forrás: internet
Magyar-történelem kutató, Hagyományőrző-Magazin |SZIESZTA-NETWORK © |
II. András a törvényalkotó
aki a kereszténységet megtisztította a sártól
II. András uralkodása idején (1205-1235) a pápa kérésére a magyar király elindult 20.000 fős sereggel a közel-keleti Szentföld felszabadítására, az idegen vallású népek kiűzésére. A keresztes háborúk fő ideológiája az volt a nyugatiak számára, hogy minél több embert ölnek meg a harcok során, annál nagyobb dicsőség vár rájuk a túlvilágon.
Mivel II. András és serege olyan erőt tudott demonstrálni hogy harc nélkül jutottak el céljukig és nem öltek meg egy embert sem a Szentföldön, ezért a pápa kiátkozza őt és sikertelennek minősíti az egyetlen ténylegesen sikeres keresztes hadjáratot.
II. András leírásai szerint mikor a Szentföldre ér, saját nyelvén köszönti őt és seregét az ott élő nép. Napokon át ünnepelnek a találkozás örömére, majd két hónap alatt Jeruzsálem királyává koronázzák, úgy, hogy egy csepp vér sem folyt. Természetesen a pápa számára ez nem nevezhető sikernek, de a magyarság számára igen. A mindenkori magyar király ezután 1918-ig Jeruzsálem királya titulust jogszerűen használta.
forrás: internet, I. Kiss
Letelepedett életmódot is folytattak szkíta őseink
Lovas nomádokként ismeri a történelem őket, de egy nemzetközi kutatócsoport új vizsgálatai eredményeként most megkérdőjelezi ezt a képet. A Fekete-tenger északi részein feltárt sírokban talált csontvázak alapján megállapították, hogy sok szkíta csoport letelepedett életmódot folytatott.
Az amerikai Michigan Egyetem kutatója, Alicia Ventresca Miller vezette csoport a Plos One című tudományos lapban számolt be eredményeiről.
A szkíták a vaskorban és az azt megelőző időben, az időszámítás előtti 15. és időszámítás utáni 4-5. század között éltek Kelet-Európában és a közép-ázsiai pusztákon.
A tudósok 56 emberi csontvázat vizsgáltak, amelyeket három, a Fekete-tenger északi részein feltárt sírokban találtak. A fogakban és csontokban mért stroncium-, szén- és oxigénizotópokat mérték, és megállapították, mivel táplálkoztak ezek az emberek és mennyire voltak mozgékonyak.
Eszerint sokan voltak, akik egész életükben nem tettek meg nagy távolságokat. A vizsgált egyének többsége ott halt meg, ahol született, a sírhalom vonzás körzetében - mondta a kutatásban részt vevő Claudia Gerling, a Bázeli Egyetem régésze.
Ugyanakkor azt is megállapították, hogy a településeken élő szkíták kiterjedt állattenyésztéssel is foglalkoztak, táplálkozásuk alapját a köles jelentette, amely a bronzkorban került az eurázsiai pusztákon át Európába.
A kutatás eredményei alátámasztják azt az elméletet, amely szerint a szkíta szövetségi népek együttese nem jelentett homogén kultúrát, sokkal inkább állt sokféle feladatot ellátó elemekből, amelyeket különböző életmód és gazdaságtípus jellemzett.
Kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak egymással, amit a régészek által feltárt sírokban talált tárgyakból és írásos forrásokból tudunk - mondta Gerling.
forrás: internet
Megdőlt egy közhiedelem a hont visszafoglaló magyar hadainkról
A magyar hadak Árpád nagyfejedelem vezérletével (anonymus 895-907), ( képes krónika 677-689) telepedtek vissza a Kárpát-medencébe. Ezt nevezzük honvisszafoglalásnak, amelynek során őseink irányításuk alá vonták az Alföldet, a Kisalföldet, Csallóközt, Szerémséget és Mezőföldet is. A gazdag legelők remek életfeltételt biztosítottak, a térség modern történelmünk bölcsőjévé vált.
