Árpád vezér, kép: internet

"Hódító Aegon és Árpád fejedelem

Bár sokan úgy tudják, hogy a Hódítás korának eseményeit az 1066-os angliai események ihlették (Harold Godwinson angol királynak két invázióval, III. Harold norvég király és Hódító Vilmos normandiai herceg támadásával kellett szembenéznie), a normann hódítás különbözik Westeros meghódításától: Britannia nagyon könnyen hullott Hódító Vilmos ölébe, Westerosért Hódító Aegonnak és lánytestvéreinek sok kis csatát meg kellett vívniuk – akárcsak Árpád fejedelemnek és a családjának a honfoglaláskor, amiről Anonymus Gesta Hungaroruma írt igen részletesen. Ahogy Hódító Aegonnak, úgy Árpád fejedelemnek is sok kis családdal, nemzetséggel kellett megvívnia a Kárpát-medencéért.

Csonka torony

Deresben áll egy torony, ez az úgynevezett Törött Torony (Broken Tower). A regény szerint az erődítményt villámcsapás érte több mint száz évvel korábban, ám nem építették újjá, s csak varjak és patkányok laknak benne. Csakhogy Budapestnek is volt egy Broken Towerje a budai Várban, ez az úgynevezett Csonka-torony. Ennek építését Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) király kezdte el, de sosem fejeződött be.

Gyilkos trón

Az egyik legegyértelműbb hasonlóság a Trónok Harca és a magyar történelem között az úgynevezett gyilkos trón. Kegyetlen Maegor király az egyik legkegyetlenebb uralkodó volt a Targaryenek közül. Nem csoda, hogy egy nap a Vastrónon találták holtan. Kísértetiesen hasonló eset várta I. Béla (1060-1063) magyar királyt is, akire Dömösön „véletlenül” rádőlt a trón. Árpád-házi királyunk épp egy ellene irányuló lázadást próbált letörni, csak úgy, mint Kegyetlen Maegor, Béla király viszont annyival „szerencsésebb” volt, hogy csak pár héttel később halt bele a sérüléseibe. Egyébként a magyar királyt és a Targaryen uralkodót is saját, fiatalkorú unokaöccse követte a trónon.

A vadkan

Ismét egy ismerős motívum a magyar történelemből. A Trónok harcában az igencsak iszákos Robert Baratheon királyt támadta meg a vadállat egy vadászat során, a magyar történelemből viszont idecitálhatjuk Szent István (1001-1038) király fiának, Szent Imre hercegnek tragikus halálát vagy a török ellen küzdő Zrínyi Miklóst is.

Varsafa – Világfa

George R. R. Martin rendkívül részletesen mesél az úgynevezett varsafákról. Ennek alapján elmondható, a fák gyökerei az egész világot behálózzák, összeköttetésben vannak egymással. Ez a motívum, s persze az ezzel járó alakváltások vélhetően a skandináv mitológiából származnak, de a magyar mondavilágban, népművészetben is létezik egy úgynevezett világfa. A magyar hitvilág szerint – akárcsak a Trónok harcában – csak egy speciális adottságokkal bíró ember, táltos vagy sámán tudja ezt az „erőt” használni. Ezt erősíti az is, hogy a lebénult Bran Starknak is van egy a táltosoknál, a sámánoknál létező külső jegy a testén: ez a hatodik ujj.

Az alulról jött kincstárnok

Petyr Baelish sokáig az egyik legrafináltabb karakter volt a Trónok harcában. Éppúgy, mint a magyar történelemben Ozorai Pipó, Ernuszt János és Szerencsés Imre. Az alulról jövő, ambiciózus self-made man karaktere tehát nem új keletű.

A Vörös Nász, avagy az aversai lakoma

A Vörös Nász az egyik legismertebb momentuma a könyvsorozata. A Frey család, visszaélve a vendégjoggal, lemészárolta az északi nemeseket, köztük Észak Királyát, Robb Starkot. George R. R. Martin az ihletet eredetileg a skót történelemből, az 1440-es Black Dinnerből merítette. Ám a skót mészárláshoz igencsak hasonló esemény történt I. Nagy Lajos (1342-1382) király uralkodása idején Itáliában. A magyar király a nápolyi hadjárat során sikeresen elűzte az öccse meggyilkolásáért felelős Nápolyi Johannát. Az itáliai előkelők, köztük Durazzói Károly és Tarantói Lajos is behódoltak a magyar uralkodónak, aki megkérte őket, hogy a testvéreiket, Durazzói Lajost és Tarantói Fülöpöt is győzzék meg erről. Végül mindannyian összegyűltek Aversa várában – azért, hogy megadják magukat. Lajos király itt lakomát rendezett, amin eleinte minden jól ment, ám az egyik pillanatban a magyar uralkodó a nápolyiakra zúdította az öccse halálával kapcsolatos vádakat. S a nápolyiak hiába tiltakoztak, nem volt menekvésük: Durazzói Károlyt lefejezték, testvérét és Tarantói Fülöpöt pedig fogságba ejtették.

