Délvidék elcsatolásának november 25-én esedékes évfordulója közeledtével ezekben a napokban Délvidék-szerte megemlékezéseket tartanak Magyarország történelmi déli területeinek megszállása 100. évfordulója alkalmából, amit a szerb oldalon „felszabadításnak” neveznek. Ehhez azonban rögtön hozzá kell tenni: ahogyan annak idején sem fogadta minden délvidéki szerb virágesővel „felszabadítóit” (sőt,  a korabeli fotók arról tanúskodnak, hogy a szerbek által lakott települések főterein is több volt a sajkacsás katona, mint az örvendező civil), úgy ma sem kereszteli el minden szerb november 25-ét felszabadulásnak. Sőt.

Mint arról a DélHír is beszámolt, november 9-én a szerb hadsereg Újvidékre bevonulásának 100. évfordulóján az újvidéki városvezetés megemlékezést tartott, amit a VMSZ által is támogatott haladó Miloš Vučević polgármester „felszabadításnak” nevezett. Egy Boban Lazić nevű Facebook-felhasználó így kommentálta Délvidék „felszabadítását” a saját hírfolyamában:

„Vajon kitől szabadították fel? Újvidék és Vajdaság  nem voltak megszállva az I. világháború alatt! Tiszta koholmány és hazugság ily módon magyarázni az akkori történéseket. Vajdaságban és Újvidék területén nem folytak semmilyen harcok az I. világháború alatt! Ahhoz, hogy valaki „felszabaduljon” előzőleg megszállás alá kell, hogy kerüljön. Vajdaság évszázadokon keresztül Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia része volt! Európai udvarok követelésére adták a gyéren lakott déli területeiket letelepedésre az oszmánok alatt szenvedő szerb népnek, amely asszimilációnak és pusztulásnak volt kitéve a törökök alatt. Čarnojevićék vezetésével a szerb nép oltalmat talált a keresztény magyaroknál és osztrákoknál, megőrizhette kultúráját, vallását, identitását, rengeteg kolostort és templomot építhetett fel magának új hazájában! Emellett szabad nyelvhasználatot, oktatást, stb. évezhetett … a Szerb Matica, az első (szerb) színház, az első (szerb) gimnázium, mindez a mai Vajdaság területén jött létre! És most, ma ÚJVIDÉK ÉS VAJDASÁG FELSZABADULÁSÁT ÜNNEPELJÜK! VAJON KITŐL????? A LEGNAGYOBB SZERB LÁNGESZEK A „MEGSZÁLLÓ” BIRODALOM TERÜLETÉN SZÜLETTEK ÉS ISKOLÁZTATTÁK MAGUKAT, annak  köszönhetően, hogy a legfejlettebb, legcivilizáltabb világközpont volt, aminek köszönhetően felvirágzottak az akkori korszak európai értékei. Szerbiában a törökök voltak a megszállók, mert az nem volt az ő területük. Hogyan lehettek az osztrákok és a magyarok megszállók a saját történelmi területükön? Ki lett használva egy pillanat, hogy a háborút elvesztőktől elvehessék a területeket a  „szerbbarát és szövetséges” angolok és a franciák jóváhagyásával. Ugyanazok jóváhagyásával, akik a huszadik század végén megbombáztak minket! Ezek a „barátok” tolták a naiv és megbolondított Principet, hogy ölje meg Ferenc Ferdinándot, ezen „hazafias” tettnek árát Szerbia pusztulással és lakossága egyharmadának elvesztésével fizette meg.”

Forrás és képek: http://delhir.info

Reméljük egyszer talán felébrednek a népek és ráébrednek, hogy mi mindig építettük őket és felemeltük ahol csak tudtuk!

"Számtalan vélemény és találgatás látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy kik is voltak a Dunántúl névadói a pannonok. Szabó Géza Phd régész és Czuppon Tamás egyetemi hallgató nevével fémjelzett feltárás, Irán egykori lakói a médek kapcsán talált analógiákat a pannonok hagyatékaira nézve!
Ez azért érdekes, mert Dr. Mihály Ferenc teológus Kiáltónak szava c. könyvében, zend (szent ?) iratokra hivatkozva azt a kijelentést tette, hogy Zoroaszter próféta szövetsége Istennel a Kárpát-medencét jelölte ki vallásos követői számára, hogy egy helyen élhessenek!"

