondja mind magában -, ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm!«”

Ha ennek a fának a lombozatát 90°-kal elforgatjuk, akkor pedig mintegy – ösztönös utalásként Mani (216-277) próféta halálára - karóra tűzötten vagy zászlóként az elrettentőnek szánt nyugat-európai ábrázolásokról (és Csontváry Fohászkodó Üdvözítőjén szembenézetből) ismerős, szarvasbőgést, -bömbölést (a Nyilas holdházát: Dámvadat) is idéző Atilla-profil áll elő, amit az „előtte-alatta” lévő növényzet (a negatív tér) határvonala még inkább hangsúlyoz. Mi több: ebben az energiatérben egy újabb lebegtetett, immár hófehér szellemiségű duállény, lélektestvér profilja bontakozik ki. (A karmaelmélet szerint a duálpárok azonos energiaforrásból származnak, csak földre születésük előtt szétválnak, és más testet öltenek. Az alapmintázatuk ugyanaz, ezért örök vonzásban vannak, s keresik egymást a végtelenben; egymás komplementerei, mint a jin és a jang. Legfőbb feladatuk az egymásra találás. A másik megközelítés szerint a duálpár két fele két teljesen különálló lélek, akik azonban annyira hasonlóak, hogy egyszerűen bevonzzák a másikat az energiaterükbe.) E metamorfózis is egyértelmű bizonyítéka annak, hogy festőnk magát Atilla megtestesüléseként élte meg és a nagy, szent, szkíta-hun-méd-magyar királyhoz hasonló küldetés végrehajtására „jött éve csodáknak” a művészet világában.

A könyvemben a művészettörténészi, műkereskedelmi szakma, a nyilvánosság által eddig nem ismert, jobbára a tiltott művészettörténet és hit érv- és képi analógia rendszerével, ám

Híd egy hegyi folyó fölött 90°-kal elforgatott részlete - a „szarvasbőgés koronás királya”: Attila; „…Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt… De túl romon, ha perce jön csodáknak, a mély megkondul, mintha vallana, s a bolt alól harangtisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama!” (Áprily Lajos: Vallomás, 1926)

Josef Schmitzberger (1851-1935 k.): Bőgő szarvas, olaj, vászon, 85 x 100 cm (a népszerű állatfestő kortársát Csontváry a müncheni tartózkodásakor személyesen is ismerhette)

Mani halála, kéziratillusztráció, részlet, 1315 (Teheráni Múzeum, Irán)

Csontváry: Fohászkodó Üdvözítő, részlet (fotó: Sayti Krisztina) – a szarvas-szerves tanok bömbölő, levegő után kapkodó táltosa, az Egyetemes Megváltó a Halak-kor utolsó („légüres”) dekánjában, avagy halszájú Emberfia; „Egyszer csak a sámán nagyot ásít – lenyelte a megérkezett szellemet…” - Diószegi Vilmos (1923-1972) ny.

Claude Vignon (1593-1670) ny. Jérôme David (1605 k.-1670 k.): Atilla, Isten ostora (részlet), rézkarc, papír, 21,5 x 18 cm, 1637; kiadó: François Langlois (Angol Múzeum, London)

Csontváry: Híd egy hegyi folyó fölött, anilin jellegű, enyves porfesték, eredeti vakkereten vászon, 50,5 x 37,5 cm, 1900 k., j. n. (mgt.)

Híd egy hegyi folyó fölött az óramutató járásának irányában 180°-kal elforgatva, részlet: a festő önportréja a jellegzetes Vízöntő-közegben, egy vízesés előterében, a vállán mestersége címere, egy festőecset, fölötte a korábbi foglalkozása, a patikusok címere, a caduceus-fonat („Örvény örvénynek kiált zuhatagjaid hangjában, minden habod és hullámod átcsapott fölöttem.” – Károli Biblia)

korántsem minden részletre kiterjedően elemzett művek bemutatásának összegzéseként a Csontváry-kutatásban is elévülhetetlen érdemeket szerző Pap Gábort kell idéznem. Az önmagát vízeséseket megjárt sámánként-táltosként is megfestő művész kapcsán ti. ugyanaz a gondolatmenet végig vihető, mint amit ő a magyar Szent Korona ügyében megfogalmazott. Vagyis az „elbocsátó szép üzenet” végezetül így hangzik: aki főbb összetevőiben és azok összefüggéseiben ismeri Csontváry enciklopédikus művészi kódját, „az a Kárpát-medence összes többi kérdésében is tisztán lát. Aki a Kárpát-medence kérdéseiben tisztán lát, az Európa összes további kérdésében is tisztán lát. Aki Európa összes kérdésében tisztán lát, annak nem sok nyitott kérdése lehet a világról”. Aki nem hiszi, járjon utána, mert „a mi tisztánlátásunk nem nagyon érdeke azoknak, akik végre szeretnének már itt kényelmesen berendezkedni. Ezek az erők nagyon is tisztában vannak ennek az egész kérdéskörnek a jelentőségével. Bár mi látnánk ennyire tisztán!” Csontváry szinte mindenre kiterjedő, átható atyai sas- és hiúztekintete serkentsen, tanítson és óvjon bennünket! Ő és a mögüle, rajta és a (kegy-) képein átsugárzó szellemlény, egyszersmind valóságos Pozitívum, a magyarok Istene ott fönt, a Tejútközpont teremtő atyavilágában - a Gresham-törvény ellenére - már és még bizonyosan velünk van. Ámen. „Az igazság [a Csontváry-rejtvény megfejtése is] szabaddá tesz benneteket” (János evangéliuma).

