Szerző: Makoldi Miklós

"A magyarok eredete máig bizonytalan, tisztázatlan kérdés. Honnan jöttünk, kik voltunk a Kárpát-medencébe érkezés előtt? – merül fel mindenkiben a kérdés, aki kíváncsi a múltjára.

A magyar királyaink számára írt, fennmaradt középkori krónikáink szerint a magyarok keletről jöttek. Eredetünket a krónikák vagy a szkítákkal, vagy a hunokkal hozzák összefüggésbe. Ebben egyetértenek a magyarokról írott korabeli külföldi források is. Beszéljünk hát őszintén! Mi változott azóta? Miért nem tekinti a tudomány ma őseinknek a szkítákat és a hunokat?

A középkor végéig nem is kételkedett senki krónikáink állításaiban, de jött a török kiverése, majd a Rákóczi-szabadságharc bukása, és ezzel lényegében a Habsburg egyeduralom térnyerése a Kárpát-medencében. Ekkor született meg az összehasonlító nyelvészet mint tudomány, és ekkor körvonalazódott az indoeurópai nyelvcsalád is, mely indoiráni és indogermán főágakra oszlik. Akkor az indoiráni nyelvcsaládba sorolták a szkíta és a hun nyelvet is – mindössze néhány szó alapján; az indogermánba pedig természetszerűleg többek között a német is, a Habsburg Birodalom nyelvét. Így a Habsburgok rokonnépei, vagyis „ősei” lettek a szkíták és a hunok, akik egykor szintén végig hódoltatták Európát – így meg is lett a jogalap szinte egész Európa birtoklására.

Viszont a magyaroknak, mint alávetett népnek, nem volt javasolt a szkíták és a hunok ősként való tisztelete. Sőt mondhatjuk, hogy tiltott volt! Így tehát nem csoda, hogy a Habsburgok részéről támogatást és elismerést kapott, a magyarok részéről pedig heves ellenállást váltott ki Sajnovics József 1770-es munkája, mely a magyar és a lapp nyelv rokonságát boncolgatja – alapot képezve a finnugor nyelvrokonság később felívelő elméletének.

A finnugor rokonság kutatása a XIX. században is előtérbe volt tolva, de igazi diadalmenete a XX. század második felére, a szovjet megszállás idejére tehető, amikorra teljesen elfogadottá vált a magyarok finnugor nyelveredete és a régészeti kutatásokban sem volt divat a szkíta és a hun népek régészeti leletanyagának összehasonlító elemzése a magyarokkal kapcsolatban. Sőt a magyar etnogenezist vizsgáló régészeti kutatások is elsorvadtak, illetve nyelvészeti alapokon nyugvó kényszerpályára álltak, ami azt eredményezte, hogy kijelenthetővé vált az az állítás, hogy a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékának kelet felé való nyomon követése gyakorlatilag nem lehetséges, mivel nem igazán egyeztethető össze a nyelvészek által rekonstruált „észak-uráli útvonallal”.

Ebből az évszázados kutatástörténeti helyzetből alakulhatott ki az az álláspont a XX. század legvégére, hogy a magyarok mindig is egy periférián élő, állandóan vándorló nomád népcsoport, amelynek vándorlása régészetileg nyomon követhetetlen és gyakorlatilag mindig azt a divatot követi anyagi kultúrájában, amely a „legnagyobb hatással van rá” – ez pedig „természetesen” az európai „magaskultúra” (a német „Hochkultur” szó magyarosítása), a görög–római alapokon nyugvó bizánci kultúrkör. Sajnos ekkoriban a tudományos körökben már nyíltan ki merték mondani, hogy a magyarok egy olyan, eredetileg halászó-vadászó, gyűjtögető életformát folytató uráli finnugor nyelvű nép, amely később délebbre vándorolt az Urál hegység mentén, ahol megismerkedett a sztyeppei lovasnomád kultúrával a „népek országútján”.

