szerző: Menyhárt László

Szemelvények a szerző 2006-20 között írt, A Csontváry-rejtvény (Tiltott művészettörténet és hit, avagy a bölcsesség képeket szerkesztett magának) c. könyvéből, E-book Könyvház és Kiadó

Mottó helyet:

- Direktor Úr! Van egy igazi hollywoodi világszámom – közli a cirkuszi bohóc.
- Nagyszerű, a hagyományos helyi mutatványokból már úgyis elegem van. Miről van szó?
- A kupolába fölfüggesztünk egy hatalmas, színes kristálygömböt, megvilágítjuk, forog és sziporkázik…
- Eddig jó. Aztán?
- A porondra bevontatunk egy ágyút, megcélozzuk a gömböt, a dob pereg, a nézőtéren az izgalom pattanásig feszül…
- Fantasztikus! És?
- A csinos kis asszisztensnőm meggyújtja a kanócot, s az ágyúgolyóval telibe találjuk a gömböt…
- Ajvé! S aztán mi történik?
- A gömb diribdarabra törik, s nem fogja elhinni, ömlik belőle a fekália. A zenekar, a nézőtér tiszta trágyalé, Ön, direktor uram szintén tiszta f.s.
- Na, na! S Ön, művészkém hogy van benne e világrengetően sz.rhányó szuperprodukcióban?
- Nos, ekkor ügetek be én fehér lovon, fehér szmokingban.

Mel Columcille Gerard Gibson (1956- ): A passió, filmjelenet, 2004 - Pilátus, a Gresham-törvény római helytartója: Ecce Homo (Íme az ember)

Csontváry: Fohászkodó Üdvözítő, vászon, 100 x 82 cm, 1903 (Modern Magyar Képtár, Pécs)

Hieronymus Bosch: Krisztus keresztvitele (részlet), olaj, fa, 74 x 81 cm, 1516 (Szépművészeti Múzeum, Ghent, Belgium)

A Jézus születése óta mindmáig tartó (elvileg: 2160 éves) Halak-világhónap lényegbevágó jellegzetességeit, történéseit szinte lehetetlen leírni-magyarázni az ún. Gresham-törvény ismerete-működése nélkül. Az angol királynő pénzügyi megmondó embere, Thomas Gresham (1519-1579) a róla elhíresült törvényben a pénzforgalom (a bimetallizmus) egyik - a középkorban is ismert - összefüggésének tételét ekképpen írta le: „ha egy országban ugyanabban az időben kétféle pénz van forgalomban, a rossz pénz önműködően kiszorítja a jó pénzt”. Már maga a Halak-kor mitológiája úgy indul, hogy Pilátus mosva a kezeit a megkegyelmezés jogát átadja a tömegnek. Az pedig – az ún. demokrácia legnagyobb dicsőségére - az ártatlan Jézus Krisztus (az Egyetemes Megváltó) helyett a bűnöző Barabást választja. Ezzel szemben a szkíta-hun-magyar mitológia minduntalan ingyen kegyelmet gyakorló testvérpárja, Hunor-Magor eleve más erkölcsiséget, életviteli modellt képvisel egy eszményi esetben szent rangsorban létező közösségben, népben. Ezért is oly gyötrelmes, egyszersmind embert próbálóan fölemelő ez a bennünket állandó példaadásra kötelező időszak. Nem véletlen, hogy - a másokat dicsérő jelzőkkel felelőtlenül nem dobálódzó - Makovecz Imre (1935-2011) építész által a XX-XXI. századforduló legeredetibb gondolkodójának nevezett Pap Gábor (1939- ) irodalom- és művészettörténész is oly gyakran hivatkozik az ominózus törvényre a tanulmányaiban, egyre népszerűbb előadásaiban. Ennek immár majd fél évszázados előzménye van. A Művészet főszerkesztő-helyetteseként Pap a folyóirat 1976/12. tematikus számát az 1920-as évek közepén szerveződött, majd ki nem mondottan, de szintén fél évszázadig ténylegesen irányító művészeti hatalomnak - Thomas Mann (1875-1955) író találó meghatározásával: a „hatalomvédte bensőségnek” -, a posztnagybányai iskolának - közelebbről -, a Gresham-körnek szentelte.

A befolyásos pénzemberről, szabadkőműves-nagymesterről, nevezték el - a londoni Gresham biztosítótársaság fővárosi székházaként - a pesti Duna-parton, a Lánchíddal szemben 1907-ben, szecessziós stílusban épült Gresham-palotát. (Ma ott egy ultramodern, méregdrága luxusszálloda üzemel.) Az épületdíszítő munkákba a kor ismert művészeit vonták be, a névadó portréját az épület homlokzatára Telcs Ede (1872-1948) készítette. Az ő pályafutásán nagyot lendített, hogy a bécsi akadémia negyedéves szobrásznövendékeként egy budapesti szabadkőműves-páholytól, melynek később tagja lett, havi 50 forint segélyt kapott. A sorsdöntő személyiség-átalakulásra igen plasztikusan emlékezett vissza: „...s így lassacskán belőlem, a kisvárosi vadócból szobatiszta, sőt szalonképes művésznövendék lett”. Olyannyira, hogy pl. az egyik nagy „millenniumi” szabadkőműves-vállalkozás, a városligeti Ezredéves emlékmű kivitelezésében is részt vehetett: ő mintázta meg az országépítő I. (Szent) László (1040 k.-1095) és III. Károly (1685-1740) király alakját. (Nagy nemzeti fölbuzdulásainkkor már régóta azt hisszük, hogy a Hősök terén vagyunk, s fogalmunk sincs, kik tervezték a díszleteket. S ott még hálásak is lehetünk a kommunistáknak, hogy a Habsburg-uralkodók szobrait – így III. Károlyét – a diktatúra tombolásakor, az 1950-es években magyar történelmi személyiségekkel cserélték ki.)

