folytatás

szerző: Menyhárt László

Az elmúlt 2000 év Szűz-Halak-tulajdonságai, -irányultságai a szerves kultúra letéteménye- seire, a ragozó nyelvű, íjfeszítő, a lósággal-jósággal különleges kapcsolatot ápoló Nyilas- (a keleti állatövben: Ló-) népekre, így a minimum az ókor óta e jegybe sorolt magyarságra nézve életveszélyeseknek bizonyultak. L. pl. a XX. sz. egyik legnagyobb filmrendezője, Huszárik Zoltán megdöbbentő és felejthetetlen filmkölteményét (az Elégiát) a lovak sorsáról, amely ma már minden, magára valamit is adó filmművészeti főiskolán tananyag. A 60-as évek közepén egy rejtett olvasata is volt ennek a páratlan remekműnek.

Előzménye, hogy Nagy László (1925-1978) sodró erejű verset írt Búcsúzik a lovacska (1963) címmel. Ebben az évezredekig leghűségesebb társunkat, a munkában, háborúban és békében szövetséges lovakat siratja el, akikről lemondott a kapitalista ipari forradalom, a mezőgazdaságot erőszakkal, megannyi személyes drámával államosító kommunista hatalom, végső soron a legjobb barátját (háttársát-hátaslovát) akarva-akaratlanul eláruló ember. (A lovakat kiszorították a gépek.) Ezt az árulást a magyarság a mai napig nem heverte ki és nem nézett szembe a következményeivel. Pedig végső soron csak a Lótól várhat Jót és segítséget. A monumentális vers Orosz Jánost (1932-2019) is egy maradandó értékű kép festésére ihlette. A domonyi parasztszülők gyermekének, Huszáriknak épp ez a kisfilm (a gyermekkorától kísértő, kérdező

Helbing Aranka (1898-1974): Sátáni kezek „pentagramma-szövetsége” a történelmi Magyarország körül, képeslap, 1933, Budapest

Bojár Sándor: Tüntetők a Parlament előtt, MTI-fotó, 1956. október 25., Budapest

1. Müller Magda (1937- ): Huszárik Zoltán filmrendező, fotó

Huszárik Zoltán: Elégia, rövidfilm, 1965; operatőr: Tóth János (1930-2019)

Tornyai János (1869-1936): Bús magyar sors, önéletrajz, olaj, vászon, 111 x 150 cm, 1908 (Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely; fotó: Schiller Alfréd)

Csontváry: Városka a domboldalon (részletek) – lófej, mely egyszersmind egy öreg ember bajusza, ill. a kép 180 fokos megfordításával egy hatalmas ló rajzolódik ki (a feje szembe nézetben jobb oldalt)

Csontváry: Városka a domboldalon (Városszalónak látképe), anilin jellegű, enyves porfesték, vászon vászonra kasírozva, 50 x 65 cm, 1902 k., j. n., restaurált (mgt.) – közölve Pap Gábor Az igazat mondd! (Két Hollós, 2015., Bp., 308-312. o.) c. könyvében

Városszalónak látképe a trianoni elrablása előtt, magyar képeslap, 1900 k.

lószemek szívfájdító, vádló tekintete) és másik páratlan remekműve, a Szindbád (1971) lett a legnagyobb tehertétele, egyszersmind a végzete. Úgy járt velük, mint Ottlik Géza (1912- 1990), a magyar intellektuális próza kiváló alkotója az Iskola a határon c. regényével. Legalább azonos szintű, huszáros folytatásukat vártuk tőle, készült is erre, de a létező szocializmus farkastörvénye, az irigy szakma és az alkohol felőrölte. (L. a korabeli mondást! A magyar értelmiség előtt két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik pedig járhatatlan. Ma sincs másként.) Látszólag jót akartak neki, amikor a mellesleg absztinens Csontváryt ajánlották. Az ő életét és művészi hitvallását, ill. a saját kálváriáját vitte filmre, elfogyasztva több forgatókönyvírót, s elveszítve a kiválasztott címszereplőt, Latinovits Zoltánt (1931-1976), a Szűz-jegyű, „összeférhetetlen” színészkirályt, aki nem bírta kivárni a halogatott forgatás megkezdését. Csontváry akkor egy Huszárik-szintű képíró filmköltőnek is megemészthetetlen falat volt, ő sem tudott mit kezdeni e páratlan tüneménnyel, hiszen mint mondotta: „…zabolátlan megalománia szükséges már ahhoz is, hogy valaki Csontváry akár egyetlen képének a közelébe merészkedjék az átélt megértés szándékával”. A barátom volt, segítettem is neki, amiben, amikor és ahogyan tudtam - akkor készítettük a Művészet folyóirat Csontváry-számát -, de amiket harminc évvel később a könyvemben megfogalmaztam, attól még nagyon messze voltam. A választható Csontváry-kutatás, -irodalom is, mely bizonyos dolgokat akkor még jelzésszinten sem vetett és vethetett föl nyilvánosan.

Az Elégia témája, valamint a Csontváry-film és -életút szempontjából nem érdektelen annak vizsgálata sem, hogy miként alakult a magyar küldetéstudat az utóbbi századokban. A XVI-XIX. sz.-i sorozatos csapások csupán módosították az emberiség fölemelését célzó szkíta-pártus-hun-székely-magyar küldetéstudatot, de alapjaiban nem változtatták meg. Bár a XVIII. sz.-i jozefinizmus példátlan részvétlenséggel fogott neki a magyarság megsemmisítéséhez, ezt a szerencsétlen helyzetet a nemzet még nem vette igazán komolyan. A trianoni nemzetgyilkossági kísérlet után azonban „minden másnál nyilvánvalóbbá válik, hogy a sátán a magyar nemzetet valamiért a legnagyobb ellenségének tekinti, s az is, hogy a sátán az Úr Jézusra emelt fegyverrel sújtott rá... - fejtette ki Kocsis István (1940- ) erdélyi író, a Magyar Szent Korona-tan kiváló ismerője. – világossá válik számunkra, hogy a magyar nemzet áldozat voltát csakis úgy foghatta föl, hogy az Úr Jézus helyett ez alkalommal őt feszítették keresztre… Küldetése ennyire leegyszerűsödött… Az, hogy Trianon [a Szovjetunió, majd az Európai Unió] a sátán műve, azt is jelenti, hogy nem szilárd alkotás… A sátán mint »Isten majma« sohasem fogja végérvényesen ráerőltetni akaratát a világra, melyet Isten teremtett és amelyre az Igazság, az Élő égi igazság felügyel”. Mivel Lucifer csupán a létesült világ élősködő, RáKoS tartozéka, joggal mondja neki a végtelen időtől tervező teremtő Isten: „Hah, pártos szellem! El előlem, el,/ Megsemmisíthetnélek, de nem teszem,/ Száműzve minden szellemkapcsolatból/ Küzdj a salak közt, gyűlölt idegen./ S rideg magányod fájó érzetében/ Gyötörjön a végtelen gondolat:/ Hogy hasztalan rázod porláncodat,/ Csatád hiú az Úrnak ellenében” (Az ember tragédiája). A SZTáLiNi birodalmi önkényuralmat kiszolgáló,

eSZTeLeN, nemzetidegen RáKoSi-rendszer Madách Imre (1823-1864) napúton zajló emberiség-költeményét népellenesnek nyilvánította és betiltotta).

Számomra a Tanuljunk demokráciát a Nyugattól!, Hagyatkozzunk a jótékony nyugati befektetőkre!, Zárkózzunk föl a művelt Nyugathoz! stb. alattomos, az erőfölénnyel visszaélő, valójában a gyarmatosítást, bérrabszolgaságot tartósító-leplező, az országot - a „nemzeti együttműködés” jelszavával - összeszerelő üzemmé lefokozó tanácsok számomra sohasem voltak véresen komolyan veendő és követendő irányelvek, hiszen Nyugat-Európán kívül is volt, van és lesz élet. „Onnan ide irányuló kölcsönzést vagy átvételt föltételezni… ugyanolyan képtelenség, mintha a magam egészséges és rendeltetésszerűen, a maga helyén és ott jól működő lábamat a szomszédom műlábából »vezetném le«, onnan származtatnám” – állapította meg szellemesen Pap.

A Timaioszban Szonchisz, az egyiptomi Szaisz város templomának papja is arra figyelmezteti a hét görög bölcs egyikét, Szolónt (Kr. e. 638 k.-558 k.), hogy a kultúrák peremén (tojáshéján) élő népek állapotából nem szabad az egyetemes műveltség legmagasabb, -magvasabb színvonalára következtetni. Ezért teljesen fölösleges pl. azon siránkozni, hogy a magyarság áldozatait, ingyen kegyelmeit, így Csontváry művészetét a Nyugat – a Gresham-törvényt érvényesítve - nem értékeli. Ez elsősorban nem a mi, hanem az ő bajuk, veszteségük és bizonyítványuk. A pápai kegyelt olasz szobrász és ötvösművész, „másodállásban” köztörvényes bűnöző, Benvenutu Cellini (1500-1571) panaszkodott, hogy amikor Franciaországban utazgatott, mindig sátorokban szállásolták el, mert egyszerűen nem voltak kőépületek. Nálunk három évszázaddal korábban már Csák Máté (1260 k.-1321) kiskirály trencséni vára és palotája is vízöblítéses vécével épült.

A vár 1512-ben Csontváry egyik fölmenője, a Felvidék nyugati részének leghatalmasabb birtokosa, Kosztka Miklós (?-1556) tulajdona lett. Mellesleg az európai múzeumok tele vannak olyan hihetetlenül magas színvonalú, sajátos formavilágú ötvösmunkákkal, amelyeknek ott semmilyen elő- és utóélete nincs, a Kárpát-medencében viszont van. (Vajon honnan, hogyan kerültek oda?) Ezért én az egy élet munkája-kutatásai nyomán megszületett Csontváry-könyvemmel mindenekelőtt inkább a saját népemhez, az újonnan megtalált képek „szörnyen eredeti” magyar alkotójához és - az ő életműve segítségével is - önmagamhoz szeretnék fölzárkózni.

A „művelt Nyugat” ide érdemleges kultúrát nem hozott, mert sohasem voltunk erre rászorulva, de annál többet lopott el tőlünk, és ez ügyben „Nyugaton a helyzet változatlan”. (Pl. a két lovat is rejtetten megjelenítő Városka a domboldalon c. Csontváry-kép helyszíne, Városszalónak a trianoni diktátumig a Magyar Királyságban Vas vármegye Felsőőri járásához tartozott. Ma Ausztria Burgenland tartományában van Stadtschlaining néven.) A „kompország”-szemlélet, az értékeink elhallgatása-lesajnálása-gyalázása azonban teljes erőbedobással folyik, mert „…ki egyszer rúgott a magyarba/ Szinte kedvet kap a rúgáshoz” - írta a Kelet-Nyugat között és önmagával is viaskodó Ady Endre (1877-1919) A hőkölés népe c. versében.