Menyhárt László

Köszönet az írónak a tanulmányért! (Szerk.)

 szerző: Menyhárt László

Szemelvények a szerző 2006-20 között írt, A Csontváry-rejtvény (Tiltott művészettörténet és hit, avagy a bölcsesség képeket szerkesztett magának) c. könyvéből, E-book Könyvház és Kiadó

Mottó helyet:

- Direktor Úr! Van egy igazi hollywoodi világszámom – közli a cirkuszi bohóc.
- Nagyszerű, a hagyományos helyi mutatványokból már úgyis elegem van. Miről van szó?
- A kupolába fölfüggesztünk egy hatalmas, színes kristálygömböt, megvilágítjuk, forog és sziporkázik…
- Eddig jó. Aztán?
- A porondra bevontatunk egy ágyút, megcélozzuk a gömböt, a dob pereg, a nézőtéren az izgalom pattanásig feszül…
- Fantasztikus! És?
- A csinos kis asszisztensnőm meggyújtja a kanócot, s az ágyúgolyóval telibe találjuk a gömböt…
- Ajvé! S aztán mi történik?
- A gömb diribdarabra törik, s nem fogja elhinni, ömlik belőle a fekália. A zenekar, a nézőtér tiszta trágyalé, Ön, direktor uram szintén tiszta f.s.
- Na, na! S Ön, művészkém hogy van benne e világrengetően sz.rhányó szuperprodukcióban?
- Nos, ekkor ügetek be én fehér lovon, fehér szmokingban.

Mel Columcille Gerard Gibson (1956- ): A passió, filmjelenet, 2004 - Pilátus, a Gresham-törvény római helytartója: Ecce Homo (Íme az ember)

Csontváry: Fohászkodó Üdvözítő, vászon, 100 x 82 cm, 1903 (Modern Magyar Képtár, Pécs)

Hieronymus Bosch: Krisztus keresztvitele (részlet), olaj, fa, 74 x 81 cm, 1516 (Szépművészeti Múzeum, Ghent, Belgium)

A Jézus születése óta mindmáig tartó (elvileg: 2160 éves) Halak-világhónap lényegbevágó jellegzetességeit, történéseit szinte lehetetlen leírni-magyarázni az ún. Gresham-törvény ismerete-működése nélkül. Az angol királynő pénzügyi megmondó embere, Thomas Gresham (1519-1579) a róla elhíresült törvényben a pénzforgalom (a bimetallizmus) egyik - a középkorban is ismert - összefüggésének tételét ekképpen írta le: „ha egy országban ugyanabban az időben kétféle pénz van forgalomban, a rossz pénz önműködően kiszorítja a jó pénzt”. Már maga a Halak-kor mitológiája úgy indul, hogy Pilátus mosva a kezeit a megkegyelmezés jogát átadja a tömegnek. Az pedig – az ún. demokrácia legnagyobb dicsőségére - az ártatlan Jézus Krisztus (az Egyetemes Megváltó) helyett a bűnöző Barabást választja. Ezzel szemben a szkíta-hun-magyar mitológia minduntalan ingyen kegyelmet gyakorló testvérpárja, Hunor-Magor eleve más erkölcsiséget, életviteli modellt képvisel egy eszményi esetben szent rangsorban létező közösségben, népben. Ezért is oly gyötrelmes, egyszersmind embert próbálóan fölemelő ez a bennünket állandó példaadásra kötelező időszak. Nem véletlen, hogy - a másokat dicsérő jelzőkkel felelőtlenül nem dobálódzó - Makovecz Imre (1935-2011) építész által a XX-XXI. századforduló legeredetibb gondolkodójának nevezett Pap Gábor (1939- ) irodalom- és művészettörténész is oly gyakran hivatkozik az ominózus törvényre a tanulmányaiban, egyre népszerűbb előadásaiban. Ennek immár majd fél évszázados előzménye van. A Művészet főszerkesztő-helyetteseként Pap a folyóirat 1976/12. tematikus számát az 1920-as évek közepén szerveződött, majd ki nem mondottan, de szintén fél évszázadig ténylegesen irányító művészeti hatalomnak - Thomas Mann (1875-1955) író találó meghatározásával: a „hatalomvédte bensőségnek” -, a posztnagybányai iskolának - közelebbről -, a Gresham-körnek szentelte.

A befolyásos pénzemberről, szabadkőműves-nagymesterről, nevezték el - a londoni Gresham biztosítótársaság fővárosi székházaként - a pesti Duna-parton, a Lánchíddal szemben 1907-ben, szecessziós stílusban épült Gresham-palotát. (Ma ott egy ultramodern, méregdrága luxusszálloda üzemel.) Az épületdíszítő munkákba a kor ismert művészeit vonták be, a névadó portréját az épület homlokzatára Telcs Ede (1872-1948) készítette. Az ő pályafutásán nagyot lendített, hogy a bécsi akadémia negyedéves szobrásznövendékeként egy budapesti szabadkőműves-páholytól, melynek később tagja lett, havi 50 forint segélyt kapott. A sorsdöntő személyiség-átalakulásra igen plasztikusan emlékezett vissza: „...s így lassacskán belőlem, a kisvárosi vadócból szobatiszta, sőt szalonképes művésznövendék lett”. Olyannyira, hogy pl. az egyik nagy „millenniumi” szabadkőműves-vállalkozás, a városligeti Ezredéves emlékmű kivitelezésében is részt vehetett: ő mintázta meg az országépítő I. (Szent) László (1040 k.-1095) és III. Károly (1685-1740) király alakját. (Nagy nemzeti fölbuzdulásainkkor már régóta azt hisszük, hogy a Hősök terén vagyunk, s fogalmunk sincs, kik tervezték a díszleteket. S ott még hálásak is lehetünk a kommunistáknak, hogy a Habsburg-uralkodók szobrait – így III. Károlyét – a diktatúra tombolásakor, az 1950-es években magyar történelmi személyiségekkel cserélték ki.)