A hamis tartalmú és célú ezredévi ünnepségek díszleteivel megtévesztett magyarság maradi nagybirtokos főnemesei és politikai vezetői a hősi múltról ábrándoztak, a látszólagos vereségsorozatok miatt süket füleknek panaszkodtak, miközben szinte semmit sem tettek a megalapozott és valóban megvalósítható, a ténylegesen dicső (de eltitkolt, tagadott és lejáratott) szkíta-pártus-hun múltban, hagyományban gyökerező – a világtörténelembe ismét méltóképp beiktatható – keresztény magyar jövő érdekében. Ezért A magyarok bejövetelét Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) sem festhette meg, mert ez - közvetlenül a trianoni tragédia előtt - már nem az ő feladata volt, még eszményszinten sem. S egyébként is: a magyaroknak a Kárpát-medencébe elsődlegesen nem bejönniük kell, hiszen mindig is itt voltunk, hanem a lehetőségekhez képest megőriznünk azt a jobb időkre, ha úgy tetszik, az újabb honvisszafoglalásra. Az pedig, hogy ide mikor és milyen „testvéri tankok” indulnak föl - mondjuk: a székelyek legendás vezére, Csaba királyfival az élen a csillagösvényen - a megsegítésünkre, fölmentésünkre, még nem tudjuk pontosan, de kitartóan várjuk. A halálos ágyán a fölöttébb ellentmondásos szerepű - a Magyar Szocialista Munkáspárt nagyhatalmú manipulátora, Aczél György (1917-1991) által fondorlatosan kitalált - Antall József (1932-1993) miniszterelnök is állítólag azt mondta: „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője” – s látjuk, hogy akarva-akaratlan mi lett e szavakban kétségtelenül jól hangzó végrendeletből, mert nem tetszettünk idő előtt meg nem gondolt forradalmat csinálni, amit (ha nem egymást irtjuk) a látszólagos rendszerváltozást a fejünk fölött kívülről-belülről levezénylők amúgy is megakadályoztak és kíméletlenül megtoroltak volna.

Szebellédy Géza (1941-2012): Bernáth Aurél a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titkára, Kádár János (1912-1989) társaságában a Budavári Palotában megnyílt kiállításán, MTI-fotó, 1972

Bojár Sándor (1914-2000): Pátzay Pál a műtermében Lenin-szobrot mintáz a budapesti Felvonulási térre, fotó, 1964 (Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét)

Thomas Gresham szabadkőműves koponyával, olaj, vászon, 1544 (Mercers-gyűjt., London)

A Gresham-palota földszintjén működött egykor a Gresham Kávéház, s hetente kétszer itt tartotta összejöveteleit a híres-hírhedt művészeti társaság, a Gresham-kör. Támogatóik- gyűjtőik főleg a félellenzéki, liberális zsidó nagypolgári réteghez tartoztak. Az 1930-as évektől az egyfajta zártkörű csoportosulás meghatározó szerepet játszott a Szinyei Merse Pál Társaságban (1920-49); arisztokratikus – az évezredes, igazán egyetemes, egyszersmind magyar hagyományokat, műveltséget, alkotásokat, a mélyenszántó népművészetet lenéző – szalonművészeti értékrendjét a Magyar Művészet folyóiratban és az Ars Hungarica-sorozatban terjesztette. E szűkebb baráti kör tagjai: Berény Róbert (1887-1953), Bernáth Aurél (1895-1982), Egry József (1883-1951), Márffy Ödön (1878-1959), Pátzay Pál (1896-1979) és Szőnyi István (1894-1960), a kritikusok, művészeti írók közül pedig Genthon István (1903-1969), Petrovics Elek (1873-1945), Rózsa Miklós (1873-1945), Oltványi Ártinger Imre (1893-1963), valamint Fruchter Lajos (1882–1953), Radnai Béla (1891-1962) és a sírkőfaragó Szilágyi Sándor műgyűjtők.

