Görögök fallal körülvett, gazdag városát, kényes Bizáncot magyar lovasok vették körül. Az adóért jöttek, amit megküldeni elmulasztott a császár. Szót üzentek a kapuőrséggel: vagy kiküldi jószántából aranyát a császár, s megtetézi a fáradság miatt, vagy bemennek érte, s tüzet vetnek a városra ráadásul. Válasszon hát, kedve szerint.

A bizánci császár ravasz ember volt, s választás helyett egy harmadik megoldást javasolt. Válasszanak ki maguk közül a magyarok egy embert, aki összemérje erejét a császár bajnokával. Ha a magyar lesz a győztes, megkapják az adót, tetézve. De ha a görög veri meg a magyart, hazavonul a sereg békében, s nem okoz több bajt görögök földjén.

Különös javaslat volt, de tetszett a magyaroknak. El is fogadták azon nyomban.

Másnap reggel aztán megteltek zsúfolásig a falak, bástyák cifra városi néppel. A császár és kísérete számára külön bíborral bevont emelvényt építettek a kapu feletti bástyafokon. Vidámak voltak a görögök, kacagtak, tréfálkoztak. Hamarosan kiderült a jókedv oka. Trombitaharsogás és dobpergés közepette megnyílt a hatalmas, vaspántos kapu és kilépett rajta egy valóságos óriás.
– Hol van az a magyar egér? – kérdezte orcátlan gőggel, a falakat megtöltő tömeg hangos hahotája mellett. – Hé, magyar egerek, legalább tízen jöjjetek egyszerre, hadd legyen egy kis mulatságom!
A széles mező túlsó szélén némán állt a magyarok sorfala. Egy alacsony, zömök kis magyar leszállt a lováról, és szó nélkül megindult az óriás felé, kezében csatabárddal. Olyan aprónak tűnt fel a görög óriás mellett, hogy a falon lévők újra nevetni kezdtek.
– Nem azért vagyok itt, hogy gyermeket paskoljak – csúfolódott a görög a falon lévők mulatságára. – Nincs felnőtt férfiember a magyarok között?
A kis magyar szó nélkül közeledett az óriáshoz, csatabárdját lóbálva, de arca egyre sötétebb lett a haragtól.

Mikor a a kapu elé ért, ahol az óriás várt reá, megállt.
– Ide figyelj, nagyszájú görög ökör – mondta fojtottan –, az én nevem Botond. A magyarok közt én vagyok a legkisebb, de elegendő vagyok arra, hogy kiverjem a lelket bármiféle fuszulykakaró görögből. Még fegyverre sincs szükségem ahhoz.
Azzal meglendítette kezében a nehéz csákányt, s úgy odavágta Bizánc kapujához, hogy a vaspántos, súlyos tölgyfakapu kettéhasadt nyomban, s úgy csüngött alá, mint a döglött madár szárnya.

A falakon lévők arcára ráfagyott a nevetés. A császár elsápadt. Bedőlt kapujával szabad préda volt a város.

Még fel sem ocsúdhattak ijedelmükből a görögök, amikor a tömzsi kis Botond megszegett fejjel, mint egy faltörő kos, nekirohant a behemót óriásnak, s a kemény magyar koponya úgy vágta hasba a görögöt, hogy meggörbedt a fájdalomtól. A következő pillanatban elkapta Botond a tehetetlen óriást derekánál fogva, feje fölé emelte, megforgatta néhányszor a levegőben, s úgy odavágta a sziklás bizánci földhöz, hogy nyakát szegte nyomban, s elterült, mint egy nagy eltaposott béka.

A bíborral borított császári emelvény szempillantás alatt kiürült, s üresek lettek a falak is, mintha vihar söpörte volna el onnan a sok díszes népet. Alig ért vissza Botond az ujjongó magyarokhoz, s alig pattant lovára, máris sirültek kifele a bedőlt kapun a császár megrémült szolgái, s hozták ki nagy igyekezettel az aranyat, ezüstöt, drágakövet, nehogy a magyarok maguk menjenek be érte.

Attól a naptól kezdve Bizánc minden évben pontosan megküldte a kívánt adót, hogy békességet vásároljon rajta a rettenetes magyaroktól, akik között még a törpében is több erő lakozik, mint a legerősebb görög óriásban.

Wass Albert

kép: www.google.hu