Halál az árnyékszékben

Kellemetlen pillanatban érte a halál a mágnás Tywin Lanninstert, akit saját fia, a halálra ítélt Tyrion Lanninster ölt meg. A magyar történelemben is történt egy hasonló eset. Egy magyar királlyal, Vencellel (1301-1305) végeztek az árnyékszéken. De van egy másik magyar történet is, amelyben szintén szerepel az árnyékszék meg egy nyílvessző is. Anonymus jegyezte le, hogy a magyarok észak-itáliai hadjárataik során Lombardiában támadtak meg egy várat, amelyet egy bizonyos Waldo gróf birtokolt. A testvére, István a vár falánál lévő helyiséghez vonult, hogy könnyítsen magán, ám ezt a magyarok észrevették, és egy nyílvesszőt röpítettek a mit sem sejtő férfi ülepébe. A seb végzetesnek bizonyult. A történet szépséghibája csupán annyi, hogy az eredeti történet lejegyzője Regino volt, aki azonban nem a magyarokhoz kötötte ezt az esetet. Az, hogy a magyarok lőtték volna meg Istvánt, az már Anonymus költése lehet."

forrás: /888.hu/

"Magyarország kis ország? Megkérdeztük Dragomán Györgyöt (irodalmár), Somogyi Zoltánt (szociológus) és Ungváry Krisztiánt (történész), hogy mi jut eszébe e kérdésről. A következő napokban az ő gondolataikat fogjuk megjelentetni, reméljük, mindannyiunk okulására. Az első cikket Ungváry Krisztián írta.

Elterjedt közvélekedés szerint Magyarország egy kicsi ország. Egy ország mérete – akár kiterjedését, akár lakosságszámát nézzük – természetesen mindig relatív. Magyarország mindkét szempontból az erős középmezőnyben foglal helyet. Népesség szerint Európában Magyarország 48 országból a 18-as helyezést éri el. Ehhez képest széles körben tartja magát az a nézet, hogy Magyarország a kisebb országok közé tartozik.

Mindez nem volt mindig így. Az alábbi írás arra tesz kísérletet, hogy a magyar önértékelést ebből a szempontból történelmi keretbe helyezze.

A XIX. század közepéig Magyarország inkább nagynak számított. Kiterjedése alapján a török háborúkig Európa harmadik legnagyobb hatalma volt Franciaország és Spanyolország után. Az ország három részre szakadása ugyan súlyos krízist jelentett, de az erdélyi fejedelemség is nagyobb volt, mint Cseh- és Morvaország vagy Németalföld. Csak a német és olasz egység szorította Magyarországot némileg hátrébb, azonban a trianoni békeszerződésig Magyarországot mérete és ipari potenciálja alapján is a nagyobb hatalmak közé sorolták.

Johann Gottfried Herder német író a XVIII. század végén írt „Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról” című művének egy odavetett mondatában feltételes módban a magyar nyelv elenyészésének lehetőségét említette. Hozzá kell tennünk, ekkor a magyar királyságban a magyar etnikum aránya a 40%-ot sem érte el. Herder „jóslata” – ami valójában egyáltalán nem jóslat volt, hanem csupán egy lehetőség említése – a XIX. század elejétől igen jelentős hatást gyakorolt a magyar szellemtörténetre. Önmagában érdekes, és a magyar lélek egyensúlyzavaraira utal, hogy miért kreáltak feltételezéséből jóslatot. Kazinczy Ferenctől kezdve hosszú azoknak a sora, akiket a nyelvi, etnikai vagy politikai nemzethalál víziója befolyásolni tudott – elég, ha csak a Szózat soraira gondolunk („A sírt hol egy nemzet süllyedt el…”).

