"1854-ben jelent meg Ipolyi Arnold Magyar Mythologia című szintézise, amelynek célja az ősmagyar hitvilág rekonstruálása volt.

Ha nem is válthatta valóra egészen a hozzá fűzött romantikus reményeket, viszont kirobbantotta az egyik legnagyobb irodalmú vitát, a néprajztudomány történetében, az mindenképp elmondható róla, hogy nagyon gazdag gyűjteménye a régi magyar hitrendszer-mozaikoknak. Az Ipolyi által felvetett kérdés – keleti vagy nyugati alapozottságú a magyar mitológia – kutatások hosszú sorát indította el egészen a 20. század közepéig ívelően. Róheim Géza, Diószegi Vilmos és Pócs Éva jelentős súllyal bíró kutatásokat végeztek ezen a területen.

A korabeli Európán a népek nemzeti öntudatra ébredésével, valamint a kelta Osszián, a német Niebelung-énekek, az óizlandi germán Edda, a finn Kalevala őseposzok felfedezésével egy időben végigsöpört az az elgondolás, mi szerint minden népnek volt ősi eposza és saját mitológiája, legfeljebb a történelem során elveszett, szorgalmas kutatással az ősi írásokban és a szájhagyományban élő töredékekben azonban fellelhető. Hogy mennyire fontosnak ítélte a tudós és irodalmi közvélemény az ősvallás-rekonstrukciót, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Kisfaludy Társaság mitológiapályázatára szokatlanul nagy számban (hét) jelentkeztek. Ez a felhívás sarkallta Ipolyit is könyve megírására.

 Ipolyi Arnold

Mit lehet a régi bel- s külföldi krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely fenmaradt babonás erkölcsökből, s végre a nyelvben találtató nyomokból, a pogány magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat vagy hihetőt kivonni? Mi vala hitök a világ eredetéről és leendő végéről, a lélekről, különösen a lélek szabadságáról, s a halálon túli állapotjáról? Voltak-e elődeinknek több isteneik, vagy egyéb felsőbb lényeik, név szerint mikori s mely eredetű és jelentésű fogalmak az Úr, Őr, Ördöng, Ármány, Manó, Óriás, Boszorkány, Fene, Garaboncás, Lidérc stb. s mily viszonyban gondoltattak ezek a legfőbb lénynyel? Honnan származhatott maiglan a néphitben fenlévő „magyarok istene” kitétel? - sorjáztak az eligazító kérdések ennél háromszor terjedelmesebben, olyan részletességgel, hogy felszentelés előtt álló római katolikus kispap, Ipolyi, meg is riad tőle, nem mer pályázni.

A magyar ősvallás kérdésköre viszont már korábban is foglalkoztatta, az 1846-os pályázati kiírás pedig újabb lendületet ad. Nyolcévi megfeszített munka után (az országos szájhagyomány, a régészeti és az írott dokumentumok, a külföldi párhuzamok felkutatása), 1854-ben megjelenhet végre a Magyar Mythologia. A 18 fejezetből álló mű átlátható rendszerezésben közelíti meg a témaköröket: istenek, szellemek, ördög, boszorkányok, tündérek, varázslat, szertartások, szent helyek, lélek, teremtés, halál utáni lét, természeti elemek stb. Megtudhatjuk például, hogy manó szavunk a manicheizmusra vezethető vissza, amely eretnekséggel a pogány magyarokat is vádolták Szent Gellért idején; vagy hogy milyen pogány vallási tudatról, rítusokról tanúskodnak Tűzhalom (pogány áldozati hely), Tündérvár (mondák szerint tündérek lakják), Balánbánya (balán-bálán-bálvány) helyneveink – számos etimológiai fejtegetés azonban később vakvágánynak bizonyult.