Az inkriminált Művészet-számban Pap a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének lépcsőházába, 1967-ben készült Történelem c. Bernáth-freskót elemezte. Igen szemléletesen kimutatta, hogy a mester „monumentális”, önmagára hangolt hevenyészett pillanatképeinek szervetlen halmaza, szemlélete mennyire silány, talmi, illékony, szűk látókörű és érdektelen az egyetemes művészettörténet általa nem ismert-értett remekműveihez (nagy távon is értelmes, maradandó üzeneteket közvetítő szerves folyamatábráihoz) képest. Jómagam a Gresham-kör normatív esztétikájával foglalkoztam, mivel Bernáth a Rákosi- és Kádár-rendszerben, Pátzay pedig az utóbbiban - paradox módon a munkásosztályt „szolgáló” szocialista realizmus kötelező irányelve mellett - számottevő elméleti tevékenységet is kifejtett az általuk képviselt nagypolgári művészeteszmény szinte ugyancsak kizárólagossá tétele és nem utolsósorban a portékáik népszerűsítése-megrendelése-forgalmazása érdekében. (A Gresham-kör egykori festőinek világszámai manapság is jókora összegekért kelnek el a normális művészeti értékrendet a feje tetejére manipuláló, a hazai gyökerű magas szintű művészetet jócskán alábecsülő vagy kirekesztő árveréseken.) Bernáth – szabadkőműveshez talán nem méltó türelmetlenséggel és sárga irigységgel a rózsaszínű szobájában – így fogalmazta meg a mindenkori kirekesztő utasítást a nem szalonképes naiv, önművelő művészekkel, kiváltképp a tudatos ösztönösséggel elhívatottan alkotókkal – többek között a tanult kollégával, Csontváryval - szemben: „…az autodidakta kibújik a kultúra ama kényszere alól, amelyik a festőket vaskövetkezetességgel bizonyos sorrendbe állítja, azaz látásképzeteiket egymásból merítteti…, s így a kultúra organizmusában olyan helyet foglal el, mint az emberi szervezetben egy idegen test…, amire sanda szemmel kellene néznünk, ahelyett, hogy pátyolgatnánk…”

Ugyancsak sanda szemmel méregette Csontváryt a XX. sz.-i „korszerű” képzőművészeti irányzatok propagandistája, Kállai Ernő (1890-1954) művészeti író is. Bár a mindmáig sulykolt Csontváry és Henri Julien-Félix Rousseau (1844-1910) közötti párhuzamot elvetette, az 1926-ban Budapesten és Lipcsében kiadott Új magyar piktúra c. könyvében, ájultsággal borul le a naiv festő nagysága előtt (egyáltalán: minden előtt, ami párizsi, berlini, londoni…). Szerinte Rousseau naiv művészetében több évszázados, kimunkált, alapos, részletező francia festői kultúra ölt testet. Ezt állította szembe az állítólag mindent egyetlen misztikus ihlet adományával elérni akaró Csontváry zsenikoncepciójával, „fellengzős lelkével”, amelynek kifejeződései „minden eleve tervszerű rend, mérték és egyensúly híján tódulnak a vászonra”, s amely a „magyar ugar... nagyzoló képzeletét és elhanyagolt, szegényes anyagiságát vitte vászonra”. A „tévedhetetlen” Kállai a nagyvárosi absztrakt művészeti dzsungel nagyzoló, ám végletesen provinciális, szűk látókörű bűvöletében illette az irányadónak szánt talajtalan avantgárd esztétikájában parlagias kritikával a magyarul szabatosan képíró Csontváryt. Azt a hihetetlenül művelt festőlángelménket, aki eleve egy szent, több évezrede kimunkált tervszerű rend, mérték és egyensúly szerint alkotta a választékosan gazdag felületű, mindenkor a tartalomhoz illő szín- és motívumvilágú, a természet rejtett arcát föltáró napútfestményeit.

De az okkal, ok nélkül szakmai berkekben mindmáig nagy megbecsülésnek örvendő, konzervatív (Csontváryt azért könnyedén LüKének tartó) LyKa Károly (1869–1965) művészettörténész, festő, az 1902–18 között megjelent Művészet folyóirat szerkesztője is hasonló cipőben járt. Csakúgy, mint Bálint Rezső (1885- 1945), Elek Artúr (1876-1944), Ernst Lajos (1872-1937), Farkas Zoltán (1880-1969), Feleky Géza (1890-1936), Genthon, Herman Lipót (1884-1972), Hevesy Iván (1893-1966), Kelety Gusztáv (1834-1902), Kézdi-Kovács László (1864-1942), Koronghy Lippich Elek (1862-1924), Lázár Béla (1869-1950), Lehel Ferenc (1885-1975), Lukács György (1885-1971), Márkus László (1881-1948), Németh Lajos (1929-1991), Nyitrai-Yartin József (1874-1946), Pataky Dénes (1921-1975), Rabinovszky Máriusz (1895-1953), Ybl Ervin (1890-1965) stb. Egy évszázad múltán is (sajna!) kb. ők fémjelzik azt a műbírálati, -elemzői

Vincent van Gogh (1853-1890): Önarckép, mint egy művész, olaj, vászon, 65,5 x 50,5 cm, 1888 (Van Gogh Múzeum, Amszterdam, Hollandia)

Bernáth Aurél: Önarckép, olaj, vászon, 68,5 x 55 cm, 1940 k. (a Kieselbach Galéria és Aukciósház 2013-as árverésén a becsértéke 700 000-1 000 000 Ft volt)

Henri Julien Félix Rousseau: Önarckép, olaj, vászon, 23 x 19 cm, 1903 (Picasso Múzeum, Párizs)

Johnny Laknitz: Csimsián sámán dobbal, fotó, 1924 k., Kitwanga, Kanada

Csontváry: Festőlegény (Madonna-festő), vászon, 38,5 x 29 cm, 1896 után (MNG) és Önarckép, vászon, 67 x 39,5 cm, 1896 után (MNG; fotó: Sayti Krisztina)

szintet, amit az igényesebb kritikusok, művészettörténészek többsége - Romváry Ferenc (1934- ), Perneczky Géza (1936- ), Bellák Gábor (1959- ), Molnos Péter (1971- ), Kaszás Gábor (1973- ) stb. - megközelíteni igyekszik, vagyis önfeledten változatlanul a foltot dicsérgetik a LYuKra hivatkozva. „Jaj nektek, törvénytudók, mert elvettétek az ismeret kulcsát: ti nem mentek be, és azokat is megakadályoztátok, akik be akarnak menni!” L. pl. Hieronymus Bosch (1450 k.-1516) Krisztus keresztvitele és Csontvárynak a Gresham-törvényt is igen szemléletesen ábrázoló Fohászkodó Üdvözítő c. képén a borzalmasan kritikus arcokat!