Pannon kurgány (magyarul korhány) Regöly

Regölyben 2011-12-ben volt egy nagyszabású feltárás, amelynek az anyagát most már jelentős mértékben sikerült feldolgozni. A feltárt halom mintegy 2700 éves tárgyi leletei Közép-Ázsia, az ókori Kelet, Itálián belül főként az etruszk területek valamint a Hallstatt kultúra felé mutatnak párhuzamokat.
– Meglepetés volt számunkra, hogy az egészen Közép-Ázsiáig követhető párhuzamok érdekes módon nem a Fekete-tenger északi partvidékén húzódó, a népvándorlások során folyamatosan használt útvonalra utaltak – kezdi az érdekes beszámolót Szabó Géza. Az útvonal elejét a regölyi leletek alapján Közép-Ázsiától a Kaukázusig jól lehetett követni. A Kaukázusnál azonban érdekes módon eltűntek a regölyi leletekhez hasonló tárgyak, viszont megjelentek a Kaukázustól, a Fekete-tengertől délre, Kis-Ázsiában. A hazai és a nemzetközi kutatás számára ez egy teljesen új megfigyelés volt, ennek próbáltak utánajárni az érintett területek felkeresésével. Első alkalommal, 2012-ben Törökországot járták végig az egykori Urartu, Frígia, Lídia régészeti lelőhelyeit vizsgálva.
A Regöly vidékén a Kr. e. 7. század utolsó harmadában letelepedő népesség eredetét kutatva Szabó Gézáék 2014 januárjában jutottak el odáig, hogy a leletek párhuzamait az iráni területtel is kapcsolatba hozhatták.

Szabó Gézától megtudtuk, a regölyi leletanyag a Kr. előtti 7. századra tehető, tehát ők azt az időszakot kutatták elsősorban, amelyik a perzsa birodalom megalapítását megelőző, a méd birodalom korából való. A már említett konferencia is az egykori méd birodalom fővárosában volt. Nekik is azt a környéket sikerült behatóbban megismerni. Nagyon sok párhuzamot találtak a regölyi leletanyaggal, még az épületszerkezeteket illetően is. A regölyi halom olyan különleges építményt, leletet rejtett, amely Európában páratlan.

Az épületek közül a perszepoliszi és a szuzai palota oszlopcsarnokos szerkezete nagyon jó párhuzamot jelent, hiszen Regölyben is 6 sorban 9-9 oszlop támasztotta alá a sík födémet. Másrészt Regölyben olyan edények kerültek elő – s erre egy Budapesten lévő iráni teázóban, az útra készülve jöttek rá –, amelyek valamilyen növény leforrázására szolgáltak. Ahogy számukra készítették a teát, látták, a teáskancsónak ugyanolyan mélyített a pereme, mint a regölyi, Európában korábban ismeretlen edényperemek, s ugyanúgy van hozzá fedő. Akkor jöttek rá, hogy nem is annyira a kerámiát kell nézni, hanem azt, hogy mire használták. Hiszen az edény csak a göngyöleg volt, a lényeg az, amit tároltak benne.

A regölyi edényekben is valamit leforráztak és az aroma megtartására fedték le fedővel, aminek a megosztott pereme jól zárt, azért, hogy megmaradjon a tea illata, íze. Ez arra mutat, hogy Regölyben olyan népesség élt, amely több mint két és félezer évvel ezelőtt keletről magával hozta Európába a teázás szokását. A regölyi ásatás és az iráni út során szerzett új ismeretek, tapasztalatok arra mutatnak, hogy sok mindent át kell gondolni az európai őstörténetet illetően.

