Nem a jövő múzeumainak építették és nem is a régészeknek, hanem hogy feladatát betöltse...

"A Modus Hungaricus sajátos, a 15. és 16. századra jellemző magyar földvárfajta és sajátos erődépítési stílus, amely a kazettás földvár-technológia adaptációja az egyre erősebb hajítógépekkel, majd ágyúkkal végrehajtott ostromokkal szemben.

A Modus Hungaricus szemléletes példája az akkor világszinten korszerű rondellarendszerrel épült szolnoki erősség

Vincenzo Scamozzi és Giacomo Lanteri 16. századi olasz építészek foglalkoztak a fa-föld erődök kérdésével. A földvár a korban egyáltalán nem volt ritka, sőt, hazánkon kívül a flamandoknál, Itália és Ausztria egyes részein megszokottak voltak. Mindkét mester egyetértett abban, hogy a rótt palánk nem kezdetleges módszer, hanem olcsó alternatívája a téglaváraknak a kőhiányos területeken, ráadásul azt is állították, hogy jobban ellenállt (rugalmassága miatt) a tüzérség rombolásának, mint a legtöbb kő- és téglafal.

A palánk módszer lényege, hogy a talajba 1-2 méter mélyre levert gerendákból kettős vagy hármas palánkfal épült. Az egyes cölöpöket ácsolással, és/vagy vesszőfonattal összerögzítették, ezután a két fal közét földdel és agyaggal rétegekben töltötték fel, a rétegeket alaposan ledöngölve rendkívül kemény és tartós szerkezetet kaptak. A szerkezetet kívülről fonattal és agyagtapasztással burkolták a tűzállóság fokozására, ez egyben a kezdetleges ágyúk ellen is nyújtott némi védelmet. A komplexebb kivitel a rótt palánk, ahol a gerendákat ácsolt keresztszerkezettel erősítik és a fal belső felén még egy palánk épül, fokozva a statikai szilárdságot.

A régészet problematikája, hogy a faszerkezet elkorhadása után csak kevés és sérült maradványa található meg ma, mint például a Győri Dunakapu tér alatti. Értelemszerűen a földvárak és palánkvárak ezért kevésbé feltártak, mint kőből épült társaik.

A „magyar módi” abban tért el az németalföldi földváraktól, hogy széles árkok és emelt lövegállások helyett latorkertekkel és külső önálló palánkművekkel fokozták a rohammentességet. Hadászati lényege, hogy már a vizesárok előtt volt egy palánksor, ami fizikai akadályként lassította az ellenséget. Továbbá az egyes terepszakaszokat levert cölöpökből készült kerítéssel felosztották, amivel pedig az ellenség manővereit korlátozták."

Szerkesztő: Gyécső /nimrodnepe.blog.hu/
Forrás és képek: Internet

Az egyetem Dugonics téri épülete eredetileg főreálgimnáziumnak készült. 1880 táján rövid ideig az ítélőtábla székhelyéül szolgált, amelynek elnöke református volt. Ezért, kitekintve az emeleti ablakból, zavarta a szemben álló katolikus Dugonics András szobra. Nem kellett több, elérte a városvezetésnél, hogy ötven méterrel hátrébb helyezzék. Innen származik a mondás, hogy „möglépött, mint Dugonics” – elevenített fel újabb várostörténeti anekdotát Mihály Illés idegenvezető, a Tourinform-iroda nyugalmazott igazgatója.

Az egyetem rektori épülete eredetileg főreálgimnáziumnak épült, de működött benne ítélőtábla is. Előtte a Nobel-díjas rektor, Szent-Györgyi Albert szobra

Hűségeskü helyett

– Az egyetem 1921 októberében kezdte meg az első szemeszterét Szegeden. Tévhit, hogy Kolozsvárról helyezték ide, hiszen senki nem helyezte, hanem menekült az intézmény. A trianoni döntés után a magyar származású egyetemi tanároknak ugyanis román zászló előtt, a Bibliára tett kézzel hűségesküt kellett volna tenniük, hogy nagyszerű tudósokat nevelnek Nagy-Romániának. Ellenálltak, erre kiutasították őket az országból – tért át az egyetem történetére az idegenvezető.