A hamis tartalmú és célú ezredévi ünnepségek díszleteivel megtévesztett magyarság maradi nagybirtokos főnemesei és politikai vezetői a hősi múltról ábrándoztak, a látszólagos vereségsorozatok miatt süket füleknek panaszkodtak, miközben szinte semmit sem tettek a megalapozott és valóban megvalósítható, a ténylegesen dicső (de eltitkolt, tagadott és lejáratott) szkíta-pártus-hun múltban, hagyományban gyökerező – a világtörténelembe ismét méltóképp beiktatható – keresztény magyar jövő érdekében. Ezért A magyarok bejövetelét Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) sem festhette meg, mert ez - közvetlenül a trianoni tragédia előtt - már nem az ő feladata volt, még eszményszinten sem. S egyébként is: a magyaroknak a Kárpát-medencébe elsődlegesen nem bejönniük kell, hiszen mindig is itt voltunk, hanem a lehetőségekhez képest megőriznünk azt a jobb időkre, ha úgy tetszik, az újabb honvisszafoglalásra. Az pedig, hogy ide mikor és milyen „testvéri tankok” indulnak föl - mondjuk: a székelyek legendás vezére, Csaba királyfival az élen a csillagösvényen - a megsegítésünkre, fölmentésünkre, még nem tudjuk pontosan, de kitartóan várjuk. A halálos ágyán a fölöttébb ellentmondásos szerepű - a Magyar Szocialista Munkáspárt nagyhatalmú manipulátora, Aczél György (1917-1991) által fondorlatosan kitalált - Antall József (1932-1993) miniszterelnök is állítólag azt mondta: „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője” – s látjuk, hogy akarva-akaratlan mi lett e szavakban kétségtelenül jól hangzó végrendeletből, mert nem tetszettünk idő előtt meg nem gondolt forradalmat csinálni, amit (ha nem egymást irtjuk) a látszólagos rendszerváltozást a fejünk fölött kívülről-belülről levezénylők amúgy is megakadályoztak és kíméletlenül megtoroltak volna.

Szebellédy Géza (1941-2012): Bernáth Aurél a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titkára, Kádár János (1912-1989) társaságában a Budavári Palotában megnyílt kiállításán, MTI-fotó, 1972

Bojár Sándor (1914-2000): Pátzay Pál a műtermében Lenin-szobrot mintáz a budapesti Felvonulási térre, fotó, 1964 (Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét)

Thomas Gresham szabadkőműves koponyával, olaj, vászon, 1544 (Mercers-gyűjt., London)

A Gresham-palota földszintjén működött egykor a Gresham Kávéház, s hetente kétszer itt tartotta összejöveteleit a híres-hírhedt művészeti társaság, a Gresham-kör. Támogatóik- gyűjtőik főleg a félellenzéki, liberális zsidó nagypolgári réteghez tartoztak. Az 1930-as évektől az egyfajta zártkörű csoportosulás meghatározó szerepet játszott a Szinyei Merse Pál Társaságban (1920-49); arisztokratikus – az évezredes, igazán egyetemes, egyszersmind magyar hagyományokat, műveltséget, alkotásokat, a mélyenszántó népművészetet lenéző – szalonművészeti értékrendjét a Magyar Művészet folyóiratban és az Ars Hungarica-sorozatban terjesztette. E szűkebb baráti kör tagjai: Berény Róbert (1887-1953), Bernáth Aurél (1895-1982), Egry József (1883-1951), Márffy Ödön (1878-1959), Pátzay Pál (1896-1979) és Szőnyi István (1894-1960), a kritikusok, művészeti írók közül pedig Genthon István (1903-1969), Petrovics Elek (1873-1945), Rózsa Miklós (1873-1945), Oltványi Ártinger Imre (1893-1963), valamint Fruchter Lajos (1882–1953), Radnai Béla (1891-1962) és a sírkőfaragó Szilágyi Sándor műgyűjtők.

Az inkriminált Művészet-számban Pap a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének lépcsőházába, 1967-ben készült Történelem c. Bernáth-freskót elemezte. Igen szemléletesen kimutatta, hogy a mester „monumentális”, önmagára hangolt hevenyészett pillanatképeinek szervetlen halmaza, szemlélete mennyire silány, talmi, illékony, szűk látókörű és érdektelen az egyetemes művészettörténet általa nem ismert-értett remekműveihez (nagy távon is értelmes, maradandó üzeneteket közvetítő szerves folyamatábráihoz) képest. Jómagam a Gresham-kör normatív esztétikájával foglalkoztam, mivel Bernáth a Rákosi- és Kádár-rendszerben, Pátzay pedig az utóbbiban - paradox módon a munkásosztályt „szolgáló” szocialista realizmus kötelező irányelve mellett - számottevő elméleti tevékenységet is kifejtett az általuk képviselt nagypolgári művészeteszmény szinte ugyancsak kizárólagossá tétele és nem utolsósorban a portékáik népszerűsítése-megrendelése-forgalmazása érdekében. (A Gresham-kör egykori festőinek világszámai manapság is jókora összegekért kelnek el a normális művészeti értékrendet a feje tetejére manipuláló, a hazai gyökerű magas szintű művészetet jócskán alábecsülő vagy kirekesztő árveréseken.) Bernáth – szabadkőműveshez talán nem méltó türelmetlenséggel és sárga irigységgel a rózsaszínű szobájában – így fogalmazta meg a mindenkori kirekesztő utasítást a nem szalonképes naiv, önművelő művészekkel, kiváltképp a tudatos ösztönösséggel elhívatottan alkotókkal – többek között a tanult kollégával, Csontváryval - szemben: „…az autodidakta kibújik a kultúra ama kényszere alól, amelyik a festőket vaskövetkezetességgel bizonyos sorrendbe állítja, azaz látásképzeteiket egymásból merítteti…, s így a kultúra organizmusában olyan helyet foglal el, mint az emberi szervezetben egy idegen test…, amire sanda szemmel kellene néznünk, ahelyett, hogy pátyolgatnánk…”