A műveletlen (Csontváryról nem tudó), költekező, züllött, elszegényedő nemesi életmódot folytató, állandó pénzzavarban vergődő Ady azt hitte, ő a világtörténelem egyik legnagyobb költője. A magyarság – Raffay Ernő (1948- ) történész alapos kutatásait leszámítva - mindmáig nem nézett szembe tisztességesen a mesterségesen táplált Ady-kultusszal: okaival, kiváltóival, haszonélvezőivel, a fönntartásában szerepet játszókkal s kiváltképp azok politikai céljaival. A politikailag analfabéta, szabadkőműves Ady a tősgyökeres magyar volta, fajszeretete és költészete ellenére sem vette észre, hogy a történelmi Magyarország szétdarabolására, a nemzet elsorvasztására törekvő - szellemükben és érdekeikben eredendően idegen – erők, hazaáruló titkos társaságok kegyelt balekjává, csahosává vált. Hiszékenységére mi sem jellemzőbb, mint az 1904-ben Nagyváradon megrendezett szabadkőműves vándorgyűlés elé írt Ars liberorum muratorum c. cikke, melyet a szerkesztő természetesen nem közölt: „…A magyar szabadkőmíveseket ma már csak az olcsó szamaritánusság lobogójával lehet együtt tartani. És sok csuha alatt gyönyörűséggel vernének a szívek, ha tudnák, hogy milyen komolyan nem békétlenkednek, nem izgatnak, és legfőképpen nem építenek az építők, és hogy a mégiscsak sok intellektussal rendelkező sereg, mennyire gyermeke a kis magyar társadalomnak! Hogy vigyáznak egy-egy páholyban, hogy véletlenül nagyon nagy ne legyen a zsidók numerusa! Úgynevezett kényes ügyekben pedig a legrendezettebben keresztény testvérnek, a róm. katolikusnak kell okvetlenül kirukkolnia…”

Ő messze nem rendelkezett olyan éles látással, mint Csontváry vagy később József Attila (1905-1937), aki ezt verselte: „Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.” A sámáni adottsággal született Ady azt hitte, hogy a magyarság ügyét szolgálja, miközben - politikai, világnézeti értelemben - „a halál rokona” is lett. Kóros idők és egy szociálisan végletesen torzult társadalom egészséges élet után áhítozó beteg dalnoka volt, aki ösztönösen valami tisztultabb, nemesebb világ után vágyódott. Arról persze nem csak ő tehetett, hogy az őt kihasználó és a tehetségével, tekintélyével visszaélő nemzetidegen irodalmi kalandorok, kufárok, mecénássá föltört liberális, szabadkőműves-pénzemberek társutasa is lett. Sokkal nagyobb a mulasztása és bűne kora torz (díszmagyarban, pénzen vásárolt bárói címekkel stb.) pompázó társadalmi elegyének, amelyben („A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben”) már nem munkált mélyen elkötelezett nemzeti azonosság- és küldetéstudat, a magas színvonalra érzékeny kulturális felelősség- és áldozatvállalás, hogy az átvitt értelemben és valóságosan is mélyről jött magyar kiválóságokat (lángelméket) s azt a szerves jellegű, egyszersmind közösségi tartalmú minőséget, amit képviseltek - osztálykülönbségekre való tekintet nélkül - támogassa. Az akkori műveletlen mágnás és dzsentri „elit” is, közömbösen engedelmeskedve a Gresham-törvénynek, lemondott róluk és - mint Csontváryt - hagyta őket elkallódni. (Csak 1907-ben 170 000 magyar vándorolt ki az országból.) Ezért nem lehet egyértelműen pálcát törni csupán azok fölött, akik a műveik létrehozása, kiadása stb. érdekében, elfogadva a „rossz pénzt”, a hónaljkereskedésből, uzsorakölcsönzésből hirtelen irdatlan nagy vagyonokat harácsoló, jövevény „disznófejű Nagyúraknál” kerestek alkalmilag vagy tartósan anyagi pártfogást és előmenetelt.

Fadrusz János Mátyás-szobrának avatása Kolozsvár főterén; mellékalakok: Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Báthori István és Szapolyai István, a híres Fekete sereg hadvezérei (a Fekete serege a mai NATO-hoz hasonló haderővel bírt), fotó, 1902. 10. 12. Az országos hírű ünnepségen a kor szinte valamennyi rangos személyisége megjelent.

A Mátyás-szobor gipszmodellje a párizsi világkiállításon, fotó, 1900

2013-ban nyílt meg a Budapesti Történeti Múzeumban A Királyi Palota - a kultúra vára (A Budavári Palota története 1686-tól napjainkig) c. állandó kiállítás, amikor állítólag ismét nemzeti kormányunk volt. Többek között helyreállították a hajdani Hunyadi-termet is, melynek közepén helyezték el Fadrusz János (1858-1903) Kolozsváron 1902-ben fölállított

köztéri Mátyás király-szobrának kicsinyített mását. A kiállított képekhez, tárgyakhoz mellékelt magyar-angol nyelvű tájékoztató ezt a nagyszerű emlékművet szemrebbenés nélkül a „szeparatista nacionalizmus ikonikus alkotásának” bélyegezte. E velejéig nemzetidegen „mantra” ráadásul szégyenletes történelmi butaság-hazugság, hiszen az 1900-as párizsi világkiállításon nagydíjjal jutalmazott szobrot 18 esztendővel a trianoni országrablás előtt leplezték le, amikor Kolozsvár az Osztrák-Magyar Monarchia, ill. annak önálló részeként a Magyar Királyság területén volt. „…Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között – írta a kiváló szobrász és hazafi, Fadrusz. - Ha a magyar ember szíve elborult és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőséges, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást [I. Mátyás (1443-1490) királyt], aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között.”

A magyarságtól országon kívül-belül minduntalan elkülönülő verebek (ez esetben múzeumi kurátorok) éppen ezt a nagyságot, fénykort szeretnék eltagadni a saját szánalmas kisszerűségük, rémisztő árnyéklényük, zavaros szenvedés-mitológiájuk fényezése végett. Az ő történelmük a Kárpát-medencében időben csak kb. Csontváry születésétől kötődik szorosabban a miénkhez, s ezért sem érdekeltek a jóval korábbi, egyszersmind valóban hiteles múltunk föltárásában és tudományos igényű közhírré tételében.

A kisebbrendűségi tudat gerjesztésének-tartósításának az egyik fellegvára immár 170 éve a Magyartalanító Tudománytalan Akadémia, a zömmel a mindenkori birodalmi és pártérdekek előtti hajlongástól elgörbült gerincűek gyülekezete. „A magyar embernek évszázadnyi időbe tellett, amíg a lovaglástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtartást” – képzeleg gyűlölködve Glatz Ferenc (1941- ) történész, egyetemi tanár, egykori művelődési miniszter, az MTA volt elnöke és Történettudományi Intézetének igazgatója az általa szerkesztett enciklopédiában, majd ezt nyilatkozta a Duna TV műsorában: „Ezek a primitív hordák, akiknél a gyermek- és nőgyilkosság régi tradíció, görbe lábú gyilkosok, nyelvük nem lévén, a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el.” (No, azért ez már a legalja.) S a közhiedelem szerint az intézet törtető volt párttitkára a magyarországi szocialisták nemzeti vonulatához sorolható.

Vajon mennyire szerethet bennünket a többi? Annyira, mint pl. Tőkéczki László (1951-2018) történész, az egykori marxista-kálvinista, majd díszmagyar „nemzeti agytröszt”. Az egyetemi tanár többek között azzal kábította a közönségét, hogy a magyarság beszivárgott a Kárpát-medencébe és az Árpád-kori ereklyetartó mellkeresztek nem a honvisszafoglalás előtti keresztény vallásunkról tanúskodnak, mivel azokat másoktól raboltuk. Bronz mellkereszteket, amikor libát, mi több, aranyat is lopkodhattunk volna, nemde? (Az ismeretterjesztő tv-műsorokat is megszálló professzor elvtárs/úr egyszerűen nem akart tudomást venni arról, hogy abban az időben még nem volt szokás rablott holmival, idegen vallási ereklyével temetkezni.) S éppen Glatz elvtárs ne tudná, hogy a valóban primitív hordák szokása, pl. a nők nyilvános megkövezése nem a magyarok farizeus bosszúja volt és a betlehemi gyermekgyilkosság sem írható - egyelőre - a számlánkra, pedig szép kis kárpótlási igény lehetne belőle egy amerikai „választott” bíróság elé terelt perben.)

De – „mint tudjuk” – nem csak mellkereszteket és szavakat lopkodtunk. Pl. a néprajzi lélekelemzés nem véletlenül nemzetközileg ismert freudista képviselője, Róheim Géza (1891-1953) előtt is föltárult a múltunk mélységes mély kútja: „Ha egy néphitbeli adat például csak a magyaroknál és az indogermán népeknél fordul elő, akkor bizonyos, hogy az indogermánoktól jutott hozzánk.” Na, ne tessék mondani! Csak nem ott tetszett lenni, ahol és amikor a néphitbeli adatokat terelték, vagy azokkal kereskedtek a jiddis nyelvű rokonok? Ha ti. kivonom az észak-afrikai, eurázsiai művelődéstörténetből a szkíta-székely-pártus-hun-magyar kultúrát, nem marad más, csak a… - s itt vicces vagy haragos kedvében mindenki (a sábeszdeklitől a tiroli gatyáig és a

cujkától a sztrapacskáig) azt gondol, amit csak akar, noha nem túl bő és kóser a választék, s TiRoL (amúgy magyarul) TeReL-TáRuL-TuRuL is. (Ezt higgyék el nekem, már csak a nevem okán is! Tirol történetében ti. történetesen és nem egészen véletlenül a MeiNHaRD/MeNyHáRT grófok fölöttébb meghatározó szerepet játszottak mindaddig, míg a

Habsburgok a szokásos csalárd okirat-hamisítással nem kebelezték be a birodalmukba!)