A kiegyezés után a „nemzethalál” víziója igencsak visszaszorult. A kor értelmiségijei nem a magyarság fogyásának, hanem gyarapodásának lehettek tanúi. Néhány évtized alatt a kapitalista átalakulás teljesen megváltoztatta az ország képét, 1910-re a magyarság aránya 50% fölé emelkedett. A kiegyezés után gyakorlatilag állandósuló közjogi viták mind arról tanúskodtak, hogy a magyar politikai döntéshozók éppenséggel nem kicsinek, hanem nagynak képzelték saját országukat és folyamatosan többet követeltek annál, mint amire az osztrák udvar hajlandó volt. Felvethető ezzel kapcsolatban, hogy a kiegyezés legnagyobb hibája nem abban ragadható meg, hogy túl keveset, hanem pont fordítva, túl sokat adott a magyar félnek, amely ezen felbátorodva lehetőségein messze túlmutató álmokat kezdett dédelgetni.

Ezekben az álmodozásokban a magyar politikai elit jelentős része osztozott. Mint ahogyan Romsics Ignác: A magyar birodalmi gondolat című kiváló tanulmányában bemutatta, Chorin Ferenctől, a Gyáriparosok Országos Szövetsége elnökétől Teleki Pálig igen sokan gondolták úgy, hogy a magyarság nemcsak arra képes, hogy nemzetiségeit néhány évtizeden belül tökéletesen asszimilálja, hanem ezen túlmenően kultúrpolitikai misszióra is hivatott a Balkán területén, amelyet egyfajta „közel külföldnek” képzeltek el. Rákosi Jenő drámaíró 30 milliós magyarságról vizionáló műveket írt, Jászi Oszkár pedig 1915-1916 között a Balkán magyar vezetéséről jelentetett meg tanulmányokat. A magyar nagyhatalmi ábrándok leginkább a 600 milliós magyar-török-sumér rokonságot hirdető turanizmus ideológiájában jelentek meg: ebben a magyarságra egyfajta hídszerep várt volna a nyugati civilizáció és a keleti értékek közvetítése terén.

Az elvesztett világháború elvileg kijózanodást hozhatott volna. Nem így történt. A vesztes politikusok többsége nem azt szűrte le, hogy a kitűzött célok túlzóak voltak, hanem azt, hogy a magyarosítást nem folytatták elég erőszakosan. Egy változás azonban mindenképpen tetten érhető: újra divattá vált a magányos és kicsiny nemzet mítosza, amely ezért „igazságtalanul” szenvedett vereséget az ellene fenekedő nagyhatalmaktól. Mindez emberileg érthető reakció, hiszen Magyarország számára a békeszerződés csakugyan rettenetes következményekkel járt és az önvizsgálatnál sokkal könnyebb volt másokat okolni a katasztrófáért. Így a „kis nemzet” ideológiája újult erőre kapott, amit egyébként nyelvi szempontok alá is támasztottak: a szláv vagy germán nyelveket beszélők tömbjeihez képest a magyarság csakugyan kisebbségben volt – más kérdés azonban, hogy a nyelvi rokonság egyáltalán nem volt átváltható politikai érdekközösséggé, mint ahogyan azt a kezdetektől fogva létező és egyre inkább elmérgesedő szerb-horvát konfliktus is mutatta.

A viktimológiai, azaz önmagát ab ovo áldozatnak nyilvánító szemléletnek beszédes kordokumentuma az a szöveg, amelyet a Magyar Országos Véderő Egylet adott elő 1938-ban Ópusztaszeren:

„A mérhetetlen idők méhéből, irdatlan messzeségből száguldó paripákon jött és az árja népek kocsonyás tömegében szétütött itt és tanyát vert a magyar. Nem lapult a támaszt és menekülést nyújtó tengerek partjához, nem mászott fel égig érő bércek tetejére, nem bújt el erdőrengetegek sötét sűrűjébe: megállt itt a Kárpátok medencéjében, a Duna-Tisza völgyében és azóta itt áll kimozdíthatatlanul és félretolhatatlanul. Itt áll Európa viharsarkán egy ezredéve már, hogy őrlő gát legyen – hogy más népeket megsemmisíteni, szolgasorba dönteni akaró ördögi tervezgetések, mint pántatárizmus, pánszlávizmus, pániszlámizmus, pángermánizmus mind valamennyi rajta törjék össze. Rajta, a világ legnemesebb, de legmagányosabb nemzetén.”

Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy az előbbiekben ismertetett önértékelési zavarok egyáltalán nem korlátozódtak a magyarságra. Hegel 1802-ben a németség teljes pusztulásától rettegett, miközben a „Drang nach Osten” ideológiáját is hirdetni tudta. A lengyel közbeszédben rendszeres toposz volt már a második világháború előtt is önmaguk sorsának a megfeszített Krisztushoz történő hasonlítása, miközben ugyanakkor a Fekete-tengerig terjedő lengyel-litván államszövetség gondolata is népszerűnek számított. Valószínűleg minden európai országban léteztek a teljes pusztulást és az egekbe emelkedést prédikáló illúziók. Különbség alapvetően abban van az egyes országok között, hogy ezek hogyan és mennyiben tudták befolyásolni a politikai döntéshozókat.

Magyar szempontból sajnos az egyensúlyzavar a legfelső politikai döntéshozók látását is elhomályosította. Mindez tetten érhető abban a kettős beszédben, amelyet a revízió kapcsán folytattak: míg külföldre az etnikai önrendelkezést propagálták, belföldi felhasználásra hivatalosan is az ezeréves határok visszaállításáról beszéltek – holott teljesen nyilvánvaló volt, hogy ehhez szlovák és román támogatás sohasem lesz. A neve alapján is láthatóan nem ősmagyar származású Werth Henrik vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke 1941-ben már olyan előterjesztést írt Bárdossy László miniszterelnöknek, amelyben a teljes Kárpát-medencéből 12 millió idegen nemzetiségű személy erőszakos kitelepítését javasolta annak érdekében, hogy a területet „a magyar faj” töltse ki.

A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés megismételte a trianoni békediktátumot. Sőt, helyenként szigorított is rajta. A szovjet hadsereg megszállásával tetézett vesztes háború élménye teljesen diszkreditálta a magyar nagyhatalmi ábrándokat. A szomszédos országok magyarellenes politikája pedig mindennapossá tette azt az életérzést, hogy a magyarok másodosztályú állampolgárok csupán – elég, ha csak a jogfosztó benesi dekrétumokra gondolunk.

A Magyarország kis ország toposz így egyáltalán nem nélkülözött valós előzményeket. Erről azonban a nyilvánosság előtt a kommunizmusban nem szólhatott mindenki. Az ezzel kapcsolatos írások a népi írókat (Németh László, Illyés Gyula és társaik) foglalkoztatták, azonban a cenzúra itt is korlátozóan hatott. Jó példa erre Illyés 1977-es hagy hatású cikke, amely „Válasz Herdernek és Adynak” címmel jelent meg a Magyar Nemzetben. Illyés ebben az írásában valójában a trianoni feldarabolás végzetes következményeivel nézett szembe és minden addiginál erőteljesebb hangon mutatta be a szomszéd államok magyarellenes politikáját. Az írás szenzációsnak számított, mivel „Trianon” és minden ezzel kapcsolatos ügy korábban teljes tabu alá esett. Illyés különleges diplomáciai érzéke, a Lenin-idézetek gyakori használata és Románia ekkoriban már érzékelhető eltávolodása a Szovjetuniótól tette csak lehetővé hogy az írás egyáltalán megjelenjen.

Az ügy folytatása jellemzi a Kádár-rendszer kultúrpolitikáját. Illyést rendkívül súlyos támadások érték különféle román szerzők tollából, ámde az ő válaszát már nem közölte a magyar sajtó. Cikkéből először külön tanulmánykötetet szerkesztettek, a 30 ezer példány terjesztését azonban a kultúrpolitika letiltotta. Értelmiségi körökben ez semmit sem változtatott azon, hogy nagy vonalakban mindenki tisztában volt a szomszéd országok magyarellenes elnyomó intézkedéseivel – csupán azzal az élménnyel súlyosbította a helyzetet, hogy nyilvánvalóvá tette az anyaország teljes tehetetlenségét és bénultságát. Nem csoda, ha ez az élmény felerősítette a „Magyarország kis ország” képzetet.