Több szempontból is vitára készteti a történészeket a honvisszafoglalás, gondoljunk csak az egy és többlépcsős, vagy az úgynevezett kettős honfoglalással kapcsolatos adatokra. Szakértők még abban sem értenek egyet, hogy pontosan mekkora területet hódított meg Árpád szövetséges csapata: egyesek szerint 280 ezer négyzetkilométert, más leletek azonban egy 400 ezres négyzetkilométeres területről árulkodnak, amely során a gyér elszlávosodó lakosság mellett más népek is elődeink uralma alá kerültek.
Most azonban egy másik hiedelmet veszünk górcső alá, méghozzá a magyar lovassággal kapcsolatban. A magyar egy klasszikus szkíta lovas nemzet, őseinket egykor Európa legfélelmetesebb harcosaiként tartották számon ugyanúgy ahogy korábbi őseinket a szkíta és hun szövetség nemzeteit.
A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!
– szólt a középkori mondás a rettegett szkíta íjászainkról.
Az, hogy Árpád nagyfejedelem és serege milyen lovakkal hódította meg a Kárpát-medencét, régóta foglalkoztatja a történészeket. A közhiedelem úgy vélekedik, hogy alacsony, Przsevalszkij-lovakhoz hasonló hátasokon vágtattunk. Íme, alább látható az ázsiai vagy mongol vadló.
A valóság azonban mást takar: az atletikusabb, a régi közép-ázsiai szkíta területeken ma élő, elsősorban a mai Türkmenisztán területéről származó Akhal-teke lovak őseivel vágtattak a magyar törzsek. Egy nemes és híres lófajtáról van szó, a lovasok.hu egyenesen úgy fogalmaz, hogy:
A ló, ami fénylik, mint az arany
Az ma Akhal-teke néven ismert lovak erős akaratúrak, szélsebesek, emellett a karcsú testükről is ismertek. Kitartó és kemény jószágok, erről az alábbi képen látható testalkata is árulkodik.
Egy biztos, nemzetünk virtusához és a honvisszaszerző hadseregeink határtalan hódításaihoz egyértelműen az utóbb említett lovak illenek, melyről tanúbizonyságot az esetleges részletesebb genetikai vizsgálat szolgáltat majd számunkra.
forrás és képek: /itthonrolhaza.hu/
borítókép: internet
Kivonat a PILIS történeti táj – középkori királyi birtok és erdőterület védési dokumentációjából
Kivonat a PILIS történeti táj – középkori királyi birtok és erdőterület védési dokumentációjából
A Pilis történeti táj a középkori királyi birtok és erdőterület kiemelkedő jelentőségű, európai viszonylatban is egyedülállóan megmaradt példája, a történeti tájak minden jellemző vonásával rendelkezik. Kialakulása a magyar államszervezés idejére tehető, és a királyi központok (Esztergom, Visegrád) épített örökségével együtt a középkor teljes időszakában egységes szervezeti formával és területi elhatárolással rendelkezett. Középkori település- és tájtörténete a speciális királyi erdőbirtoklás következménye, és a területén létrejött középkori kolostorok is a királyi hatalom különleges megjelenési formájaként jelentkeztek. Újkori története során ez az erdőterület továbbra is speciális védelem és hasznosítás alatt állott, településszerkezetében nem következtek be a modern iparosítás és tömeges betelepülés romboló tényezői.
A történeti táj fennmaradása indokolja, hogy a természeti tájban olyan elemek (növényzet és állatvilág) maradtak fenn, amelyek érdemessé tették a legmagasabb szintű természetvédelmi besorolásra (nemzeti park). Ez a védelem azt is biztosította, hogy a történeti tájértékek, a középkorig visszamenően, döntő többségében háborítatlanul megmaradtak, a hozzájuk kapcsolódó királyi műemlék-együttesek pedig reprezentálják a hazai műemlékvédelem és régészeti kutatás minden jelentős fázisát a 19. századtól kezdődően. A királyi központok és a királyi erdőterület egysége a modern örökségi védelemben is indokolt, ezért szükségesnek látszik, hogy az együttes a természeti, épített örökségi, és régészeti védelem mellett a történeti táj védelmével is rendelkezzen.