Rousseau: Sétány a Szent Cloud-i parkban, olaj vászon, 46,5 x 38,5 cm, 1908 (Városi Művészeti Intézet, Frankfurt am Main, Németország)

Csontváry: Parkrészlet, enyves porfesték, dublírozott vászon, 56 x 67,5 cm, 1891 k., utólagos hamis j. j. l.: f. Enyedy Imre (?) 1912 (mgt.)

Rousseau: Folyópart, olaj, vászon, 21 x 39 cm, 1887 (Christies kat. ny.)

Ferenczy Károly: Fatörzsön ülő férfi, olaj, karton, 62,5 x 77 cm, 1895 (MNG)

Csontváry újonnan fölfedezett kiemelkedő remekműve: Napkelte, enyves porfesték, eredeti vakkereten vászon, 22 x 33 cm, 1895 k., j. n. (mgt.) – az alkotást Pap Gábor is a napútfestőnek tulajdonította

Nos, ahelyett, hogy a hangadó Gresham-ügyvivő, Bernáth elődeit-utódait pátyolgatnám, arra is rá kell mutatnom a hivatkozott Lukács evangéliumának értelmében, hogy ezt az irányadó esztétikát - hasadásos elmezavarra vallóan - maga illette kellő kritikával: „Ha kiváló festők emlékezéseit olvasom, mindig nyomasztó érzéseim támadnak. Enyhe túlzással mondva, ezek a kitűnő emberek nem hagynak egy parányi reménysugarat sem, hogy másképp is lehet festeni, mint ahogy ők festettek. Mintha velük lezárulnának a festészet útjai. A festők tehát okosan teszik, ha ezeket a memoárokat kellő kritikával olvassák. A festészet útjai végtelenek.” (Hát, igen. Noha Csontváry művészetével az úgymond irányadó művészettörténészek ma sem tudnak mit kezdeni, az árverezők meglátták benne az üzleti fantáziát, s az Önök kérték, mi teljesítjük-alapon, hazai viszonylatban csillagászati magasságig tornázták az árfolyamát.) „Eddig azt hittem, hogy ez az ember félbolond, de tévedtem: egészen bolond” – szellemeskedett pl. Csontváryt (és a magyar népművészetet) indogermán FRoNTharcosi komplexussal mélyen lenéző Ferenczy (alias: FReuND) Károly (1862-1917) is a növendékei, köztük Sassy Attila (1880-1967) festőművész előtt, akinek művészetét némileg megérintette a becsmérelt festőzseni mágikus realizmusa. Mint annyian, Ferenczy is akként viszonyult Csontváryhoz, mint ama Tarnopolból bevándorolt tollkereskedő az állatkertben a zsiráf előtt. Hosszas méregetés-tépelődés után, a kapedlijét mélabúsan levevén (vagy dühösen földhöz vágva) így fakadt ki: Márpedig ilyen állat nincs. A Képzőművészeti Főiskola professzora, Bernáth is Csontváryt - ex katedra - bolondnak minősítette. Ez még megbocsátható volna, de az már nem, hogy holtában galádul meg is gyalázta. A növendékei, látogatói csak úgy mehettek be a hivatali szobájába, ha előtte átgázoltak Csontvárynak A magyarok bejövetele c. eredeti kartonján, melyet a professzori ajtó elé terített a kövezetre. Jó vicc: egy beteg, okkal féltékeny-irigy elme gonosz tréfája, egyszersmind bűntette. Ő a főiskolán sem a magyarok bejövetelében volt érdekelt. Jellemző az alattomos minőségkritikai szándékaira, hogy Csontváry mindössze három „maradéktalanul szép alkotása” közé sorolta - az Egy cédrusfa a Libanonból és a Zarándoklás a cédrusoknál Libanonban c. főművek gyatra kompilációját - Az élet fáját. Ezen össze-vissza mázolt kép a jellegzetes és hamisíthatatlan ismérvek szempontjából teljesen idegen Csontvárytól.