Ázsiai rokon népeink fölöttébb csodálkoznak azon, hogy a magyarság önjelölt, ránk kényszerített, vagy csalárdul megválasztott vezetői mindmáig oly önfeledten ragaszkodnak a nyugati kultúrkörhöz, amely sohasem becsülte népünket és kulturális értékeinket. Ott és akkor csapott be, árult el, pusztított, károsított bennünket, ahol és amikor tudott. (Pl. a trianoni országcsonkításban 4020 km²-t rabolt el tőlünk az osztrák „szövetségesünk”, az ún. rendszerváltozás után pedig a bankjaik devizaalapúnak hirdetett hitelekkel tették földönfutóvá magyarok tízezreit.) „Magyarországot előbb rabbá, azután koldussá, végül katolikussá teszem” – hirdette a vastagajkúnak nevezett Habsburg-bestia, I. Lipót (1640-1705), csak azt felejtette el hozzátenni, hogy az ő katolicizmusa ószövetségi alapozottságú. (Innen is a zsigeri gyűlölete a magyarsággal szemben.) Hiába került a Habsburg-birodalom látszólag a történelem szemétdombjára, a Habsburg-polipok magyarellenes szellemisége és ők maguk is köztünk vannak. Valószínűleg ezért avatgatunk kifinomult együttérzéssel díszpolgárrá egy Habsburgot éppen az elődjeitől oly sokat szenvedett Tokajban és Kiskőrösön, Petőfi szülővárosában, s támogatja az állam bőkezűen a Habsburg Történeti Intézetet. Már csak az hiányzik, hogy március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről a díszes család hercege üdvözölje melegen az ünneplőket.

Az intézet alattomos, a közvéleményt szondázó-beetető vezetője - a rossz emlékezetű „Gerő, a hídverő” unokaöccse - nemrég azt is fölvetette, hogy miért ne lehetne ismét királyság Magyarországon, ha már a köztársaság a „félázsiai származék” magyaroknál amúgy sem vált be. Az, hogy kiféle lenne a jelöltje, nem kétséges. Jó lesz tehát vigyáznunk, mert a politikai „elit” és az idegen érdekeket kiszolgáló burzsoázia hiteltelenedése miatt támadó esetleges népharagot és közakaratot meglovagolva (az „Önök kérték, mi teljesítjük” jegyében) bármikor a nyakunkra ültetnek ismét egy héjatermészetű (lesből támadó) Habsburgot vagy valamilyen hasonszőrű kiválasztottat. A szálláscsináló hígmagyarok pedig már - a Gresham-törvény működésében bízva - a jogalap bemesélésén fáradoznak. „Ezért merem azt mondani - magamban egy kicsit nevetve azon a fricskán, amit ez a mélymagyar tudatnak [így Csontváryénak] jelent -, hogy ha valaki egyáltalán zsidó volt a honfoglaló magyarok között, akkor Árpád fejedelem biztosan” – állítja bármi bizonyító erejű okirat és tény nélkül a határokat kitapogató provokációjában Komoróczy Géza (1937- ) hebraista, asszirológus, író és történész. „Jaj annak a népnek, amelynek történetét az ellenségei írják!” – figyelmeztetett viszont már a II. sz.-ban Suetonius római levéltáros és életrajzíró.

Ezért pl. gróf Batthyányi Alajos (1750-1818) jezsuita páterrel egyetértve azt tanácsolom minden magyarnak: „Ha szabad… írni a magyarok ellen, nékünk sem hagyhattya senki is nagy véteknek, ha… mi [így Csontváry] is valamennyire hangosabb magyarsággal kezdünk szóllani.” Pl. Ady 1902-ben elkövetett Menjünk vissza Ázsiába c. vezércikkében ajánlottakkal szemben, mert azért először söpörjünk csak a magunk háza táján! A szabadkőműves múltját megtagadó Kosztolányi Dezső (1885-1936) is ezt tette, amikor 1929-ben határozottan rámutatott Az írástudatlanok árulása c. tanulmányában arra, hogy - a betegesen nagyképű, öntelt Ady versei között nem egy kirívóan erkölcsromboló és kifejezetten magyarellenes.

A Gresham-törvény gyakorlata szerint az azonos névértékű, de eltérő belső értékű pénzfajták közül az értékesebbet külföldre viszik vagy kincsként tartalékolják és a forgalomban csak a csekélyebb értékű pénz marad. Ez történik, ha a különböző kibocsátású, azonos nevű aranypénzek aranytartalma nem egyenlő, ha kétféle (arany és ezüst) fémpénz van

forgalomban, ha a váltópénz tényleges értéke túlhaladja a névértékét stb. (Ilyen volt pl. Csontváry halálakor, 1919-ben a kék és fehér pénz esete.) Ha az állam rögzíti a kétféle pénz átváltási arányát, akkor kettős arany-ezüst ár alakul ki. Vagyis mindig a silány, túlértékelt pénzt tartják használatban, mert a jó, átmenetileg alulértékelt pénzt tartalékolják. „Aki bármely ország pénzmennyiségét irányítja, az minden iparág és kereskedelem teljhatalmú ura. És amikor rájössz, hogy a rendszert így vagy úgy nagyon egyszerűen irányítja néhány nagyhatalmú ember felülről, neked már nem kell magyarázni többet, honnan erednek a pénzromlási és válságszakaszok” – mutatott rá James Abram Garfield (1831-1881) szabadkőműves amerikai elnök, aki fölfedezte a Pitagorasz-tétel trapézos bizonyítását és képes volt egyik kezével latin, a másikkal görög nyelven írni. Ennek ellenére őt e kijelentése után nem sokkal egy kétbalkezes, az algebrával is hadilábon álló, pszichopata balek – korszerűbb megnevezéssel: biológiai drón - megölte. Ám, többek között John Fitzgerald Kennedy (1917-1963) elnök sem úszta meg, amikor államosítani akarta a Központi Jegybankot. „Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül, a pénz körül. Járja koldus és király, a sátán, a sátán örül” (Mefisztó rondója a Faust c. operából).

A Gresham-törvény - vagy azzal szoros összefüggésben a Halak-kor utolsó dekánjában csúcsra járatott ősi szemita, indogermán Káin-Ábel, Romulus-Remus életviteli modell - érvényessége messze túlmutat a pénzvilág határain, noha Csontváry a Losonc és Vidéke 1886. 09. 12-i sz.-ban még ezt írhatta: „Mi, magyarok a testvérgyilkosságnak e nemét csak hírből ismerjük, és habár Káin és Ábel vére egész Európában többé-kevésbé csöpög és folyik, hazánk, Istennek hála, ettől még mindig távol áll, mert e föld, ahol születtünk, még mindig biztosítja napi létünket.” 90 évvel később viszont a Művészet folyóiratban, az egyfajta (küldött vagy önjelölt) cenzorként randalírozó olvasószerkesztőnk, Rozgonyi Iván (1926-1998) művészettörténész - finoman fogalmazva - jelezte a MSZMP pártközpontjának, hogy veszélyesnek találja a Gresham-körről, azaz az elevenébe vágó művészeti rossz pénzről alkotott és közlésre váró véleményeinket. (Többek között ő volt az, aki megakadályozta, hogy

fölvegyenek egy gittegyletbe: a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Művészeti Író Szakosztályába. Utólag is hálás köszönet az alantas ügybuzgalmáért.) Az igazat megvallva nem igazán voltam tisztában azzal, hogy milyen veszélyes vizekre merészkedtem, amikor a rangjukat igencsak megtépázva belekötöttem Bernáthba, Pátzayba, s újdonsült gyakornokaként - mint egy hályogkovács - műtöttem le nézeteik kirívó és kártékony vadhajtásait. (Ez akkor igen nagy port vert föl a szakmában.) A művészetpolitikát irányító elvtársak betyárbecsületére legyen mondva: a tanulmányom hosszas alkudozás után végül is megúszta, némi „vörös farokkal” megjelenhetett, mindössze kiváló szimattal az Új magyar lexikon 1962-es kiadásából mottóként idézett Gresham-törvényt töröltették. (Hm!) A kérészéletű avantgard művészeti törekvéseknek hódoló Rózsa T. Endre (1946- ) művészettörténész fejtegetését a „hatalomvédte bensőségről” viszont kicenzúrázták.

Holott, ha a két, többek között kétszeres Kossuth-díjas művészprofesszor - akik mellesleg a folyóirat szerkesztőbizottságának is tagjai voltak - szerfölött sértve érezve magát kéz a kézben fölmegy a pártközpontba, a kulturális élet legfőbb ideológusához, irányítójához, ellenőréhez, Aczél György elvtárshoz, s az asztalára csapják a díjukat, ő minden bizonnyal a mentoromat, Papot és engem is azonnal kirúgat, vagy legjobb esetben szép csöndben áthelyeztet a „Magyar Iszap” c. üzemi laphoz. Ekkor már ráadásul némileg priuszos voltam, mert az Amerikából visszatért, -csábított Szász Endre (1926-2003) grafikussal és festőművésszel a Magyar Hírlapban megjelent interjúm kiverte a biztosítékot a „párt öklénél” („Amerikából jöttem…”, Népszabadság, 1975. 01. 08., 7. o.). Szerencsénkre azonban már a klasszikus Lenin-vicc kerékvágásában történtek a dolgok, miszerint a vörös cár dácsájának ablakát háromszor is berúgják a focizó gyerekek, de ő türelmesen elmagyarázza nekik, hogy éppen az „Életem, avagy a kupleráj, vérbaj és a kommunizmus” c. memoárján szeretne dolgozni, s minden

esetben visszaadja a rongylabdát. Holott agyon is lövethette volna őket. Ám, nem ez történt, a Gresham-törvényt mesterin működtető, egykori elvetélt színész, a sznob Aczél több okból is kedvelte Szászt, a megszeppent Pátzay pedig a régi beidegződéseknek engedelmeskedve telefonon még nálam mentegetőzött, nyilván abból a megfontolásból, hogyha ezt meg mertem vele tenni, akkor erre az utasítás – mondjuk – egyenesen Moszkvából jöhetett. (Hahaha!) S ez nem is oly vicces. 1983-ban nagyszabású életműkiállítása nyílt a Műcsarnokban az egyik monográfiám (Corvina Kiadó, Bp., 1981) kiváló alanyának, Schéner Mihály (1923-2009) sokoldalú képzőművésznek, amit 50 000-en tekintettek meg. Őt a 60-as évek elején alaposan kinyírták a marxista kritikusok. Csoda, hogy talpra tudott állni. A kiállításra az unokájával elment a minden hájjal megkent Aczél is, melyről a művész így számolt be (Boldogság-betakarítás, Bába Kiadó, Szeged, 2005): „Vállamra téve a kezét, megbocsátó tekintetét rám függesztve mondta: »Jól van, Schéner elvtárs, csinálja csak a kis lovacskáit, de tudja, hogy mit kellett tartanom a hátam a szovjet elvtársak előtt a maga művei miatt.«” Hát persze, a KGB-ügynökök a művész minden egyes mézeskalácshuszárjáról kimerítő jelentést küldtek a Kremlbe… S lehet, hogy ezt a bizonyos tekintetben gyermeteg lelkületű Schéner még el is hitte. (Mint annyian sokan mások Aczél kisebb-nagyobb huncutságait, átveréseit.)