Ipolyi igen sokféle forrásból merített, hatalmas, sokszínű anyagot elemezve ragadott tollat. Áttekintette krónikai történetirodalmunkat, okleveleket, nyelvemlékeket, sajátlag gyűjtött és kéziratokban olvasott regéket, mondákat, meséket, közmondásokat, tájszólásokat, jellegzetes kifejezéseket, felhasználta a magyar (Bonfini, Otrokócsi Foris Ferenc, Kállay Ferenc stb.) és külföldi „mitológiai irodalmat”, etimológiai ismereteit, s figyelembe vette nem csak a magyarság, hanem a magyarsággal érintkező nemzetiségek szóbeli közléseit, szokásait, néphagyományát, és ami még újszerűnek bizonyult: a tárgyi emlékeket is. Ez a sokrétű munka, gazdag forrásgyűjtemény adja időtálló, megkérdőjelezhetetlen értékét a kiadványnak, ha az különben több szinten is támadható.

Rögtön a megjelenése utáni évben számos kritika is érte, a legsúlyosabb bírálat Csengery Antal részéről, aki Ipolyi könyvét akadémiai székfoglalója kritikai tárgyául választotta, és több tanulmányban kíméletlenül rótta fel hiányosságait, tévedéseit. Az egykori vita újraértékelői több ponton igazat adtak Csengerynek, aki először is elhamarkodottnak ítélte a megírást, másodszor hibásnak nevezte az ősmonoteizmus-elképzelést, harmadszor a forráskritika gyarlóságát vetette a szerző szemére. Vitájuk talán túlzás nélkül az egyik legélénkebbnek mondható a magyar néprajz történetében.

Nem mellékes az sem, hogy a művet megjelenésekor már más világ vette körül, mint 1846-os fogantatásakor, és bár a honfoglalás honvisszafoglalás ezeredik évfordulóján egy pillanatra fellobban a „tiszta magyar mythologia”, a „nemzet őskátéja” iránti igény (ekkor adják ki Kandra Kabos Magyar Mythologiáját, amelyet viszont már szóra is alig méltat a kritika), fokozatosan háttérbe szorult Ipolyi Arnold, a későbbi nagyváradi püspök hatszáz oldalt kitevő szintézise, amelynek értéke azonban nem csökkent, sőt megkerülhetetlenné vált a kutatók számára, de érdekes olvasmányként ajánlható minden olvasónak."

Zsigmond Júlia

forrás: maszol.ro

"Bár már maga a cím is sántít, nem véletlenül tettem idézőjelbe a kalandozásokat, hiszen ez csak egyfajta 19. századi ragadvány, de erről majd kicsit később.

(forrás: kuruc.info)

Még a tavalyi év folyamán értem a Vikingek c. sorozat végére, s bevallom, érdekesnek, izgalmasnak ítéltem meg. Röviden, tetszett. Azonban folyamatosan ott motoszkált a fejemben, a vikingeknek miért olyan jó és népszerű a „brandjük”, míg nekünk, szintén abban a korszakban igen mély nyomot hagyó magyaroknak, miért olyan csapnivaló.

Mert persze, nem mondom, a viking örökség és kultúra, úgy egyáltalán véve, annak a világnak a kutatása valóban magához láncoló. Impozáns, erőt sugárzó, s hosszasan folytatható a sor, de a sajátunk ennél egy cseppet sem ér kevesebbet. Félreértés ne essék, nem összehasonlítgatni akarom a kettőt egyik vagy másik kárára, nem egy mondvacsinált rivalizálást szeretnék kreálni, erről szó sincs.

Viszont a tények a következők. Egykoron egész Európa őseinktől rettegett. Területi terjeszkedéseink és hódításaink a vikingekhez tettek hasonlóvá minket. Nem pusztán azért, mert a két nép legnagyobb hadjáratai nagyjából ugyanabban az időben történtek, hanem azért is, mert a magyarok egykor éppen olyan rettegett és félelmetes harcosok voltak, mint az északiak.

(forrás:kuruc.info, turul.info)

És itt szükséges helyretenni a kalandozások szót, ugyanis az arra utal, mintha céltalanul, csak a fosztogatások kedvéért indított hadjáratok lettek volna, ám ennél mi sem áll távolabb a valóságtól. Egy nagyon is konkrét stratégia mentén történtek, a cél az volt, tőlünk nyugatra ne erősödjön meg egy szilárd német birodalom, mely fenyegetést jelenthetne ránk.