A folyamatos vándorlás közben megismerkedett a bizánci kultúrával, melynek peremén sodródva végül bekerült a Kárpát-medencébe (ellenséges támadások elől menekülve), ahol végül letelepedett és az alapvetően vagyonszerzéssel járó rabló- vagy kalandozó hadjáratai során megismerte Európát és a Bizánci Birodalmat, ahonnan rengeteg innovációt és újítást vett át, nem is beszélve az anyagi kultúrában megjelenő divathullámokról, melyeket ugyan saját igénye szerint, saját szájíze szerint formált át, de amelynek eredete alapvetően bizánci maradt.

Ezen úton járva a kétezres évek elejére eljutott a magyar régészet arra a hiperszkepticista álláspontra, hogy a magyarokról a Kárpát-medencébe érkezésük előtt azt sem tudjuk, hogy kik voltak, nem azonosítható a régészeti kultúrájuk, illetve „bebizonyosodott”, hogy a magyar honfoglalók Kárpát-medencei anyagi kultúrája tulajdonképpen nagyrészt nem keleti, hanem bizánci eredetű. Ezt azzal magyarázták, hogy a kelet-európai sztyeppén is a bizánci divatot követik az ott élő népek, így az egyforma divat szerint öltözködő népek közül a magyarok azonosítása nem lehetséges.

Talán ez az időszak volt a kutatás mélypontja. Ugyanis ez a korszak nemcsak a múlt régészeti eredményeit dobta egy mozdulattal a kukákba, hanem reményt sem hagyott a jövő kutatónemzedékeinek, hogy valaha eredményt érhetnek el a magyarságkutatás terén. Nem is csoda, hogy elsorvadt a magyar emlékek kutatása és a megjelent publikációk is egyre óvatosabban írtak le bármilyen következtetést, és amit leírtak, azt is csak feltételes módban. És ennek a folyamatnak meghatározó szereplője nyugodtan kimondhatjuk: a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete volt. Az akkori vezetők – és így alkalmazottaik is – nyíltan hirdették, hogy nem érdemes a magyar őstörténet-kutatással foglalkozni, ehelyett Bizánc szerepét érdemes jobban vizsgálni.

Sajnos ez az ideológia máig él és hiába alakult meg közben 2012-ben az MTA magyar őstörténeti témacsoportja, amely elvileg a sztyeppét is kutatja Bizáncon kívül, sőt genetikai kutatásokat is végez – a fő csapásirány ugyanaz maradt. És sajnos a manapság napvilágot látó, főképp archeogenetikai-őstörténeti kérdéseket boncolgató cikkeiknek is ugyanaz a tanulsága – legalábbis az MTA részéről, mint a ­2000-es évek elején: a magyarok őstörténete homályos és semmi köze a hunokhoz, pláne a szkítákhoz. És ez a hozzáállás igenis a szovjet, illetve a Habsburg-idők elnyomórendszereinek tudatos, identitásvesztést célzó agymosó tevékenységére emlékeztet vagy legalábbis azokat a szólamokat viszi tovább.

Ezen a hozzáálláson változtatni kellett! ­Miért kellene nekünk csak Bizáncot vizsgálni, ahelyett, hogy kelet felé is tekintenénk? Hiszen az elmúlt évtizedekben is zajlottak régészeti feltárások, mind hazánkban, mind a keleti sztyeppéken. Igaz, publikációkig ritkán jutott el az anyag és a magyar kutatás sem szentelt különösebb figyelmet a kelet-európai anyagnak, az Urálon túlra vagy Közép-, illetve Belső-Ázsiára pedig szinte senki nem tekintett, pedig igenis érdemes lett volna.

Pont ezen okok miatt jött létre a 2019-es évben a Magyarságkutató Intézet, amely ezen a hozzáálláson kívánt változtatni. Ugyanis mára világossá vált, hogy a több évszázados nyelvészeti elméletek által befolyásolt őstörténet-kutatás nyomdokaiban járó hiperszkepticista régészet rossz úton jár. Igenis kerülnek elő olyan leletek Kelet-Európában, a Kaukázusnál, az Urálon túl, Közép-Ázsiában, sőt a mai Kína területén is, melyek egyértelműen összefüggésbe hozhatók a honfoglaló magyarság Kárpát-medencei leletanyagával.

