III. (nagy) Béla 1196. április 23-án halt meg, mint a Magyar birodalom királya. FORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS/DORFMEISTER ISTVÁN

"Néhány történész az Árpád-kor egyik legnagyobb uralkodójának tekinti, aki uralkodása huszonnégy éve alatt helyreállította a Magyar Királyság megtépázott presztízsét és erejét, miközben hathatósan rendezte az ország belső viszonyait. És bár unokája, IV. Béla egy oklevélben a „Nagy” jelzővel is illette, a magyar történetírás végül nem használta ezt.

A bizánci udvar várományosa volt és I. Mánuel császár nagy szerepet szánt Bélának az egész világot átölelő terveiben. Tőle várta például a két birodalom békés egyesítését halála után, ezért megtette örökösévé.

Tévedés hogy Bizáncban nevelkedett volna, ő volt a bizánci trón várományosa, majd mivel a császárnak született trónörököse így ez meghiúsult, de mi nyertünk egy kiváló magyar királyt a személyében. (szerk.)

„Ritka fejedelem ment át ifjú korában annyira az élet iskoláján, mint ő. Idegenek közt élte ifú éveit, a világnak legromlottabb, legfondorkodóbb udvarában. Görögnek kellett mutatkoznia, a nélkül, hogy megszűnt volna magyarnak lenni. Majd arra volt kilátása, hogy két hatalmas monarchiának legyen az ura, majd meg attól kellett tartani, hogy egyaránt elveszti Byzanczot és Magyarországot. Nemcsak Mánuel oktatta őt az uralkodás művészetére, az emberek ismeretére, hanem a császárnál is jobb mester, az élet.

A természettől hatalmas termettel, szép ábrázattal volt megáldva, úgy hogy egy idegen utazó szerint meglátszott rajta, hogy királynak született. Megvolt benne a tehetség a byzanczi tapasztalatok felhasználására, úgy hogy midőn bátyja halála utat nyitott neki a trónhoz, teljes tudatával bírt feladatának, és azon eszközöknek, melyekkel Magyarországot megtarthatja és felvirágoztathatja” – írja Szilágyi Sándor A magyar nemzet története című történeti munkájában III. Bélával kapcsolatban.

 FORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS/JOSEF KRIEHUBER

Béla herceg Bizáncban felvette a görög Alexiosz nevet és eljegyezte a császár Mária nevű leányát. Hamarosan ő lett az uralkodó első embere, aki a deszpotész címet adományozta neki, amit kifejezetten Béla számára hozott létre. I. ,Mánuel bár már lemondott róla, de amikor váratlanul fia született, megfosztotta a herceget méltóságától és felbontotta a jegyességét is. Béla azonban enélkül is megszerezhette a magyar trónt: miután bátyja, III. István 1172. március 4-én 25 évesen – feltehetően mérgezésben – meghalt, hívei Bélának ajánlották fel a magyar koronát. Ennek elfogadásához először azonban le kellett vernie néhány lázadást, a saját anyját és testvérét börtönbe zárni, majd III. Sándor pápa segítségét kérni a koronázásához. Ez utóbbira végül csak 1173. január 13-án került sor Királyfehérváron. Még néhány év és az új uralkodót I. Mánuel 1180-ban történt halála feloldotta minden korábbi kötelezettsége alól is, így III. Béla komoly bel- és külpolitikai törekvésekbe, gazdasági és társadalmi reformokba kezdhetett.

A magyar király fontosabb eredményei:

• visszafoglalta Bizánctól Magyarország számára Dalmáciát és a Szerémséget;
• megvédte Spalatót és Traut, elfoglalta Zárát;
• birtokokat adományozott (elsőként adományozott például egy egész vármegyét);
• pénzt veretett, vámokat vezetett be;
• palotát építtetett Esztergomban, több monostort alapított;
• ő avattatta szentté I. Lászlót;
• elrendelte az írásos, okmányszerű hivatali ügyintézést;
• szorgalmazta magyar diákok külhoni egyetemeken való tanulását;
• megszervezte a királyi kancelláriát;
• hozzájárult a ciszterci szerzetesrend magyarországi elterjedéséhez;
• jelentős építkezéseket folytatott országszerte;
• elterjedtté tette a földművelést és letelepítette a népesség jelentős részét;
• átalakította a várszervezetet;
• lehetővé tette a kézműipari termékek, luxuscikkek, fegyverek behozatalát;
• városokat hozott létre.