Hazánk 1989-es felszabadulása és 2004-es európai uniós csatlakozása elvileg teljes mértékben megnyitotta a nyugati integrációhoz vezető út lehetőségét. Egy területen azonban úgy tűnik, hogy szomszédaink uniós tagsága sem tudott komoly változást elérni. A magyarság egyik szomszédos országban sem minősül államalkotó nemzetnek, nyelvi és közösségi jogai korlátozottak, a mindennapi élet során emellett rendszeres megaláztatásokra kerül sor, mint legutóbb az úz-völgyi temető ügye, vagy a kétnyelvű helységnevek kiírásának megtagadása. Mérete és gazdasági súlya alapján Magyarország nem kis ország: jogérvényesítő képessége szempontjából azonban más a helyzet. Az EU sok mindenre alkalmasnak bizonyult, de a kisebbségi kérdés kezelésében csődöt mondott és ez a tapasztalat nagy mértékben hozzájárul ahhoz a képzethez, amely szerint Magyarország valójában egy kicsi, elnyomott és szerencsétlen ország."

forrás: /alapblog.hu/

"Igencsak kalandos életet élt Magyar László. A többnyire rabszolgaszállító hajókon szolgáló, fiatal tengerésztisztként az egész világot bejárta, amikor a Magyar Tudós Társaság támogatását kérte egy brazíliai felfedezőúthoz. 202 éve, 1818. november 13-án született Magyar László Afrika-kutató, utazó, földrajzi író, akadémikus.

portré (múlt-kor)

Szombathelyen látta meg a napvilágot egy földbirtokos törvénytelen fiaként, nagyszülei nevelték fel. Az elemi iskola elvégzése után Pestre került, majd a fiumei tengerészeti iskola elvégzése után tengerészkadét lett.

Egy osztrák postahajón jutott el Brazíliába, ahol egy spanyol csempészhajóra szegődött, ezen öt hónap alatt 1500 spanyol tallért keresett. Ezt követően navigációt tanult Havannában, majd egy spanyol hajó másodkormányosaként megfordult Szumátrán, Jáván, Madagaszkáron.

Rio de Janeiróban megismerkedett egy Vámosi József nevű debreceni származású, gazdag kereskedővel, aki beajánlotta Buenos Aires kormányzójához.

Argentína (internet)

Sikeres vizsgája után flottahadnagyi pátenslevelet és argentin állampolgárságot kapott. Részt vett az argentin beavatkozásban az uruguayi polgárháborúban, s amikor 1845-ben az egyesült angol-francia erők szétverték az argentin flottát, csak nagy szerencsével kerülte el a bitófát.

Ezt követően a Mato Grosso és az Amazonas forrásvidékére tervezett expedíciót, amelyhez a Magyar Tudós Társaságtól kért 12 ezer pengő forintot. Az elutasító válasz csak egy év után érkezett meg, ekkor döntött úgy, hogy Afrikába megy.

A Kongó torkolatához 1848 májusában érkezett, hat matrózával egyre beljebb hatolt a szárazföld belsejébe, mígnem elérte Bomát, a rabszolga-kereskedelem egyik központját, ahol a Kongó kétfelé ágazik. Gyalog folytatta útját a Fára-szongói vízesésig, tudományos érdeme, hogy ő fedezte fel a folyó felső folyását.

Kongó és Angola parti részei (internet)

Tudósításai nyomán világos kép rajzolódott ki Afrika rabszolga-kereskedelméről, amelyet az 1815. évi bécsi kongresszus ugyan betiltott, de a rabszolgák Amerikába szállítását megakadályozni hivatott brit hajók vajmi kevés sikerrel jártak.

1848 decemberében jutott el az angolai parton fekvő Benguela kikötővárosba, ahol megtudta, hogy az ország belsejében termékeny síkságok vannak.

Kalandor vére nem hagyta nyugodni, tízezer frankért árut vásárolt, és 1849 elején népes karavánnal, fegyveres kísérőkkel a Bié-fennsíkra indult. Vállalkozása busás hasznot hajtott, árukkal gazdagon megrakodva érkezett vissza Benguelába.

A fennsíkon, a Kuitu folyó partján szerzett birtokot, több tucat kisebb-nagyobb épületet emeltetett, félszáz rabszolgája volt.

A tartomány fejedelme, Kajája Kajángula megkedvelte a bennszülöttek által Enganna Komónak (Komo úrnak) nevezett magyart, és hozzáadta egyik leányát. (Bennszülött nevét azért kapta, mert gyakran tette fel a portugál „Como?” - „Hogyan?” kérdést.)

Az akkor tizennégy éves Ina-Kullu-Ozoro odaadó társa lett, több fiút is szült neki, s bár helyi szokás szerint többnejűségben élt, fő felesége Ozoro maradt.