– Szeged fogadta be az intézményt Ferenc József Tudományegyetem néven. Az alapító oklevélbe bele is foglalták, hogy ha véget ér a trianoni gonoszság, akkor visszatérnek Kolozsvárra a karok, de lesz Szegednek önálló egyeteme. Így is történt. Szent-Györgyi Albert szobra azért is fontos, mert 1940-től első rektoraként négy évig vezette az újonnan megalapított Horthy Miklós Tudományegyetemet. Tegyük azt is hozzá, hogy mindezt azután, hogy 1937-ben megkapta a Nobel-díjat. Ebbe az épületbe járt az 1924–25-ös tanévben József Attila is."

Forrás: https://szeged.hu/

kép: internet 

Jelenleg még kevés szó esik arról, hogy az ókor közepe vége táján a kelet-európai szkíta uralmat egy időre felváltja a részben rokon szarmata világ. Ma könnyedén összemossuk a két hasonló kultúrájú népet, a szkítát és a szarmatát, ez nem csoda, hiszen mind bennünk, magyarokban mind a mai szláv népességben és egyéb más utód népekben genetikailag és kulturálisan is megtalálható mind a két elem.  Még bennünk a szkíta örökség megy tovább addig a szarmata tudat elsősorban a ma szlávoknak mondott és szlávokká lett szarmatákban található meg. Függetlenül attól, hogy a magyar őstörténet kutatása alól nem vonható ki a MADA/MÉD későbbi Szarmata ág sem, a magyar történelem fő vonala a nagy király szkítának nevezett Masszagéta szövetség népeiben keresendő, amely nem szorítja ki ettől függetlenül a többi szkíta vagy szarmata szálat sem.

A két hasonló kultúrájú nép a szkíta és a méd kapcsolata a régmúlt időkbe nyúlik vissza. Viszont az összeforrás az ókor végének eredménye.

A királyi szkítáknak két ága volt az európai és az ázsiai.

Az európai szkítákról tudjuk, hogy az i.e. 8-7-ik századtól hadi vállalkozásokba kezdtek a tőlük délre eső területeken, vagyis a kaukázustól délre.

Ekkor foglalják el Médiát, vagyis a Mada területeket. „Madüész (Μαδυης) (i. e. 645–625.) lett a médek hűbérura.”[1]

Krónikák megemlékeznek a szkíta hadjáratokról.

Herodotosz I. Könyvéből:

"... A scythak azonban nem törtek be ezen a részen, hanem egy föllebbi, sokkal hosszabb, úton kanyarodva, jobbukon lévén Kaukáz hegye. Itt a Medok megütközven a scythákkal és meggyőzetvén a csatában, megfosztattak uralmuktól. A scythák pedig egész Ázsiát foglalták el."

Szkíta hadjáratok iránya, narancssárgával.
kép: internet

„A szkíták az asszírok szövetségeseként huszonnyolc éven át (i. e. 653–625.) uralták a médek országát (Szüromedia: Συρομεδια – a mai Kermánsáh és Kurdisztán tartomány)”[2]

„Babilónia és Média szövetsége az i. e. 612. évben elfoglalta Ninivét. Hérodotosz szerint Madüész megütközött Uvakhsatra Ninive alatt táborozó csapataival, történetírónk jelentése azonban nem egyezik más források híreivel. A szkíták, úgy tűnik, végül elpártoltak az asszíroktól. Babiloni feljegyzések pár évvel később már a médek szövetségeseként említik őket. Vélhetően a babilóniai hadseregben is szolgáltak szkíta harcosok.”[3]

A szkíták, amikor befolyásukat elveszítették a déli területen, a korábban uralmuk alá rendelt népesség egy részét magukkal ragadták, és seregeiket így megerősítve különböző hadi vállalkozásokba fogtak. 

A szkíták visszatérve északi területeikre a magukkal vitt méd népességnek (szarmatai: Σαρμαται, szauromatai: Σαυρομαται, szürmatai: Συρμαται) a Dontól keletre jelöltek ki lakóhelyet.

Képen: európai és ázsiai szkítia a szkíta eredetű Párthus birodalommal
kép: internet

A szkítákkal együtt élő immáron szarmata népesség mind kulturálisan mind nyelvileg kezdett közeledni a királyi szkítákhoz. Mivel a két népesség egyenrangú lehetett így a teljes összeolvadásnak nem sok akadálya volt.

Az i.e. 600-as évek végétől kezdve 2-300 évig a szkíta és a szarmata népesség együttélésének semmi hátulütője nem volt. A felköltöztetett Médek azaz Madák megkapták vagy felvették a királyi jelzőt így alakulva ki a Szármada azaz a Szauromada, más néven a Szarmata elnevezés.