Sőt nemcsak leletek, hanem olyan temetkezési szokásrendszerekből kirajzolódó minták, településkutatások és archeometriai vizsgálatok is rendelkezésre állnak mára, amelyek gyakorlatilag új alapokra helyezik a magyar őstörténet-kutatást. Emellett a genetikai vizsgálatok, a ma keleten élő népek néprajzi, népzenei, eszmetörténeti és nyelvi kutatása is fontos adalékokkal szolgál a magyar őstörténet pontosabb körvonalazásához. És ezen interdiszciplináris kutatások összehangolása végett jött létre a Magyarságkutató Intézet, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a korábbi hiperszkepticista zsákutcából kivezesse a kutatást, illetve hogy az eddig csak legfeljebb a szakma számára ismert eredményeket a lehető legszélesebb körben társadalmasítsa, hogy a jövő generá­ciók már ezzel a tudással felvértezve nézhessenek a XXI. század kihívásai elé.

Miért fontos ez? Mert van ma olyan egyetem Magyarországon (direkt nem írok nevet), ahol történelemtanárokat képeznek és ahol a leendő történelemtanároknak lényegében csak a XVIII. századtól kezdik tanítani a magyar és a világtörténelmet. Mit fog egy így képzett történelemtanár tanítani a magyarokról és a magyar őstörténetről a jövő nemzedékeknek? Az Osztrák–Magyar Monarchia történelmét?

Nem! Ezen változtatni kell. Igenis nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk a saját népünk, a magyarok középkori történetének és a népünk kialakulását meghatározó tényezőknek, a sztyeppei lovasnépek világának a kutatására. Ezeket az ismereteket minden magyarnak tudnia kell, a legkisebbektől a felnőttekig. Ha ezt nem tesszük meg, akkor hogy várjuk el az általános iskolában tanuló gyermekektől, hogy kialakuljon bennük az egészséges identitástudat és a hazaszeretet? Később már nem fog! Pedig ez Magyarország fennmaradásának egyik záloga, a jelenlegi globális népvándorlások közepette. Ezek fontos nemzetpolitikai kérdések, úgyhogy kötelességünk foglalkozni velük, és fel kell vennünk az új szemüveget, hogy az elmúlt ötven évben tetőző, zsákutcába vezető magyar eredetkutatást átértékeljük és kivezessük a falak közül, újra a sztyeppe irányába, valódi őshazánk felé!

A szerző a Magyarságkutató Intézet Régészeti Kutatóközpont igazgatója"

forrás: /magyarnemzet.hu/
kép: internet

"1464-ben Mátyás koronázását követően II. Pál pápa levelet pápai levelet küldött a Rex Schytian-nak, a Szkíták Királyának – Mátyásnak.

2. Bonfini, Mátyás udvarába érve, krónikát írt a Sukíta erkölcsökről. (érdekes módon sok minden, e krónikából, lefordításra került, kivéve ezt a témát…)

Részlet:
“A Szkíták Nemzete harcedzett, megfékezhetetlen, nem ismeri a fösvénységet és nagyravágyást.
A legyőzöttektől semmit nem követelt, a dicsőségen kívül.
Tejjel és mézzel éltek.
Az igazság náluk nem törvényekkel volt elfogadtatva, hanem jellemükbe volt oltva.
Nem volt nagyobb gonosztett náluk a lopásnál.
Ezüst, arany után – erkölcsüknél fogva – nem futottak.
Egyébként igen mértékletesek, önmegtartóztatóak, és természettől fogva becsületesek voltak.
Semmi olyat nem szerez magának, aminek elvesztésétől féljen.
Úgy a fáradalmakhoz, mint a harchoz hozzáedzett Nemzet a szkíta, testi erejük mérhetetlen.” (Antonio Bonfini)

“Nagyon óvatosak, tervüket titokban tartóak.
A kedvező alkalmat gondosan kilesik, s nem annyira kézi erővel, mit csellel, meglepetéssel, a szükségletek elzárásával igyekeznek legyőzni.
Népes és szabad ez a Nemzet.
Minden kényelem és élvezet fölött arra törekvő, hogy ellenségei ellen magát vitézül viseli.” (Bölcs Leon császár)

A Magyar Tudományos Akadémia szerint a szkíták ókori nomád nép voltak az ie. 7. században…

Az Enciclopedia Britannica angol kiadása szerint a szkíták nemesítették kölesből a tönkölyt az ie. 12000 évvel ezelőtti időkben…

A Védák tanítása szerint a szaka nép évmilliókkal ezelőtt vitte körbe a Fényt a Földön…

No… kinek van igaza?