Valószínűleg a világ legrégebbi Janus-ábrázolását találták meg egy Regölyben zajló ásatáson.A kétarcú isten amely egy pannon törzs relikviájának alig 4 centiméteres, faragott szobra az első napon, az első adag átszitált földben bukkant rá Szabó Csenger Márk . A kétarcú isten kultuszát Rómában a hagyomány szerint az i.e. 8-7. század fordulóján uralkodott Numa Pompilius vezette be.

A Pannon nemzetségfők ilyen Jannus szobrok előtt mutattak áldozatokat

Sikerült megtalálni a pannonokat!

– Iránban ennek a kutatóútnak az eredményeként olyan kapcsolatrendszer rajzolódott ki előttünk, amelyből nagyon jól látszik, hogy az egykori Kelet, pontosabban az egykori Média, és az egykori Kárpát-medence között közvetlen kapcsolat volt. Ez a regölyi leletekben egyértelműen megmutatkozik – tudtuk meg Szabó Gézától. Arra is megpróbáltak választ kapni, hogy ki volt az a népesség. A név már mindannyiunk számára ismert: ők a pannonok. Róluk kapta a Dunántúl – Pannónia – a nevét. Ők birtokolták ezt a területet, egészen a kelták megjelenéséig, a Kr. előtti 7. század utolsó harmadától a Kr. előtti 4. század közepéig. 

kora vaskori mozgások

A Közép-Ázsiából kiinduló, Médiát, Frígiát is érintő kimmer-vándorlás révén alakult ki az a több szálból fonódó anyagi kultúra, amelynek végső állomásáról Hérodotosz is szól, amikor az Isztroszon túl lakó, a médektől elvándorolt szigünnákról ír: „…az Isztroszon túl egyetlen nép lakik, a méd viseletben járó szigünnák. Bozontos lovaiknak, amelyeket állítólag öthüvelyknyi szőr borít, termete kicsi, orra tömpe, s egy embert ugyan nem bírnak el, de kocsiba fogva páratlanul gyorsak, s ezért az ott lakók mind kocsin járnak. Azt mondják, területük egészen az Adriai-tengernél lakó enetoszok határáig terjed, s hagyomány szerint a médektől vándoroltak ki…”. (Hérodotosz: A görög-perzsa háború, Terényi István fordítása.)

 Hérodotosz megjegyzése összhangban van azzal a legújabb régészeti megfigyeléssel, hogy a mai Magyarország délnyugati felén, továbbá Horvátországban, Szlovéniában, vagyis a Dunától az Adriáig terjedő területen a Kr. e. VII. század végétől keleti eredetű, rokon anyagi kultúrájú régészeti csoportok éltek (Regöly, Dálya/Dalj, Mar­tijanec–Kaptol, Budinjak, Kola-pijani, Ja­po­di). Összességében ezek az ókori népek a méd-szkíta eredetű szigünnák különböző törzseivel, a későbbi írott forrásokban is megjelenő, pannonokkal azonosíthatók.

Számos tárgy a kora vaskori Európához kapcsolja a leletanyagot, több nagy értékű presztízstárgy, például kultikus célra használt füstölőláncok, vékony falú, nagy technikai tudásról árulkodó kerámiák pedig dél felé, az etruszk kultúrára mutatnak.

Tehát elmondható, hogy a pannon nép az i.e 8. században jelenik meg  a Kárpát-medencében és jóval a kelták beköltözése előtt éltek itt. A méd-szügunna párhuzam régészeti bizonyítást nyert, Hérodotosz adata sem csal.

Azt láthatjuk, hogy a méd-szkíta összefonódás, esetleg testvériség már jóval a szkíta-szarmata kor előtt létezhetett. Ha visszautazunk a vízözön korszakáig ahol sok esetben Hunor és Magor testvéreként jelenik meg Madaj. Így a kialakuló szkítaság és a méd népek közeli rokonságban állhattak egymással, melyet a kultúrák hasonlósága is mutat.