A krónikások mindenhol kiemelik, hogy ezidő alatt a szarmaták átvették a szkíták nyelvét, de azt nem tanulták meg jól. Rosszul beszélik. Így annyi látható hogy csak részbeni kulturális és nyelvi asszimiláció jöhetett létre. Még az is valószínűsíthető hogy inkább egy lingua franca-ként volt csak használatos a szarmaták között a szkíta nyelv. Ezért azt meg sem tanulták rendesen.

De ha meg is tanulták a szkíta nyelvet az eredeti méd nyelv és a szkíta nyelv egy keverékévé válhatott a későbbi szarmata nyelv.

Viszont azt is feltételezhetjük, hogy az idegen krónikaírók a Szarmaták méd nyelvét gondolták egy „rontott szkíta nyelvnek”. Több írásban rokonnépként tekintenek a Szkíta és a Méd népekre már eredendően. Nemcsak a szkíta szarmata keveredés okán, hanem már származásilag is.

Hérodotosztól van adatunk róluk: "A szarmaták szkíta nyelvvel élnek, azonban azt régóta furcsán ejtik ki..."

kép: internet

A szarmata hegemónia

A szarmata lázadás és az ázsiai királyszkíta-hun időszakáig tartó szarmata hegemónia. (Kb. i.e.300-i.u 300-ig.)

A szkíta uralom első nagyuruk, Targitaosz országlásának idejétől (i. e. 1512.) az i.e. 300-as évekig töretlen volt.

Az i. e. 4. század végén a szauromaták fellázadtak szkíta uraik ellen, és a királyiak, valamint a görögök birtokain pusztítottak. A Don jobb partján, illetve a Donyec alsó szakaszánál ütöttek tanyát, és onnan indultak hadjáratokra. A Donyec és a Dnyeper közötti füves puszta szkíta lakóit az i. e. 3. század elejéig a Dnyeperhez, illetve a Krím-félszigetre szorították vissza. A királyi szkíták ez időben több erősített települést is alapítottak. Nyugaton, nagyjából ugyanezen időben, a germánok és a kelták csapatai is beütöttek a szkíták földjére, mindenekelőtt a nagyobb folyók, illetve a tengerpart mentén. [4] 

(Érdemes megemlíteni hogy az i.e. 4. Században érkeznek a kelták a Kárpát-medencébe a szkíta pannonok és szigünnák közé. )

Az okát nem tudjuk mi lehetett, amiért a szkíták ellen fordultak. Politikai ellentétek? Vagy több zsákmányt szerettek volna? Esetleg elég erősnek érezték magukat az önálló hadi vállalkozásra? Bármi is lehetett, a hatalmat átvették, közel 600 évre, és ez az idő bele is nyomta a bélyegét a történelembe. Ezentúl egy időben beszélhetünk "Szármáciáról" és "Szkítiáról" európában. Természetesen az európai szkítaság nem szűnt meg létezni, de az uralmi szerepét elvesztette, mindaddig még a Masszagéta-hun, azaz az "ázsiai szkíta" testvérek meg nem érkeztek.

Azt mindenképpen jeleznünk kell, hogy bár ebben az időszakban az európai szkíta uralom megszűnt létezni, a szkíták több csoportja elvándorolni kényszerült (Krím stb.) De emellett az ázsiai szkítaság, Baktria, Szogdia, Heftalita, szaka szkíta népei még tartják magukat. i.u 300 után indul meg a szkíták nyugatra vonulása, majd az európai szkíta hegemóniának visszaállítása. Abban biztosak lehetünk, hogy a Szarmatákat sikerült szövetségesükké tenni és a szarmaták újra betagozódtak immáron az új erőre kapott szkíta világ európai birodalmába.

Nem tudni, hogy eredendően is rokon népek lehettek-e a szkíták és a médek, vagy csak a több száz évnyi együttélés tehette őket rokonokká?! Erre választ még nehéz lenne teljes bizonyossággal adni.

Viszont azt jól láthatjuk, ha a mai szláv népekben a régi szarmata rokonságot látjuk, magunkban meg a szkíta ősiséget, akkor nem nehéz válaszolni arra miért is az a nagyon nagy hasonlóság, főként több száz szavas szó azonosság a mai magyar és a mai szláv nyelvekben. Úgy hogy maga a két nyelv teljesen elüt egymástól. Hogy mindez a régi szkíta és szarmata nyelv egymásra hatása-e, ahogy azt a krónikások említik az még szintén egy szép és érdekes kérdés.