És felfogjuk vajon, hová kell felnőnünk?" A válasz: csak magunkhoz!

Szemző Gábor

Magyar Tudat

forrás (kép és cikk): /magyartudat.com/

Fotó: Inquiry Maps, Archives II, College Park, MD, USA

"Ha az amerikaiakon múlik, Trianon tragédiája – ebben a formájában legalábbis – elkerülhető lett volna. Washingtonban ugyanis kezdetben meg akarták őrizni az Osztrák–Magyar Monarchia egységét, majd amikor az elképzelés lehetetlenné vált, igazságosabb határokat húztak volna meg a térségben. Hogy végül miért nem így lett? A Trianon 100 Kutatócsoport legújabb forráskötetéből ez is kiderül.

A nyugati front 1916 végére teljesen beállt. Az I. világháborút lezáró béke előkészítése így nem sokkal az Egyesült Államok hadba lépése után megkezdődött. Woodrow Wilson amerikai elnök egyik bizalmi emberét, Edward Mendel House ezredest bízta meg, hogy szervezze meg azon tudósok munkáját, akik a béketárgyalásokra kidolgozzák javaslataikat. Ez lett az Inquiry bizottság, amely több mint 120 tudósból, szakértőből állt. Az osztrák–magyar kérdésekkel foglalkozó kutatócsoport vezetője Charles Seymour volt.

Maradjon egyben!

Az Inquiry bizottság neve valószínűleg még a történelem iránt érdeklődő közönségnek is ismeretlenül cseng. Nem így Glant Tibornak, aki 1988 óta hazánkban egyedüliként kutatja a témát.

–  Kezdetben azt a feladatot kapták, hogy gyűjtsenek össze a Monarchiáról minden fellelhető információt, dolgozzák fel a statisztikákat, különös tekintettel az 1910-es osztrák–magyar népszámlálási adatokra. Az első határjavaslatok még a Monarchia adott határait vették figyelembe, és azt tartották szem előtt, hogyan lehetne a birodalmat föderatív alapon úgy átszervezni, hogy mindenki számára elfogadható legyen. Ekkor születnek a trialista tervek Jugoszláviával, továbbá Charles Seymour hat államból álló föderációs terve is. Wilson törekvése, hogy Ausztria–Magyarország egyben maradjon, 1918 júniusa után nem volt tovább tartható. Amikor előtérbe került a államalakulat feldarabolása, Seymourék azt az utasítást kapták, hogy csak az új határokon dolgozzanak, viszont erre már nem tudtak kellő időt fordítani, mert a háború váratlanul gyorsan véget ért – foglalja össze kérdésünkre Glant Tibor a kutatók feladatait.

Az osztrák–magyar kutatócsoport végső jelentése, amely szintén elolvasható a kötetben, kitér rá, hogy az általuk javasolt határok nem igazságosak, nem alkalmasak önálló államok létrehozására, ezért szerintük jobb lenne a föderációs megoldás.

Fotó: Inquiry Maps, Archives II, College Park, MD, USA

A legkedvezőbb határ

A Monarchia feldarabolása kapcsán számos abszurd követelés is megfogalmazódott. Az egyik ilyen a Dunántúlon létesítendő csehszlovák–jugoszláv korridor volt, amelyet az osztrák–magyar kutatócsoport is alaposan megvizsgált. Seymour ezzel kapcsolatos elemzésében és térképvázlataiban elmélyedve kiderül, hogy az amerikai szakértők ellenezték a tervet. Glant Tibor szerint számos túlzó követelésnek éppen ők szabtak gátat, mint például a Tiszáig húzódó új Románia, vagy a Vác–Salgótarján–Miskolc vonalban létesítendő új szlovák határ.