Ugyancsak sanda szemmel méregette Csontváryt a XX. sz.-i „korszerű” képzőművészeti irányzatok propagandistája, Kállai Ernő (1890-1954) művészeti író is. Bár a mindmáig sulykolt Csontváry és Henri Julien-Félix Rousseau (1844-1910) közötti párhuzamot elvetette, az 1926-ban Budapesten és Lipcsében kiadott Új magyar piktúra c. könyvében, ájultsággal borul le a naiv festő nagysága előtt (egyáltalán: minden előtt, ami párizsi, berlini, londoni…). Szerinte Rousseau naiv művészetében több évszázados, kimunkált, alapos, részletező francia festői kultúra ölt testet. Ezt állította szembe az állítólag mindent egyetlen misztikus ihlet adományával elérni akaró Csontváry zsenikoncepciójával, „fellengzős lelkével”, amelynek kifejeződései „minden eleve tervszerű rend, mérték és egyensúly híján tódulnak a vászonra”, s amely a „magyar ugar... nagyzoló képzeletét és elhanyagolt, szegényes anyagiságát vitte vászonra”. A „tévedhetetlen” Kállai a nagyvárosi absztrakt művészeti dzsungel nagyzoló, ám végletesen provinciális, szűk látókörű bűvöletében illette az irányadónak szánt talajtalan avantgárd esztétikájában parlagias kritikával a magyarul szabatosan képíró Csontváryt. Azt a hihetetlenül művelt festőlángelménket, aki eleve egy szent, több évezrede kimunkált tervszerű rend, mérték és egyensúly szerint alkotta a választékosan gazdag felületű, mindenkor a tartalomhoz illő szín- és motívumvilágú, a természet rejtett arcát föltáró napútfestményeit.

De az okkal, ok nélkül szakmai berkekben mindmáig nagy megbecsülésnek örvendő, konzervatív (Csontváryt azért könnyedén LüKének tartó) LyKa Károly (1869–1965) művészettörténész, festő, az 1902–18 között megjelent Művészet folyóirat szerkesztője is hasonló cipőben járt. Csakúgy, mint Bálint Rezső (1885- 1945), Elek Artúr (1876-1944), Ernst Lajos (1872-1937), Farkas Zoltán (1880-1969), Feleky Géza (1890-1936), Genthon, Herman Lipót (1884-1972), Hevesy Iván (1893-1966), Kelety Gusztáv (1834-1902), Kézdi-Kovács László (1864-1942), Koronghy Lippich Elek (1862-1924), Lázár Béla (1869-1950), Lehel Ferenc (1885-1975), Lukács György (1885-1971), Márkus László (1881-1948), Németh Lajos (1929-1991), Nyitrai-Yartin József (1874-1946), Pataky Dénes (1921-1975), Rabinovszky Máriusz (1895-1953), Ybl Ervin (1890-1965) stb. Egy évszázad múltán is (sajna!) kb. ők fémjelzik azt a műbírálati, -elemzői

Vincent van Gogh (1853-1890): Önarckép, mint egy művész, olaj, vászon, 65,5 x 50,5 cm, 1888 (Van Gogh Múzeum, Amszterdam, Hollandia)

Bernáth Aurél: Önarckép, olaj, vászon, 68,5 x 55 cm, 1940 k. (a Kieselbach Galéria és Aukciósház 2013-as árverésén a becsértéke 700 000-1 000 000 Ft volt)

Henri Julien Félix Rousseau: Önarckép, olaj, vászon, 23 x 19 cm, 1903 (Picasso Múzeum, Párizs)

Johnny Laknitz: Csimsián sámán dobbal, fotó, 1924 k., Kitwanga, Kanada

Csontváry: Festőlegény (Madonna-festő), vászon, 38,5 x 29 cm, 1896 után (MNG) és Önarckép, vászon, 67 x 39,5 cm, 1896 után (MNG; fotó: Sayti Krisztina)

szintet, amit az igényesebb kritikusok, művészettörténészek többsége - Romváry Ferenc (1934- ), Perneczky Géza (1936- ), Bellák Gábor (1959- ), Molnos Péter (1971- ), Kaszás Gábor (1973- ) stb. - megközelíteni igyekszik, vagyis önfeledten változatlanul a foltot dicsérgetik a LYuKra hivatkozva. „Jaj nektek, törvénytudók, mert elvettétek az ismeret kulcsát: ti nem mentek be, és azokat is megakadályoztátok, akik be akarnak menni!” L. pl. Hieronymus Bosch (1450 k.-1516) Krisztus keresztvitele és Csontvárynak a Gresham-törvényt is igen szemléletesen ábrázoló Fohászkodó Üdvözítő c. képén a borzalmasan kritikus arcokat!

Rousseau: Sétány a Szent Cloud-i parkban, olaj vászon, 46,5 x 38,5 cm, 1908 (Városi Művészeti Intézet, Frankfurt am Main, Németország)

Csontváry: Parkrészlet, enyves porfesték, dublírozott vászon, 56 x 67,5 cm, 1891 k., utólagos hamis j. j. l.: f. Enyedy Imre (?) 1912 (mgt.)

Rousseau: Folyópart, olaj, vászon, 21 x 39 cm, 1887 (Christies kat. ny.)

Ferenczy Károly: Fatörzsön ülő férfi, olaj, karton, 62,5 x 77 cm, 1895 (MNG)

Csontváry újonnan fölfedezett kiemelkedő remekműve: Napkelte, enyves porfesték, eredeti vakkereten vászon, 22 x 33 cm, 1895 k., j. n. (mgt.) – az alkotást Pap Gábor is a napútfestőnek tulajdonította

