(forrás: internet)

"December végén a Ferenczy Múzeumi Centrum régészeti kutatásokat végzett Újlengyel középkori lelőhelyén, melynek során egy egyedülálló, közel 7000 darabos éremkincsleletre bukkantak.

Azt írják, a két napos mentőfeltárást Nagy Balázs, a múzeum numizmatája vezette a Közösségi Régészeti Egyesület önkénteseivel összefogásban. A kutatást az alapozta meg, hogy 2019-ben már előkerült innen egy közel 150 darabból álló, 1455-ben záródó éremlelet.

A decemberi régészeti bejárás során fémkeresővel további érmek után kutattak, azonban a most előkerült kincsleletet az eredeti helytől egy kicsit távolabb, egy közeli dombon találták meg, írják.

„A felszíni pénzek sűrűsödési irányát figyelembe véve a szakemberek egy 1x1 méteres aknát nyitottak meg, ebből került elő egy edény, aminek a hasát a pénzekkel együtt kitépte az eke” folytatódik a poszt, amely szerint ritkán figyelhető meg ilyen jól, hogy hogyan rombolja, bolygatja meg a mélyszántás a földben rejtőző emlékeket. A kincs esetében az eke pont kettétörte az érmeket tartalmazó edényt, és egy adott irányban elhúzta azokat, így követni lehetett a széthúzott, kupacokban heverő pénzeket. A széttört edényt nem lehetett egy darabban tartani, így a benne lévő érmeket a helyszínen felszedték.

A leletegyüttes közel 7000 darab ezüstpénzből és 4 aranyérméből állt.

A legkorábbi veret egy Lucius Verus (161–169) ezüst denarius, továbbá egy tucat aquileiai denárt, illetve javában I. Mátyás (1458–1490), II. Ulászló (1490–1516), valamint II. Lajos (1516-1526) korabeli denárokat és obulusokat tartalmazott. A felszedés során az edény has vonalában egy szövet alatt négy, I. Mátyás (1458–1490) korabeli aranyforint lapult. A mosás során figyeltünk fel egy vatikáni denárra, ami II. Pius (1458–1464) pápa pénzkibocsátásából származik, és igen ritka éremnek számít Magyarországon.

A leletegyüttes korabeli összértéke körülbelül 74 aranyforinttal lehetett azonos, amin az akkori időben 7 lovat, ma pedig egy luxusautót lehetne vásárolni, írja a múzeum.

(forrás: internet)

A kincset az akkori emberek a településükön, valószínűleg egy támadás során rejthették el, a Pestet Nagykőrössel összekötő út mentén. A lelet záródási idejét a legkésőbbi veret 1520-ra keltezi, ezért az elrejtését okozó támadást az 1526. évi török pusztítással hozhatjuk összefüggésbe, pontosabban amikor a török had 1526-ban Ibrahim pasa vezetésével Budáról Szeged irányába haladt.

Magyarországon a mohácsi csatát követő török pusztításhoz kapcsolódó, ilyen nagyságú kincsleletek ritkák. Pest megyében a késő középkorból ez a legnagyobb értékű éremkincs, ami eddig előkerült, így komoly kutatási eredménynek számít.

A múzeum a lelőhely és a kincs felderítését tovább kívánja folytatni az elkövetkezendő időszakban."

forrás: /telex.hu/

forrás: internet

" "Attila, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magyor unokája, ki Engadiban nevelkedett, a hunok, médek (szarmaták), gótok, dánok (dahák, dákok) királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora" – jegyzi a Képes krónika, s ezúttal mi is róla írunk. Bár, és ezt nem mellékes leszögezni, nem törekszünk, nem törekedhetünk a teljesség igényére, tudományos szempontból pedig főleg nem, hiszen nagyon sok dolog még csak ezután fog kiderülni. Vannak persze olyanok, akik azt harsogják, „ez a kérdés már a 19. században eldőlt, nincs közünk a hunokhoz”. Róluk lesz most szó.

Meglehetősen furcsa, finoman szólva megmosolyogtató, amikor valakik – politikai motivációtól vezérelve – mintegy ex cathedra kinyilatkoztatják, „ez a kérdés már rég eldőlt”. Ugyanis, ha lehántjuk a politikai hangulatkeltést a témáról, mégiscsak egy tudományos kérdéssel állunk szemben, ezek pedig a következők: nyelvészet, régészet, genetika, antropológia.

Az is igaz, hogy a magyar őstörténet az eddigiekben kevésbé támaszkodott, de kevésbé is támaszkodhatott a genetika tudományára, hiszen korlátozott mértékben álltak rendelkezésünkre ilyen eszközök. Tehát eddig a nyelvészet és a régészet mutatta az utat, és ilyen eredményekből vontak le következtetéseket, melyeket aztán politikai szájízüknek megfelelően bizonyos körök elferdítettek vagy saját teóriájukhoz igazítottak, így lett a finnugor vagy hun származás kérdéséből is vagy-vagy, nem pedig és. Ugyebár bizonyos nyelvi egyezőségeket kimutattak, ebből rögvest genetikai, etnikai, származásbeli megállapításokat siettek leszögezni.

