kép: ősi magyar viselet, melynek felújított változata az Atilla forrás:wikipedia

„…A magyarokat azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”

/A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk./

 Szevillai Szent Izidor (556 – 636) A szövegezésből nyilvánvaló, hogy azt Szent Jeromos 3. pont szerinti levele alapján írta. A szöveg a méd Cyaxares (ie. 625–585) idejében a szkíták vagyis a magyarok által indított hadjáratra utal.

Szerző: Gyécső /nimrodnepe.blog.hu/

Szkíták
kép: wildfiregames.com

 Mindaddig még őseink és rokonaink eltörökösödése talán kevésbé fájdalmas is, a magyarságnak és rokonainak elszlávosodása egy teljesen eltérő kultúrájú és idegen népcsaládba való felszívódásuk durva mélyütés az amúgy is kivéreztetett nemzetünk számára. 

De tanuljunk a múltból mert csak az emelhet fel minket. "Eltemettek minket, de nem tudták hogy magok vagyunk!"

"A fejezet nem önálló kutatáson alapul, az etnogenezist tárgyaló oldalak nagyrészt Golden (1992) alapján íródtak. Mégis fontosnak tartom ezt az áttekintést, egyrészt, hogy a török világgal közelebbről nem ismerős olvasók is képet nyerjenek a vizsgált népek kialakulásának összetettségéről, a várható történeti eredmények jellegéről, másrészt hogy felvázoljuk a már elvégzett és a még elvégzendő kutatások arányát és népeit. A török népzenék közötti kapcsolatok megértéséhez figyelembe kell vennünk, hogy e népek különböző folyamatok során alakultak ki. Etnikai rétegek rakódnak egymásra, ezek sok esetben már összevegyültek, néha azonban, például épp a zenén keresztül valamilyen formában a mai napig megmutatkozhatnak. A török nyelvek régi szamojéd, ugor, ket és más elemei azt is felvetik, hogy ezek a töröknek tartott alaprétegek mennyire voltak maguk is eltörökösödöttek (Sinor 1979–80: 768–773).

Bár eltérő arányban, de találhatók közös rétegek is egyes török népekben, ilyen pl. a kipcsak elem a karacsáj-balkár, nogaj, kazak, karakalpak, kirgiz, baskír és más népek esetén. A legtöbbször azonban ezek a közös elemek sem voltak homogének, és a szubsztrátum mindenhol fontos szerepet játszhatott (Sultanov 1982: 7–8).

A törökök szinte minden általuk huzamosabban és nagyobb tömegben meghódított területet eltörökösítettek, sőt pl. Közép-Ázsiában, az azeri területeken és Anatóliában még kisebbségben is sikerült eltörökösíteniük a helyi lakosságot. E folyamat egyik fontos tényezője lehetett, hogy nem erőszakkal történt. Ebben az időben ugyanis nem volt fontos a közös államnyelv, sőt a török uralkodó elit gyakran a perzsát használta az államigazgatásban vagy az irodalomban. A vallás nyelve pedig az arab volt. Érdekes párhuzam, hogy Észak-Afrikában a törökhöz szerkezetében és genetikailag is hasonló arab nyelv terjedt a városokból a nomád népesség felé, egyre inkább elarabosítva azt.

Ez a folyamat még ma is tart (Moscati et al. 1964: 15–17). Az iráni Közép-Ázsiában is hasonló folyamat játszódhatott le, bár itt a városok jobban megőrizték iráni karakterüket. Ráadásul a törökök az iráni városokból tanulták el az iszlámot, ami nagy mértékben megkönnyítette az iráni népesség eltörökösödésének folyamatát. (Ez éppen fordítva szokott lenni, de legyen szerk.)

Szibéria eltörökösödése napjainkban fejeződik be, itt fontos alapréteget alkotnak az uráli és a paleo-szibériai népek. Tudjuk azt is, hogy a törökök előtt az eurázsiai sztyeppét majdnem ezer évig az iráni (vagy iráninak nevezett szerk.) nyelveket beszélő nomádok népek dominálták, melyek nagy tömegeit nyilván szintén beolvasztották a törökök.

A mai állapot erősen különbözik a régiektől, most a politikai erők által létrehozott államok játsszák a főszerepet. Az állam pedig különböző etnikai csoportokat fog össze, hogy nemzetté kovácsolja őket, noha ebben a folyamatban bizonyos nyelvi, törzsi és etnikai elemek is szerepet játszanak. A 19. század végén – 20. század elején számos török nép (pl. az oszmán török, azeri, volgai tatár, üzbég, kirgiz) elérte a nemzeti állammá válást, míg másoknál ez a folyamat el sem kezdődött (pl. hakaszok, jakutok). A Szovjetunió idejében pedig ismét más, a népeket határokkal megosztó folyamatok zajlottak le.