Nos, ahelyett, hogy a hangadó Gresham-ügyvivő, Bernáth elődeit-utódait pátyolgatnám, arra is rá kell mutatnom a hivatkozott Lukács evangéliumának értelmében, hogy ezt az irányadó esztétikát - hasadásos elmezavarra vallóan - maga illette kellő kritikával: „Ha kiváló festők emlékezéseit olvasom, mindig nyomasztó érzéseim támadnak. Enyhe túlzással mondva, ezek a kitűnő emberek nem hagynak egy parányi reménysugarat sem, hogy másképp is lehet festeni, mint ahogy ők festettek. Mintha velük lezárulnának a festészet útjai. A festők tehát okosan teszik, ha ezeket a memoárokat kellő kritikával olvassák. A festészet útjai végtelenek.” (Hát, igen. Noha Csontváry művészetével az úgymond irányadó művészettörténészek ma sem tudnak mit kezdeni, az árverezők meglátták benne az üzleti fantáziát, s az Önök kérték, mi teljesítjük-alapon, hazai viszonylatban csillagászati magasságig tornázták az árfolyamát.) „Eddig azt hittem, hogy ez az ember félbolond, de tévedtem: egészen bolond” – szellemeskedett pl. Csontváryt (és a magyar népművészetet) indogermán FRoNTharcosi komplexussal mélyen lenéző Ferenczy (alias: FReuND) Károly (1862-1917) is a növendékei, köztük Sassy Attila (1880-1967) festőművész előtt, akinek művészetét némileg megérintette a becsmérelt festőzseni mágikus realizmusa. Mint annyian, Ferenczy is akként viszonyult Csontváryhoz, mint ama Tarnopolból bevándorolt tollkereskedő az állatkertben a zsiráf előtt. Hosszas méregetés-tépelődés után, a kapedlijét mélabúsan levevén (vagy dühösen földhöz vágva) így fakadt ki: Márpedig ilyen állat nincs. A Képzőművészeti Főiskola professzora, Bernáth is Csontváryt - ex katedra - bolondnak minősítette. Ez még megbocsátható volna, de az már nem, hogy holtában galádul meg is gyalázta. A növendékei, látogatói csak úgy mehettek be a hivatali szobájába, ha előtte átgázoltak Csontvárynak A magyarok bejövetele c. eredeti kartonján, melyet a professzori ajtó elé terített a kövezetre. Jó vicc: egy beteg, okkal féltékeny-irigy elme gonosz tréfája, egyszersmind bűntette. Ő a főiskolán sem a magyarok bejövetelében volt érdekelt. Jellemző az alattomos minőségkritikai szándékaira, hogy Csontváry mindössze három „maradéktalanul szép alkotása” közé sorolta - az Egy cédrusfa a Libanonból és a Zarándoklás a cédrusoknál Libanonban c. főművek gyatra kompilációját - Az élet fáját. Ezen össze-vissza mázolt kép a jellegzetes és hamisíthatatlan ismérvek szempontjából teljesen idegen Csontvárytól.

Ha a finnyás köztisztasági ügyvivők szerint pl. Hóman Bálint (1885-1951) politikus, történész, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, majd igazgatója, vallás- és közoktatásügyi miniszter, Nyírő József (1889-1953) és a szintén erdélyi magyar író-költő, Vass Albert (1908-1998) esetében nem lehet elválasztani a közéleti embert az alkotótól, ill. műveitől, akkor – az egyenlő elbírálás elvét betartva – Bernáthot is ki kellene radírozni a művészetből. (Ennyi kárpótlással tartoznánk Csontvárynak, és még pénzbe sem kerülne. Ezzel szemben Bernáth és Gresham-köri elvbarátainak világszámait nagyon nagy pénzért árverezik. Sebaj! Madarat tolláról, embert eladott-megvásárolt képéről.) Ugyanez vonatkozik pl. a belső reakció elhárításával foglalkozó politikai rendőrség által beszervezett, az osztálytársait, kollégáit 1957-63 között gátlástalanul besúgó Szabó István (1938- ) filmrendezőre is. Többek között a Gresham-törvényt jócskán megszenvedő Huszárik Zoltán (1931-1981) Csontváry-filmjében a „Bolondot” alakító Holl István (1938-2000) színészt is csúnyán bemószerolta a mindmáig

Bernáth Aurél a Munkásállam c., 1200 x 800 cm-es faliképét készíti – akkor 19 évi átlagkeresetnek megfelelő tiszteletdíjért és a második Kossuth-díjért - a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága székházának előcsarnokában, fotó, 1969, Budapest

Bernáth Aurél: Munkásállam, részlet - Kádár János elvtárs sakkozik, Aczél György elvtárs nézi

Markovics Ferenc (1936- ): Mostari jelenet Huszárik Zoltán Csontváry-filmjének forgatásán, fotó, 1980

Turul-madarunk a kerecsensólyom (Hur-szafi), fotó

Leonardo da Vinci: Szkíta szekér, ceruza, tus, papír, 21 x 29 cm, 1485 k. (Királyi Könyvtár, Torino)

Az Illinois Színház Ben Hur-előadásának plakátja, 1901, Chicago (Strobridge Lithographing Co. ny.)

szégyentelen ügynök. Közállapotainkra jellemzően az ügy iratainak nyilvánosságra hozatala után az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szellemi-politikai „elit” több mint 100 képviselője

(így az akkori szocialista miniszterelnök) biztosította 2006-ban „erkölcsi” támogatásáról az erkölcsi hullát, akit - a miheztartás végett - 2014-ben a Nemzet Művésze címmel tüntették ki. (Melyik nemzeté? Mert az enyémnek - bocsánatkérés nélkül - nem lehet.) A „létező szocializmus” árnyékmagyarországát népszerűsítő Szabó nem véletlenül kapott Oscar-díjat az amerikai filmipar fellegvárában, melyről a kitűnő zsidó filmkritikus, Neal Gabler (1950- ) egyetemi tanár A saját birodalmuk: miként találták föl a zsidók Hollywoodot (1989) c. könyvében ezt írja: [kelet-európai zsidó bevándorlók] „megalkották a saját Amerikájukat… ami nem az igazi Amerika... De végül ez az árnyékamerika oly népszerűvé lett, és oly széles körben lett terjesztve, hogy képei és értékrendje fölfalta az igazi Amerikát… Hollywood nagy iróniája, hogy az amerikaiak végül is ezen árnyékamerika által határozták meg magukat...”

