részlet...

“Az isten egy ma is jól értelmezhető, magyar szavakból álló összetétel, amely különös, ellentmondásoktól sem mentes pályát futott be az etimológusok tanulmányaiban. A finnugrista „szaktudomány” korábbiakhoz képest megváltozott ítéletét Voigt Vilmos így fogalmazza meg: „Isten szavunk eredetének kutatása a legismertebb ilyen vadászterület. Az utóbbi generációkig még a nyelvtudományunkon belül is itt megengedett volt a merész és ellenőrizetlen fantázia. Az utóbbi kézikönyvek viszont rendszerint visszautasítják e tarthatatlan elmeszüleményeket, és egyre inkább belső fejlődéssel magyarázzák vallástörténetünk legkorábbról ismert, és ennek következtében sem könnyen értelmezhető fogalmait.”

Érdemes felfigyelni rá, hogy a szent kutatási feladat a szerző megfogalmazásában már csak vadászterület; s hogy tudományos igényű érvelés (például a székely és magyar írás nyújtotta lehetőségek kihasználása) helyett csupán a jelzők osztogatására futja a neves szerző tehetségéből.

Voigt Vilmos Pais Dezső 1975-ben megjelent munkájára hivatkozik (282-286. o.), amelyben Pais jobbára az etimológia perzsa ágával foglalkozik; főleg azzal, hogy ki is vetette fel először ezt az ötletet. Azaz a párhuzam keletkezésére sem Pais, sem elődei, vagy követői nem adnak kielégítő magyarázatot. Többnyire csak a szavak rokonságának (hasonlóságának) felismerésére voltak képesek.

Persze a perzsa-magyar kapcsolatok vizsgálata eleve nem is adhat választ az isten szó eredetének kérdésére, mert a szó gyökerei – a nagy távolságokra szóródott párhuzamok tanúsága szerint – a kőkorszak mélyébe, akár 50-100 ezer évvel ezelőttre nyúlnak vissza. A finnugrista „nyelvtudomány” pedig – adatok és módszer híján – a hatezer évnél idősebb nyelvi emlékekkel és kapcsolatokkal nem tud mit kezdeni.

Voigt Vilmos fent idézett soraiból annyi azért kiderül, hogy a „szaktudomány” álláspontja az „utóbbi kézikönyvekben” gyökeres fordulatot vett. Kitetszik e néhány mondatból, hogy a kudarc beismerésére annak ellenére kényszerültek finnugrászaink, hogy az isten „vallástörténetünk legkorábbról ismert” fogalma.

Kép forrása

Az isten szó 19. századi eredeztetése

Horváth János már 1817-ben megállapította, hogy „az isten a magyarok tulajdon szavok, s egy jó s egyetlenegy istenségnek a neve volt”. Joggal tekintette magyar szónak, hiszen az akkor ismert adatok szerint más nép nem használta istenére ugyanezt a szót. S az isten egyébként is olyan fontos szavunk, hogy akkor még fel sem merült a „nyelvészeti szempontok” miatti elajándékozása. Ennek az elajándékozásnak a divatja egyébként is csak néhány évtizeddel később, az 1848/49-es szabadságharcunk vérbefojtása után jött el.

Kandra Kabos (1897/67) az altáji menny- és istenneveket felsoroló táblázatában megemlíti a jenyiszeji osztjákok es, valamint a kínaiak tien szavát is. Nem fűz megjegyzést a táblázatában szereplő, „menny-ég” jelentésű zürjén jen-es szóhoz, bár annak két eleme genetikai kapcsolatban van az isten elemeivel, csak az összetétel sorrendje eltérő.

A sumer szál – amire később visszatérek

A „nyelvtudomány” által szigetnyelvnek minősített sumérben szintén megtalálható isten szavunk megfelelője. P. Anton Deimel szótára (1934/139) szerint a sumér istin, isten jelentése „egy, egyetlen” (eins, einzig). Amihez Zakar András (1973) a következőket fűzi: „Az „Isten” szó jelentése tehát világos: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérben számnévként.”