A mindenre kapható Pátzay, a „patkányhonfoglalás” (a Tanácsköztársaság) művészeti direktóriumának egykori tagja mindent elkövetett, hogy a kitűnő szobrászt, Andrássy Kurta Jánost (1911-2008) kiiktassa a szakmából, mert ilyen „elmaradott”, „fajmagyarkodó”, „antiszemita” nézeteket vallott: „A mi fönnmaradásunk záloga, a népből sarjadó kultúránk… Minden korszakomban a magyarságom, a népies látásmódom vezérelt.” A nyíregyházi Menekülő anya c. szobrát 1945-ben föl akarta robbantatni az oroszokkal, de erre még ők sem voltak hajlandók, mert saját menekülő asszonyaikra emlékeztette őket. Majd koholt vádak alapján akasztófára szerette volna juttatni a - nyilas sajtó szerint egyébként „zsidóbérenc” - szakmabeli versenytársát, A magyar nép szobrászata c. könyvét pedig a zúzdába küldette. (Hát még ha azt is megsejti, hogy a 2001-ben kiadott, A Michelangelo-rejtély c. könyvében irgalmatlanul lerántja a leplet az egekig magasztalt, ám annál zavarosabb kilétű reneszánsz szobrász ördögi „művészetéről”!) Lapos és „kurta” művészettörténeti fejtegetéseiben Pátzay többek között azt terjesztette, hogy magyar népi szobrászat nem létezik, hacsak a mézeskalácsbábukat nem tekintjük annak, de még azok is Tirolból származnak. (Ez utóbbi hellyel-közzel rendben volna, amennyiben TiRoL alatt TuRuLt is értene. Ám ilyen magyar

nyelvi mélységek számára sohasem TáRuLtak föl és a szobrászatában sem mutatkoztak meg.) Csontváryt – mint cimborája, Bernáth – ő is ellentmondást nem tűrően bolondnak tartotta.

Pátzayhoz hasonlóképp exkuzált már később egy – szerénytelenség nélkül állíthatom – akkoriban szinte példátlanul bátor és a Gresham-törvény kortárs művészeti megnyilvánulásait időszerűen leleplező írásom miatt a szokásos főszerkesztői értekezletén Aczél is (A versenylovak meghalnak, ugye?, Művészet, 1982/8., 1-2. o.). Ezt megelőzően pedig egy glosszámban - látnokian bemutatva az általa is eltervezett fondorlatos rendszerváltozás kegyelt álellenzéki-liberális nyerteseinek mibenlétét - már nevetségessé is tettem (Világszám, Művészet, 1981/2., 1-2. o.). Merészségemet a pályafutásom során persze olyan félelem is szülhette, melynek mélylélektanát Grigorij Naumovics Csuhraj (1921-2001) ukrán filmrendező felejthetetlen alkotása, a Ballada a katonáról (1959) mutatta meg. A film II. világháborús orosz főhőse, a halálra ijedt, menekülő kiskatona – nem lévén már más választási lehetősége, mint hőssé válni – kilövi az őt üldöző német tankokat. Az emberiség jobbik fele már régóta ilyen falhoz, sarokba, lövészárokba szorított helyzetben van a „szomorú trópusokon”: előtte az ellenség, mögötte a saját, nemzeti színű komiszárjai, kurátorai, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének haszonélvezői. Megfutamodni? Ugyan hova? Az erdélyi költészet kiemelkedő alakja, Reményik Sándor (1890-1941) szavaival: „Eredj, ha tudsz… én itthon [mármint/és Csontváry nyomában] maradok.” Vagy József Attilával hexameterben szólva: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Végül is a Gresham-törvénynek megfelelően azt történt, hogy a Gresham-kör egyeduralmával úgy ahogy leszámoltunk, de ennek nyertese hamarosan a vele egyívású ellenpólus, a külföldi XX. sz.-i izmusokat, artokat stb. majmolók, a művészeti Szabad Demokraták Szövetségének hívei lettek. Csakúgy, mint az ún. rendszerváltozáskor a nemzet kifosztói, elárulói. Csontváry fölött pedig ma is a Gresham-kör mentalitásával ítélkeznek a hivatalos kritikusok. A Művészet folyóirat szellemiségét pár évig oly meghatározóan alakító és ezért a szakma részéről folyton támadott, sokunk mestere, Pap 1979-ben elhagyta a szerkesztőséget, s miután politikailag megbízhatatlannak minősítették, a kecskeméti Katona József Múzeum igazgatója sem lehetett. Belső emigrációba vonult (ha úgy tetszik, egyféle menekülés volt ez Egyiptomba), majd - csakúgy, mint a napútfestő Csontváry - páratlan életművet hozott létre egy Föltámadás reményében a nemzete javára. (Jómagam ott 1990-ig folytattam az utóvédharcokat és értékmentést.) Engem nem a népi, hanem már a gépi demokráciában ért utol drasztikusabban a Gresham-törvény. Mint a Parabola c. szatirikus politikai tv-műsor szerkesztőjét, forgatókönyvíróját 1994-99-ben, a szocialista-szabaddemokrata kormány alatt tiltottak el a műsorkészítéstől. Majd ismét a szocialista-szabaddemokrata kormány rémuralma alatt – az amerikai nagykövet illetéktelen-szemtelen tiltakozásának is engedelmeskedve – a Magyar Televízió utolsó értékőrző és -továbbító Aranyfüst c. műsorát is megszüntették, melynek a felelős szerkesztője voltam. (E műsorban Pap nagy érdeklődést kiváltó szereplései revelációként hatottak.)

Minden olyan zárt rendszerben (pl. egy megcsonkított határok közé kényszerített országban, a könnyű járású semmirekellők, a besúgók, a plagizálók, a filantrópok áldemokráciájában, egy iskolában, szerkesztőségben, pártban, kormányban, művészeti intézményben, a műkereskedelemben stb.), amelyben egyidejűleg kétféle értékrend létezik, szükségszerű, hogy

a rosszabb, az erkölcsileg alacsonyabb rendű, a művészileg gyatrább, a hamis, az utánzat kiszorítja, legyűri a jobbat, az emelkedettebb szellemiségűt-lelkiségűt, az egészségest, az értékesebbet, a szent rendet, az igazit, s jobb esetben egyfajta reformkommunizmus („legvidámabb barakk”), -fasizmus jön létre. Mert „amely nemzetnek nincs eredeti művészete,

A szerző a Híd egy hegyi folyó fölött és a Városka a domboldalon c. Csontváry-képek bemutatóján (társelőadó: Pap Gábor), Madách Imre Művelődési Központ, Vác, 2013. 12. 11. (fotó: Dívány)

Pap Gábor előadás közben a Lovassy László Gimnáziumban, 2015. 12. 04., Veszprém

Az Ekliptika (a Napút) és az Égi Egyenlítő síkja által bezárt szög: 23,5° (Paul Spudis ny.)

Fontos motívumokkal jelzett és kijelölt 23,5°-os irányok a maga zseniális szerkesztési módszerével bizonyítottan napútfestő Csontváry Napkelte c. képen

nincs fajtulajdonságának jelleme, amely országban a művészet utánérzés, utánzatokból fejlődik, ott az állam törvényeit nem tisztelik – állapította meg a Gresham-törvényt magára kötelezőnek el nem ismerő Csontváry -, amely országban a művészetek élén utánérző, utánzó egyedek állanak, ott más pályán is tehetségtelen, protekciós egyedek uralkodnak” (ma már - a parlamenti ál-, valójában gépi demokrácia és a már-már bevallottan velejéig korrupt piacgazdaság legnagyobb dicsőségére - szinte minden szinten és kizárólagosan). Ezért aztán semmi meglepő nincs abban, hogy a 2015-ben a magát nemzetinek hirdető kormányzat rendezésében a budai Csontváry-kiállítás is oly botrányosra sikeredett. E - Csontvárytól szemmel láthatóan idegen műveket is legalizáló - tárlat olyan merénylet volt vele és az őt példátlan közmegegyezéssel be- és elfogadó magyarság többségével szemben, amilyent még a Rákosi-Kádár-rendszer sem engedett meg magának. L. továbbá az ún. Le Bon-törvény lényegét: egy zárt embercsoport teljesítménye, életvitele mindig a leggyöngébb, a legdeviánsabb, a másokból élő másságnak, a kisebbségnek, vagy a bevándorlónak az alacsonyabb kulturális színvonala, rendezetlen viselkedésmintája felé fog elhajlani. A kórház és a börtön sajátosságaival jellemezhető légkondicionált lidércnyomás, az urbánus lét egyik legfőbb ismérve, hogy nincs horizontja. (Vö. VáRoS-VíRuS-VéReS-FaLaS-FaLS!) E fals városi szemlélet képviselői pedig akarva-akaratlan lenézik azt, aki ebben a súlyos hiánybetegségben (már és még) nem szenved. A tapasztalatok szerint, ha egy zárt közegben – mondjuk – mindenkinek hatalmas kampós orra van, vagy sánta (mi több: többszörösen oltott), ott előbb-utóbb szörnynek nézik, majd jobb esetben csak kiutálják a másságot, az egyenes orrút, az ép lábút, az oltatlant, és a senki által nem ellenőrzött-választott civil szervezetek meghirdetik a hátrányos megkülönböztetés elleni forradalmi jelszót: Nesze, sánta! Itt egy púp.