A korszak legizgalmasabb kérdése, hogy az amerikaiak végül miért vetették el a Monarchia föderalizációjának a tervét, és milyen okból döntöttek a birodalom feldarabolása mellett. Glant Tibor szerint ez több okra vezethető vissza, de a breszt-litovszki békének, aminek köszönhetően 1918 tavaszára a német hadsereg a keleti fronton felszabadult, döntő szerepe volt benne.

–  Ha ez a hadsereg megjelent volna a nyugati fronton, az felborítja az 1916 óta fennálló katonai status quót. Az egyetlen stratégiailag működő megoldásnak az tűnt, hogy rávegyék a Monarchiát, lépjen ki a háborúból, mert ha elszakad Németországtól, a németek elveszítik a háborút. Ezért Wilson 1918 áprilisáig folyamatosan tárgyalt Ausztria–Magyarországgal, azt ígérve: szavatolják a birodalom területi épségét, cserébe a kapitulációt kérik. Ám a francia miniszterelnök, Georges Clemenceau a tárgyalások hírét kiszivárogtatta a sajtónak, így azok megszakadtak. Miután a német császár közös katonai irányítást követelt, a Monarchia betagozódott a német hadigépezetbe, így Wilson terve, miszerint tárgyalásokkal kiléptetni Ausztria–Magyarországot a háborúból, dugába dőlt. Ekkor lépett életbe a B terv: Monarchiát az etnikai-nemzeti kisebbségein keresztül kell likvidálni – magyarázza Glant Tibor.

Az Inquiry tudósait értesítették a megváltozott célokról: új államok jönnek létre, ezért ne föderációs terveket, hanem alternatív határjavaslatokat készítsenek. Ekkor már eldöntött tény volt, hogy Erdély Romániához fog tartozni, pedig Seymour konföderációs terve szerint önálló állam lett volna. Glant Tibor hozzáteszi, az amerikai határjavaslatok – amelyek Magyarország számára mind közül a legkedvezőbbek voltak – összességében 20-25 százalékkal több területet hagytak volna Magyarországnak, mint végül a trianoniak.

Új világrend

Glant Tibor szerint az Inquiry magyar nézőpontból elsősorban azért kritizálható, mert nem törekedtek arra, hogy jobban megismerjék a magyar álláspontot. Az osztrák–magyar bizottságnak ugyanis nem volt magyarul beszélő tagja, ellenben volt egy cseh származású tudós, aki a csehszlovák propagandát vitte, illetve két román szakértő, akik megpróbálták papíron 600 ezerre redukálni a Romániához csatolt területen élő magyarok számát.

–  Az amerikaiak nem akartak tisztán etnikailag magyar területeket elvenni Magyarországtól, és amíg ők jelen voltak a béketárgyalásokon, mindvégig képviselték ezt az álláspontjukat. A Magyarországra vonatkozó határjavaslatok 1919 tavaszára már készen voltak, de többször is Magyarország rovására módosították őket, miután az Inquiry amerikai szakértői már hazautaztak – teszi hozzá a történész.

Az amerikai kutatócsoport rovására írható viszont, hogy több olyan tanulmányból dolgozott, amelyek a román, a jugoszláv és csehszlovák propagandakiadványok alapján íródtak, és a magyarországi kisebbségi lét vélt és valós sérelmeiről szóltak. Glant Tibor úgy véli, némelyiknek volt is igazságtartalma, viszont olyan abszurd érvelés is elhangzott a tárgyalásokon, hogy bár a románok eddig rosszul bántak a náluk élő zsidó kisebbséggel, a jövőben ezen változtatni fognak. A történész ugyanakkor elmondja: ha igény lett volna a magyar álláspont felmérésére, az Inquiry hitelesen el tudta volna végezni ezt a munkát.

Kérdésünkre, miszerint a kutatásból a hazai történelemoktatásnak mit kellene átvennie, úgy válaszolt, a legfontosabb egyrészt, hogy az amerikaiak visszafogták az extrém területi követeléseket, másrészt segélyezési rendszerükkel tízezrek életét mentették meg hazánkban.