Azaz a sumér párhuzam megerősíti Horváth János bő évszázaddal korábban, „egyetlenegy istenség”-ről alkotott álláspontját. E monoteizmusra utaló összefüggés persze magyarázatot igényel, mert az agyagtáblákból úgy tudjuk, hogy a suméreknek több istene is volt. A nyelvek időnként meghökkentő hagyományőrző képességére gondolhatunk: arra, hogy a sumér nyelv megőrizte egy korábbi magyar monoteizmus emlékét.

A finnugorizmus korábbi álláspontja

A finnugrista álláspont évtizedekig (Voigt Vilmos megfogalmazásában „az utóbbi generációkig”) változatlan maradt:

Bárczi Géza (1941/138) szerint isten szavunk „ismeretlen eredetű; … de talán … figyelembe vehető az a vélemény, mely szerint a finnugor eredetű ős szó régies is alakváltozatának származéka volna, bár ez sem meggyőző, s a képzés érthetetlen.”

A TESz (1970/II/242) szerint „Bizonytalan eredetű. Talán származékszó: az ős főnév eredetibb is alakváltozatából keletkezhetett -t és -n képzővel. Ez a képzőegyüttes megvan nőstény szavunkban is.”

A jelenkori álláspont

Ehhez képest az 1988-ban magyarul is megjelentetett Mitológiai enciklopédia az állóvízbe dobott kőnek bizonyult, mert nyilvánvalóvá tette az addig kevesek által, vagy egyáltalán nem ismert párhuzamokat. Ezek közé tartozik a hatti Estan és hettita Istanu, amelyeket (lévén a napisten nevéről szó) már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, vagy (mint a sumér isten esetében) a vélt jelentésbeli különbségre hivatkozva félretenni. (Hozzáteszem a Hettitákat több esetben szkíta előd, esetleg szkíta rokon népnek jelzik. Térképeken a Hettita területen jelzik Góg és Magóg nevét, nem csak az északi szkíta területeken. szerk.)

Az isten párhuzamai után bogarászóknak a Mitológiai enciklopédia a hatti, hettita és sumér adatokon túlmenően is tartogatott meglepetéseket, például az azték Tenocs nevét. Ő egy isten fia, aki népét a róla elnevezett Tenochtitlán, a mai Mexikóváros területére vezette. Ez a Tenocs a fenti zürjén jen-es megfelelője.

Róna-Tas András (1996/129,159) ocsúdott fel legkorábban az új adatok okozta sokkból. Rédei megfogalmazása szerint „meg nem támogatott, ad hoc ötletként felveti”, hogy az isten szó kaukázusi és kazár közvetítéssel kerülhetett át a magyar nyelvbe.

A „tudós” társadalom e szemük előtt felrémlő lehetőség elhárítására megpróbált egy újabb magyarázatot kidolgozni az isten szó eredetére. Ennek lényege egyrészt a távoli déli magas kultúrákból való származtatás elleni tiltakozás, másrészt a magyar eredet tagadása. Ez az összetett célkitűzés azonban nehezen illeszthető a tényekhez, ezért a szakértők között vita bontakozott ki.

Makkay János (1998/30,47) arra hívja fel a figyelmet, hogy a hettita (eredetileg CHETA, HÉTA, GÉTA szerk.) szó jelentése „napistennő” (tehát nem férfi isten!), s ez szemantikailag akadálya az egyeztetésnek. Rédei Károly úgy véli, hogy Makkaynak komoly kronológiai érve is van Róna-Tas etimológiai felvetésével szemben: ugyanis a hettita birodalom Kr. e. 1200 körül bomlott fel, a feltett kaukázusi – kazár – ősmagyar kapcsolatok pedig csak a Kr. u. 600 utáni időre tehetők. Rédei szerint a két időpontot elválasztó 1800 esztendő ellene mond bármiféle népi-nyelvi kapcsolatnak (s ezt a kinyilatkoztatását minden indoklás nélkül komolyan kellene vennünk).