Írásaiból kitűnően mindezzel a „bolond” Csontváry – akinek modorában a halála után számos, kirívóan gyatra képet festettek – tökéletesen tisztában volt, s nem hóbortos szeszélyből vagy kóros önértékelési zavarának kiegyenlítéseként foglalkozott behatóan a lángelme természetrajzával és lehetséges társadalmi hasznosításával. „A mai kor egyik legfőbb jellemvonása, hogy a tömegek tudattalan tevékenysége lép az egyének tudatos tevékenységének helyére” – állapította meg Gustave Le Bon (1841-1931) francia szociálpszichológus A tömegek lélektana c. munkájában 1894-ben, amikor Csontváry a nyilvános festői pályáját kezdte. A zűrzavar következményeképp persze a nemzetállam és bármilyen szerves közösség is előbb-utóbb szétesik. Szerinte a természet- és humántudományokkal foglalkozó tudósok (szakemberek), a művészek, kritikusok stb., ha tömegben (falkában) vannak, vagy alávetik magukat a sulykolt-oltott uralkodó nézetnek, ugyanúgy viselkednek, mint az érzelmileg, (minta-) képekkel befolyásolt-dögönyözött, engedelmességre vágyó egyszerűbb emberek: nem tűrik az ellentmondást és a vitát. Ezért nem is oly különös, inkább vicces, hogy az őrültség éppen az elmegyógyászok körében oly gyakori tünet. A jó hír, hogy már van televízió, internet és okostelefon. A rossz viszont az, hogy ezek milliárdos nagyságrendben szállítják házhoz a hiszékeny, csak a jobb megélhetéssel törődő tömegeknek az izgalmas látszatvilágot, a hitvány legendát, a tömény hazugságot, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő álhíreket, az utánzásra fölkínált „való világot”, a feje tetejére állított értékrendet, mely nemcsak az alkotás folyamatában, hanem a művek megítélésében is megnyilvánul. A világháló ugyancsak Gresham-törvényt szül, a rossz film-, irodalom-, színházi és képzőművészeti stb. kritika is kiszorítja az avatott értékítéletet.

Gyalázatos kínlódás az a 137 db Csontváry-utánzat is, amelyeket a gyermek- és lélekgyógyász, az MTA rendes tagja, Gegesi Kiss Pál (1900-1993) műgyűjtő és felesége vásárolt össze állítólag a 30-as évek elején zsibárusoktól. Elmondása szerint ő abban a hiszemben ringatta magát, hogy a képeket Csontváry festette, de ebbéli szép reményeit a szakemberek és a festékanyag-vizsgálatok – ez esetben teljes joggal – szerte foszlatták. E mázolmányokról ui. lerí a minden mindegy, a minden lehetséges, a minden eladó tehetségtelensége. Gegesi jobbkeze volt a klinikán Csontváry műtermi hagyatékát 1919 novemberében megvásárló-megmentő Gerlóczy Gedeon (1895–1975) műépítész féltestvére, Gerlóczy Ferenc (1911-1990) gyermekgyógyász. A történetben többek között fölbukkan még dr. Krausz Sándor orvos, búrszentmiklósi Polák János nyugalmazott pénzügyminiszteri finánc, aki maga is festő és műgyűjtő volt, Stein Pál műgyűjtő, Schatz Károly (1900-1982) BÁV-becsüs és Magyari Imre Teleki téri ószeres neve. Csontváryt az 1930-ban, az Ernst Múzeumban rendezett – élénk sajtóvisszhangot kiváltó – gyűjteményes kiállítása után kezdték hamisítani-utánozni. A Gegesi-gyűjtemény képei pusztán jogilag nem tekinthetők hamisítványoknak, mivel azokon aláírás nincs, hiszen - a szakmában köztudottan - Csontváry sem láttamozta a műveit. A festészet eme torzszülöttjeit a nagyközönség először 2009-ben láthatott egy pesti aukciós ház kiállításán, majd az azt követő árverésen, a Parkrészlet társaságában. Ez az árukapcsolása mind üzleti, mind erkölcsi, mind művészeti szempontból nagyon rossz, ha úgy tetszik, szintén rosszhiszemű húzás volt, hiszen a vak is láthatja, hogy a számos okból Csontvárynak tulajdonítható Parkrészlet egészen más minőség. Az ál-Csontváry-képek szerzőségét illetően évtizedek óta többféle föltételezés, mendemonda, kegyes hazugság látott napvilágot, több elkövető neve, vagy egy hamisító műhely léte is fölmerült. E képeket szerintem zömmel olyan valaki festhette, aki mindenekelőtt a zsidó témavilágban mozgott otthonosan. Hozzáállása olyan, mint amikor a szabaddemokrata vigécek micisapkát rajzoltak a magyar Szent Koronára. A szándéktalan, ill. a szándékos, egyszersmind ordító szakmai hibák garmadája, nem utolsósorban a sajátos előadás- és sekélyes látásmódja, koszos színvilága pedig határozottan arra vall, hogy olyan valaki lehetett, aki rendelkezett néminemű szakmai jártassággal, és föltehetőleg fotókról (vagy katalógusból) másolta, értelmezte át hanyagul (olykor mintegy Gulácsy szkizofrén modorában) a Csontváry-műveket. Egyes bennfentes rossz nyelvek szerint ő vagy Polák, vagy talán Pollatschek Lilly (1905-?) lehetett. Ez utóbbi gyanú bizonyos személyi, családi, szakmai és társasági kapcsolatok alapján is némileg vizsgálandónak tűnhet, de tényszerűen egyáltalán nem bizonyított. (Az I. világháború kitörésekor Gulácsy idegrendszere összeroppant, s ettől kezdve rövid megszakításokkal szanatóriumok, majd a haláláig elmegyógyintézet lakója volt.)

Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottságának tagja, Pollatschek Elemér (1875-1944) egyetemi magántanár, az Erzsébet királyné Szanatórium orr-, fül- és gégeszakorvosa, majd a Pesti Izraelita Hitközség kórházának főorvosa leányát Rippl-Rónai József (1861-1927) fedezte föl, majd a Csontváryval előszeretettel viccelődő Herman Lipót tanítványa lett. A Képzőművészeti Főiskolán - Csontváryt Gácsról ismerő - Rudnay Gyula (1878-1957) osztályába járt, ezután Párizsban és Rómában képezte magát. 1927-ben, mindössze 22 évesen a Nemzeti Szalonban és a Szinyei Társaság kiállításán már kitüntető elismerést kapott. Férje, Bródy János (1898-1962) a két világháború között dúsgazdag gabonakereskedőként és a lóversenysport kiválóságaként szerzett hírnevet, rózsadombi villájuk a belterjes fővárosi társasági-nagypolgári élet egyik központjának számított. Állítólag Pollatschekék érdekeltségébe tartozott a Panacea Gyógyszervegyészeti Rt. is, melynek legsikeresebb terméke az Erényi Béla gyógyszerész által 1907-ben védjegyeztetett, Diána márkanéven forgalomba hozott mentolos sósborszesz-készítmény volt. A festőnő „fehér köpenyes” édesapja a művészvilág ismert gége- szakértőjeként vonult be a közéletbe. Vele a légúti

1. sz.-i magyar festő: Fehér köpenyes doktorok, olaj, vászon, 86,5 x 52 cm; Zsidó család, olaj, vászon, 103 x 73,5 cm (többek között A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben c. Csontváry-mű figuráiból kompilált kép); Mózes prédikál, olaj, vászon vászonra kasírozva, 130 x 83 cm - a jelzés nélküli képek 1933 k. készülhettek

Csontváry: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, vászon, 205 x 293 cm, 1904 (letét, Csontváry Múzeum, Pécs)

betegségben szenvedő (már 1886-ban sósborszeszt is gyártó-árusító-hirdető) Csontváry Kosztka – akár a Japán kávéházi asztaltársa, Rippl-Rónai vagy a korabeli társasági élet

ugyancsak hírhedt figurája, dr. Kosztka Emil (1855-1911) ezredorvos révén - közvetlen kapcsolatba is kerülhetett, mivel idősebb korában valószínűleg átesett egy gégeműtéten, s ezért viselt a nyaka körül rendszerint fehér kendőt. (Több mint érdekes nyelvi „véletlen” a GeGeSi-GéGéSZ-GYaGYáS-nyelvpörgetés is.) Azt ma már nehéz egyértelműen eldönteni, hogy a borzalmas összhatású ál-Csontváry-képeket, -kompilációkat egyfajta féltékenységből, lejáratási, ingerlő, üzleti, vagy stílusgyakorlási céllal gyártották-e szakmányban. De lényegtelen is, mert az eredeti, kristálytiszta magyar szellemiségű Csontváry-művek önmagukért beszélnek, függetlenül attól, hogy azokat a művész – egy ősi hagyományhoz igazodva - következetesen nem írta alá. „…vagy ér valamit, vagy nem: ha van becse, nem a’ név adja, ha nincs, mire a’ név? tett adja a’ névnek az életet, nem megfordítva, ’s a’ tett él név nélkül is” – vallotta Bolyai Farkas (1775-1856) matematikus, aki úttörő munkáit névtelenül adta ki. „Ahogy a tudatlanok az eredményre vágyva végrehajtják kötelességeiket, úgy a bölcs is cselekszik, hogy az embereket a helyes úton vezesse, ő azonban nem ragaszkodik tettei gyümölcséhez” (Bhagavad-gítá).

Ha nem a tett (a mű) a fontos, hanem a lehetőleg írásos bizonyíték (az önéletrajz, a katalógus, a tételes műtermi leltár), az adatolhatóság, akkor elkezdődhet a bizonyítékok, a dokumentumok (a provenienciák), a legendák hamisítása, mert azokat jóval könnyebb gyártani, mint tetteket (alkotásokat, műelemzéseket, felelősséget vállaló szakvéleményeket). „…nem szabad elismernünk, hogy a titkos evangélium Márké, hanem akár eskü alatt is tagadnunk kell azt – fogalmazta meg a II. sz. elején az új és követendő tudományos hozzáállást Alexandriai Szent Kelemen (150 k.–216) keresztény hittudós. - Mert nem kell minden igaz dologról minden embernek tudnia.” Ez a beszéd, az igazi népi (judeo-keresztény) demokrácia. Ám a hippokratészi eskü sem sokra kötelez, mert ha nem tudnánk, léteznek ún. íratlan törvények is: „Ha kijelentem, hogy komoly hibát követtem el, ezzel megsértem az orvostársadalom egyik íratlan szabályát: hibáinkat soha nem szabad elismernünk, mivel ezzel aláásnánk a saját magunkba vetett hitünket, ráadásul per esetén is kárunkra lenne” – vallotta be nyíltan Dr. Marsden Wagner (1930-2014), az Egészségügyi Világszervezet nők és gyermekek egészségéért felelős (?!) igazgatója az Amerikából jöttem, mesterségem címere szülész-nőgyógyász c. könyvében. (Nagyon időszerű lenne már az Amerikából jöttem, mesterségem címere művészettörténész c. szaknévsor kiadása is.)