–  A kommunista történetírás hatására kiírtuk a történelemkönyvekből az amerikaiak szerepét az első világháborús békeszerződések kapcsán, pedig mind a politikai retorikájukkal, mind a segélyezések beindításával megváltoztatták a világról alkotott képünket. Bár a Wilson által megálmodott igazságos és „tudományos” béke nem jött létre, a nemzetközi segélyezés rendszerét az amerikai kormány által nyújtott hitelek alapjaiban változtatták meg. Magyarország 1920-ban komoly élelmezési problémákkal küzdött, a magyar lakosság 1917 óta nem jutott hozzá a saját maga által megtermelt élelmiszerhez. Az amerikai segélyszervezet faládáiból bölcsőket készítettek, és a vagonlakók gyermekeit a Parlamentben helyezték el, hogy ne fagyjanak halálra, továbbá a spanyolnátha idején, majd egészen 1923-ig segítették és koordinálták a gyermekétkeztetést. Ezeket a kommunista történetírás imperialista összeesküvésnek minősítette és elhallgatta – magyarázza Glant Tibor.

Hozzáteszi, hogy az amerikaiaknak köszönheti a világ az emberkereskedelem leállításra tett első kísérletet és egyes nemzetközi munkajogi szabályokat is. Trianonért nem az amerikaiak tartoznak felelősséggel, hanem sokkal inkább a franciák és a britek, akik a saját biztonságpolitikai játszmáikat folytatták a térségben."

forrás: Demokrata.hu

Tudták hogy Csehország vagyis főként azon belül Morvaország hemzseg a magyar nevektől?

Persze ebből  néhány csak magyarítás de bőséggel vannak eredendően magyar nevek szépen. Jelen cikkünkben háromféle elnevezéstípussal találkozhatunk. Teljesen magyarral azonos így magyar név, magyarított név és olyan név melyben benne van a magyar elnevezés.

 Temesvár

Leírást nem kapunk a nevének eredetéről, viszont egyértelmű a mi Temesvárunkkal való párhuzama. Magyarul egyértelmű hogy a Temes folyó mentén épült vár neve volt eredetileg, na de Csehországban hogyan is?  Egyébiránt pici kis település Csehországban.

Cseh Buda

Talán szintén magyar telepesek alapíthatták? Vagy honnan ez a név?

- Magyarhradis,  Magyar erőd

Határmenti település, nem tudni eredetileg hova tartozott.

ugyanígy van Magyarbród tőle nem messze.

- Berén, Börön, Börönvásár vagy Berény a régi Brünn a mai Brno.

Nem tudni magyarított név-e vagy eredetileg is volt magyar neve?

- Leventevár - Breclav

Képzett név a jelenlegi meghatározás szerint.

A település vélt magyar Leventevár neve valójában XX. századi visszafejtés, amely Györffy György azon vélelmén alapult, hogy a település német neve korai Lauentenburch formájának előtagjában Árpád egyszer említett fiának Liüntika, Levente neve rejtezik.

- Tábor

Cseh nyelven és magyarul is tábort jelent a neve.

- Eger (németül), Csehül Cheb 

Itt kivételesen a német név hasonlít a mi városunkra, de érdekes párhuzam.

- Olomouc archaikus magyar neve Alamóc, németül Olmütz.

A leghaloványabb de néhol feltűnt név pedig Prága neve Pereg formában, viszont pont erről is volt a legkevesebb adat valójában a kósza híreken kívül semmi. Sem állítani sem cáfolni nem tudjuk, de nyelvtanilag nem utasítható el a lehetősége.

- Persze ki nem maradhat a cseh Visegrád sem  Visehrad / Visehrad Vysegrad

Bár itt a vyse - magas és a grad - vár/erőd, város elnevezésekről van szó. Így ez az elnevezés szláv szónak minősíthető. Emellett kutatások kimutatták hogy a grád/gorod szláv szó a magyar karád, azaz kerít, elkerít szavunkból alakult ki. link: Nem minden szláv ami annak tűnik

A csehországi anyakönyveket kutatva nagyon sokszor magyar nevekbe is bukkan az ember, mint például a Nagy, a Jámbor, kovats, kovac stb.

Ha valaki tud még hasonlót, kérjük jelezze!

képek: internet
 /nimrodnepe.blog.hu/