Egy 2012-es cikk leporolása

„A bukaresti régészeti intézet kutatócsoportja már végzett DNS-vizsgálatot a 14. század második felében uralkodott Vlaicu Vodă maradványain, abból a célból, hogy tisztázzák végre a román vajdák eredetét. A Székely Hírmondó megkérdezte az ügyben Kádár Gyula történészt, a székelyföldi Történelmi Magazin folyóirat főszerkesztőjét.

Mint a szakember elmondta, a Vlaicu vajda maradványait tartalmazó sírt 2012. június 28-án, a Román Tudományos Akadémia jóváhagyásával tárták fel. I. Basarab Vladislav, vagyis Vlaicu vajda 1325–1377 között élt, 1364-től uralkodott. Édesanyja magyar származású, a magyar királyok távoli rokona, Dobokay Klára volt. Vladislav, románosan Vlaicu édesapja a ma ismert románosított nevén Nicolae Alexandru, a vajdaságot alapító Basarab fia volt.

A Basarabok kun–tatár származása nyilvánvaló, családfájuk visszavezethető egészen Dzsingisz kánig. Rásonyi László turkológus professzor szerint a Basarab szó jelentése „leigázó apa”, a török „bas” leigázni, lenyomni jelentéssel bír.

(Megegyezik a magyar „basz” szóval, mely tömést, nyomást, tolást jelent, innen a kolbász szavunk is. Aba, apa, atya, szavak a magyarban ugyanezen jelentéssel bírnak. Így helyesen magyarul Baszaráb, Baszarab a hangzósítás. szerk.)

A mai Havaselve vajdaságát megalapító vajda az Aranyhorda hercege, Batu kán ükunokája, Dzsingisz kán hetedízigleni leszármazottja volt…

Arra a kérdésre, hogy miért baj az, ha egyértelműen bebizonyosodik, hogy I. Vladislav, románosított nevén Vlaicu vajda kun származású volt, Kádár így felelt:

Számukra jobb a mítosz, azaz a dák–római származtatás, az imaginárius őstörténet, mert azzal igazolni lehet a nem létező és álomvilágon alapuló „több ezer éves ősiséget” Erdélyben és a mai Románia egész területén.

Míg a kun származású vajdák létezésének elismerése azt mutatná, hogy a vlachokat, a románok elődeit, a hajdani Kunország területén a kun vezetőréteg szervezte meg a saját kun államába. Így el kellene ismerni, hogy a román etnogenézis része a kun is.

Vagyis a románok nemhogy nem tartoznak a "hősi" nemzetek közé, de még államot sem voltak maguk képesek önállóan alapítani, ahhoz is egy fejlettebb kultúrával rendelkező nép kellett.

Ez baj Bukarestnek, mert még mindig fontosabb a »tiszta« dák–római származás tézise, mint elfogadni, hogy a román államiság kezdete a kunokhoz kötődik, tehát csak a 13-14. századig vezethető vissza. Nos, ezért kellett leállítani a DNS-vizsgálatokat is.”

A kutatás közben leállított román tudósok összehasonlítják Vlaicu DNS-ét az osztrák és orosz múzeumokban őrzött kun mintákkal. A DNS-mintákat begyűjtő fiatal kolozsvári történész, Şimon Alexandru szerint „mindenik történész azt állít, ami az eszébe jut. Mi ki akarunk törni ebből a zónából, és a bizonyítékok alapján érvelünk.”

Legyen így, de Kádár Gyula figyelmeztet is bennünket, mert szerinte a románság nyíltan és őszintén csak akkor fog beszélni erről, amikor már a székely tömbmagyarságot is felszámolták, úgy, ahogy Erdély magyar régióival és városaival tették. (Ha a magyarságot kipucolnák a megszállás alatt álló magyar területekről, akkor azután már úgy hazudhatnának ahogyan ők akarnak, a tárgyi emlékeket meg addig csűrnék csavarnák még végül "ősi románként" tudnák a világ elé tárni. szerk.)