A GReShaM-törvénnyel, az Ábel-Káin-, Romulus-Remus-féle lélektelen túlélési mó(d)szerrel szemben – már a neve okán is – a magyar hitvilágban oly fontos szerepet betöltő KeReCSeNsólyomnak és annak a jelképes értékrendnek, amit évezredek óta képvisel, függetlenül pl. a Purim- és a Hanuka-ünneptől, a Nobel-, Herder- és Oscar-díjesőtől, KaRáCSoNYkor azért még évről évre jó esélyei vannak. Szöges ellentétben pl. a tizenegy Oscar-díjat bezsebelő, magyarországi zsidó zeneszerző és operatőr közreműködésével készült Ben Hur c. film hollywoodi sugalmazásával, hajdanában a perzsák a szkíták szent madarát, a kerecsensólymot nevezték Hur-szafinak (a Hur jelentése: szabadon született; szafi: tiszta, folttalan) és az ellenség harci kocsiját szétforgácsoló hadieszközt szkíta szekérnek. L. pl. Leonardo da Vinci (1452-1519) rajzát és a filmbéli júdeai herceg, Ben Hur (héberül: Hur fia) látványos szekérversenyét! Az angol holly szó jelentése: MaGYaL (→MaGYaR), tövis, krisztustövis; a wood: fa, erdő, vagyis Hollywood: töviserdő, krisztustövisfa, ellenmagyar fa. Úgyhogy amit ott díjaznak, az jelesül nagyon nem értünk-nekünk szól. Az amerikai katonatiszt, államférfi és író, Lew Wallace (1827-1905) színre és filmre vitt sikerkönyve, a Ben Hur volt az első olyan, érdemtelenül nagy népszerűségnek örvendő, émelyítő, hazug giccsregény, melyet a rigorizmus jegyében a pápa megáldott. Nem csoda, hiszen a Sixtusi- magánkápolnája Michelangelo Buonarroti- (1475-1564) féle mennyezetfreskóinak szellemisége fél évezreddel megelőzte az amerikai rémállomgyárat, az emberiség mesteri megtévesztőjét-megrontóját. Lásd itt és most a hazai templomokban is a Gresham-törvény megnyilvánulását! A papi beszédekben az Ószövetség rohamléptekkel szorítja ki az Újszövetséget, s immár egyre több helyen – úgymond - a „zsidóság legősibb jelképei”, MeNóRák díszelegnek a katolikus templomok oltárainál. Azt persze nem közlik a gyanútlan hívekkel, hogy a hét ága eredetileg az ég hét bolygójára – ha úgy tetszik, lámpására – utal, s mindmáig magyarul jól érthetően a MeNNY óRáit, a MeNő óRákat jelentik. A középső ágának neve a babilóni Napisten után szabadon: SaMaS, azaz SZeMeS-SZáMoS. (L. még SaMeSZ: templomszolga!) Mert, hát ugyebár a Gresham-törvény évezredek óta nyelvi szinten is működik. Egyébként a szabadkőműves Wallace az amerikai polgárháborúban a déliek ellen harcolt, és jelentős szerepe volt abban, hogy a maradék hagyományos értékrendet az Újvilágban is elfújta az északi szél, amely a mesterséges pénzügyi válságokkal bomlasztott, liberális (végső soron ember- és életellenes) eszmékkel, törvényekkel lezüllesztett Európában is immár a talpunk alatt fütyül. (Miközben az amerikai fehérek mindössze 2-5%-ának volt valaha rabszolgája, az Amerikába menekült 1848/49-es magyar szabadságharc katonái a nemzeti önállóságukért harcoló déli államok ellen háborúztak. Hm!)

A Gresham-törvény hatályosul a Halak-kor harmadik dekánjában, jellemzően Szűz-aszcendenssel született Nikolausz Kopernikusz (1473-1543) napközpontú elméletében is, melyet 1514-ben (!) óvatosságból még csak kéziratos formában terjesztett. Főleg attól félt,

hogy bolondnak nézik. (Csontvárynak nem volt ilyen aggálya: többé-kevésbé tudta, megtapasztalta, kik között él és alkot.) Az emberiség szempontjából azonban nagyon nem mindegy, honnan és mire vonatkoztatva nézzük-értelmezzük a szűkebb-tágabb világegyetemet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a lengyel asztrológus, csillagász „fölfedezése” egyfajta parasztlázadás volt a hagyományos, föld-, egyszersmind emberközpontú világképpel szemben, noha a lengyelek legnagyobb történelmi festőjének tartott Jan Matejko (1836-1893) - nemzeti hevületében - egyenesen az Isten bizalmas társalkodójaként festette meg őt. Matejko Csontváry egyik ősét, a befolyásos lengyel nemest, a kétszer királynak jelölt Kosztka Jánost (1529-1581) is megörökítette a Lublini szövetség (1869) c. csoportképén. Kopernikusz egyébként az egyetemes emberi tudást illetően meglehetősen szélesre nyitott kapukat döngetett, hiszen már a „sumerok”, az „egyiptomiak”, a „kelták” stb. is nagyon jól tudták, hogy nem a Nap kering a Föld körül. Az ún. Gresham-törvényt viszont – a francia filozófus, matematikus és csillagász, Nicole Oresme (1323 k.-1382) nyomán – az angol névadójánál jóval korábban, a Mohácsi csata évében (!) írta le a Monetae cudendae ratio c. művében. Arisztarkhosz (Kr. e. 310 k.-230 k.) görög matematikus és csillagász 2000 évvel Galileo Galilei (1564-1642) előtt azt tanította, hogy a gömb alakú föld forog a tengelye körül, a Nap pedig nem istenség, hanem csak egy izzó kőgolyó. E tanáért - aminek előfutárja a pontoszi paradoxongyártó, Hérakleidész (Kr. e. 390 k.-322) volt - istentelenséggel vádolták, s ezért nem gyakran sétakocsikázhatott Athénben, hanem el kellett menekülnie onnan. De Kopernikuszt többek között Galeotto Marzio (1427-1497 k.) olasz humanista és Szalkai László (1475-1526) esztergomi érsek is megelőzte egy diákkori dolgozatában. Mindenesetre a kopernikuszi hadművelettel, ezzel a tudományos öngóllal a központ a Napba helyeződött, noha élet csak a Földön lehetséges, ezért pedig értelemszerűen mindent csak ide vonatkoztathatunk. Különben az emberiség, egyszersmind az emberiesség egyre inkább a perifériára sodródik. Ezért is volt végeredményében az emberiség elleni égbekiáltó bűntett Európa tényleges központja, a Kárpát-medence, a Föld legélhetőbb, önellátó egységének a földarabolása is a trianoni diktátumban. (Vö. TRóJa-TiRoL-TuRuL-ATiLLa; SiCaMBRia (a Trójából menekültek, majd Atilla fővárosa a Pilisben)-SZiKeMBRió-SZéKeMBeR-SoK eMBeR: nép, emberiség!)