Amikor az 1980-as évek közepén már Magyarországon is vehetők voltak a nyugat-európai országok műholdas tv-adásai, az MSZMP Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője (a szovjet titkosszolgálatok ügynöke) kiadta a hét lakat alatt őrzött utasítást: az újságíróknak azt kell elmagyarázni a honi nézőknek, hogy nem azt látják, amit látnak. Ez a Halak-korszak egyik legjellegzetesebb követelménye, megnyilvánulási módja: a tudást, a lényeglátást, az igazságot, a tényt kiszorítja a bizonyítás nélkül is elfogadott hit, a naprakész jól értesültség, a versenytárs leminősítése-karikírozása-utánzása, az így-úgy megszerzett szakmai tekintély, a beadagolt szabályozó és a hatalmi-gazdasági, rövid távú birodalmi érdek. Nem a festmény, a mögött rejlő terv a döntő, hogy egy mű mit miként és mi végre mond el a világról, hanem az, hogy az uralkodó művészeti „elit” éppen hogyan viszonyul a műhöz, az alkotójához, a tulajdonosához és az értelmezőjéhez. Vagyis a mi kutyánk kölyke vagy sem. Mert, ha nem, mehet a sóhivatalba, s akkor még aránylag olcsón megúszta, hiszen a klasszikus Lenin-vicc szerint ugyebár agyon is lőhetik, majd még egy jó hosszú tehervonatot is átengedhetnek rajta mínusz 50 fokban a Gulág-táborokban… Mert ezek nem tréfálnak. 1990 előtt a képző- és iparművészeti, a műkereskedelmi, a művészettörténeti intézmények vezető posztjain jócskán volt ÁVH-s tisztek és aktív munkásőrök ültek. E székek ma is köteleznek, székeljen bennük akár a 70-es, 80-as évek avantgárd főpapja, aki körül merő véletlenségből az átkosban mindenki lebukott.

Mindenesetre az elsődleges (kurátori) érdek: minden igazi értéket (akár eskü alatt is) letagadni, elhallgatni, eltüntetni, vagy lejáratni, félremagyarázni és kigúnyolni. A Gresham-törvényt érvényesítő irányadó kritika legfőbb feladata, hogy a mű nézőjét meggyőzze: nem azt látja, amit a tulajdon két szemével lát. Különben mi lenne ezzel a szép, új világgal, ha nem az elvtársaknak/uraknak (a gazdag embereknek), a zsarolható ügynököknek, tartótiszteknek, perverz kurátoroknak van mindig igaza? Hová vezetne ez? – kérdezhetné csipkelődve a Csengetett, Mylord? c. angol tv-vígjátéksorozat kisinasa. „Bizonyára nagyszerű világ az, amelyikben ilyen emberek élnek” – hangzik el William Shakespeare (1564-1616) komédiájában, A viharban. Persze, aki szelet vet, vihart arat. Egy-egy Csontvárytól hanyag szemrevételezés alapján elvitatott, nyilvánvalóan eredeti mű olyan lavinát indíthat el, amely bedöntheti az egész vígan űzött műkereskedelmet, amennyiben valaki - mondjuk a klasszikus kabaré szellemében: Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni… - az utóbbi 20 év árveréseinek katalógusai alapján tételesen megadja, mely gyanúsan termékeny festők képeit lenne érdemes alávetni festékanyag-vizsgálatnak. Aki ezt nem veszi tudomásul, azt – sajna! – előbb utolérik, mint a sánta kutyát.

1993-ban Fekete György (1932-2020) belsőépítész, az akkori Nemzeti Kulturális Alap elnöke, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes kulturális államtitkára és a Magyar Iparművészet alapítója a Magyar Művészeti Akadémia Alapítványa által kiadott periodika főszerkesztőjének kért föl. A karácsonyi mutatványszámba a fő témának a magyar Szent Koronát szánta. A lapindító értekezleten azonban a szerkesztőbizottság egyik tagja, Lovag Zsuzsa (1940- ) régész, művészettörténész, a Magyar Iparművészeti Múzeum főigazgatója, a koronázási jelvények kutatását és közlését ellenőrző bizottság tagja azonnal kihirdette az ellentmondást nem tűrő legfelsőbb liberális ítéletet. Feketén-fehéren kijelentette, hogy ebben a lapban Pap Gábor koronakutató írása nem jelenhet meg. A Gresham-törvény értelmében a „rossz pénz” szemérmetlenül kiszorította a „jó pénzt”. A szerkesztőbizottság többi tagja - Dávid Katalin (1923- ) és Dvorszky Hedvig (1942- ) művészettörténész, Ernyey Gyula (1941- ) belsőépítész, az ipari formatervezés szaktörténésze, a Magyar Iparművészeti Egyetem tanára, Mezei Gábor (1935- ) belsőépítész, Simon Károly (1941-2017) ipari formatervező, a Magyar Iparművészeti Egyetem tanszékvezetője, mi több, a „barátom”, Schrammel Imre (1933- ) keramikus, porcelántervező, a Magyar Iparművészeti Egyetem rektora és Fekete - sokatmondó hallgatásba burkolódzott. Ekkor azonnal közöltem, hogy szerkesztőként az „átkosban” sem gyakoroltam semmivel és senkivel szemben kirekesztést, hátrányos megkülönböztetést, ezért ilyen becstelen dologhoz a nevemet az ún.

rendszerváltozás után sem adom, majd - az újabb kínos, ám annál sunyibb csöndet megtörve - bejelentettem, hogy a főszerkesztőségről lemondok, s nyomban távoztam. A különböző elismerésekkel, tisztségekkel már addig is jócskán elhalmozott díszes társaságból azóta Lovagot Ferenczy Noémi-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki; Dávid Széchenyi-, Magyar Örökség-, MMA Életmű-díjat kapott, Budapest díszpolgára lett és kihallgatáson fogadta a pápa; az ugyancsak szerény képességű Dvorszkynak Ferenczy Noémi-díj jutott; Ernyeyt Apáczai Csere János-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével jutalmazták; Mezeinek a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje és az Érdemes művész cím járt; Schrammel a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, Újpest díszpolgára és a Nemzet Művésze címmel gazdagodott; Simon elnyerte a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét és az Iparművészeti Múzeum főigazgatóságát; a rendszerváltozáskor keresztény-nemzetiként aktivizálódott Fekete pedig Kossuth-díjassá, az MMA elnökévé lépett elő és többek között a Nemzet Művésze címet is beépítette a feledhető életművébe. (Mindegyikük – havi több százezer forinttal istápolva - tagja a milliárdokkal kistafírozott, eredetileg Makovecz által alapított, jobb sorsra érdemes MMA-nak, mely gittegylet nevében ma már csak az akadémia fedi a rossz hangzású lényegét.) Mindezt csupán azért teszem szóvá, hogy legyen némi fogalmunk a nagyüzemi módszerű kontraszelekcióról, és arról, kiket miért is szoktak kitüntetni az állami ünnepeinken. Zömmel azokat, akik immár negyven éve jobbról-balról rendszerint egymást terjesztgetik föl a díjakra, mert - ugye - összenő, ami összetartozik. 2016-ban, hogy, hogy nem, de Papot az MMA hatmillió forinttal járó Életmű-díjjal tüntette ki, annak ellenére, hogy ő azt nyilvánosan többször zavaros, titkos, sötét hátterű és célkitűzésű társaságnak minősítette. Hát ilyen kusza, ellentmondásos viszonyok között élünk, amikor bizony gáttalanul „csorog a trágyalé a nyakunkba” – idézett Pap a példabeszédében egy idevágó, a táltos lóról szóló népmesét a díj ünnepélyesnek szánt átvételekor. (Megjegyzem: Fekete elsasszézott a Csontváry-könyvem kiadásának anyagi támogatása mellől, noha korábban egy levelében azt írta, hogy nem felejti el nekem, hogy kiálltam mellette, amikor helyettes államtitkárként - a Gresham-törvényt fölülírva - rapid személyi intézkedéseket hozott a művészeti élet megtisztítása érdekében.)

A személyes horoszkóp tulajdonképpen a születés és a sors térbeli-időbeli keretrendszere, amelyet azonban - mint afféle jó-rossz színész - az ember tölt meg tartalommal, noha a Földön lejátszódó színdarab (tragikomédia) forgatókönyvét nem ő írj(t)a. (Vö. HoRoSZKóP-KöRöSKéP-óRáSKéP!) Ezért nem lehet egy művész alkotásairól sem igazán lényeges dolgokat megállapítani, ha nem tudom, milyen térbeli-időbeli koordináták közepette „jött éve csodáknak” e világra. Vagyis tudnom kell, mekkora részét ismerheti tudva-tudattalanul a születésétől fogva a világegyetemnek. Mert eszményi esetben ugyanekkora részét tudja tükrözni is a műveiben. (Se többet, se kevesebbet.) Pl. Charles August Mengin (1853-1933) ugyanazon évben, hónapban és napon született, mint Csontváry, csak éppen Párizsban és nem ugyanabban az órában. Festő lett ugyan ő is, de a születés részben eltérő téridő-koordinátái (a születési képlet más házrendszere) miatt nem élhetett a bolygók különleges helyzete-viszonya adta lehetőségekkel: az akadémikus realizmusban kimerülő művészete jószerivel érdektelen. Ugyancsak 1853. július 5-én született az együgyű birodalmi szemlélettel fertőzött Pierre Fritel (1853-1942) francia szobrász, rézmetsző és festő is, aki a - Csontváry pályakezdésekor a párizsi Szalonban kiállított - legismertebb (32 m²-es) képén Atilla (406 k.-453) hun-magyar királyt teljesen jogtalanul és igazságtalanul hullák szegélyezte diadalúton lovagló-szekerező nagy világhódítók meglehetősen vegyes társaságába sorozta be.

Mindenesetre 1853. július 5. nem akármilyen nap volt, mert két olyan rendkívüli teljesítményt nyújtó ember látott ekkor napvilágot, akik - két választási lehetőséget fölkínálva – mintegy kijelölték az emberiség lehetséges jövőjét. Csontváryval azonos évben, hónapban és napon

született a közgazdász, üzletember és bányamágnás, Cecil John Rhodes (1853-1902) is, csakhogy ő Angliában (és bizonyosan szintén más időpillanatban). A két nem mindennapi életút látszólag nagyon eltér, miközben a döntő mozzanatokban, indíttatásokban, törekvésekben számos azonosság is szembeötlő. A születési hely- és időponteltérés miatt az egyik életpálya hamisítatlan szemita-indoeurópai, a másik jellegzetes szkíta-pártus-hun-magyar küldetést-gondolkodást-sorsot tükröz, vagyis egymásnak gyökeres ellentétjei. A gazdasági-politikai életbe a Rothschildok támogatásával robbanásszerűen betörő Rhodes gyémántvállalatot alapított Dél-Afrikában, amely egykor a világ nyersgyémánt-kereskedelmének 90 %-át bonyolította le, és a piaci részesedése napjainkban is meghaladja a 60 %-ot. Rhodes a gyarmatosítás megrögzött híve volt, az általa fölvetett erkölcstelen elképzelések-kezdeményezések máig éreztetik hatásukat.