Bolgár-török (csuvasos) ág csuvas /SUWAZ/SZUVAR/SZABÍR;

kihalt nyelvek: kazár, volgai bolgár, dunai bolgár, besenyő, besgur. Ezek azok a „töröknek nevezett nyelvek” amelyek a magyarral rokon vagy azonos nyelvek lehetettek, de ma már a török nyelvek egy különleges távoli és „kihalt” ágának tartják."

Szerző: Gyécső /nimrodnepe.blog.hu/

A tanulmány teljes és részletes leírása és forrás: zti.hu

"169 éve, 1849. szeptember 27-én - másfél hónappal a magyar szabadságharc bukása, a világosi fegyverletétel után - Klapka György tábornok is aláírta a komáromi vár megadásának előfeltételét képező megegyezést, amely szabad elvonulást és büntetlenséget biztosított a várőrség mintegy 30 ezer tagja részére.

A komáromi várat, a kor legnagyobb és szinte bevehetetlennek számító erősségét a Görgey vezette fősereg 1849 júliusi elvonulása után Klapka György tábornok védte a II. és VIII. hadtest élén. Július végén, miután az osztrák erők nagy része is távozott, az ostromlók gyengébbek lettek, mint a várőrség. Klapka ezt felismerve két kitöréssel szétzúzta az ostromzárat, majd felszabadította a Dunántúl északi felét, de a főhadszíntéren elszenvedett vereségekről érkező hírek nyomán augusztus 12-én visszarendelte csapatait az elsáncolt táborba, a védők létszáma ekkor elérte a húszezer főt.

Az ostromgyűrű augusztus 20-ra ismét teljessé vált, a császáriak a világosi fegyverletételre hivatkozva kapitulációra szólították fel Klapkát. Miután a magyar haditanács ezt elutasította, a helyszínen tartózkodó Gyulai Ferenc osztrák hadügyminiszterrel 14 napos fegyverszünetben állapodtak meg. Az egyezmény értelmében a várőrség követeket küldött Nagyváradra és Aradra, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy minden magyar egység letette a fegyvert.

A követek visszatérte után, 1849. szeptember 1-jén a haditanács megfogalmazta a vár feladásának feltételeit. Ebben a tervezetben még szerepelt engedmények kicsikarása az egész ország jövőjével kapcsolatban, az általános amnesztia igénye politikusok és katonák számára egyaránt. A következő napon lejárt a fegyverszünet, kiújultak a harcok. Az ostromlók száma hamarosan 54 ezer főre duzzadt, a várat 200 ágyúból lőtték. Szeptember 11-én Haynau feltétel nélküli kapitulációt követelt arra hivatkozva, hogy szeptember 7-én már Pétervárad is megadta magát, de a várvédők ismét elutasító választ adtak.

Klapka György emigrációban

Klapka 14-én kibővített haditanácsot hívott össze, itt született javaslat a megadás politikai feltételeinek elhagyásáról. Közben az osztrák csapatok több támadást intéztek a vár ellen, de ezek sorra kudarcot vallottak, a szabadságharc utolsó katonai összecsapására szeptember 25-én Ószőnynél került sor. Az osztrák hadvezetés végül arra a következtetésre jutott, hogy csak hatalmas anyagi és emberáldozatok árán tudná elfoglalni a várat, azért a patthelyzet feloldására újból tárgyalások kezdődtek.

A vár átadásának feltételeit tartalmazó „hódolati szerződést” szeptember 27-én Harkálypusztán, Haynau hadiszállásán írták alá. Az egyezményből kimaradt az általános amnesztia, viszont a várőrség, illetve az erődben tartózkodó személyek számára biztosította a közkegyelmet. (Ezek a menlevelek a megtorlás idején sok ember életét mentették meg, egyebek között Jókai Mórét is.) A katonaság a fegyver letétele után szabadon elvonulhatott, a tisztek kardjaikat is megtarthatták, s aki úgy kívánta, külföldre távozhatott.

A vár átadása Klapka utolsó seregszemléje után, 1849. október 2-án kezdődött meg, s október 4-én az utolsó egység is letette a fegyvert."

Forrás: mult-kor.hu