Biében megtelepedve határozta el, hogy felkeresi a bantu törzshöz tartozó lundák királyságát Angola északi részén és a Kongó medencéjében. Karavánja 1850 februárjában indult útnak több mint kétszáz fegyveressel, útjára felesége és rabnői is elkísérték.

Több tartományt bejárt, számos törzsnél megfordult, miközben felfedezte a Kongó és a Zambézi folyók vízgyűjtő területét, s fontos néprajzi kutatásokat is végzett.

A magyar vízesés (wikipédia)

Hazafelé tartva a rettegett uralkodó, a Muata Jamvo címet viselő Kabebe székvárosát is felkereste. Lunda-ország fővárosának életét, a barbár fejedelem udvarát ő írta le először.

Eszerint az uralkodó egész települések lakosságát adta el rabszolgának, de a nemesekkel kivételt tett, őket kivégeztette, alattvalóit pedig a legkisebb vétségekért az orr-fül, a szeméremtest levágásával büntette.

Egy év múlva, 1852-ben ismét a szárazföld belsejébe indult, a csaknem két évig tartó úton fedezett fel egy addig ismeretlen népet, az angolai busmanokat.

Mielőtt 1854-ben visszatért volna biéi otthonába, szembetegség támadta meg, és egy rablótámadást is átvészelt. Következő útján a Zambézi folyamrendszerét és a Kuanza mellékfolyóit kutatta.

Karavánját megtámadták, megsebesült, s mire 1856-ban visszavergődött Biébe, fejedelem apósát egy belháborúban megölték, s így menekülnie kellett.

Sebesüléséből felépülve két fiát egy missziós iskolába vitte, ő pedig visszatért a partvidékre, Benguelába, ahol kereskedelmi telepet működtetett.

Kutatási anyagait, útleírásait, az általa rajzolt térképeket hazaküldte a Magyar Tudományos Akadémiának. A művet Hunfalvy János rendezte sajtó alá, s 1859-ben jelent meg Magyar László dél-afrikai utazásai 1849-1857. években címmel.

A szerzőt 1858-ban az Akadémia levelező tagjává választotta, de az erről szóló értesítést, könyvének tiszteletpéldányait és a 140 arany honoráriumot a portugál tisztviselők hanyagsága miatt csak 1861-ben kapta kézhez.

A decemberben írott válaszlevél utolsó Magyarországra intézett küldeménye; a portugál kormány három évvel később levélben értesítette a magyar hatóságokat arról, hogy Magyar László 1864. november 9-én Ponto do Cujóban elhunyt.

Más felfedezőkkel ellentétben mögötte nem állt gyarmatosító állam, katonaság, kereskedelmi társaság vagy egyház, mindent a maga erejéből ért el. Beszámolói azonban rögtönzött jegyzetein alapultak, nem igazán szerkesztettek, hibás közléseket és ellentmondásokat is tartalmaznak, térképei nem megbízhatóak.

A tudomány a mai napig megemlékezik róla, hiszen az ő nevéhez köthető az angolai partvidék mögöttes területeinek felkutatása. Születésének kerek évfordulóján nemrégiben a Magyar Földrajzi Múzeum rendezett emlékkonferenciát."

forrás: /mult-kor.hu/

"A mai szinglik bizony néha vágyakozva gondolnak vissza azokra az időkre, amikor a házasság természetes állapot volt, és minden rokon, ismerős azon igyekezett, hogy kiházasítsa az eladósorba került lányt. Abba viszont ritkán gondolnak bele, hogy a 16-17.században a lányok jövendőbelijét az apjuk választotta ki a neki tetsző – leginkább vagyoni, rangbéli – szempontok alapján.

A 16-17. századi Magyarországon a természetes állapot az volt, hogy az ember házas. Amint nemzőképes korba léptek a lányok, már „eladónak” számítottak. Ez általában 13-14 éves koruk körül következett be, a fiúk esetében pedig 14 éves koruk után. Kisgyerekeket – bár a középkorban a királyi családoknál van erre példa – csak nagyon kivételes esetben, főként arisztokrata családokban házasítottak össze. Ez már csak azért is fontos volt, mert a házasságkötés az elhálástól számított házasságnak.