Indoklás
A középkori királyi erdőterületek a királyi birtokok egy speciális csoportját alkották, és ezek minden esetben egy erdőterület és egy királyi rezidencia, vagy rezidenciák együttesét jelentették. A királyi hatalom ezen különleges megjelenési formájának többféle regionális változata alakult ki, de általános jellegzetességeik mindenütt egyformán megtalálhatóak a kontinensen. A fent említett tényezők kombinációját a középkori Európában Királyi Erdőnek hívták. A Királyi Erdő koncepciója a kora középkorban született meroving frank területeken. A latin forestum szóval (amely a foris est, vagyis „valamin kívül" kifejezésből származik) a középkori Nyugat-Európában olyan területeket jelöltek, amelyek kívül estek a közjogon: a király számára, főleg vadászat céljára elkülönített területek voltak. Bár a királyi családok tagjai személyesen is vadásztak Erdeikben, valamint a modern korokhoz hasonlóan reprezentatív vadászatokat tartottak előkelő vendégeik számára, a Királyi Erdők elsődleges célja a királyi udvar vadhússal való ellátása volt. Mindez kihatással volt a terület településszerkezetére is. Az erdőterületen belül alig jöttek létre falusias települések, vagy azok az erdő funkcióval összefüggő speciális települések voltak. Emellett külön királyi házak, vadászházak jöttek létre az erdőterületen belül, míg más testületek, személyek birtoklását teljesen kizárták vagy korlátozták. Ez alól kivételt csak egyes egyházi intézmények jelentettek, elsősorban kolostorok.
E koncepció magyarországi középkori változata volt a kortársak által silva regalis-nak, Királyi Erdőnek mondott terület. Mivel a Királyi Erdők sok komponensből összeálló, bonyolult történeti tájak, néhány elem kiválása általában a terület teljes átalakulásához vezetett, főleg a kora újkor folyamán. Európa sok száz királyi erdejéből mára alig néhány maradt meg integráns formában.
A Pilis azért európai jelentőségű történeti táj, mert itt a középkori Királyi Erdő valamennyi eleme együtt megtalálható: a királyi központok (Visegrád és Esztergom), a vadászterület (pilisi erdők), vadállomány (a középkorban is vadászott gímszarvas, őz és vadkan) és a királyi házhoz köthető vallási létesítmények (a ciszterci és pálos kolostorok romjai). A terület középkori településszerkezetéből kikövetkeztethető a korabeli Királyi Erdő kiterjedése, amely gyakorlatilag megegyezik a mai Nemzeti Parki területtel. Mindez olyan birtokszervezeti és funkcionális kontinuitást mutat, amely legalapvetőbb ismérve a történeti tájaknak.
A Pilis történeti jelentőségét mutatja az is, hogy hasonló szervezeti formák és birtok típusok Európán kívül is megtalálhatóak, és ezek között olyanok is vannak, amelyek a kulturális örökségi helyszínek legjelentősebb csoportjába is bekerültek. A királyi hatalom, vadászat, erdő és vallás összekapcsolódása a legkülönbözőbb korokban és földrajzi pontokon bukkan fel. Például az UNESCO Világörökségi Listán szereplő Ősi Naga történeti műemlékei helyszín (amely Japán nyolcadik századi fővárosa) magába foglalja a Kasuga hegységet egy szent állatként tisztelt szarvasfajtával (Cervus nippon), valamint egy, az uralkodóházhoz köthető buddhista kolostort.
A korábbi kutatások, vizsgálatok, régészeti feltárások eredményei
A történészek és régészek régóta foglalkoznak a védelemre javasolt területtel, legtöbbször a Pilis melletti középkori királyi központokra koncentrálva. A Pilist ugyanis a középkori Magyarország négy legfontosabb városa veszi körül. Esztergom, a korai királyi székhely és az érsek városa; Visegrád, amely a 14. században királyi székhely, majd Mátyás híres városa; Buda, a 15. századtól az ország fővárosa; a ma már nem létező koronázó városunk Királyfehérvár (Alba Regalis), melyet a tudatos Habsburg várpusztítás tett a földdel egyenlővé, Szent István városa, a királyok koronázó és temetkezőhelye. Mindezt már a középkorban is az ‘ország közepének’ (medium regni) mondták. A pilisi történeti tájhoz szorosan kapcsolódó Visegrád és Esztergom területén másfél évszázada folyik régészeti kutatómunka és műemlékvédelmi helyreállítás. A Pilisen belül régészeti feltárások folytak a ciszterci monostor és a pálos monostorok területén. Igen fontos ezen kívül megemlíteni, hogy a teljes védelemre javasolt terület feldolgozásra került a Magyarország Régészeti Topográfiája ötödik és hetedik köteteiben, vagyis a terület különböző történeti korokban fennálló közel teljes településszerkezete ismert.