Makkay és Rédei álláspontját az énlakai „eGY USTeN” ligatúra cáfolja. A ligatúra részét képező rovás „us” rovásjelnek ugyanis kitűnő formai és jelentésbeli párhuzama van a hettita hieroglif írás „isten” szójelében (összesen mintegy 20 formai egyezés van az újabban luwiainak nevezett hettita hieroglif írás és a székely írás jelei között).

Ugyanezt a jelet a vámfalui fazekasok „Isten szeme”, a veleméri parasztok pedig „Isten valamicsodája” néven emlegetik. Ugyanezt az “isten/ős” jelet használták a szkíták és az avarok is (ez azért fontos körülmény, mert Mészáros Gyula szerint a szkíták a hattiak utódai). S ha a jel formája és jelentése lényegében változatlan maradt a hattiak és hettiták korától máig, akkor a hozzá tartozó szó is átívelhette ugyanezt az időbeli és térbeli távolságot. Ez az írástörténeti jelenség ugyan nincs összhangban a finnugrista nyelvészeti deszkamodellel, de ez csak azoknak okozhat gondot, akik a megalapozatlan finnugrista álláspontot komolyan vették.”

A helyzet, ha nem döntjük el előre az eredményt, amihez formálni akarjuk a világot, egyszerű.

A sumer származás kérdése

Fentebb már említettem, hogy ki kell térjünk a sumer eredetre, mert az idézett források (az 1930-as évekből származó, erősen elavult sumer szótár és Zakar András véleménye) tévednek. Az elmúlt évtizedekben jelentős csapat gyűlt össze a sumer nyelv szótárának elkészítésére – nem magányos fordítók dolgoztak rajta, korlátozott lehetőségekkel.

Hatvan-hetven év alatt (a sumer szótár utolsó frissítése 2006-os, itt érhető el) elképesztő mennyiségű szövegemlék került feldolgozásra a sumer és a korszak más nyelveiből egyaránt. Ezáltal biztosan mondhatjuk a következőket:

1. Sumerül az egy: aš/ešda.
2. Akkádul  az egy: išten.
3. Mindkét nyelven számértékként használták abban az időben, sosem szakrális értelemben, főként nem istenségre! De mindez változhatott!
4. Sumerül az isten: dingir,dimmer,dimir, dimer.
5. Akkádul az isten: ilu vagy iltu, attól függően, hogy istenről vagy istennőről beszéltek.

Mi következik mindebből?

Többen úgy látják, hogy például a tündér szavunk a dingir változata, és Tündér Ilona az Dingir Ilama istennő volna eredetileg.  

A hurri-hettita eredet és ennek bizonyítéka

A napisten neve: nepišaš Ištanu, ejtsd: nepisas Istanu.

A napistennő neve (Minden Föld Királynője, a Hettita birodalom patrónusa, a legmagasztosabb istenség a hettita vallásban): Arinna.

Makkay abban tévedett, hogy a hettita Istan/u az a férfi napisten. Sumerül és akkádul csak egy számnév, mindenfajta szakrális tartalom nélkül (a sumerek szent száma a 6/60 volt. Ezért volt 12 isten (2*6) a mennyei gyűlésben [innen a 12 olümposzi isten], és ezért volt 3600 (60*60) a Teljesség száma (lásd a Királylistát, ahol a šar nem 3600 évet jelent, hanem egy teljes uralkodási évet)

Ha kettejüket együtt említették, azt így tehették: Arinna Istanu. Arinna és Istanu.

A teljes cikket elolvashatják a forrás alatti linken.