HÁZASSÁGI SZABÁLYOK

Az életkorral kapcsolatban volt még egy szabály: általában egykorúakat szoktak összeházasítani, csak nagyon kivételes esetekben került sor arra, hogy a házaspár tagjai között nagy volt a korkülönbség, ez inkább csak a második, harmadik házasságok esetében következett be. Azért azt tegyük hozzá, hogy a fiatalság nagy érték volt, és a férfiak már az első házasságuktól kezdve törekedtek arra, hogy fiatal asszonyt szerezzenek. A nők pedig a második házasságuktól kezdve igyekeztek maguknál fiatalabb férfit keresni. Például Losonczy Anna, Balassi nagy szerelme először magánál jóval idősebb emberhez ment hozzá, viszont a harmadik férje már 15 évvel fiatalabb volt nála.

Igen fontos szabály volt, hogy rokonok negyedízig nem házasodhattak egymással, mert ez vérfertőzésnek számított. Ez kisebb falvak esetében nagy gond volt, mert ott mindenki mindenkivel rokonságban állt, és arisztokrata körökben is nehézzé tette néha a választást.

TÁRSKERESÉS

Nehogy azt hidd, hogy ez akkoriban sokkal könnyebb volt! Az persze könnyebbséget jelentett, hogy férfiak, nők akkoriban sokkal több időt töltöttek együtt, mivel az életük egy nagy közös térben zajlott. Kisgyerekként fiúk, lányok együtt játszottak, együtt vonultak a templomba, együtt dolgoztak a fonóban, táncoltak a mulatságokon. Ha elhagyták a falut, ezt csoportosan tették, együtt mentek a szomszédos vásárba, és a falu egyetlen közös kútjánál is minduntalan összefutottak. Arisztokraták pedig sok időt töltöttek együtt lakodalmakon, bálokon, a királyi udvarban és a fürdőre járás alkalmával. Találkozásra, ismerkedésre tehát bőven volt lehetőségük. Ráadásul amint nagyobbacskák lettek, az egész rokonság és ismerősi kör nekik keresett párt. Arisztokrata körökben például végtelenül szerettek erről levelezni, párt ajánlani egymás gyerekeinek.

SZERELEM VAGY ÉRDEK?

Szerencsés volt az, aki előbb beleszeretett a párjába, aztán engedték őket összeházasodni. A sorrend általában fordított volt. A szülők kiválasztották a jövendőbelit, aztán a pár tagjainak az évek alatt volt idejük megszeretni egymást. Arisztokraták, királyok esetében az ifjú párnak, ha az egyik fél távoli országból érkezett, csak néhány nap állt rendelkezésére, hogy megismerjék egymást. Ilyenkor akár két-három napos ismeretség után megköttetett a házasság, amit bizony el kellett hálni a tizenéves gyerekeknek…

Azért azt mindenképp meg kell jegyezni, hogy ennek ellenére a házaspárok a legtöbb esetben tényleg megszerették egymást, és a norma a jó házasság volt. Elítélendőnek tartották, ha egy férj verte a feleségét, vagy rosszul bánt vele. Nagyon sok olyan korabeli feljegyzés maradt ránk, amelyben a feleségek mindent megtettek a férjük fogságból való kiváltásért, és olyan levelek is fennmaradtak, amelyekben a férjek feleségük egészségügyi problémáit vitatták meg az ismerőseikkel. Ez amolyan „önsegítő kör” volt, ahol ki-ki leírta a gondjait, és várta, hátha másiknak van egy jó orvosa vagy bevált gyógymódja a panaszra. Megható például Nádasdy Tamás és Kanizsay Orsolya házassága. Orsolya asszony meddő volt, és a férje, az országos gondokkal terhelt nádor szerzett neki egy orvost, aki egy olyan kenőcsöt rendelt el, amelyet a nő hüvelyébe kellett felhelyezni. A műveletet általában az orvos végezte, de ha el kellett utaznia, Nádasdy Tamás zokszó nélkül utazott haza a hadszíntérről a bécsi udvarból, az országgyűlésből, hogy a kezelést végrehajtsa. (Nádasdyék végül eredményesek voltak, 1555-ben egy kisfiuk született.)