Ha a finnyás köztisztasági ügyvivők szerint pl. Hóman Bálint (1885-1951) politikus, történész, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, majd igazgatója, vallás- és közoktatásügyi miniszter, Nyírő József (1889-1953) és a szintén erdélyi magyar író-költő, Vass Albert (1908-1998) esetében nem lehet elválasztani a közéleti embert az alkotótól, ill. műveitől, akkor – az egyenlő elbírálás elvét betartva – Bernáthot is ki kellene radírozni a művészetből. (Ennyi kárpótlással tartoznánk Csontvárynak, és még pénzbe sem kerülne. Ezzel szemben Bernáth és Gresham-köri elvbarátainak világszámait nagyon nagy pénzért árverezik. Sebaj! Madarat tolláról, embert eladott-megvásárolt képéről.) Ugyanez vonatkozik pl. a belső reakció elhárításával foglalkozó politikai rendőrség által beszervezett, az osztálytársait, kollégáit 1957-63 között gátlástalanul besúgó Szabó István (1938- ) filmrendezőre is. Többek között a Gresham-törvényt jócskán megszenvedő Huszárik Zoltán (1931-1981) Csontváry-filmjében a „Bolondot” alakító Holl István (1938-2000) színészt is csúnyán bemószerolta a mindmáig

Bernáth Aurél a Munkásállam c., 1200 x 800 cm-es faliképét készíti – akkor 19 évi átlagkeresetnek megfelelő tiszteletdíjért és a második Kossuth-díjért - a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága székházának előcsarnokában, fotó, 1969, Budapest

Bernáth Aurél: Munkásállam, részlet - Kádár János elvtárs sakkozik, Aczél György elvtárs nézi

Markovics Ferenc (1936- ): Mostari jelenet Huszárik Zoltán Csontváry-filmjének forgatásán, fotó, 1980

Turul-madarunk a kerecsensólyom (Hur-szafi), fotó

Leonardo da Vinci: Szkíta szekér, ceruza, tus, papír, 21 x 29 cm, 1485 k. (Királyi Könyvtár, Torino)

Az Illinois Színház Ben Hur-előadásának plakátja, 1901, Chicago (Strobridge Lithographing Co. ny.)

szégyentelen ügynök. Közállapotainkra jellemzően az ügy iratainak nyilvánosságra hozatala után az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szellemi-politikai „elit” több mint 100 képviselője

(így az akkori szocialista miniszterelnök) biztosította 2006-ban „erkölcsi” támogatásáról az erkölcsi hullát, akit - a miheztartás végett - 2014-ben a Nemzet Művésze címmel tüntették ki. (Melyik nemzeté? Mert az enyémnek - bocsánatkérés nélkül - nem lehet.) A „létező szocializmus” árnyékmagyarországát népszerűsítő Szabó nem véletlenül kapott Oscar-díjat az amerikai filmipar fellegvárában, melyről a kitűnő zsidó filmkritikus, Neal Gabler (1950- ) egyetemi tanár A saját birodalmuk: miként találták föl a zsidók Hollywoodot (1989) c. könyvében ezt írja: [kelet-európai zsidó bevándorlók] „megalkották a saját Amerikájukat… ami nem az igazi Amerika... De végül ez az árnyékamerika oly népszerűvé lett, és oly széles körben lett terjesztve, hogy képei és értékrendje fölfalta az igazi Amerikát… Hollywood nagy iróniája, hogy az amerikaiak végül is ezen árnyékamerika által határozták meg magukat...”

A GReShaM-törvénnyel, az Ábel-Káin-, Romulus-Remus-féle lélektelen túlélési mó(d)szerrel szemben – már a neve okán is – a magyar hitvilágban oly fontos szerepet betöltő KeReCSeNsólyomnak és annak a jelképes értékrendnek, amit évezredek óta képvisel, függetlenül pl. a Purim- és a Hanuka-ünneptől, a Nobel-, Herder- és Oscar-díjesőtől, KaRáCSoNYkor azért még évről évre jó esélyei vannak. Szöges ellentétben pl. a tizenegy Oscar-díjat bezsebelő, magyarországi zsidó zeneszerző és operatőr közreműködésével készült Ben Hur c. film hollywoodi sugalmazásával, hajdanában a perzsák a szkíták szent madarát, a kerecsensólymot nevezték Hur-szafinak (a Hur jelentése: szabadon született; szafi: tiszta, folttalan) és az ellenség harci kocsiját szétforgácsoló hadieszközt szkíta szekérnek. L. pl. Leonardo da Vinci (1452-1519) rajzát és a filmbéli júdeai herceg, Ben Hur (héberül: Hur fia) látványos szekérversenyét! Az angol holly szó jelentése: MaGYaL (→MaGYaR), tövis, krisztustövis; a wood: fa, erdő, vagyis Hollywood: töviserdő, krisztustövisfa, ellenmagyar fa. Úgyhogy amit ott díjaznak, az jelesül nagyon nem értünk-nekünk szól. Az amerikai katonatiszt, államférfi és író, Lew Wallace (1827-1905) színre és filmre vitt sikerkönyve, a Ben Hur volt az első olyan, érdemtelenül nagy népszerűségnek örvendő, émelyítő, hazug giccsregény, melyet a rigorizmus jegyében a pápa megáldott. Nem csoda, hiszen a Sixtusi- magánkápolnája Michelangelo Buonarroti- (1475-1564) féle mennyezetfreskóinak szellemisége fél évezreddel megelőzte az amerikai rémállomgyárat, az emberiség mesteri megtévesztőjét-megrontóját. Lásd itt és most a hazai templomokban is a Gresham-törvény megnyilvánulását! A papi beszédekben az Ószövetség rohamléptekkel szorítja ki az Újszövetséget, s immár egyre több helyen – úgymond - a „zsidóság legősibb jelképei”, MeNóRák díszelegnek a katolikus templomok oltárainál. Azt persze nem közlik a gyanútlan hívekkel, hogy a hét ága eredetileg az ég hét bolygójára – ha úgy tetszik, lámpására – utal, s mindmáig magyarul jól érthetően a MeNNY óRáit, a MeNő óRákat jelentik. A középső ágának neve a babilóni Napisten után szabadon: SaMaS, azaz SZeMeS-SZáMoS. (L. még SaMeSZ: templomszolga!) Mert, hát ugyebár a Gresham-törvény évezredek óta nyelvi szinten is működik. Egyébként a szabadkőműves Wallace az amerikai polgárháborúban a déliek ellen harcolt, és jelentős szerepe volt abban, hogy a maradék hagyományos értékrendet az Újvilágban is elfújta az északi szél, amely a mesterséges pénzügyi válságokkal bomlasztott, liberális (végső soron ember- és életellenes) eszmékkel, törvényekkel lezüllesztett Európában is immár a talpunk alatt fütyül. (Miközben az amerikai fehérek mindössze 2-5%-ának volt valaha rabszolgája, az Amerikába menekült 1848/49-es magyar szabadságharc katonái a nemzeti önállóságukért harcoló déli államok ellen háborúztak. Hm!)