Forrás: spiritan.hu

kép: orientpress.hu

"Mátyás 1468-ban kezdett csehországi háborújába, hajdani apósa, Podjebrád György ellen, aki a Húsz János követőjeként, huszitaként, eretneknek számított az egyház szemében. A legszebb az az egész ügyben, hogy Mátyás a pápa és III. Frigyes német-római császár kérésére indította meg hadait, de itthon épp a főpapok – köztük Vitéz János, Mátyás ifjúkori nevelője és Janus Pannonius a költő, a pécsi püspök, Vitéz János unokaöccse – meg természetesen az elégedetlen főurak, akikből akadt elég, ellenezték a cseh háborút és kezdeményezték a lázadást.

Mi is lehetett a valódi kiváltó ok?

Pontosan az nem tetszett nekik, amiért abban az időben Magyarország európai nagyhatalomnak számított. Az erős, központi királyi hatalom. Az ország nem főurak és főpapok játszótere volt, nem az oligarcháké, akik széles mozdulatokkal tömték volna a saját zsebüket, ha hagyja a király. Mátyás halála után ugyan végül is elérték, amit akartak… Sikerült is néhány év, évtized alatt szétzülleszteniük egy prosperáló, erős országot. És működésük a mohácsi tragédiába torkollott…

De ekkor még nem sok babér termett számukra.

Mátyás trónra kerülése után ez volt az első kísérlet, hogy visszahozzák a „régi szép, törvénytelen időket”, mikor a bárók uralták az országot és a királynak legfeljebb annyi volt a dolga, hogy rábólintson az urak akaratára.

Mikor 1471-ben meghalt Podjebrád György, a cseh rendek a 15 esztendős Jagelló Ulászlót választották meg helyette királynak. (Csak megjegyzésként: belőle később, Mátyás halála után magyar király is lett, II. Ulászló néven.) Ugyanakkor viszont a pápai legátus Mátyást erősítette meg cseh királyi címében.

Mátyás a seregével Csehországban hadakozott – már ez a tény is felzúdulást okozott az akkori urak körében, mert a török elleni háborúra gyűjtött pénzt is felhasználta a hadjárathoz -, ráadásul nem is akármilyen eredménnyel.

Idehaza viszont összeesküvést szerveztek ellene az elégedetlen urak, akikre súlyos adókat vetett ki a király a cseh háborút finanszírozása. Ehhez megnyerték Vitéz János támogatását is. Csatlakozásának egyik, ha nem legfőbb oka az volt, hogy Mátyás az ő, a pénzverdékből származó jövedelmét is alaposan megnyirbálta.

Az összeesküvők célja az volt, hogy IV. Kázmér lengyel király fiát, a később szentté avatott, akkor 13 éves Kázmér herceget ültessék Mátyás helyett a magyar trónra. IV. Kázmér támogatását már csak azért is könnyű volt megszerezniük a lázadóknak, mert az ő fia volt Ulászló is, akit a cseh rendek – Mátyás ellenében –, királynak választottak.

Mátyás már a csehországi Brünnben táborozott a Fekete sereggel, mikor értesült egyfelől arról, hogy a csehek mást választottak helyette, másfelől pedig, hogy távollétében a magyar urak a koronáját másnak ajánlották. Trónja végveszélybe került. Az országtól távol, egy hadjárat kellős közepén kellett azzal szembenéznie, hogy biztosnak hitt hátországa ellene fordult. Nem csak Vitéz János és Janus Pannonius, de Szapolyai Imre és Ujlaki Miklós is Kázmér pártjára állt.

A bölcs király azonban ebből a kétségbeejtő helyzetből is kiutat talált. Nem akart véres polgárháborúba bonyolódni, inkább az „oszd meg és uralkodj” régi elve mellett tette le a garast. Villámgyorsan Budán termett, országgyűlést hívott össze, de amíg az urak gyülekeztek, addig sem tétlenkedett. Pénzzel és ígéretekkel – egy kis ígérgetésért sose kellett a szomszédba mennie - sorra rávette az elégedetlenkedőket, hogy álljanak ismét az ő oldalára. Az országgyűlésen új törvényeket fogadtak el, melyek számos régi és újabb sérelmet orvosoltak. A közhangulat megfordult.

