kép: internet

"A szkíta szövetség népei a mai Ukrajna területétől az Urál vidékéig tartó területen élő ősi népességből alakulhattak ki, a Kr. e. I-II. évezredben a magyar ősét is tartalmazó nyelvet beszélhettek a Dunától a Volgáig – a kutatás 150 év „szkíta vagy finnugor” vitáinak vethet véget azzal a csavarral, hogy az ősszkíták a ma  finnugornak tanított nyelvet beszélték.

A szép az egészben, hogy mindkét – látszólag egymást kizáró – állítást ugyanúgy meg lehet támogatni régészeti, antropológiai és újabban genetikai bizonyítékokkal.

A legújabb genetikai statisztikai adatoknak, a régészet és a történeti nyelvészet általánosan elismert eredményeivel való kombinálásával mindez szintézisbe került.

150 év „szkíta vagy finnugor” vitáinak vethet véget az a felismerés, hogy a szkíták nyelve volt az, melyet az elmúlt 150-200 évben finnugornak neveztek.

Először is érdemes három tudományterület (régészet, nyelvészet, genetika) témánk szempontjából fontos jellemzőit kiemelni, önmagukban is mást jelentenek a laikusnak, mást a részleteket ismerő tudósnak. A régészet talán a legegyértelműbb: tárgyi emlékek alapján etnikumra, nyelvre, identitásra ugyan nem következtethetünk, ám nyomon követhetjük általuk egyes közösségek, kultúrák vándorlását, felbukkanását vagy eltűnését egy-egy vidékről.

A finnugor nyelvészet már tartogat meglepetéseket, hiszen laikusként hajlamosak vagyunk homogén egységként kezelni a finnugor nyelvcsaládot, holott a legkevésbé sem az: többszörösen ágakra oszlik egészen addig, míg eljutunk a finnhez, a magyarhoz, a hantihoz és a többiekhez. A finnugorral azonos kategóriát jelentő indoeurópai nyelvcsalád is szláv, germán, újlatin nyelvekre bomlik, és halad tovább a ma létező nyelvekig.

Mindez pedig azt jelenti, hogy a finn és a magyar nyelv között olyan a különbség, mint mondjuk a spanyol és a lengyel között. Ez a tény ugyan nincs a köztudatban, de tudományos konszenzusnak tekinthető

A genetika rendkívül bonyolult, itt maradjunk annyiban, hogy az Y-kromoszóma DNS-mutációit tekinthetjük minden valaha élt férfi nyomkövetőjének, amely az egész emberiséget lefedő hatalmas családfát rajzol elénk. Tényleg nem érdemes belemenni a részletekbe, a lényeg, hogy a genetikai adatokból kiolvasható az egyes leszármazási ágak földrajzi elhelyezkedése, létrejöttének ideje, hol találhatók a globális családfán.

A kelet-európai népesség keleti leágazásából, a továbbra is a "finnugorok" ugor ágának nyelveit beszélő, pusztára áttelepült népcsoportból nőtt ki a szkíta kultúra.

Szkíta őseink Kr. e. 1000-ig a mai Kazahsztán teljes területét elfoglalták, majd nyugat felé figyelhető meg egy kirajzás: Kr. e. 650 táján visszatértek a sztyeppe európai területeire, 500–400 között részlegesen megtelepedtek a Kárpát-medencében is. A mainstream történelemírás tévesen iráni nyelvűnek tartja őket, de a történészek szerint ez inkább berögződés, mint tény – tanulmányában részletesen kitér erre is.

Azt, hogy az első évezredben, a szintén rokon hun hódítás megindulásáig, az europid nagyrasszba tartozó szkíta népesség uralta a Dunától a Volgáig húzódó sztyeppét. Nyelvük, nyelveik a kutatások szerint az ugor nyelvek magyar típusú ágába tartoztak.

Vagyis helyesen nem finnugor, hanem szkíta nyelvcsaládról beszélhetünk.

Röviden, és az újságcikk adta lehetőségek okán igencsak leegyszerűsítve ennyi a történet. Laikusként azt mondhatjuk, mindenképp örömteli, hogy őstörténetünk kutatása ma már a tudományágak összekapcsolásával igyekszik új eredményeket elérni, és nem áll be az évszázados lövészárkokba. Ítéletet, ahogy már írtuk, a történészszakma mond majd, bármilyen vita, észrevétel csakis előre vihet."

forrás alapján: internet