Béla korának egyik leggazdagabb uralkodójának számított, akinek uralkodási idejét több szakember is az Árpád-ház „legfényesebb két évtizedeként” aposztrofálja. 1196. április 23-án (más források szerint április 24-én) halt meg Királyfehérváron, körülbelül 48 évesen – pontos születési idejét nem ismerjük. Fiát, Imrét, még életében királlyá koronázta, míg másik fiát, Andrást azzal bízta meg, hogy vezessen keresztes sereget a Szentföldre."

képek és cikk forrás: /ng.24.hu/kultura/ nyomán

kép: internet

"A szkíta szövetség népei a mai Ukrajna területétől az Urál vidékéig tartó területen élő ősi népességből alakulhattak ki, a Kr. e. I-II. évezredben a magyar ősét is tartalmazó nyelvet beszélhettek a Dunától a Volgáig – a kutatás 150 év „szkíta vagy finnugor” vitáinak vethet véget azzal a csavarral, hogy az ősszkíták a ma  finnugornak tanított nyelvet beszélték.

A szép az egészben, hogy mindkét – látszólag egymást kizáró – állítást ugyanúgy meg lehet támogatni régészeti, antropológiai és újabban genetikai bizonyítékokkal.

A legújabb genetikai statisztikai adatoknak, a régészet és a történeti nyelvészet általánosan elismert eredményeivel való kombinálásával mindez szintézisbe került.

150 év „szkíta vagy finnugor” vitáinak vethet véget az a felismerés, hogy a szkíták nyelve volt az, melyet az elmúlt 150-200 évben finnugornak neveztek.

Először is érdemes három tudományterület (régészet, nyelvészet, genetika) témánk szempontjából fontos jellemzőit kiemelni, önmagukban is mást jelentenek a laikusnak, mást a részleteket ismerő tudósnak. A régészet talán a legegyértelműbb: tárgyi emlékek alapján etnikumra, nyelvre, identitásra ugyan nem következtethetünk, ám nyomon követhetjük általuk egyes közösségek, kultúrák vándorlását, felbukkanását vagy eltűnését egy-egy vidékről.

A finnugor nyelvészet már tartogat meglepetéseket, hiszen laikusként hajlamosak vagyunk homogén egységként kezelni a finnugor nyelvcsaládot, holott a legkevésbé sem az: többszörösen ágakra oszlik egészen addig, míg eljutunk a finnhez, a magyarhoz, a hantihoz és a többiekhez. A finnugorral azonos kategóriát jelentő indoeurópai nyelvcsalád is szláv, germán, újlatin nyelvekre bomlik, és halad tovább a ma létező nyelvekig.

Mindez pedig azt jelenti, hogy a finn és a magyar nyelv között olyan a különbség, mint mondjuk a spanyol és a lengyel között. Ez a tény ugyan nincs a köztudatban, de tudományos konszenzusnak tekinthető

A genetika rendkívül bonyolult, itt maradjunk annyiban, hogy az Y-kromoszóma DNS-mutációit tekinthetjük minden valaha élt férfi nyomkövetőjének, amely az egész emberiséget lefedő hatalmas családfát rajzol elénk. Tényleg nem érdemes belemenni a részletekbe, a lényeg, hogy a genetikai adatokból kiolvasható az egyes leszármazási ágak földrajzi elhelyezkedése, létrejöttének ideje, hol találhatók a globális családfán.

A kelet-európai népesség keleti leágazásából, a továbbra is a "finnugorok" ugor ágának nyelveit beszélő, pusztára áttelepült népcsoportból nőtt ki a szkíta kultúra.

Szkíta őseink Kr. e. 1000-ig a mai Kazahsztán teljes területét elfoglalták, majd nyugat felé figyelhető meg egy kirajzás: Kr. e. 650 táján visszatértek a sztyeppe európai területeire, 500–400 között részlegesen megtelepedtek a Kárpát-medencében is. A mainstream történelemírás tévesen iráni nyelvűnek tartja őket, de a történészek szerint ez inkább berögződés, mint tény – tanulmányában részletesen kitér erre is.

Azt, hogy az első évezredben, a szintén rokon hun hódítás megindulásáig, az europid nagyrasszba tartozó szkíta népesség uralta a Dunától a Volgáig húzódó sztyeppét. Nyelvük, nyelveik a kutatások szerint az ugor nyelvek magyar típusú ágába tartoztak.

Vagyis helyesen nem finnugor, hanem szkíta nyelvcsaládról beszélhetünk.

Röviden, és az újságcikk adta lehetőségek okán igencsak leegyszerűsítve ennyi a történet. Laikusként azt mondhatjuk, mindenképp örömteli, hogy őstörténetünk kutatása ma már a tudományágak összekapcsolásával igyekszik új eredményeket elérni, és nem áll be az évszázados lövészárkokba. Ítéletet, ahogy már írtuk, a történészszakma mond majd, bármilyen vita, észrevétel csakis előre vihet."

forrás alapján: internet