Szerkesztő: Gyécső /nimrodnepe.blog.hu/
Forrás és képek: https:titkosmagyarostortenet/

"A magyar huszárok az elmúlt évszázadokban nagy hírnevet szereztek a kontinens háborúiban, de már eljárt az idő a lovasság felett, már nem őket tekintették a csata kimenetelét eldöntő csodafegyvernek, legfontosabb feladatukká a felderítés és a biztosítás vált. Azért a huszárok még mindig elitnek számítottak a hadseregben, alapos és kemény kiképzésen estek át, ahol a kiváló lovaglótudás mellett a fegyverhasználatra és sokféle egyéb lovas feladatra képezték ki a katonákat.

A háború kitörése idején 10 lovashadosztály (8 közös, 2 honvéd) állt rendelkezésre, amelyek számára az Oroszországgal határos Galícia ideális terep volt, így a háború elején mindegyiket ide vezényelték. Feladatuk az volt, hogy az ellenség lovasságát leküzdve biztosítsák a monarchia gyalogságának zavartalan felvonulását, és szerezzenek pontos információkat az orosz erőkről. Augusztus közepén megindultak a lovassági hadműveletek, és az ellenséges területre benyomuló huszárok egyből megállapították, hogy az orosz mozgósítás sokkal gyorsabb és nagyobb mértékű, mint amire a tábornoki karban számítottak. Az is gyorsan kiderült, hogy a beásott gyalogsággal szemben a lovasság nem megfelelő, ilyen esetben csak gyalogosan van értelme támadni, de ehhez nem rendelkeznek sem megfelelő fegyverekkel, sem ruházattal

kép: Fortepan

1914. augusztus 15-én lépték át az első magyar katonák az orosz határt. A 24. lovasdandár ezen a napon (a mai Lengyelország területén található) Stojanowtól nyugatra orosz erőkkel találkozott. A felderítők jelentései után a huszárok az orosz tüzérség és géppuskák elleni rohamra fejlődtek fel, kb. 1800 lépés távolságról nyílt terepen. Hiába lőtték őket ágyúval, géppuskákkal, hiába vette őket oldalról is tűz alá az orosz gyalogság, a rohamot nem tudták feltartóztatni. Az egyik huszárszázad egy tucat katonája elfoglalta a géppuskákat, egy másik szakasz pedig legázolta a gyalogságot. A megvert oroszok, a 7. lovashadosztály maradék ereje inkább visszavonult.

Augusztus 16-án a 2. lovashadosztály Wladimir Wolynkij felé nyomult előre. A város határában heves géppuska- és puskatűz fogadta a magyarokat, az orosz gyalogság drótakadállyal megerősített állásokban helyezkedett el. A 3. huszárezred lóról leszállva próbált áttörni, de elvéreztek a sok akadály között, így visszavonták az ezredet. Augusztus közepére a frontra érkezett az 5. lovashadosztály is, amelyet pár kisebb gyalogos egységgel kiegészítve szintén mélységi felderítésre küldtek. 15-én az ezred a Zbrucz határfolyóhoz ért, amelyen egyetlen híd sem ívelt át, két oldalról mindet lerombolták a határvédő alakulatok. Froreich altábornagy hadosztálya gond nélkül átkelt a folyón, a gyalogság pedig az utászok által készített hídon át nyomult előre. Froreich mindenképpen győzni akart, hogy ezzel kedveskedjen Ferenc József császárnak, aki 18-án ünnepelte a születésnapját.

Augusztus 17-én a hadosztály megindult Kuzmin és Gorodok felé, ahol a nagyobb orosz erőket sejtették. Az útba eső falvakon áthaladva a katonák meglepődve tapasztalták, hogy az utcákon sok erőteljes, katonakorú ember nézi őket keki nadrágban és katonai csizmában. Ez furcsának tűnt, de nem volt idő további nézelődésre, így nem derült ki, hogy ezek bizony mind orosz katonák voltak, akik a magyar huszárok elvonulása után azonnal szolgálatba helyezték magukat, így a 2. kozák hadosztály felkészülten várta a magyarokat a Gorodok határában lévő védelmi állásokban. Zigalin orosz tábornok erősítésképpen további gyalogságot is kapott, így nagyon előnyös pozícióban várta a támadást. Froreich altábornagy még az elővéd jelentéseit sem várta meg, amikor a pápai és a zalaegerszegi huszárezredet támadásba küldte az állások ellen, de a roham összeomlott az orosz gyalogság koncentrált tüzében. Az 5. lovashadosztály 24 tisztjét, 450 huszárját és 650 lovát elveszítette. Zigalin tábornok a megsebesült foglyokkal kezet fogott, és a következőket mondta: 

„gyönyörű roham volt. Gratulálok Önöknek. Én lovas vagyok és tudom, hogy mi ez. Nem hittem volna, hogy ma ilyen rohamot lehet végrehajtani.” 