Nem sok jóval kecsegtet (már akinek), ha tudjuk, hogy hazug, embertelen múltra csak dicstelen jövő építhető. Az átmeneti, külterületi haszonélvezők önszántukból nem fogják belátni, hogy az igazság ideát (velünk) van. Pedig a saját hosszú távú érdekük is az lenne, ha -

rápillantva pl. a német protestáns hittudós és történész, Heinrich Bünting (1545-1606) térképére - levonnák az összes következtetést abból a szembetűnő földrajzi tényből, hogy EuRóPa/őRaPa/aPaeRő közepe, ha úgy tetszik, MaGja az emberemlékezet óta Szűz Mária oltalmában lévő (az őskőkortól kezdve legsűrűbben lakott) Kárpát-medencében (a történelmi Nagy-Magyarország: Hungária területén) volt, van és lesz. „Magyarország rendkívüli előnye, hogy a szó szoros értelmében vett földrajzi egység - állapította meg a nyilvánvaló tényt 1878-ban Élisée Reclus (1830-1905), Európa egyik legismertebb francia földrajztudósa is. - A magyar királyság földrajzi szempontból Európa egyik legösszefüggőbb területe. Akárhogyan is alakuljon a közép-európai államok sorsa, az bizonyos, hogy a magyarság mindig a legjelentősebb szerepet fogja játszani a Kárpátok által körülvett óriási arénában.” Így értékelte ezt Csontváry és pl. Saint-René Taillandier (1817-1879) francia író és kritikus is: „A magyar nemzet nem pusztulhat el, s ha sírba tennék is, előbb-utóbb föl fog támadni. Magyarországot, a nemzetek mártírját, csodálatra méltó politikai érettsége emeli ki a Habsburg Monarchia népei közül.” Mert minden ellenkező, aljas, infantilis híreszteléssel szemben Szűz Mária nem vette le a kezét az országról. Ez ti. nem kívánságműsor. Az ide, a Föld szívébe az éGi magasságból be- és az innen kisugárzó iGe, MaGas kultúra és MaGvas szellemiség (genius loci) pedig szervesen kötődik az emberemlékezet óta itt élő néphez,

Igazságot Magyarországnak!, a Pesti Hírlap különszámának címlapja, 1931

A magyar föld egyedüli tulajdonosa a Szent Korona (kép: blog.xfree)

Heinrich Bünting (1545-1606): Európa (-térkép) mint Szűz Mária, színezett rézkarc, 26,5 x 35,5 cm, Initerarium Sacrae Scripturae, 1581, Magdeburg, Németország (Barry Lawrence Ruderman Antique Maps Inc. ny., La Jolla, Kalifornia, USA)

melynek gerincét mindenkor a szkíta-pártus-hun-székely-MaGYaR gens (a MaGeRő) képezte. A kettő egymástól nem választható el és súlyos ökológiai-ökonómiai stb. következmények nélkül e Szentföld bennszülött jó pásztorai (paganusai), NaGY uRai sem cserélhetők le. Ki kell tehát mondani: ha legalább mi idejekorán nem számolunk le a hamisságok tömkelegével (pl. egy világtörténeti jelentőségű, de legendákkal, közönséges rágalmakkal „összemaszatolt” festőnkről szóló monográfiában is), azok elsősorban bennünket

fognak maguk alá temetni, mert az elmúlt évezredben a legnagyobb igazságtalanság velünk történt, míg a Halak-korszak beérkezett, halálosztó haszonélvezői élnek, mint hal a vízben. „Mert látni kell, miként tobzódik itt a hazugság minden pokoli válfaja a mellébeszéléstől a történelem-hamisításig, mert a hazugság a bűn édestestvére, ikertestvére, amellyel összenőtt – állapította meg Grandpierre K. Endre (1916-2003) író, titokfejtő történész. – De még ennél is több: a bűn éltető és fönntartó eleme, hétlépcsős menedéke, szélárnyék, ahol meghúzódhat a megtorlás az igazságszolgáltatás elől. Legveszedelmesebb formája a hazugságnak a történelem-hamisítás, amely vakká teszi a népeket, sötét tévtanainak fedőrétegeivel láthatatlanná teszi a népek, az országok és az emberiség ellen elkövetett bűnöket. Ezek a bűnök ruházzák föl az erkölcsi világrendet felforgató legrettenetesebb bűnöket az igazság vagy éppen az igazságtétel látszatával. Ezek a bűnök tartják fönn, szülik újra és tartósítják az emberiség ellen elkövetett bűnöket. Könnyű belátni, hogy ezeknek a jobbára szent dogmákként az emberek agyába vert hazugságoknak a fönntartásához óriási, nemzetközi érdekek fűződnek.” Az amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter, Henry Alfred Kissinger (1923- ) is jól tudta, aki Európa központját birtokolja, annak minden hatalom a kezében van. A „kis Singer” már az egyetemi doktori dolgozatában nagy elismeréssel adózott a XIX. sz. egyik legbefolyásosabb diplomatájának, a Habsburg Birodalom gyakorlati irányítójának, Klemens Wenzel Nepomuk Lothar von Metternichnek (1773-1859) a birodalom összetartásában játszott szerepéért. Egy másik amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, a lengyel származású, szabadkőműves Zbigniew Kazimierz Brzezinski (1928-2017) sem köntörfalaz A nagy sakktábla c. könyvében. A Gresham-törvény szellemében kimondta: „Aki a világ fölötti uralmat meg akarja szerezni, annak el kell foglalnia a Föld szívét. Aki elfoglalta a Föld szívét, az birtokba vette Európát. Aki birtokba vette Európát, az ura az egész világnak.” Tehát a „rossz pénz” gátlástalanul kiszoríthatja a „jó pénzt” (a „termékeny magot”), a Szent Korona jogos tulajdonának bennszülött letéteményeseit.