 A mai napig alig leplezetten járatják csúcsra ezt a narratívát, gondolkodó ember előtt pedig alig lehet kétséges, mi célból. A 19. századig nem sok embernek jutott eszébe megkérdőjelezni a hun-magyar rokonságot, élénken élt és él a mai napig kollektív történelmi emlékezetünkben, költészetünkben, úgy, ahogy van, egész kultúránkban. Majd akkor jött, ami jött, ismerjük, a finnugor-elmélet. E helyütt ebbe most nem folyunk bele, jelen írásnak ez nem célja.

Azonban igen nagy bajban lesznek azok, kik ezt tudományos kérdést már rég eldöntötték. „Miért akar Kásler megvívni egy száz éve véget ért háborút?” – hangzott néhány évvel ezelőtt az Index kérdése, csak hogy konkretizáljuk is teljességében, kiket értünk azon politikai körök alatt, akik mindenáron szeretnék, boldogságuk netovábbja volna, ha semmi közünk nem volna az egykori hunokhoz.

Csakhogy nagy bánatukra ma már kiterjedten rendelkezésünkre áll az archeogenetika, mely az antropológiával karöltve egészen egzakt módon ad feletetet azokra a kérdésekre, melyekkel a nyelvészet és a régészet nemigen tudott megbirkózni, tehát ha úgy tetszik, kitölti a „homályos foltokat” őstörténetünk értelmezésében.

A Human Genetics nemzetközi tudományos folyóiratban a vaskori ázsiai hunok genetikáját vizsgáló publikáció szerzőinek megállapítása alapján az ázsiai hunok férfi ágú genetikai vonalai közösek lehettek a honfoglaló magyarokéval és az Árpád-házzal – tudatta a Magyarságkutató Intézet az MTI-vel még tavaly nyáron.

A közlemény a július 30-án megjelent tanulmány kapcsán kiemelte, hogy a nemzetközi eredmények erősítik a Magyarságkutató Intézet kutatóinak téziseit. A részletekről közölték, hogy a publikációt jegyző Christine Keyser és kutatótársai 52 csontmaradványt vizsgáltak a Közép-Mongóliában feltárt Tamir Ulaan Khoshuu temetőből. A temetőt - folytatták - az ázsiai hun korban használták Krisztus születésének ideje környékén. A publikációban a genetikusok leírják a temetőben kimutatható rokoni viszonyokat, amelyekből a társadalmi szerveződésekre következtetnek, ismertették.

A közlemény szerint a szerzők kutatásukat kiterjesztik arra, hogy az ázsiai hun minták, mely más archaikus mintákkal mutatnak genetikai kapcsolatot. „Az adatbázisban való keresés alapján közös férfi ágú haplotípust írnak le két ázsiai hun minta és III. Béla (1172–1196) örökítőanyagával” - írták.

 Mint hozzátették, két másik ázsiai hun lelet a székesfehérvári bazilikában feltárt II/54 jelzésű mintával mutat genetikai kapcsolatot. Négy ázsiai hun minta esetében a honfoglaláskori magyarokkal mutatnak ki hasonló haplotípust a szerzők. Ezek alapján a szerzők kiemelik – hívta fel a figyelmet a Magyarságkutató Intézet –, hogy az ázsiai hunok férfi ágú genetikai vonalai közösek lehettek a honfoglaló magyarokéval és az Árpád-házzal.

Őseinket felhozád Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére.

S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai Felvirágozának.

Ismerősök e sorok a Himnuszból, igaz? Mint ismeretes, „Bendegúznak vére” nem más, mint Attila király, és úgy tartották, az Árpád-ház is tőlük ered, tehát maga a honfoglaló Árpád fejedelem is. A magyarok bejövetelekor is nyíltan vallották magukat őseink a hunok utódainak, ezt sokáig senki nem is vitatta.

A kutatások még folyamatban vannak, és ha minden jól megy, akkor még ebben az évben pont kerülhet kérdőjel helyett annak a mondatnak a végére is, hogy vajon genetikailag alátámasztható-e az Árpád-ház hun eredete.

„Abasáron éppen most kerül a szemünk elé az ezeréves keresztény magyar történelem. Feltételezzük, hogy a most megtalált 15. századi gótikus templom, ami alatt egy 11. századi templom lehet, Aba Sámuel sírját rejti” – nyilatkozta a vasarnap.hu-nak Makoldi Miklós, a Magyarságkutató Intézet Régészeti Kutatóközpontjának igazgatója.