Szeptember 21-én 10 főpap és 36 báró nyilvánította ki írásban Mátyás iránti hűségét.

Így esett, hogy mikor Kázmér herceg becsmérlő hangvételű hadüzenetet küldött Mátyásnak, a maga számára követelve a magyar királyi koronát, alaposan mellélőtt. Magyarországon már nemigen akadt támogatója az ő megkoronázásának…

A felvidékre benyomuló lengyel sereget roppant kellemetlen meglepetések érték. A várt üdvözlő tömegek és a szövetségesként hozzájuk csatlakozó nemesi hadak helyett alig pár úr fogadta őket, szerény méretű csapatokkal. A hajdani összeesküvő cimborák pedig fegyverrel a kézben indultak a „felszabadító” sereg ellen.

Bár Mátyás ekkorra előnyösebb helyzetbe került, mégsem vállalt nyílt ütközetet. A hadaival csak követte, kísérte a szinte céltalanul tébláboló lengyel sereget. Egészen addig, míg az elégedetlen zsoldosok sorra nem kezdtek elszökdösni Kázmértól. A trónkövetelő végül Nyitrára húzódott. Mátyás körülzárta a várat, de még itt sem kezdett ostromot.

A szétforgácsolódott, hitét vesztett lengyel sereg már nem jelentett veszélyt számára. Inkább Esztergom ellen indult, hogy leszámoljon Vitéz Jánossal, az esztergomi érsekkel. A bárók közbenjárására azonban megenyhült és végül kibékült egykori nevelőjével. Aki azonban, nem sokkal később, ismét fellázadt ellene, de ez már egy másik történet…"

forrás: hungaryfirst.hu

kép.: eurocom.wordpress.com

Tudnunk kell, hogy a történelem kutatást nem csak a források hiánya nehezíti, hanem a párhuzamos azonosságok.

Érdemes lenne történelmünk kutatása során kielemeznünk ezeket az érdekességeket.

Szerintem mindenki ismeri azt a történelmi eseményt, amikor a Kazárok közt lázadás tör ki és azok egy csoportja a magyaroktól (turkoktól) kérnek segítséget. Vagyis inkább a védelmükbe menekülnek és csatlakoznak hozzájuk.

Ők voltak a kabarok akiknek három haduk volt és a Kazáriai lázadás után elpártoltak tőlük ezek után csatlakoztak a Magyarokhoz (turkokhoz).

Ezen kívül van kettő kísértetiesen hasonló vonulata ennek a történetnek. 

A terület megegyezik, a történet megegyezik, az időpontok vagy esetleg az időszámítás a forrásokban máshogyan jelenik meg.

Tudnunk kell azt hogy a Kárpát-medencétől egészen a Kaukázusig három olyan népről tudunk akiket a források Kazároknak neveznek.

Az első a „klasszikus” Kazár nép, akik a Kaukázus északi területén élt. Tőlük szakadtak el a jól ismert Kabarok akik a magyarokhoz (Turkokhoz) csatlakoztak. Három haduk volt.

A második Kazár nép a 800-as évekbeli Marótnak, magyar elnevezés szerint Ménmarótnak a bihari Kazáriája.

A harmadik a „klasszikus” Kazáriával kapcsolatos, de más megvilágításban.

Menjünk is bele és járjuk körbe ezt a témát. Kihangsúlyozom, hogy ez egy kis agyjáték és nem beton alapokon nyugvó bizonyíték bármire is.

A harmadik Kazár elnevezésről a Kangar-Szabír-Szasszanida tengely találkozásánál hallunk. 

Tudjuk, hogy a Kazárok egy Kaszar nevezetű uralkodójuktól nyerik ezt az elnevezést. Azt is tudjuk, hogy maguk a Kazárok magukat sosem illették ezzel a névvel. Elsősorban a perzsa elnevezés volt rájuk a Kazár.