A 11. ulánus ezred viszont inkább gyalogosan támadt az orosz balszárny ellen, zárt, kétsoros vonalban indult rohamra, ami sikeresnek bizonyult, az orosz balszárny megingott. Ám ekkor jött a visszavonulási parancs, így nem lehetett kiaknázni a sikert. Froreich altábornagy először újabb támadást tervezett, amit végül elvetettek az orosz tüzérség intenzív tevékenysége miatt, mit sem sejtve arról, hogy a gyalogság lőszere szinte elfogyott, és csak az ágyúkhoz volt még némi muníció. A visszavonulás sem volt zökkenőmentes, a rendezett menet útközben felbomlott, és amikor beértek Satanow szűk utcáiba, a menet feltorlódott. A zűrzavar akkor lett teljes, amikor a házakban megbújt oroszok lőni kezdték a huszárokat. Itt lőtték le hadosztály parancsnokát, Froreich altábornagyot is, aki a világháború első tábornoki áldozata lett.

A visszavonuláshoz kötődik egy kis anekdota, amely jól leírja a huszárok morálját. Az események után két huszártiszt azon vetélkedett, hogy kivel mi esett meg Gorodoknál. „Mikor jövünk visszafelé – kezdte az első –, egy magaspartú pataknak a medrébe jutottam, s már-már úgy látszott, hogy nincs szabadulás. Annyival is inkább, mert fönt, a part szélén, magas kerítés húzódott. Egy pillanatig tűnődtem, majd hirtelen elhatározással megsarkantyúztam a paripámat, s nekiugrattam a kerítésnek. Már el is értem, mikor egy srapnel elvitte a lovam hátulját. – És te? – kérdi a bajtárs. – Én a lovam elejével a levegőben maradtam. A másik nyelt egyet, majd így szólt: – Az semmi. Az én vállamról az egyik srapnel letépte a mentét, a másik pedig visszahozta...”

A gorodoki lovasroham megmutatta ugyan a huszárok bátorságát, de bevethetőségük korlátait is. A visszavonulás ellenére a huszárezred egy apró sikert elkönyvelhetett azért. Az orosz erők pár napra elbizonytalanodtak, azt hitték, hogy nagyobb erőkkel állnak szemben, így a monarchia hadserege nyert egy kis időt, amire szüksége is volt."

Teljes cikk elérhető: https://qubit.hu/

Forrás és kép:https://qubit.hu/

"Száz esztendővel ezelőtt, november 4-én ért véget Magyarország számára a „nagy háború”, a centenárium alkalmából szervezett megemlékezést Cinkotán, az első világháborús emlékműnél Dr. Hidán Csaba régész-történész, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola alapítója és vezetője. Gondolatai önmagukért beszélnek, nem igényelnek kommentárt, ezért úgy közöljük, ahogy ott elhangzottak:

„Amikor 1914 nyarán eldördültek a gyilkos terrorista lövései Szarajevóban, akkor senki nem gondolta, hogy az a néhány lövés majd több mint négy éven keresztül visszahangzik Európa csataterein, addig soha nem látott borzalmat zúdítva Európára és a tengeren túli népekre.