Kun csontokra nem lehet román államot építeni

De maradjunk még az uralkodóknál Tamáska Péter történész, a Magyar Hírlapban megjelent Fekete Vajda című cikkében nem kertel: kun csontokra bizony nem lehet román államot építeni. A szerző a Magyar Katolikus Lexikont is idézi, amelyben az áll, hogy „A Dnyesztertől nyugatra lakó kun törzsek fejedelme, Barsz keresztény hitre tért, és a magyar király fennhatósága alá helyezte országát és népét”.

Miután a magyar alapítású milkói  kun püspökség megszűnt a tatárjárás után, a vlah, vagyis az oláh lakosság került szépen lassan túlsúlyba. Tamáska megjegyzi, hogy Basarab nem ortodox, hanem katolikus hiten volt, s ha a kunok szét is szóródtak és beolvadtak a többségbe, az udvarban az írásbeliség nem vlah, hanem egyházi szláv nyelven folyt. Közben azt se feledjük, hogy a források szerint a vlahok a 13. században jelentek meg Erdélyben és a Kárpátokon túlnyúló szörényi bánságban akkor még kifejezetten szórványosan, s erősen kötődtek a megújult bolgár cársághoz.

A történész szerint, ha a csontok beszélni kezdenek, a ránk maradt hiteles adatok, krónikák, pápai és királyi oklevelek tanúságait a modern természettudomány is meg fogja erősíteni. Hát Romániában erre láthatólag fittyet hánynak.” De az igazság elől nem menekülhetnek el! Az idő meg egyre jobban szorítja őket.

forrás: /tortenelemportal.hu/ alapján szerkesztve
kép: internet

Ákos, hun-magyar eredetű keresztnév, jelentése fehér sólyom. Névnapja, február 27.

"Sajnos azt, hogy mikor veszi kezdetét ez a legenda, azt nem őrizte meg a néphagyomány, a népi emlékezet. Nem tudni, hogy vajon melyik Turul-házi királyunk alatt történt meg a szóban forgó esemény. Az viszont biztos, hogy a magyar mitológiai hagyomány egy fontos szeletére világít rá ez a hajdani történés. Lássuk hát!

„…az jó Árpád-házi királyunk vadászat közben látott egy szép fehér vadászmadarat”. Ott keringett a király fölött a hófehér sólyommadár, de se leszállni, se vadászni nem volt annak kedve, csak ott volt mindig a jó király felett a magasban. Ahogy a király beért az erdő sűrűjébe, már nem láthatta feje felett a fehér madarat. Meg is feledkezett a sólyommadárról, ahogy egyre mélyebbre hatolt az erdőbe, mígnem azt vette észre, hogy nem tudja, hol van. Ott maradt az erdő sűrűjében kevés számú segítőjével együtt.

Hiába mentek jobbra és balra, előre és hátra; napot és fényt is csak ritkán látva próbáltak kitörni a hegyekkel szabdalt, sűrű erdővel benőtt vidékről. Mígnem egyszer csak egy különös tisztásra nem értek. Úgy tűnt, mintha egy hegyi tisztásra jutottak volna. De itt, ezen a tisztáson különös virágok és egyéb furcsa növények nőttek. És mintha a nap is nagyon közel lett volna hozzájuk. És ami a legkülönösebb: a napnak a fénye mintha a szívekbe is behatolt volna, és különös melegséggel töltötte el a királyt.

Megálltak hát pihenni egy kicsit ezen a mesés kis tisztáson, mikor egyszer csak felnézett a király, fel a nagy egekre, és amit látott, azt maga sem akarta elhinni. Fölötte volt, éppen fölötte kitárt szárnyakkal a sólyommadár. S ami a legkülönösebb volt a király számára: nem vetett árnyékot a szép madár. Hófehér színét valami aranyos ragyogás vette körbe. Csőrében napot tartva nem mozdult a sólyom a király feje fölül. Úgy tűnt a királynak, mintha e sólyomnak emberszemei lennének. De akkora fénnyel volt ez a madár, hogy a király nem bírta sokáig rajta tartani a szemét.

Ekkor hangot hallott a jó király szívében legbelül, mintha a sólyom beszélne hozzá. „Ne félj, jó király! Többen is megpróbáltak eltéríteni téged az őseid útjáról. De ne félj! Fényem veled lesz örökre.” Mire a király újra felnézett az égre, már sehol sem volt az a sólyommadár.