A pilisi táj adminisztratív történetének leírását a középkori ‘erdőispánság’ koncepciója határozta meg. Az ‘erdőispánság’ modern történészek által alkotott fogalom. Már a 19. században felfigyeltek arra, hogy Magyarország bizonyos vidékein olyan területi egységek jöttek létre a 12–13. században (ilyen volt a Pilis is), amelyeket a korban ugyanúgy hívtak mind a vármegyéket (comitatus), de számos tulajdonságukban mégis eltértek azoktól. Mivel ezen területek közös jellemzőjének az tűnt, hogy korábbi királyi (feltehetőleg főleg erdővel borított) uradalmak helyén létesültek, elnevezték őket ‘erdőispánságoknak.’
Az elmúlt évtizedben különösen nagy hangsúlyt kapott a középkorig visszavezethető történeti tájak vonatkozásában a kolostortájak koncepciója. A szerzetesrendeknél megfigyelhető tudatos helykiválasztási tendenciák, illetve bizonyos szerzetesrendek szervezett tájátalakító tevékenységének nyomai nyilvánvalóvá tették, hogy a történetileg egy különösen értékes, integritásában és kontinuitásában kiemelkedő fontosságú, régészeti, építészettörténeti emlékei miatt pedig összetett örökségi értékkel bíró emlékcsoporttal állunk szemben.
A hazai kutatás rávilágított arra, hogy Magyarországon két szerzetesrend kapcsán, a ciszterci és a pálos rend esetében számolhatunk főként ilyen történeti tájak kialakulásával, és ezen rendek esetében a legnagyobb fennmaradási esélye a kolostortájnak azokon a részeken, ahol királyi birtokokon jöttek létre, amelyek főként erdőterületekhez kapcsolódtak, és ahol a hegyvidéki-erdős környezet miatt a modern kori átalakulások sem pusztították el a legfontosabb tájelemeket, még abban az esetben sem, ha maguk az épületek jelentős pusztuláson mentek keresztül. A Pilis területe mindezen kritériumoknak megfelel, és az egyik legjobban azonosítható középkori kolostortáj.
A javaslat a Duna-Ipoly Nemzeti Park Komárom-Esztergom és Pest megyei, a Duna jobb partján lévő területére vonatkozik."
forrás: internet
Ledöbbentek a kutatók egy ókori nép és a magyarok közti hasonlóságokon
Témánk: Ókori jogelődünk a Pártus birodalom
A Pártusokról röviden:
Cikkünk jelenleg csak bemutató jelleggel mutat be néhány főbb pontot azok számra kik még nem ismerik ezt a régi dicső szkíta nemzetet, hogy megismerkedhessenek velük. (szerk.)
Nevük kétféleképpen értelmezhető. Pártás vagy pártos, mint különvált, elpártolt nép. Az ókori kútfők is úgy írták meg történetüket, mint egy olyan közép-ázsiai szkíta népet, mely egy időben különvált a többi szkíta nemzettől és önálló birodalomépítésbe kezdett.
Marcus Iunianus Iustinus állítása szerint a pártusok szkíták voltak, s (latinosított) nevük összecseng a szkíta számkivetett – ha úgy tetszik, elpártolt, pártos – szóval:
„Hoc etiam ipsorum vocabulo manifestatur, nam Scythico sermone exules »parthi« dicuntur.”
Magyarul: „Ez saját szavukból is kitetszik, mert szkíta beszéd szerint a különváltak» parthusoknak «mondatnak.” (Trogi Pompei Historiarum Philippicarum epitoma. Liber XLI.)