A Gresham-törvény hatályosul a Halak-kor harmadik dekánjában, jellemzően Szűz-aszcendenssel született Nikolausz Kopernikusz (1473-1543) napközpontú elméletében is, melyet 1514-ben (!) óvatosságból még csak kéziratos formában terjesztett. Főleg attól félt,

hogy bolondnak nézik. (Csontvárynak nem volt ilyen aggálya: többé-kevésbé tudta, megtapasztalta, kik között él és alkot.) Az emberiség szempontjából azonban nagyon nem mindegy, honnan és mire vonatkoztatva nézzük-értelmezzük a szűkebb-tágabb világegyetemet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a lengyel asztrológus, csillagász „fölfedezése” egyfajta parasztlázadás volt a hagyományos, föld-, egyszersmind emberközpontú világképpel szemben, noha a lengyelek legnagyobb történelmi festőjének tartott Jan Matejko (1836-1893) - nemzeti hevületében - egyenesen az Isten bizalmas társalkodójaként festette meg őt. Matejko Csontváry egyik ősét, a befolyásos lengyel nemest, a kétszer királynak jelölt Kosztka Jánost (1529-1581) is megörökítette a Lublini szövetség (1869) c. csoportképén. Kopernikusz egyébként az egyetemes emberi tudást illetően meglehetősen szélesre nyitott kapukat döngetett, hiszen már a „sumerok”, az „egyiptomiak”, a „kelták” stb. is nagyon jól tudták, hogy nem a Nap kering a Föld körül. Az ún. Gresham-törvényt viszont – a francia filozófus, matematikus és csillagász, Nicole Oresme (1323 k.-1382) nyomán – az angol névadójánál jóval korábban, a Mohácsi csata évében (!) írta le a Monetae cudendae ratio c. művében. Arisztarkhosz (Kr. e. 310 k.-230 k.) görög matematikus és csillagász 2000 évvel Galileo Galilei (1564-1642) előtt azt tanította, hogy a gömb alakú föld forog a tengelye körül, a Nap pedig nem istenség, hanem csak egy izzó kőgolyó. E tanáért - aminek előfutárja a pontoszi paradoxongyártó, Hérakleidész (Kr. e. 390 k.-322) volt - istentelenséggel vádolták, s ezért nem gyakran sétakocsikázhatott Athénben, hanem el kellett menekülnie onnan. De Kopernikuszt többek között Galeotto Marzio (1427-1497 k.) olasz humanista és Szalkai László (1475-1526) esztergomi érsek is megelőzte egy diákkori dolgozatában. Mindenesetre a kopernikuszi hadművelettel, ezzel a tudományos öngóllal a központ a Napba helyeződött, noha élet csak a Földön lehetséges, ezért pedig értelemszerűen mindent csak ide vonatkoztathatunk. Különben az emberiség, egyszersmind az emberiesség egyre inkább a perifériára sodródik. Ezért is volt végeredményében az emberiség elleni égbekiáltó bűntett Európa tényleges központja, a Kárpát-medence, a Föld legélhetőbb, önellátó egységének a földarabolása is a trianoni diktátumban. (Vö. TRóJa-TiRoL-TuRuL-ATiLLa; SiCaMBRia (a Trójából menekültek, majd Atilla fővárosa a Pilisben)-SZiKeMBRió-SZéKeMBeR-SoK eMBeR: nép, emberiség!)

Nem sok jóval kecsegtet (már akinek), ha tudjuk, hogy hazug, embertelen múltra csak dicstelen jövő építhető. Az átmeneti, külterületi haszonélvezők önszántukból nem fogják belátni, hogy az igazság ideát (velünk) van. Pedig a saját hosszú távú érdekük is az lenne, ha -