De a tisztás széléről egy fehér barátot látott közeledni. Csuhája olyan fehér volt, akár a sólyom tolla. Botra nehezedve közeledett, és ahogy a király elé ért, meghajolt tisztelettel. Kövess jó Uram, hogy visszatalálhass a palotádba. A király és kísérete követte a fehér barátot az erdőn a palota felé. Amikor már látszott a királyi palota, megszólalt a király. „Kérj bármit a segítségedért, fehér barát.” „Csak annyit kérek - szólt a fehér barát -, hogy add áldásod ránk, kik az erdőket járjuk, és népünkért, királyunkért imádkozunk."

Azóta az a hír járja, ha bajban a magyar király, jön a fehér barát!"

forrás: internet
kép: internet

kép: internet

"Őseink Európában sok vidékre eljutottak a hadjárataik során. Az egyik legsikeresebb hadjáratukat alig pár évvel azután hajtották végre, hogy visszatértünk a Kárpát-medencébe.

Hogy az itáliai hadjáratot pontosan mi indította be az vita tárgyát képezi. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy a keleti frank király Arnulf kérte fel őseinket, hogy vonuljanak be az „olasz csizmába”. Arnulf korábban többször is háborúzott Itáliával kevés sikerrel.

Őseink 899-ben sikeres hadjáratot vezettek Észak-Itáliába és elfoglalták több nagyvárosának, köztük Milánónak, Veronának és Bergamonak a környékét is. Általában elmondható, hogy a megerősített városok és erődök el tudták kerülni a dúlást. A körülöttük lévő telepek viszont már nem igazán.

A feljegyzések szerint az itáliai királyt Berengárt a magyarság betörése annyira meglepte, hogy eleinte nem is tudta mihez fogjon.

Azért belevágott egy nagyobb sereg toborzásához, amely viszont hónapokig eltartott. Végül egy 15 ezer fős sereggel igyekezett nekünk menni.

Tudomásunk szerint az itáliai fél háromszoros túlerőben volt. Berengár elbizakodottságát csak növelte, hogy a létszámfölényben lévő sereg elől folyamatosan hátráltunk. Úgy 200 kilométert vonultunk vissza Paciától egész a veronai mezőkig. Valószínűleg ügyes cselként többször is kértük a hadsereg szabad elvonulását, cserébe pedig felajánlottuk, hogy visszaadjuk az elkobzott kincsek egy részét.

Nagyon úgy néz ki hogy ez egy kiválóan alkalmazott hadicsel volt. Ezzel sikeresen megtévesztette a magyar hadsereg az itáliaiakat, akik úgy érezhették, hogy nyert helyzetben vannak.

Végül hadtesteink egész a Brenta-folyóig vonultak vissza, ahol majd ezután sor került a döntő összecsapásra. A csata előtt őseink nem csak azt ajánlották fel, hogy a békés elvonulás fejében minden zsákmányt visszaadnak, de cserébe azt is megígérték, hogy többé nem teszik be a lábukat Itália földjére, sőt állítólag a gyerekeiket is túszul ajánlották fel. Mindez igazán kecsegtető ajánlat lehetett az itáliaiak számára. Berengár a feljegyzések szerint ekkor már úgy tartotta, hogy „a magyarok már nem egyebek döglött kutyáknál”. Vérszemet kapott és nem alkudozott a békéről.

Ám az elbizakodottsága lett a veszte. A magyar hadtestek váratlanul átkeltek a Brenta-folyón és bekerítették az itáliai sereg táborát.

A nyílzápor olyan váratlanul érte az itáliai haderőt, hogy a krónikások szerint a nyíleső „sok itáliainak torkára forrasztotta a betevő falatot”. A meglepő támadás miatt óriási káosz lett úrrá a táboron. Az olaszok képtelenek voltak megszervezni a védekezést.

Azok, akik az itáliai seregből el tudtak menekülni, részben a közeli erődökbe, városokba menekültek. Hadseregünk a bevált csel után egy ideig még folytatták a dúlást. A harcok után még Velencének is nekimentünk, de a várost végül nem vettük be. 