Életcélja az egyetemen történt szabadkőműves-beavatásakor mintegy kinyilatkoztatás formájában fogalmazódott meg benne. (Csontváryban is.) Ekkor írta az élmény hatására: „egy idea csillogott és táncolt a szemeim előtt, mint lidércfény, s végül egy tervvé állt össze”, melynek célja az egész angolszász faj egyesítése, hogy a szerinte civilizálatlan világot brit uralom alá helyezze. Három hónappal az oxfordi lidércfény után, már Dél-Afrikában szintén különös dolog történt vele: „Barátai a szobájában találtak rá, a rémülettől elkékülve; ajtaját elbarikádozta egy fiókos szekrénnyel és más bútorokkal; váltig állította, hogy egy szellemet látott”. Ekkortól kezdett a csillaga emelkedni szédületes magasságba. „Rhodes úgy tűnik föl, mint egy nyugati cézártípus első előfutárja – jellemezte őt Oswald Spengler (1880-1936) német filozófus 1918-ban, A Nyugat alkonyában. - …számára azonban a sikeres politika már pusztán csak a területi és anyagi sikert jelentette. Ez az, ami jellegzetesen római volt benne, s ennek ő nagyon is tudatában volt.

A nyugat-európai civilizáció még soha senkiben sem testesült meg oly sűrítetten s oly tisztán, mint éppen őbenne. [A kárpát-medencei kultúra-műveltség-művészet, a sajátosan magyar küldetéstudat az utóbbi századok során senkiben sem testesült meg oly sűrítetten s oly tisztán a táblakép műfajában és a közéletben, mint éppen a Pozitívum által megszólított és elhívott Csontváryban.] Rhodes csak a térképei előtt tudott egyfajta költői eksztázis állapotába kerülni… ő, a mérhetetlen hatalmú államférfi, akit nem fűz meghatározható viszony az államhoz, királyi léptéket alkalmazott, háborúi, diplomáciai sakkhúzásai, útrendszere, szindikátusai, hadseregei, az a gondolata, hogy »agyemberekre a civilizációt illetően nagy-nagy kötelesség hárul« - mindez a maga nagyságában és kiemelkedő mivoltában egy még előttünk álló jövő előjátéka, mellyel a nyugat-európai ember történelme végérvényesen le fog zárulni… A jelenkor nem a kultúra, hanem a civilizáció korszaka.” Azóta, egy évszázad alatt a Nyugatnak, úgy tűnik, végképp bealkonyul. (Vö. CiViLiZáCió-SZiFiLiZáCió!)

Rhodes egész életében egy új világrendről álmodozott; végrendeletei, ösztöndíjai is egy világkormányt célzó titkos szervezet-hálózat létrehozását szolgálták. Úgy vélte, hogy akik kezében a legtöbb pénz van, azoknak kell ellenőrizni a világtársadalmat, tehát a legnagyobb magánbankoknak, amelyek titkos társaságot alapítanak: a pénzemberek nemzetek fölötti hálózatát. Többen a Rhodes-féle Kerekasztal társaságban vélik azt a csuklópontot, melyen a XX. sz. fontos eseményei, hatalmi viszonyai, életkörülményei megfordultak. L. a magyar és az egyetemes művészetbe üstökösként, önerőből és a Gondviselő jóvoltából berobbanó, az „agyembereknek” ugyancsak nagy jelentőséget tulajdonító Csontváry látnoki, egyszersmind hátborzongató röpiratát a titkos társaságokról!

Az önzetlen, a magát a busmanokkal rokon lelkületűnek tartó, a sokszínű fajtulajdonságok kibontakoztatását szorgalmazó magyar festő kultúrát-művészetet teremtett, a kapzsi, fajvédő, a busmanokat leigázó-kiirtó Rhodes viszont egyfajta civilizációt, mely mindig a soros erkölcsi-szellemi romlás végállapota. Mert miként Csontváry rámutatott: „arany-, gyémántszerzés élvezetében élhet ki-ki kénye-kedve szerint, de fajtulajdonsággal, művészi érzéssel, ihletettséggel nem rendelkezhet senki sem a természet rendjével szemben”. (Vö. gyémánt: DiaMaNT-DiNaMiT!) Wilbur Addison Smith (1933-2021) dél-afrikai író Az angyalok zokognak c. regényének negatív hőse, Rhodes számára is a felső határ a csillagos ég volt, csak éppen ő még azt is gyarmatosítani szerette volna: „A világot szinte már teljesen felosztották, ami maradt, azt szétdarabolták, meghódították, gyarmatosították. De ott vannak a csillagok, a messzi, soha el nem érhető világok, csak föl kell nézni az éjszakai égboltra. Ha tehetném, én magunkhoz csatolnám a bolygókat; gyakran jut eszembe.

Elszomorító, hogy ily tisztán látni őket, és mégis végtelenül távoliak.” Legalábbis térben és számára. A Csontváry-képek viszont közvetve egészen közel hozzák azokat. Alkotójuk az önéletrajzában kissé homályosan céloz arra, hogy amikor az ősi szíriai városból, Aleppóból visszatért Budapestre, valamilyen „irányadó helyen” őszintén föltárta, mi történt vele a sorsdöntő iglói elhívatási élménye után: „egy nagyobb társaságban megfeleltem arra, hogyan éltem 1880 óta egy felsőbb szellemi akarat szolgálatában”. Csontváry azonban nem volt balekje semmiféle háttérhatalomnak, titkos társaságnak („szövetkezetnek”), hiszen nemcsak beszélt-moralizált az ősi tudásról, hanem műveiben – kora legmagasabb tudományos-művészi színvonalán – a láthatatlan teremtő-tervező is megnyilatkozik a maga összetéveszthetetlenül eredeti formanyelvén. A jövőbe látó írásaiban a XIX sz.-ban fölbukkanó utópista, szocialista és kommunista eszmét meg sem említi, miközben látnoki módon ostorozza a Rhodes-féle láthatatlan világhatalom napjainkban csúcsra járatott minden természet- és emberellenes törekvését. Ő a szívét a homlokán hordta. 1886-ban jelent meg Jókai Mór (1825-1904) keleti témájú regénye, Aki a szívét homlokán hordja, melynek címe az őszinte ember rokon értelmű kifejezése lett. A regényben egy tuniszi sziklasírban élő öreg próféta kinyilatkoztatja, hogy minden embernek a homlokán lakik a lelke. (L. pl. Csontváry: Marokkói tanító!)

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881), a lélektani regény orosz mestere a Karamazov testvérek egyik főhősét, Aljosát Vlagyimir Szergejevics Szolovjov (1853-1900) orosz filozófusról, költőről, röpiratíróról és irodalomkritikusról mintázta. „Borzasztó szerencsétlenség vár ránk – írta kíméletlen látlelettel az egyes részletében immár nagyon nem polkorrekt Dosztojevszkij Az író naplójában, Csontváry iglói elhívatása táján. - Már itt áll az ajtónk előtt… Európa minden gazdagsága eltűnik… Akkor jön az antikrisztus és az anarchia.” Szolovjov A nyugati filozófia válsága (1874) c. írásában kifejtette, hogy a Nyugat

civilizációt ugyan teremtett, de (a judeo-kereszténység, az Antikrisztus irányába) végzetesen eltorzította Jézus Krisztus igazságát, szeretetvallását. A nyugati filozófia jellegzetessége, kiváltképp a borzalmas francia forradalom óta, hogy a civilizáció valláson kívüli, hétköznapi kultúra, a tömeggé silányított emberiség a terméketlenség világi alapjain szervezett. Az Antikrisztus története c. írása a Karamazov testvérek betétjének (A nagy inkvizítornak) folytatása. „A haladás – írta Szolovjov, csalódván a Nyugat pozitivizmusában - kórtünet: a vég előjele.” A világtörténelem megállíthatatlanul halad az utolsó ítélet, Krisztus másodszori eljövetele felé. Ezt azonban átmenetileg egy olyan időszak (a Halak-kor végjátéka) előzi meg, amikor a hamis isteni tolmács, az Antikrisztus, a gyűlölet hirdetője bűvöli el (még a pápaválasztás helyszínén is) a világot megtévesztő, járványszerűen terjedő csalafintaságaival, világszámaival, hogy végül legyőzessék az igazi Krisztus által.

Hasonló elveket vallott Nyikoláj Alekszandrovics Bergyájev (1874-1948) orosz kultúr- és vallásfilozófus is A reneszánsz vége és Az új középkor c. műveiben: az Istent megtagadó egyed megszűnt embernek lenni, az atomizált és belül kiüresedett-elidegenedett ember alacsonyabb rendű erők, a tömeghipnózis (Hollywood és a tömegkommunikáció: televízió, facebook, okostelefon stb.) játékszerévé lett. Nem az ember, hanem az embertelenség Rhodes-féle erői nyerték el a korlátlan szabadságukat. Az ember és a természet viszonya kétdimenzióssá szűkült, s elérkeztünk a természet haldoklásához, egyszersmind az emberi minőség egyre teljesebb (ön)fölszámolásához. E folyamat a művészetben is lejátszódott, mi több: előre jelezte azt. A mélység helyett a (sík)felület felé fordult a figyelem; az emberi alak és arc is kiüresedett. A kubizmus kockákra bontotta a szerves formát; a futurizmussal az ellentmondásokkal jócskán terhelt reneszánsz művészet is végleg véget ért.