Azt is tudjuk, hogy a Szasszanida perzsa birodalommal szoros szövetségben álltak az akkori Kaukázusi népek.  Az 500-as években tudunk is Kaszar uralkodóról, aki viszont perzsa volt. Helyesebben félig perzsa félig hun származású.  Ő volt Huszrau, Khoszró, magyarosan Huszár.

541-ben a három haddal rendelkező Perzsa szövetséges Kangarok és a Khoszró vezette perzsa állam között pártütés támad. A lázadás oka a nesztoriánus keresztény vezető, perzsák általi lefejezése.  A perzsa mágus vallás és a nesztoriánus kereszténység közti harcról szól maga a történet és ez volt a szakadás kiindítója is.

Ekkor a Kangarok (talán a szabírok is de erről nincsenek adataink) lázadást szítanak, Khoszró perzsa uralkodó háborút indít a Kangarok ellen. A Kangarok ezek után elszakadnak a korábban szövetséges perzsáktól.  Északra vonulnak, majd ezt követően az aldunánál telepednek le, itt kötnek szövetséget a Kuturgurokkal, majd Várkunokkal, mai elnevezéssel, Avarokkal, majd közösen térnek be a Kárpát-medencébe.

Nem szeretnék mindenáron párhuzamot vonni a hasonló események között, de kutatásra érdemesnek tartom.

 Szerző: Gyécső /nimrodnepe.blog.hu/

Maximiliano Hell csillagász 1772-ben (1802) ? rajzolta meg Magyarország, másik nevén Hungária térképét. Ennek részlete Árpád pajzsraemelése. A kép hivatalos címe és keltezése, helye: Hell Miksa: Tabula geographica Ungariae veteris ex historia anonymi belae regis notarii. Buda, 1802., réznyomat. Térképrészlet.

Képen: Árpád pajzsraemelése
balról: Előd, Kündü azaz Kond, Ond, Tas, Huba, Töhötöm, középen Árpád, jobbra Ed, Edömén, Et, Böngér, Ócsád, Vajta - Boyta, Ketel

Ezen lerajzolta P. mester Gestája alapján Árpád pajzsraemelését, amely teljesen jól kirajzolja a két, akkor még politikailag különálló de származását tekintve rokonnép egyesülését egy vezető alatt.

Tehát, ahogy anonymus is, más néven P. mester leírja Árpád vezérei és a Chunok vezérei Árpádot pajzsra emelvén elfogadják legfőbb vezérükké. Ezzel a két rokonnép egyesül, és majd ezután következik be az amit most honvisszafoglalásnak nevezünk.

Így ez alapján feltételezhetjük, hogy az iskolában tanult vérszerződés, vagy másnéven eskü, nem korlátozódott a hét vezérre, hanem itt két nép vezérei választják vezetőjükké Árpádot, s majd alakítják ki az egyesített haderő későbbi szintén hetes tagozódását.

Csak közvetett adataink vannak arról, hogy Árpád és népe a "besgur" szövetség népe lehetett, Ed és Edömén népe a "Chun" szövetség népe. Egy biztos, Anonymus leírja, hogy Ed és Edömén, és Árpád egyazon Magor/Magori/Megyer/Magyar nemzetség leszármazottai. Valószínű a terebélyes nemzetség egy-egy bizonyos ágához tartoztak.

Viszont, ha a közös nemzetségi, és származási szál volt az egyik legfontosabb összekötő kapocs, akkor feltételezhetjük, hogy nem véletlen hogy az egyesült népnek a neve és az országa a magyariak országa elnevést kapta, azaz Magyarország lett. 

Hogy ezek a ma még feltételezések egyszer tényekké válnak-e nem tudjuk, de egy valami biztos, hogy a krónikák tényeibe kapaszkodva néha-néha lefejtődik az igazság egy-egy kis eddig láthatatlan szelete.

Szerző: Gyécső /nimrodnepe.blog.hu/

kép forrása: Internet