Berengár király kénytelen volt ajándékokkal elhalmozni őseinket. Így igyekezett rávenni minket, hogy elhagyjuk az országot. Az itáliaiak a  kivonulásunk után megerősítették a városaik védelmét.

A győztes Brenta menti csata, amelyben egy többszörös túlerőt győzött le a magyar fél, a kor magyar hadivállalkozásainak egyik legnagyobb katonai diadalának számít."

forrás alapján: internet

"Az ábrákon csak azt lehet mutatni, hogy egyes térségek benépesedtek. Ez nem jelenti azt, hogy rajtuk egyformán sűrű volt a népesség. A Felvidéken az erdővonal fölött, Máramarosban, a történelmi Erdély teljes egészében, Krassóban és Szörényben, továbbá a Dráva-Száva közén a népsűrűség igen alacsony volt. Ez az oka annak, hogy bár például az északon letelepülő szlávok eléggé nagy területen szóródtak szét, lélekszámuk mégis jelentéktelen volt ekkor."

eredeti kép forrása: internet

A kép számítógépen nagyítható, mobilon elfektetve nagyít.

"Néhány évvel ezelőtt a barátnőm egyik összejövetelén beszélgettem egy középkorú jól szituált férfivel, aki hosszú éveket töltött Közép-Ázsiában, többek között Mongóliában. Egy rövid mondattal elintézte a mongol beszámolóját, amely így hangzott:

A mongol iskolákban a gyerekeknek azt tanítják, hogy az Aranyhorda a Magyaroktól kapott ki.

Amit mondott szöget ütött a fejembe! Éreztem, hogy valami nincs rendjén. Nem értettem az egészet. Egy éven keresztül nem hagyott nyugodni ez az egyetlen egy mondat. Utána jártam: A mongolok igenis jól tanítják.

Egyet azért biztosra vettem: 1241 április 11-én nem vertük meg a mongol hadakat Muhinál, ám nem is mértek ránk megsemmisítő csapást, mint ahogy azt tanultuk. Az iskolában valamikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a tatárjárást, ha nem is pontosan, így tanultuk, de ez volt a sugallata:

Dzsingisz Kán 1241-ben Muhinál megsemmisítette a magyar haderőt, majd pusztított és kiirtotta a magyar lakosságot, majd a betelepülő szlávok, germánok, románok megtanultak latinul, hogy pár száz évvel később magyarul beszélhessenek.

Kivonulásuk a tanultak szerint:

Majd egy félév múlva meghalt Dzsingisz Kán apja, Batu kán, így az országból viharos gyorsasággal kivonultak!

Kivonulásuknak valós okai a következők:

1. Igen sok harcosuk odaveszett a Magyarországi hadjárataikban.
2. Nem tudták megsemmisíteni a magyar haderőt, erre bizonyíték az is, hogy IV. Béla röviddel a tatárjárás után, már több külföldi hadjárat élén visszafoglalta a tőle korábban kizsarolt nyugati megyéket.
3. Közel 160 magyar várat nem sikerült bevenniük (Fehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Újhely, Zala, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek, stb.)
4. A magyarországi háborús állapotokban a mongol hadsereg élelmezése is nehézséget okozott.

Most jön a lényeg, ha időben előrecsúszunk 44 évet, akkor valóban Mongóliában tanítanak helyesen, mert Magyarországon elfelejtették tanítani azt a röpke tényt, hogy:

Nogaj kán 1285-ben, az addigi legerősebb seregével, az Aranyhordával indult a Magyarok ellen (a 2. tatárjárás) Pestnél IV. László csatlakozott Kunokkal, leverte őket, majd a Keleti-Kárpátok szorosain át kiűzte őket. Torockónál, a Székelyek segítségével győzött, és az utolsó túlélő mongolt is kiűzték az országból, de még Vizsolynál Baksa György, majd Borsa Lóránd is fölpofozta őket.

Ezt a Mongolok valószínűleg „Magyar járásnak” hívják.

Ismerősömnek volt egy másik érdekes mondata:

Ha egy mongolt megkérdezel, hogy miért van akkora országuk a népességükhöz képest, akkor a válasz a következő: visszavárjuk a magyarokat!"

Marjai László

forrás: magyarno.com