Az emberi szellem, lélek és test egymástól elkülönített fogalmakra, részmozzanatokra, pillanatképekre esett szét, a lélek, majd a szellem is eltűnik a művészetből is, s marad pusztán az anyagvilágban vergődő-szenvedő vagy dőzsölő-kéjelgő biorobot test - eszményítve (szocreál, hiperrealizmus), vagy lealjasítva (performance). Azután, a nagy újrakezdéskor, az új világrendben, a Gresham-törvény egyre nyíltabb működtetésével, a különféle leselejtezések ellenére is túlszaporodott, súlyosan beteg, rovarszinten tengődő emberiség immár szerfölött drasztikus megtizedelése, mindhalálig való oltása után jöhetnek a raktárakban már türelmetlenül várakozó robotok…

Ahol azonban olyan képességű és indíttatású művész születhetett, mint Csontváry, ott nagyon nagy erőtartalékok vannak, mert - ahogy az életművéről idestova ötven éve Fülep Lajos (1885-1970) akadémikus művészettörtész, -filozófus kimondta - „nem az a kérdés, hogy néhány műve »meg fogja-e állni az idő próbáját«, hanem az idő meg fogja-e állni az ő próbáját”. (Ugyanez példaképe, vállalt mitikus őse, Atilla királyunk dicső cselekedeteiről is elmondható.) Az ő művei „a művészet egész történetének máig legmagasabb csúcsaival vannak egy magasságban, s aki alkotta őket, nemcsak nagy nemzeti vagy századi, hanem világtörténeti jelenség… ezt a világnak előbb-utóbb meg kell tanulnia. Meg is fogja tanulni.” Azt, hogy Fülep egyáltalán nem túlzott akkor, amikor a jobbára manicheista szellemiségű, képalkotási gyakorlattal dolgozó Csontváry életművét hihetetlen bátorsággal, egyszersmind a tőle megszokott komolysággal-szenvedéllyel világtörténeti jelentőségűnek értékelte, noha kijelentését műelemzésekkel nem igazolta, remélem, a 2020-ban megjelent könyvem is kellőképpen alátámasztja. Az utókor dolga, válaszadási, értelmezési kötelessége, újabb lappangó művek fölfedezése ezzel persze egyáltalán nem zárul le, csupán folytatódik, hiszen nem az idő halad, hanem mi változunk.

Ahogy Jézus a Lukács-evangéliumban - meglehetősen erős hangnemben - megfogalmazta a mindenkori álszent képmutatóknak: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelt kíván, de nem kap más jelt, mint Jónás próféta jelét. Mert ahogy Jónás jel volt a niniveiknek, úgy jel lesz az Emberfia is e nemzedéknek… Figyeljetek, vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok,

Térdre, imához! Szemközt a halottfaló krokodillal, halotti papírusz, Kr. e. 1069-945 (Egyiptomi Nemzeti Múzeum, Kairó)

Híd egy hegyi folyó fölött, részletek: krokodilmúmia a sziklán, a vízesésben lófej és a kép szélén egy különös szikla alakzat és fantomarc a („zászlótartó”) fatörzs bal oldali lombozatában

Jónás-jel a Halak-korszakban: „Szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada...” - Apostoli Hitvallás Jézusról, festett kazettás mennyezet, XVIII. sz. második fele, Szilágylompért, Erdély

mikor jő el az idő… Hogyha hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva.” De amíg a nemzeti azonosságtudatunk szempontjából is döntő fontosságú Csontváry-szintű művek bonyolultan összetett jelzéseit fogni tudjuk, addig embervoltunk és magyarságunk, nemzeti létünk nem kérdőjeleződhet meg. „Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell: íme, a Sátán egynéhányat ti közületek tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig való nyomorúságotok. Légy hív mind halálig, és néked adom az életnek koronáját” – üzeni János apostol a magyar Szent Korona, a kárpát-medencei Szentföld népének, amelynek nyomorúsága a kinyilatkoztatás szerint mindössze tíz világnapig, azaz a precessziós menetben a Halak harmadik 10° terjedelmű dekánjának időtartamáig (720 évig) tart (a 360°-os napúton 1° = 72 év). A javán már túl vagyunk, a többit - mint a Napkelte botos nője - akár bicegve is kibírjuk. S még az is meglehet, hogy a Halak-korral párhuzamosan a Vízöntő síkhullámain a Bak-korszakot (a jövő emlékeit) is – mint a halál pillanatában – egy fordított időutazásban megélt(j)ük. A precessziós menetben a Bak után pedig az a Nyilas következik a Tejútközpont előterében, amelynek téridőegységében viszont már színről színre láthatja az ember a Teremtőjét. - …Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: »Bizony, hamar eljövök«. Ámen. Jöjj, Uram Jézus!”

Mindenesetre gazdagabbak és nyugodtabbak lehetünk azzal a tudattal is, hogy még sok víz fog lefolyni a Dunán és a Mississippin, amíg a Napkeltéhez, a Városka a domboldalonhoz hasonló szintű festmény lát napvilágot. Alkotója önmagát és/vagy akivel közvetlen kapcsolatban volt, a Pozitívumot a Híd egy hegyi folyó fölött c. képén a híd fölötti fa bal oldali lombozatában (mint egyféle Veronika-kendőn) is megörökítette. Minden bizonnyal ugyanannak a szellemarca sejlik elő, aki a Napkelte élő fáinak tetejébe fészkelte be magát. Idézhetjük Dante Alighieri (1265-1321) Isteni színjátékának paradicsomi énekét, melyben a templomos lovagok pártfogója, Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153) francia ciszterci szerzetes mondja már-már megrettenve a noumenon-tremendum légkörével áthatott találkozástól: „Mint ki messziről, tán Croatiából, jön, bámulni a Veronika-kendőn, melynek oly nagy hírét hallotta távol… és míg mutatják, nézi csak merengőn? »Szent Uram Jézus! – mondja mind magában -, ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm!«”

Ha ennek a fának a lombozatát 90°-kal elforgatjuk, akkor pedig mintegy – ösztönös utalásként Mani (216-277) próféta halálára - karóra tűzötten vagy zászlóként az elrettentőnek szánt nyugat-európai ábrázolásokról (és Csontváry Fohászkodó Üdvözítőjén szembenézetből) ismerős, szarvasbőgést, -bömbölést (a Nyilas holdházát: Dámvadat) is idéző Atilla-profil áll elő, amit az „előtte-alatta” lévő növényzet (a negatív tér) határvonala még inkább hangsúlyoz. Mi több: ebben az energiatérben egy újabb lebegtetett, immár hófehér szellemiségű duállény, lélektestvér profilja bontakozik ki. (A karmaelmélet szerint a duálpárok azonos energiaforrásból származnak, csak földre születésük előtt szétválnak, és más testet öltenek. Az alapmintázatuk ugyanaz, ezért örök vonzásban vannak, s keresik egymást a végtelenben; egymás komplementerei, mint a jin és a jang. Legfőbb feladatuk az egymásra találás. A másik megközelítés szerint a duálpár két fele két teljesen különálló lélek, akik azonban annyira hasonlóak, hogy egyszerűen bevonzzák a másikat az energiaterükbe.) E metamorfózis is egyértelmű bizonyítéka annak, hogy festőnk magát Atilla megtestesüléseként élte meg és a nagy, szent, szkíta-hun-méd-magyar királyhoz hasonló küldetés végrehajtására „jött éve csodáknak” a művészet világában.

A könyvemben a művészettörténészi, műkereskedelmi szakma, a nyilvánosság által eddig nem ismert, jobbára a tiltott művészettörténet és hit érv- és képi analógia rendszerével, ám

Híd egy hegyi folyó fölött 90°-kal elforgatott részlete - a „szarvasbőgés koronás királya”: Attila; „…Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt… De túl romon, ha perce jön csodáknak, a mély megkondul, mintha vallana, s a bolt alól harangtisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama!” (Áprily Lajos: Vallomás, 1926)

Josef Schmitzberger (1851-1935 k.): Bőgő szarvas, olaj, vászon, 85 x 100 cm (a népszerű állatfestő kortársát Csontváry a müncheni tartózkodásakor személyesen is ismerhette)

Mani halála, kéziratillusztráció, részlet, 1315 (Teheráni Múzeum, Irán)

Csontváry: Fohászkodó Üdvözítő, részlet (fotó: Sayti Krisztina) – a szarvas-szerves tanok bömbölő, levegő után kapkodó táltosa, az Egyetemes Megváltó a Halak-kor utolsó („légüres”) dekánjában, avagy halszájú Emberfia; „Egyszer csak a sámán nagyot ásít – lenyelte a megérkezett szellemet…” - Diószegi Vilmos (1923-1972) ny.

Claude Vignon (1593-1670) ny. Jérôme David (1605 k.-1670 k.): Atilla, Isten ostora (részlet), rézkarc, papír, 21,5 x 18 cm, 1637; kiadó: François Langlois (Angol Múzeum, London)

Csontváry: Híd egy hegyi folyó fölött, anilin jellegű, enyves porfesték, eredeti vakkereten vászon, 50,5 x 37,5 cm, 1900 k., j. n. (mgt.)

Híd egy hegyi folyó fölött az óramutató járásának irányában 180°-kal elforgatva, részlet: a festő önportréja a jellegzetes Vízöntő-közegben, egy vízesés előterében, a vállán mestersége címere, egy festőecset, fölötte a korábbi foglalkozása, a patikusok címere, a caduceus-fonat („Örvény örvénynek kiált zuhatagjaid hangjában, minden habod és hullámod átcsapott fölöttem.” – Károli Biblia)

korántsem minden részletre kiterjedően elemzett művek bemutatásának összegzéseként a Csontváry-kutatásban is elévülhetetlen érdemeket szerző Pap Gábort kell idéznem. Az önmagát vízeséseket megjárt sámánként-táltosként is megfestő művész kapcsán ti. ugyanaz a gondolatmenet végig vihető, mint amit ő a magyar Szent Korona ügyében megfogalmazott. Vagyis az „elbocsátó szép üzenet” végezetül így hangzik: aki főbb összetevőiben és azok összefüggéseiben ismeri Csontváry enciklopédikus művészi kódját, „az a Kárpát-medence összes többi kérdésében is tisztán lát. Aki a Kárpát-medence kérdéseiben tisztán lát, az Európa összes további kérdésében is tisztán lát. Aki Európa összes kérdésében tisztán lát, annak nem sok nyitott kérdése lehet a világról”. Aki nem hiszi, járjon utána, mert „a mi tisztánlátásunk nem nagyon érdeke azoknak, akik végre szeretnének már itt kényelmesen berendezkedni. Ezek az erők nagyon is tisztában vannak ennek az egész kérdéskörnek a jelentőségével. Bár mi látnánk ennyire tisztán!” Csontváry szinte mindenre kiterjedő, átható atyai sas- és hiúztekintete serkentsen, tanítson és óvjon bennünket! Ő és a mögüle, rajta és a (kegy-) képein átsugárzó szellemlény, egyszersmind valóságos Pozitívum, a magyarok Istene ott fönt, a Tejútközpont teremtő atyavilágában - a Gresham-törvény ellenére - már és még bizonyosan velünk van. Ámen. „Az igazság [a Csontváry-rejtvény megfejtése is] szabaddá tesz benneteket” (János evangéliuma).

Menyhárt László

Köszönet az írónak a tanulmányért! (Szerk.)