SOK HÁZASSÁG

A mozaikcsalád intézménye nem mai jelenség, ebben a korban is teljesen természetes volt, csak épp máshogy alakult ki mint napjainkban. Akkoriban keveseknek adatott meg, hogy egy házastárssal öregedjenek meg. Teljesen normálisnak és általános gyakorlatnak számított, hogy valaki akár három házasságot is kötött, mert a párja kihalt mellőle. Ez persze örök témát adott a korabeli prédikátoroknak: vajon ki kinek lesz a házastársa a túlvilágon…

Az özvegységet átmeneti állapotnak tartották, és csak a nagyon idős emberek maradtak tudatosan özvegyek. A házassági piacról nem volt szokás önként távozni."

forrás: emelttortenelem.hu

"Toursi Szent Márton püspök, Franciaország védőszentje, Nyugat-Európa talán legnépszerűbb szentje, aki a rómaiak által ideiglenesen megszállt  Pannóniában, Sabariában, azaz Szombathelyen született, az általa alapított Mamoutier-kolostorban kelt "Márton-legenda szerint a szent hun, illetőleg magyar királyok sarjadéka, sőt egyenesen magyar király volt" – közli a jeles néprajzkutató, Bálint Sándor.

November 11-én ünnepeljük Márton napját. "A szabolcsi zsinat (1093) ünnepét nyilvánossá tette és három napos előkészülettel is hangsúlyozta."

Az ifjú Márton római légiósként szolgált. Harci erényekkel és könyörületességével tűnt ki. Örökre bevésődött a keresztény emlékezetbe az a jelenet, amikor egy meztelen, didergő koldust látván kettéhasítja katonai palástját, és felét odanyújtja a rászorulónak.

Püspöki jelmondata "Non recuso laborem" volt, azaz "Nem utasítom el a munkát." Véletlen volna, hogy ugyanezt választotta püspöki jelmondatává másfél évezreddel később Székelyfőld és Erdély nagy püspöke, Márton Áron? Bizony mondom Nektek, hogy nem. Hiszen Ő is végigharcolta az első világháborút, Ő is zokszó nélkül teljesítette a rá rótt feladatot, Ő is hatalmasat és maradandót alkotott, Ő is MAGYAR volt.

A borzalmas huszadik századot megnyitó első világháború öldökléseinek 1918-ban, Szent Márton napján, a compiègne-i fegyverszüneti egyezmény aláírásával - az antant hatalmak győzelmének rögzítésével - vetettek véget. Érthető, hogy Franciaország ezen a napon nem csupán védőszentjére emlékezik, hanem győzelmi tort ül."

forrás: MVSZ Sajtószolgálat 10658/201111

Magyar hazánk, te jó anya,
fiad dicsérd ma, őt dalold,
zengjen a himnusz dallama
hozzá, ki mindig pártfogolt.

Kiket nevezünk „magyar szentek”-nek (és boldogoknak)?

Nem is olyan könnyű pontos meghatározást adni. Azokról a szentekről (illetve boldogokról) van szó, akik valamilyen módon kötődnek népünkhöz, fontosak a számunkra. Ez a kötődés többféle lehet.

A következő csoportokat különböztethetjük meg:

1. A magyar hazához való viszonyulásuk szerint:

   1. Akik magyar szülőktől születtek, magyar földön éltek

   2. Akiket magyar eleink sajátjukként tiszteltek:

      • B1. Magyar földön éltek még a honfoglalás előtt
      • B2. Külföldről érkeztek, de – tartósan vagy időlegesen – nálunk tevékenykedtek, részt vettek hazánk hitre térítésében.
      • B3. Más módon kötődtek hazánkhoz. Remete Szent Pál

   3. Akiknek ereiben – bár külföldön éltek, talán már nyelvünket sem beszélték – magyar vér csörgedezett.

A magyar szentek és boldogok listája (a megkezdett eljárások is)A lista még nem teljes!

forrás: internet

A Palóc Videotéka tehetséges videósai ezúttal az Activision legendás lövöldéjét valósították meg magyar díszletek között.

A Palóc Videotéka nevű YouTube-csatorna már rengeteg fantasztikus rajongói kisfilmet szállított nekünk, melyek egyaránt kapcsolódnak a gaminghez és e lángoktól ölelt kis ország történelméhez, mindennapjaihoz. Legutóbb egy Need for Speed "gameplayjel" örvendeztettek meg minket, most azonban még komolyabb fába vágták a fejszéjüket. Elképzelték, hogy milyen lenne, ha az Activision következő FPS-e az '56-os forradalom díszletei között játszódna: így született meg a Call of Duty - 1956.

forrás: Gamestar.hu