rápillantva pl. a német protestáns hittudós és történész, Heinrich Bünting (1545-1606) térképére - levonnák az összes következtetést abból a szembetűnő földrajzi tényből, hogy EuRóPa/őRaPa/aPaeRő közepe, ha úgy tetszik, MaGja az emberemlékezet óta Szűz Mária oltalmában lévő (az őskőkortól kezdve legsűrűbben lakott) Kárpát-medencében (a történelmi Nagy-Magyarország: Hungária területén) volt, van és lesz. „Magyarország rendkívüli előnye, hogy a szó szoros értelmében vett földrajzi egység - állapította meg a nyilvánvaló tényt 1878-ban Élisée Reclus (1830-1905), Európa egyik legismertebb francia földrajztudósa is. - A magyar királyság földrajzi szempontból Európa egyik legösszefüggőbb területe. Akárhogyan is alakuljon a közép-európai államok sorsa, az bizonyos, hogy a magyarság mindig a legjelentősebb szerepet fogja játszani a Kárpátok által körülvett óriási arénában.” Így értékelte ezt Csontváry és pl. Saint-René Taillandier (1817-1879) francia író és kritikus is: „A magyar nemzet nem pusztulhat el, s ha sírba tennék is, előbb-utóbb föl fog támadni. Magyarországot, a nemzetek mártírját, csodálatra méltó politikai érettsége emeli ki a Habsburg Monarchia népei közül.” Mert minden ellenkező, aljas, infantilis híreszteléssel szemben Szűz Mária nem vette le a kezét az országról. Ez ti. nem kívánságműsor. Az ide, a Föld szívébe az éGi magasságból be- és az innen kisugárzó iGe, MaGas kultúra és MaGvas szellemiség (genius loci) pedig szervesen kötődik az emberemlékezet óta itt élő néphez,

Igazságot Magyarországnak!, a Pesti Hírlap különszámának címlapja, 1931

A magyar föld egyedüli tulajdonosa a Szent Korona (kép: blog.xfree)

Heinrich Bünting (1545-1606): Európa (-térkép) mint Szűz Mária, színezett rézkarc, 26,5 x 35,5 cm, Initerarium Sacrae Scripturae, 1581, Magdeburg, Németország (Barry Lawrence Ruderman Antique Maps Inc. ny., La Jolla, Kalifornia, USA)

melynek gerincét mindenkor a szkíta-pártus-hun-székely-MaGYaR gens (a MaGeRő) képezte. A kettő egymástól nem választható el és súlyos ökológiai-ökonómiai stb. következmények nélkül e Szentföld bennszülött jó pásztorai (paganusai), NaGY uRai sem cserélhetők le. Ki kell tehát mondani: ha legalább mi idejekorán nem számolunk le a hamisságok tömkelegével (pl. egy világtörténeti jelentőségű, de legendákkal, közönséges rágalmakkal „összemaszatolt” festőnkről szóló monográfiában is), azok elsősorban bennünket

fognak maguk alá temetni, mert az elmúlt évezredben a legnagyobb igazságtalanság velünk történt, míg a Halak-korszak beérkezett, halálosztó haszonélvezői élnek, mint hal a vízben. „Mert látni kell, miként tobzódik itt a hazugság minden pokoli válfaja a mellébeszéléstől a történelem-hamisításig, mert a hazugság a bűn édestestvére, ikertestvére, amellyel összenőtt – állapította meg Grandpierre K. Endre (1916-2003) író, titokfejtő történész. – De még ennél is több: a bűn éltető és fönntartó eleme, hétlépcsős menedéke, szélárnyék, ahol meghúzódhat a megtorlás az igazságszolgáltatás elől. Legveszedelmesebb formája a hazugságnak a történelem-hamisítás, amely vakká teszi a népeket, sötét tévtanainak fedőrétegeivel láthatatlanná teszi a népek, az országok és az emberiség ellen elkövetett bűnöket. Ezek a bűnök ruházzák föl az erkölcsi világrendet felforgató legrettenetesebb bűnöket az igazság vagy éppen az igazságtétel látszatával. Ezek a bűnök tartják fönn, szülik újra és tartósítják az emberiség ellen elkövetett bűnöket. Könnyű belátni, hogy ezeknek a jobbára szent dogmákként az emberek agyába vert hazugságoknak a fönntartásához óriási, nemzetközi érdekek fűződnek.” Az amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter, Henry Alfred Kissinger (1923- ) is jól tudta, aki Európa központját birtokolja, annak minden hatalom a kezében van. A „kis Singer” már az egyetemi doktori dolgozatában nagy elismeréssel adózott a XIX. sz. egyik legbefolyásosabb diplomatájának, a Habsburg Birodalom gyakorlati irányítójának, Klemens Wenzel Nepomuk Lothar von Metternichnek (1773-1859) a birodalom összetartásában játszott szerepéért. Egy másik amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, a lengyel származású, szabadkőműves Zbigniew Kazimierz Brzezinski (1928-2017) sem köntörfalaz A nagy sakktábla c. könyvében. A Gresham-törvény szellemében kimondta: „Aki a világ fölötti uralmat meg akarja szerezni, annak el kell foglalnia a Föld szívét. Aki elfoglalta a Föld szívét, az birtokba vette Európát. Aki birtokba vette Európát, az ura az egész világnak.” Tehát a „rossz pénz” gátlástalanul kiszoríthatja a „jó pénzt” (a „termékeny magot”), a Szent Korona jogos tulajdonának bennszülött letéteményeseit.