 Kiderül:

Egy királysír megtalálása mindig rendkívüli, kiváltképpen, ha a 11. századból származik. A földi maradványok archeogenetikai vizsgálatai sok mindenre fényt deríthetnek, és olyan összefüggéseket tárhatnak fel, melyek akár alá is támaszthatják a krónikáinkban foglalt állításokat. Így a középkorban vallott hun-magyar rokonság kutatásában is jelentős előrelépést hozhat.

Továbbá:

 A Képes Krónika és Kézai Simon is arról tudósít, hogy az Abák Edtől és Edömönttől származnak, akik nem mások, mint Attila király kisebbik fiának, Csabának gyermekei. Az Aba nemzetség erejét mutatja, hogy valóban jogosultak lehettek Szent István korában a magyar trónra, hiszen ugyanabból, Attila vérvonalából eredeztették magukat. Az Abák nemesi címere egy turult, vagy címertani megnevezése szerint egy koronán ülő sast ábrázol. Az októberi ásatás során előkerült egy ilyen sast ábrázoló sírlap is a 15. századi gótikus templomból. Miért fontos ez a címer? Mert a krónikáink leírják, hogy Attila pajzsán egy koronás sólyom volt látható!

Attila király, a hunok, a hun-magyar rokonság témaköre nagyjából kimeríthetetlen, úgyhogy bizonyos, fogunk még foglalkozni vele, figyelembe véve természetesen azt, mi az, amit biztosan állíthatunk, és mi az, amelyek még bizonyításra vagy cáfolatra várnak, mert elsőrendű vezérlőelvünk az igazság. Csakis igazságra épülhet egy nemzet büszkesége, történelmi előképe, lelkének titkos zugaiban fellelhető, a dicső múltat felidéző belső élményei.

Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, ez az, ami őket, az ágálókat igazán zavarja. Rémálmuk, hogy ez a nemzet tisztába jöjjön valós történelmével és értékeivel, és végre megtanulja magát helyén kezelni a világ népei között. Nem kell mindig fejünket a földre szegezni, nincs okunk a szégyenkezésre, egy nagyszerű múltú lovas, sztyeppei kultúra leszármazottai vagyunk, keletről jöttünk, de európaivá és kereszténnyé lettünk, hivatásunk pedig rendkívül fontos, génjeinkben hordozzuk az eurázsiai kultúrkör lenyomatait, a hatalmas szabadságszeretet, hogy mást ne említsünk, és tudnunk kell megalkotnunk a helyes szintézist. Higgyük el, hivatásunk volt és van a mai napig a világtörténelem folyásában. Hogy ez nem tetszik a „világpolgároknak”, kell-e, hogy érdekeljen minket? Cseppet sem."

Lantos János – Kuruc.info
Forrás: /kuruc.info/

Ezeket a dalokat már az ovisok is éneklik – szegények, azt hiszik, hogy gyümölcsökről és cicákról dalolnak. Valószínűleg a szülők is nagyot néznének, ha megtudnák, hogy a nótákban micsoda szimbólumok rejlenek: semmi sem az, aminek látszik.

Elődeink bizony tudtak udvarolni, és ezt néha igencsak egyértelműen tették. Ha helyesen értelmezzük a dalszövegeket, nem tűnik majd sokkal arcpirítóbbnak egy-egy rádióban hallható mai sláger sem. A virágnyelv kibogozásához pedig csak a kulcsszavak megfelelő behelyettesítése szükséges.

Ezek a gyümölcsök nem a táplálkozást szolgálják:

Szilva

„Éva, szívem, Éva, most érik a szilva.
Terítve az alja, fölszedjük hajnalra.”

A gyümölcsök közül a legegyértelműbb jelkép a szilva: a szilva szedés maga a szerelmi aktust jelenti a Magyar Néprajz szimbolikával foglalkozó kötete. Nehézkes is lenne a szó szerinti értelmezés, hiszen ki szedne szilvát az éjszaka közepén?

Alma

“Piros alma mosolyog a dombtetőn.“

Vannak klasszikus metaforák, amelyeket mindenhol ugyanúgy használtak, ilyen a szép piros alma is. Képzeljünk csak el a félbevágott gyümölcsöt, és máris egyértelmű lesz, miért is lett a nőiesség fő szimbóluma.

„Mit nékem egy almát kétfele vágni,
Mit nékem a szeretőmtől elválni!”.

Az alma jelképe a hétköznapokban is: például az ablakba kitett három piros alma biztatást, a félbevágott viszont elutasítást jelentett az udvarlónak.

Dió-mogyoró

„Szabó Vilma kiment a kis kertbe
Lefeküdt a diófa tövébe.”

A dió és a mogyoró a férfiasság szimbólumaként jelennek meg, így ebben a dalban Szabó Vilma teherbe eséséről van szó.