E törekvés helyességét éppenséggel duplán aláhúzza a pozsonyi csata is 907-ben. Tehát még egyszer, eleink célja az volt, hogy lehetőleg minél inkább elaprózódjanak a nyugati erők, ezért volt rá példa, hogy hol egyik, hol a másik hatalmat segítették a másikkal szemben. De a lényeg még csak nem is itt rejlik. Míg a vikingek ereje elsősorban a hajóépítésben és pontos fejszehasználatban rejlett, a magyar seregek leginkább a kifogástalan lovaglási és íjászat-készségeiket tudták kamatoztatni a harctéren.

A magyarság tagjai kiemelkedő bátorsággal, szakértelemmel, ügyességgel bántak az íjjakkal. Bizonyos források arról írnak, legalább 95 százalékos pontossággal találtak célba. De nem ám álló helyzetből, hanem száguldó lovaik hátáról. Akárcsak a vikingek, akik harci baltáikkal és szúrófegyvereikkel céloztak igen pontosan. Mindenesetre az akkori ismert világ rettegett a magyaroktól, azok lovas harcmodorától, fegyvereitől, az íjtól, a szablyától, a fokostól és a gerelytől.

További egyezőség a vikingekhez képest, hogy a magyarokat már gyerekkoruktól kezdve harcra nevelték. Gyakorlatilag lóháton nőttek fel, kiváló agilitással és állóképességgel rendelkeztek ahhoz, hogy jól bírják a hosszú utakat és csatákat. Sőt, mindkét nép taktikus harcmodort fejlesztett ki: a magyarok és a vikingek is gyakran szimuláltak kis csoportos visszavonulást, majd ügyesen csalták csapdába ellenségeiket. Egyébként azt is meg kell jegyezni, mindkét népcsoportról elterjedt a hír, hogy szervezetlen barbárok, akik nem rendelkeznek megfelelő harcászati felszereléssel. Ám ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. Saját korukban ők voltak a legjobbak, ezt nagyon sokan saját bőrükön is megtapasztalták. Akár lóháton érkeztek, akár hajón.

(Lotz Károly a magyarok megérkezése az új hazába, forrás: internet)

Mi magyarok és a vikingek egyaránt eljutottak Szászországba, valamint az Atlanti-óceán partvidékére. Egy-egy "kalandozás" során több száz vagy akár több ezer kilométert is megtettek. Mindezeket egy fosztogató, szervezetlen rablóbanda aligha tudta volna véghez vinni. Ami viszont jelentős különbségnek mutatkozik a vikingekhez képest, nem tudunk olyan esetről, hogy magyar seregek egymásra támadtak volna, vagy ki lehetett volna játszani őket egymás ellen, s ez magasabb fokú, már államszerű szervezettségre utal. Mígnem a viking törzsek gyakran egymás ellen támadtak és tartottak véres leszámolásokat.

Őseink Augsburg melletti vereségét persze mindenki betéve tudja, sokaknak mintha érdekük volna csak ezt az egyet kidomborítani, ám a tulajdonképpen még ez sem volt döntő mértékű, ugyanis varázsütésre ezzel nem szűntek meg a hadjáratok. Számszerűleg összegzésképpen úgy fest, őseink 17-szer rontottak be a balkáni bizánci és bolgár területekre, 13-16 hadjáratot indítottak az itáliai, 28 támadást a német, míg 12 inváziót a francia, és egy támadást a spanyol földek felé.

Talán nem véletlenül maradt ránk az alábbi, elhíresült nyugati könyörgés:

A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!

Ami azt jelenti: a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!

Ugyan mit is lehetne hozzáfűzni, ha csak azt nem, igazán nem értjük, miért nem készült és készülhet egy, a vikingekéhez hasonló sorozat történelmünk azon szakaszából, amikor még csak hírből sem ismertük a „merjünk kicsik lenni” gyalázatos elvét…"

szerző: Lantos János
forrás: Kuruc.info

A videó teljes változatának 90%-a marad a kliséknél, melyekről tudjuk hogy félremagyarázás, történelemferdítés. Ettől függetlenül érdemes végig nézni. De ha mást nem is a film fenti utolsó 3 percére szánj időt! Tudni fogod miért! ;) Nem érdemes kihagyni.  Dőlj kényelmesen hátra és élvezd!

 forrás: youtube