Alapítójuk a párninak nevezett szkíta nemzetség kik a szkítaságon belül a szakákhoz tartoztak, magukat a kutatás szerint abarnak nevezhették. Egyik főbb népelemük a daha azonosságot mutat a magyar tahó népcsoporttal. A perzsák, a görögök és a rómaiak daha (daha; δααι, δαοι; dahae), abioi (αβιοι), aparnoi (απαρνοι), apasziakai (απασιακαι), parnoi (παρνοι) stb. névvel is illették őket.
Vezető rétegük közép-ázsiai szkíták voltak, mint a magyarságnak is. A birodalmukat hét család irányította, mint a magyarságnak is. Kiinduló és első ismert tartományuk Parthava.
Bár eredetileg szkíta nyelvet használtak, a hatalmas többnemzetiségű birodalmukban a hivatali nyelv sok esetben egy kelet-iráni (valamiért) meg nem határozott nyelv volt, mely mellett a görögöt a kultúrában tevékenyen használták, úgy mint a középkori Európa a latint.
A pártusok lovasnépének harcászatában a könnyűlovas íjászoké volt a fő szerep. Hadművészetük magas szintű volt, a honvisszafoglaló magyarokéval azonos könnyűlovas harcmodort és hadicseleket alkalmaztak.
Uralkodóik nevei görög nyelven maradtak fenn elsősorban, akkori nyelvükön ez URSÁG volt. Ez a mai magyarban URASÁG-ként hozható vissza. A görögök ezt ARSAK-nak írták le, innen a dinasztiájuk neve is Arsakida.
Érdemes megemlíteni, hogy a velük azonos, de külön politikai tömbben élő szakák (szőkék) uralkodóit érméken URDKODO-ként olvashatjuk.
Terjeszkedésükkor a szintén szkíták által lakott baktriát is elfoglalták, ami azért is fontos mert ez az a terület ahová a mi Turul nemzetségből származó dinasztiánk apai ága is visszavezethető. Elsősorban baktria, szogdia (szuguda), és a környező területek voltak a letelepedett és városi életformát is folytató magasműveltségű szkíták otthonai.
Korai lakóterületük, Parthava tartomány Hürkaniától (eredeti nevén VARKANA) délkeletre, Médiától keletre terült el. Gazdasági jelentőségét az adta, hogy áthaladt rajta a selyemút, így a pártusok jelentős szerepet játszottak a kelet–nyugati kereskedelemben.
Első királyuk
I. Arsak (I.Úrság, mai magyar Uraság) utódai az Arszakida-dinasztia uralkodói; fővárosuk a babilóniai Ktésziphón lett.. Ktésziphón eleinte a Tigris menti Szeleukeiáva (Seleuciával) szemben emelt katonai tábor volt. Főváros csak II. Arad (görögül: Orodész) idején lett belőle.
Egy pillanatra időzzünk el a fővárosuk nevén, mert pár éve egy kutatónk nagyon szépen felvázolta ennek valódi nevét számunkra.
A görögül Ctesiphon-nak nevezett város ógörögül: Κτησιφῶν, perzsa nyelven Tyspwn, ó-magyar, vagyis szkíta nyelven Tiszfő, azaz a mai magyarban Tűzfő. Ehhez nem is kell sok magyarázat.
Bár érdemes tudni, hogy régen a tüzet tisz-nek mondtuk, innen a tiszta és a tisz szótőből képzett szavaink többsége is, de még a Tisza folyónk neve is nagyon úgy tűnik, hogy innen ered, vagyis Tisza (tisz-a <<szótő+birtokos>>) a tűz folyója. Bár itt nem biztos, hogy magára a mai értelemben vett tűzre kell gondolni, bizonyosan lehetett egyéb más spirituális értelmezése eme szavunknak a régiségben.
Visszatérve jogelődünkre, a Pártusokra, a birodalom hatalma csúcspontján, az Kr. e. 1. században a Pártus Birodalom az Eufrátesztől a mai Afganisztánon, akkor a szkíta Baktrián keresztül az Indusig, illetve az Amu-darja (latin Oxus) folyótól az Indiai-óceánig terjedt.
A carrhaei csata – Marcus Licinius Crassus római politikus és hadvezér legyőzése Kr. e. 53-ban – után a pártusok Szíriát és Kis-Ázsiát is elfoglalni készültek, mellyel, ha ez sikerült volna ki tudták volna nyomni a megszálló római seregeket ázsia teljes területéről.