„…A tojás - vagy bármely csonthéjas gyümölcs - termékeny magját akármelyik oldal felől közelítem meg, a héjhoz képest mindig »perifériának« fog adódni – mutatott rá a többi között

Csontváry Kosztka-kutató Pap. (Kostka cseh nyelven csonthéjas gyümölcs magját is jelenti.) – Ha egy föltételezett értelmes lény a héj képviseletében érvel, aligha lesz rábírható, hogy belássa: valójában ő a származék. Annál kevésbé, mert mindaddig, amíg kívülről közelítünk a kérdéshez, valóban a héj mutatkozik elsődlegesnek. Ha pedig ráadásul »durva közelítésben« vizsgáljuk a héj és a mag kapcsolatát - értsd: föltörjük a tojást -, megint csak a héj bizonyul tartósabbnak; kettőjük közül ő az, aki hosszabb távon bizonyíthatóan azonos marad önmagával. Az elmúlt fél évezred európai művelődéstörténet-tudománya makacsul a héj - Bizánc, Róma, Párizs, Aachen - irányából próbálja magyarázni a tárgykörébe sorolható jelenségeket. Ily módon a mag - esetünkben a Kárpát-medence - természetesen maga lesz az abszolút periféria. Ami érték kimutatható itt, az mind bejött valahonnan: ha nyelvi elem, ha művészeti stílusfordulat, ha közjogi szabályozási formula, ha technikai vívmány. A legelterjedtebb »magkezelési« utasítás pedig így szól: ne beszéljünk róla, akkor nem is volt! Ami valójában azt jelenti: akkor nem is lesz. (Szó, ami szó, Trianont nem 1920-ban csinálták. Sem nem akkor kezdték, sem nem akkor fejezték be.) Ha a mag irányából vizsgálódunk, egészen más kép fogad. Innen nézvést úgy tűnik, hogy a Bizánc-Róma-Párizs-Aachen-karéj nem »termékeny félholdja«, magyarán szólva, nem szülőföldje az európai - tágabban az eurázsiai - műveltségnek, hanem: proszektúrája, azaz boncterme, végső fokon hullaháza. Ha egyugyanazon művészeti motívum megtalálható a »pusztán« is, Bizáncban is, bizonyosak lehetünk benne, hogy az utóbbi lesz a merevebb, az ízét-szagát vesztettebb, a gyökértelenebb - bár kétségkívül precízebb kidolgozású. Mutatis mutandis, ugyanez áll Rómára, Aachenre, Párizsra. Sőt: ha tágabb összefüggésrendszerben szemlélődünk, föl kell tűnjék, hogy a »héj« Bizáncon túl keleti irányban is folytatódik, Perzsián, Indián át egészen Kínáig. Egy

»civilizált« kínai birodalmi hivatalnok szemében ugyanaz a hun… számít »barbárnak« - legföljebb néhány évnyi, évtizednyi csúszással -, mint a keleti vagy nyugati római impériumban jegyzetelgető »kollégája« számára. Az a benyomásunk támadhat, mintha egy ásványi sókban rendkívül gazdag forrás »működését« szemlélnénk. Ameddig eleven a sodrása az áradatnak, addig minden együtt van benne: a víz is, a sók is, állandó kölcsönhatásban. Ahogy távolodik a vonulat a forrásvidékétől, egyre több és több hordalék rakódik le és válik körös-körül szilárd, időtálló - jól tanulmányozható! - gáttá. A forrásból (és csakis abból) kiindulva az egész folyamat tökéletesen érthető-követhető - úgy is mondhatnánk: a forrásból egyenes úton következik a gát - a gátból viszont semmi módon nem vezethető le a forrás. Ha egy forrást arra biztatunk, »zárkózzék föl« a körgátjához - értsd: a Kárpát-medence magyarsága hasonuljon a »civilizált« Nyugat-Európához -, az annyit jelent, hogy rá akarjuk venni: apadjon el, száradjon ki. De akkor mi építi tovább a gátat? Egyáltalán: a gát innentől kezdve mihez képest lesz gát?”

A velünk gátlástalanul gáncsoskodó antant utóda, a jelenlegi látszólagos központ, az „Ajhópai” (értsd: Európai) Unió végül is – Jól jegyezd meg! - számunkra fondorlatosan megtervezett temető, ahonnan azonban a dolgok üdvtörténeti természetéből fakadóan az Igazság népe, a Népek Krisztusa, Magyarország föl is támadhat, talán éppen azért, mert az elmúlt évszázadokban a legnagyobb igazságtalanság velünk történt. (Ez a mesterséges központ angolul CeNTeR, ami egyszersmind CeMeTRy, azaz temető, mert bárminő SZeNTéLYről még hallani sem akar. Az Unióval kapcsolatos lényegi kérdés tehát röviden így fogalmazható meg: ha már akarva-akaratlanul tagok vagyunk, miként szelídíthetjük meg a hétfejű sárkányt?) Az évszázadok óta ismert Népek Krisztusa, Magyarország megnevezés és tudva-tudattalanul (Csontváry által is) vállalt nemzeti sors Márai Sándor (1900-1989) Mennyből az angyal c. verséből származik, melyet 1956 karácsonyán írt. Ekkor a zömmel kommunizmussal fertőzött nyugati értelmiségiek között csaknem egyedüliként Albert Camus (1913-1960) francia író, filozófus állt ki a cserbenhagyott, Trianonban keresztre feszített Magyarország mellett: „A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét… A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon… Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia…” (Olyanról, hogy pl. Népek Krisztusa, Francia-, vagy Németország, USA, Kína, Izrael Állam, tudtommal senki sem verselt, mert ez még viccnek is rossz lenne.)

folytatjuk..