„…A tojás - vagy bármely csonthéjas gyümölcs - termékeny magját akármelyik oldal felől közelítem meg, a héjhoz képest mindig »perifériának« fog adódni – mutatott rá a többi között

Csontváry Kosztka-kutató Pap. (Kostka cseh nyelven csonthéjas gyümölcs magját is jelenti.) – Ha egy föltételezett értelmes lény a héj képviseletében érvel, aligha lesz rábírható, hogy belássa: valójában ő a származék. Annál kevésbé, mert mindaddig, amíg kívülről közelítünk a kérdéshez, valóban a héj mutatkozik elsődlegesnek. Ha pedig ráadásul »durva közelítésben« vizsgáljuk a héj és a mag kapcsolatát - értsd: föltörjük a tojást -, megint csak a héj bizonyul tartósabbnak; kettőjük közül ő az, aki hosszabb távon bizonyíthatóan azonos marad önmagával. Az elmúlt fél évezred európai művelődéstörténet-tudománya makacsul a héj - Bizánc, Róma, Párizs, Aachen - irányából próbálja magyarázni a tárgykörébe sorolható jelenségeket. Ily módon a mag - esetünkben a Kárpát-medence - természetesen maga lesz az abszolút periféria. Ami érték kimutatható itt, az mind bejött valahonnan: ha nyelvi elem, ha művészeti stílusfordulat, ha közjogi szabályozási formula, ha technikai vívmány. A legelterjedtebb »magkezelési« utasítás pedig így szól: ne beszéljünk róla, akkor nem is volt! Ami valójában azt jelenti: akkor nem is lesz. (Szó, ami szó, Trianont nem 1920-ban csinálták. Sem nem akkor kezdték, sem nem akkor fejezték be.) Ha a mag irányából vizsgálódunk, egészen más kép fogad. Innen nézvést úgy tűnik, hogy a Bizánc-Róma-Párizs-Aachen-karéj nem »termékeny félholdja«, magyarán szólva, nem szülőföldje az európai - tágabban az eurázsiai - műveltségnek, hanem: proszektúrája, azaz boncterme, végső fokon hullaháza. Ha egyugyanazon művészeti motívum megtalálható a »pusztán« is, Bizáncban is, bizonyosak lehetünk benne, hogy az utóbbi lesz a merevebb, az ízét-szagát vesztettebb, a gyökértelenebb - bár kétségkívül precízebb kidolgozású. Mutatis mutandis, ugyanez áll Rómára, Aachenre, Párizsra. Sőt: ha tágabb összefüggésrendszerben szemlélődünk, föl kell tűnjék, hogy a »héj« Bizáncon túl keleti irányban is folytatódik, Perzsián, Indián át egészen Kínáig. Egy

»civilizált« kínai birodalmi hivatalnok szemében ugyanaz a hun… számít »barbárnak« - legföljebb néhány évnyi, évtizednyi csúszással -, mint a keleti vagy nyugati római impériumban jegyzetelgető »kollégája« számára. Az a benyomásunk támadhat, mintha egy ásványi sókban rendkívül gazdag forrás »működését« szemlélnénk. Ameddig eleven a sodrása az áradatnak, addig minden együtt van benne: a víz is, a sók is, állandó kölcsönhatásban. Ahogy távolodik a vonulat a forrásvidékétől, egyre több és több hordalék rakódik le és válik körös-körül szilárd, időtálló - jól tanulmányozható! - gáttá. A forrásból (és csakis abból) kiindulva az egész folyamat tökéletesen érthető-követhető - úgy is mondhatnánk: a forrásból egyenes úton következik a gát - a gátból viszont semmi módon nem vezethető le a forrás. Ha egy forrást arra biztatunk, »zárkózzék föl« a körgátjához - értsd: a Kárpát-medence magyarsága hasonuljon a »civilizált« Nyugat-Európához -, az annyit jelent, hogy rá akarjuk venni: apadjon el, száradjon ki. De akkor mi építi tovább a gátat? Egyáltalán: a gát innentől kezdve mihez képest lesz gát?”

A velünk gátlástalanul gáncsoskodó antant utóda, a jelenlegi látszólagos központ, az „Ajhópai” (értsd: Európai) Unió végül is – Jól jegyezd meg! - számunkra fondorlatosan megtervezett temető, ahonnan azonban a dolgok üdvtörténeti természetéből fakadóan az Igazság népe, a Népek Krisztusa, Magyarország föl is támadhat, talán éppen azért, mert az elmúlt évszázadokban a legnagyobb igazságtalanság velünk történt. (Ez a mesterséges központ angolul CeNTeR, ami egyszersmind CeMeTRy, azaz temető, mert bárminő SZeNTéLYről még hallani sem akar. Az Unióval kapcsolatos lényegi kérdés tehát röviden így fogalmazható meg: ha már akarva-akaratlanul tagok vagyunk, miként szelídíthetjük meg a hétfejű sárkányt?) Az évszázadok óta ismert Népek Krisztusa, Magyarország megnevezés és tudva-tudattalanul (Csontváry által is) vállalt nemzeti sors Márai Sándor (1900-1989) Mennyből az angyal c. verséből származik, melyet 1956 karácsonyán írt. Ekkor a zömmel kommunizmussal fertőzött nyugati értelmiségiek között csaknem egyedüliként Albert Camus (1913-1960) francia író, filozófus állt ki a cserbenhagyott, Trianonban keresztre feszített Magyarország mellett: „A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét… A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon… Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia…” (Olyanról, hogy pl. Népek Krisztusa, Francia-, vagy Németország, USA, Kína, Izrael Állam, tudtommal senki sem verselt, mert ez még viccnek is rossz lenne.)

folytatjuk..