A kulturálisan heterogén birodalom művészetét, építészetét, hitelveit és királyi jelképeit természetesen a szkíta, emellett az iráni, a hellenisztikus kultúráktól merítette. Az Arsakidák udvara hatalmuk első felében főleg a görög kultúrára támaszkodott, bár ez nem volt meglepő a hellenisztikus megszállás utáni időkben. Később azonban fokozatosan visszaerősödtek a szkíta hagyományok.
A birodalom nem volt központosított. A sok ember számos nyelvet beszélt és sok különböző gazdasági rendszert használtak. A laza kötődés volt a birodalom erejének és túlélésének a kulcsa. A Kr. u. 2. évszázadban a legfontosabb főváros Ktésziphón volt, a rómaiak nem kevesebb, mint háromszor foglalták el (116-ban, 165-ben és 198-ban), de a birodalom túlélte, mert voltak más erőközpontok is.
A helyi uralkodók fontos szerepet játszottak és a király tiszteletben tartotta kiváltságaikat. Számos nemesi családnak volt szavazati joga a királyi tanácsban; a Surena (szörény) háznak joga volt a pártus királyi koronához és minden arisztokratának megengedték, sőt elvárták tőle, hogy saját hadsereget tartson fenn.
A birodalom alkotórészei meglepően függetlenek voltak. Például engedélyezett volt a saját pénzverés, mely egy nagyon ritka kiváltság volt az ókorban. Addig ameddig a helyi vezető réteg adózott a pártus királynak, addig az kevésbé avatkozott be a tartomány életébe
A hét pártus ház
A Hét Pártus Nemzetség vagy más néven Hét Ház, a feudális pártus főnemesi családok szövetségén alapult, akik a Sassanida udvar szövetségesei is voltak. A Szasszán perzsa idő alatt, a hét feudális nemzetség a Dahae Államszövetség tagja volt és több közülük jelentős szereppel bírt a Szasszán perzsa udvarnál is.
Egybefogták a nagy, hatalmas szkíta nemzetségekett és 500 év alatt újra magasra emelték a szkíta kultúrát, s ezzel művészetük a későbbi Bizánc művészetének forrása lett. Mindez nagyon fontos a magyar történelemmel kapcsolatban, mert minden, amely a magyar és a bizánci művészettel kapcsolatban kölcsönzésnek tűnhet, valójában nem átvétel volt a bizánciaktól, hanem természetes alapja volt a magyar kultúrának. A Pártos Birodalom ötszáz éves létezésének rendszeres és igazságos módszereinek segítségével alakult ki a keleti népekben egy oly hatalmas nemzeti öntudat, mely a népi egybetartozás érzetében valóban összeötvözte azokat a népeket, melyeket eddig szkíta néven ismertünk.
A birodalom felbomlása után a szkíta-hun-anyaországba menekült pártosok nagy részét képezték azoknak a hunoknak, akik Etele elődjeivel telepedtek le a Kárpát-medencében. Ezt bizonyítják a nyugati történészek írásai is. Így pl. a Modus Ottinc nevû és a Kr. u. X. szd-ból származó énekben mi magyarok ötször vagyunk „Parthus”-nak nevezve és csak egyetlen egyszer „Ungarus”-nak.
uralkodói szobrok Hatra városában
„Sajátos és számunkra ugyancsak fontos, hogy a pártusoknak nem volt reguláris hadserege. Minden főúrnak voltak vazallusai és a szabadok és a szolgák is katonáskodtak neki nehéz lovasként vértezetben. A kisnemesség viszont a könnyű lovasságot alkotta. A főnemesek (jobbágyok) döntő szerepe megmutatkozott a királyválasztásban is, éppen úgy, mint Magyarországon.” - Bakay Kornél
„A Parthusok, kik Nagy Sándor halála után lerázván a Syro-Macedonok igáját, urai lettek fél Ázsiának és a rómaival nagyság- és hatalomban versenyző birodalmat hoztak létre.”