Az első világháború – a kortársak ahogy mondták, a „nagy háború” – borzalmait még borzasztóbb és még igazságtalanabb békediktátumok követték Párizs környékén, és nem véletlenül nem egy német, nem egy magyar, nem egy török politikus, tábornok gondolta ugyanazt, amikor meghallotta, hogy milyen határozatokat hoznak. Uraim, ez nem béke, csupán egy hosszú fegyverszünet. Ezt végül egy francia tábornok mondta. Sajnos az események ezt igazolták, húsz évvel az első világháború lezárta után ennek a francia tábornoknak lett igaza.
A magyar katonák bátran küzdöttek a Kárpátok hágóin, Galíciában, Isonzo fennsíkján, a szerb hegyekben és mindenüvé, ahová vezényelték őket, a Közel-Keleten is, Gallipoli védőiként is hét tüzérszázad vett részt. Nem csak bátorságukat dicsérték a kortársak, hadijelentések, hanem az ellenség is elismerte emberségüket.

A háború száz éve ért véget a mai napon egy szégyenletes fegyvernyugvással. Szégyenletes, mert árulás övezte, mint az ezt követő időszakot is, hiszen magát a fegyverszünetet 1918. november 3-án 15 órakor írták alá, de már 13:40 perckor kihirdették és letétették az osztrák-magyar katonákkal a fegyvert, de érvénybe lépése a fegyverszünetnek csak november 4-én 15 órától volt. Mivel letétették velük a fegyvert, az osztrák-magyar főhadvezetőség és politikusok, ezért az előre törő angol és olasz hadsereg több mint 400 ezer osztrák-magyar katonát ejtett foglyul 3-a és 4-e között, a fegyverszünet érvénybe lépése előtt!

Ezek a katonák fontosak lettek volna az ország határán. Soha cseh rablók és más ellenséges katonák be nem jöttek volna hazánkba, ha ezek a katonák egyrészt nem estek volna ott angol és olasz fogságba, másrészt ha a hazaérkezett katonákat nem fogadják balliberális agitátorok Budapesten és bomlasztják szét a hadsereget. Legtöbbje a hazatérő katonáknak tovább folytatta volna a harcot, most már nem a dinasztia érdekeiért, hanem a hazáért. Érdekes Hary Józsefnek vagy Somogyváry Gyulának a naplója, az olasz frontról jönnek mindketten haza. Sopron tájékán megáll velük a vonat, a tisztek és az altisztek leszállnak, élelmiszert szeretnének a katonáknak vételezni, és amikor jönnek vissza a bihari bakák – közöttük sok román nemzetiségű volt –, kezdik magukat beásni az országhatárra. A tisztek megdöbbenve kérdik, hogy maguk mit csinálnak? Hát százados úr, eddig talián földön verekedtünk, onnan visszajöttünk, de ez most már a haza földje, innen nem hátrálunk tovább. Károlyi Mihály viszont kiküldött bizonyos komisszárokat és azok letartóztatták a tiszteket és a katonákat és azt mondták, hogy térjenek haza, mert földosztás lesz.

Tudjuk, hogy milyen tragédia következett be a fegyverletétel után, de voltak olyanok, akik nem tették le a fegyvert, mint például a Vasszékelyek, akik 1918. december 24-én Kratochvil Károly vezetése alatt megalkották a Székely Hadosztályt. A Székely Hadosztály már nem Székelyföldet védte, hiszen az akkor már elesett, hanem Erdélyt, a Partiumot és a trianoni Magyarországot is. Ők addig harcoltak, ameddig lehetett, ameddig a Vörös Hadsereg hátba nem támadta őket. A székelyek egy része akkor sem tette le a fegyvert, hanem 1919 szeptemberében Siófokon csatlakoztak a Nemzeti Hadsereghez.
Az, hogy most mi magyarul beszélhetünk, hogy megmaradt Magyarország, köszönhető ezeknek a katonáknak is. Tisztelet és hála Nekik!”

Hála Istennek számos fiatal hallgatta meg Hidán Csabát Cinkotán, aki fiával együtt első világháborús magyar katonai egyenruhában jelent meg. A beszédet követően virágokat és mécseseket helyeztünk el az emlékműnél, majd Madersprach Viktor sírját kerestük fel a cinkotai temetőben, aki még Sopron védelmében is részt vett az ágfalvi csatában, évekkel a háború lezárulta után."

Forrás és kép: http://magyarforum.hu