Hozzáteszem bár valószínűleg nem volt 100%-os a két népesség összeolvadása, viszont ma már nehéz lenne idegennek tekinteni a magyarság részéről a szarmata népeket. Gondolva itt arra, hogy krónikáinkban, gondolkodásmódunkban, kultúránkban a szkíta vonalat találjuk meg. Ez van minden krónikánkban is kihangsúlyozva. Ugyanígy ha az elnevezésünket boncolgatjuk, nevünk visszavezet egyértelműen őseink által leírt egyik nagy ősünkre Magorra, akitől a nevünket köszönhetjük és a szkíta népek egyenes ági őse. De álljon itt még érdekességként a Szarmaták egyik fő nemzetségének neve is a materoi (ματεροι) – a volga környékén. Vagy akár Mazarosz egy Méd paracsnok neve. Persze biztosak lehetünk abban, hogy ma már nehéz lenne különválasztani a szkíta és a szarmata nemzetségeket. Vannak népek, melyeket sokszor ide is meg oda is sorolnak, néha bizonytalanul.

Az, hogy a szlávok mára ilyen nagy fundamentumra tettek szert mire is vezethető vissza az jó kérdés. Ez egy hosszú és kemény téma, ebbe már sokan belementek és több írás is született. Arra viszont erősen gyanakodhatunk, hogy az európai szkítaságnak az északra telepített népekkel kapcsolatban nem igazán jött be a magukhoz való emelésük. Természetesen nem tudjuk mi volt az eredeti indok a médek északra telepítéséhez, valószínűleg hadra fogható emberek szerzése volt a fő cél.

Viszont a szkítaságnak az oly sikeres szövetségkötési rendszere ez esetben nem jött be. Olyannyira nem hogy a szarmataság mondhatni a fejükre nőtt és szépen át is vette a hatalmat és az irányítást kelet-európa felett.

Mivel a történelem szereti ismételni önmagát a szkíta, más néven hun hegemónia a kora középkorban szép lassan visszaszorult a Kárpát-medencébe. A többi területet meg átvette a szkíta-szarmata alapokon nyugvó, esetleg azt átvevő és asszimiláló későbbi szláv népesség. Abban biztosak lehetünk, hogy még a ma szláv nyelvet beszélő népek közül például a Lengyel és sok esetben az orosz a Szarmataságra vezette vissza ősiségét az elmúlt ezer esztendőben, addig mi Magyarok viszont a szkítaságra, annak is királyi ágára.

Jelen cikkben nem szeretnék kitérni arra, hogy a mai szláv népesség közvetlen leszármazottja-e a szarmatáknak vagy csak őket is sikeresen asszimilálták, mint annyi más népet, és a szlávság egy külön történet-e ebben a kusza szálban. Ez jelenleg nem cikkünk főbb témája, inkább csak súroltuk azt. Talán majd egyszer ez is kiderül.

Az idő majd mindezt eldönti. Talán az egész egy szép pulzálás, lüktetés.  Mondhatni ezer évig a szkítáké a terep, ezer évig a szarmatáké.

A lényeg hogy mindig maradjon meg a testvériség a szarmata és a szkíta közt, ahogy azt látjuk a Lengyel és a Magyar közt. Mert ősi kapocs köt össze minket még ha a nyelvünk nem is ugyanaz.

Fentebb említett történetünk egy tényeken alapuló, de feltevéseken is nyugvó gondolatmenet. Senkinek nem kell a fent leírtak minden szavát tényként kezelnie. A cikket úgy jellemezném, hogy az egy „leporolt csontváz”, amelyre a tényeket szépen lassan felaggatva egyszer magunkra találhatunk.

Szerző: Gyécső /nimrodnepe.blog.hu/

 _____________________________________________________________________________________________

[1] www.wikipedia.org/wiki/Királyi szkíták

[2] Braund, D. and Braund, D. (1996): Map 84 Maeotis. Pp. 1201–1212. In Talbert, R. J. A. (ed.): Map-by-map Directory to accompany Barrington Atlas of the Greek and Roman World. With a digital version of the atlas gazetteer. (2000.) Princeton.

[3] Diakonoff, I. M. (1993): Cyaxares. Encyclopedia Iranica: 478–479.

[4] Vinogradov, Ju. A. (2003): Two Waves of Sarmatian Migrations in the Black Sea Steppes during the Pre-Roman Period. Pp. 217–226

kép: internet