Meglepő módon még a Kárpát-medencében is előfordultak olyan helységnevek, amelyekben a neve felfedezhető, ilyen például Szeged római kori neve: Parthiscum
Érdemes megemlíteni hogy a város jelenlegi neve vagyis Szeged a szőke Tiszáról lett elnevezve, de ugyanígy hívták a szintén a Kárpát-medencébe költöző közép-ázsiai Szogdiából menekülőket is kik államának neve visszafejtve Szuguda. A szogdok is a közép-ázsiai szkítákhoz tartoztak vagyis a szakákkal (szőkékkel) rokon nép volt függetlenül attól milyen nyelven beszéltek. /Tudjuk hogy volt több szkíta nép közép-ázsiában mely akarva akaratlanul elhagyta ősi nyelvét és más nyelven beszéltek, nem tudjuk a szogdok is így tettek-e?!) (szerk.)
Partiscum első említése is Claudius Ptoleimaios II. századi térképén és Geographica Hyphegesise munkájában - Maximus Planudes(1260-1310) bizánci szerzetes másolatában maradt fenn. Tisza régi neve meg Parthisos/Parisos/Pathissos.
forrás és képek: gyűjtés, internet
Turul-házi szent Imre koronaherceg rejtélyes halála
"TURUL-HÁZI SZENT IMRE KORONAHERCEG, aki valamikor 1000. és 1007. között született Székesfehérvárott és 1031. szeptember 2-án egy vadászat során halt meg valahol Bihar Vármegyében.
Szent István király és Boldog Gizella királyné fia, Magyarország trónörökös koronahercege, Szent Gellért vértanú püspök tanítványa, Isten tisztaságos lilioma…
A rejtélyes halál
A Hildesheimi Évkönyv szerint 1031. szeptember 2-án halt meg egy vadkan-vadászat közben. A magyar krónikák szerint a baleset helyszíne az Igyfon-erdőség volt, amelyet Biharral azonosítanak, de van olyan feltételezés, miszerint a Bakonyban történt a szörnyű tragédia.
A magyar krónikák nem említik a vadkan balesetet, arról csupán a német krónika tud.
A halál okait azóta is kutatják történészek és amatőr kutatók.
Vannak olyan feltevések, hogy Vazul vagy fiai ölették meg a herceget, mások a vadkan jelentésű, és élve eltemetett Tonuzoba bosszúját látják az esetben.Elképzelhető, hogy nem a magyarok között dúló viszály miatt halt meg a herceg, hanem idegenek végeztek vele és nem vadászaton, hanem méreggel.
Bakay Kornél megtalálta a Chronica Hungarorum mixta Polonorum című korabeli forrást, mely szerint Henrik (Imre) Szlavonia nemes hercege súlyos betegségbe esve nyolc napi haldoklás után a kilencedik napon 9 órakor a lelkét kilehelte.Ez a leírás mérgezésre utal.
Sokan II. Konrád kíséretében keresik az elkövetőt, a német béke delegáció ugyanis Imre halála idején hazánkban tárgyalt a béke feltételeiről.Fennállt annak a lehetősége, hogy Konrád után Imre örökölje a német-római trónt, talán ezt akarták megakadályozni egyes német érdekkörök.
Az igaznak, ha időnap előtt hal is meg, nyugalomban lesz része. Mert a tisztes aggkort nem a hosszú élet adja, nem függ az évek számától.
Sokkal többet ér az embernek a megfontoltság, mint az ősz haj, és a bűntelen élet, mint a magas kor.
Mivel kedves volt Isten előtt, szerette az Isten, és elvitte, mert bűnösök közt folyt az élete.
Elragadta, hogy a gonoszság ne ártson értelmének, és az álnokság el ne csábítsa a lelkét.
Mert a bűn igézete elhomályosítja a jót, és a szenvedély bódulata megrontja az ártatlan lelket.
Aki korán tökéletes lett, nagy kort ért meg.
Kedvét találta lelkében az Úr, azért sietett kimenteni a romlottság köréből.
Látják ezt az emberek, de nem értik, és nem veszik szívükre, hogy kegyelem és irgalom vár az Úr választottaira, és oltalom a szentjeire. (Bölcs 4, 7-15)
Világos Miklós
Árpád-házi Szent-Margit Plébánia"
forrás:/magyartudat.com/
Magyar-történelem kutató, Hagyományőrző-Magazin |SZIESZTA-NETWORK © |