Gyermekkorunk kedves dalai:

“Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske!
Nyitva van az aranykapu,
csak bújjatok rajta!
Rajta, rajta, leszakadt a pajta,
Benn maradt a macska!”

A dal logikájának visszafejtéséhez elegendő az az információ, hogy a pajta leszakadását senki sem szeretné, aki nem vár gyermekáldásra….

„Hej, Jancsika, Jancsika,
mért nem nőttél nagyobbra…?”

Talán ez a dalrészlet nem is igényel különösebb magyarázatot…

“Boci, boci tarka,
Se füle, se farka,
Oda megyünk lakni,
Ahol tejet kapni.”

Az egyik legnépszerűbb gyermeknótában sem a tehenekről énekeltek ám valójában. Hanem a fiatal leányokról, akik még nem elég nőiesek, a már szép érett, szoptatós anyukákkal szemben.

köztes forrás: /senior.hu/
forrás: mek.niif.hu

(kép:internet)

Vajta Dénes

"Adamikné Jászó Anna és Pomozi Péter válasza (Finnugor nyelvrokonság – őstörténet, illetve Attilától Etelkáig) Makoldi Miklós cikkeire több figyelemre méltó szempontból vizsgálja a finnugor-hun kérdést, egyben viszont tévesen egyetértenek. Ez a Habsburgok szerepe a magyar nyelvrokonság tekintetében az 1848–49-es szabadságharc után. Mindkét szerző elutasítja Makoldi felvetését, aki a császári politika befolyását a magyar nyelv eredetének vizsgálatára negatív módon ítéli meg. Makoldi ebben nem áll egyedül. Utoljára Bakay Kornél mutatott rá egyértelműen, hogy a bécsi udvar finnugor-párti viselkedése igenis több vonatkozásban tetten érhető.

A két szerző olyannyira erős meggyőződése az ellenkezőjéről talán csak a tudományosság túlzott tiszteletével magyarázható, amire nincs bizonyíték, az nem létezhet alapon. Nyilvánvaló, hogy a Habsburg udvar nem verte nagy dobra szándékait, s vigyázott arra, hogy bizonyítékok ne kerüljenek napvilágra. Arra viszont léteznek bizonyítékok jóval korábbról is, hogy krízishelyzetekben – sőt még azokon kívül is – igyekeztek a nemzetiségeket a magyarság ellen fordítani. Hiszen céljuk egy egységes, központilag irányított birodalom volt, amelyet a magyar szabadság hagyományai, ősi alkotmányunk, akadályoztak. Hamis tehát feltételezni, hogy egy a szerzők által is elismert súlyos elnyomás idején ne törekedtek volna olyan intézkedéseket is meghozni, amelyekkel megakadályozhatták a magyarság presztízsének komoly megerősödését, amit nyelvünk szerepének tisztázása (is) jelenthetett volna.

Az előítéletek szerepéről magyar vonatkozásban

Nyilvánvaló, hogy a Habsburgok számára nem egy szabadságszerető nép országimázsa volt kívánatos, hanem, ellenkezőleg, egy primitív, Európába betörő ázsiai hordáról alkotott kép. Nem kis részben ez vezetett Trianonhoz is, hiszen a betelepített nemzetiségeink kapva kaptak rajta és sikerrel terjesztették nyugaton is. A magyar nyelvészetben nagy szerepet játszott Hunfalvy Pál is akarva akaratlanul ebbe az irányban hatott, mivel a német kultúra felsőbbrendűségébe vetett hite, nála is, mint legtöbb finnugristánknál, tetten érhető. Másodrangú kérdés, hogy ügynök volt-e vagy nem. Mindenesetre megemlítendő, hogy nagy pártfogója, Toldy (Schedel) Ferenc az osztrák titkosszolgálat zsoldjában állt, amiről több írásos bizonyíték is létezik. (Mindketten német származásúak voltak, akikre a kormány hagyományosan jobban számíthatott.)

Hunfalvy ugyan sokszor hangsúlyozta, hogy tevékenységének célja a magyar kultúra felemelése, de könnyen belátható, hogy pont az ellenkezőjét érte el. Bakay Kornél is rámutat, hogy mint sok más finnugrista, ő is J. E. Fischer és August Schlözer német professzorok műveinek befolyása alá került, akikről ma már pontosan tudjuk, hogy rendkívül felszínes tudásuknál csak a magyarság elleni előítéleteik voltak nagyobbak. Schlözer a magyarságot primitív hordának minősítette, amelyek mint a „finnek, románok, önálló államot nem alkotnak, és nincs saját történelmük.”

Magyarul csak néhány szót tudott, de többször megfellebbezhetetlen módon ítélkezett felettünk. Ilyen és hasonló német „tudósok” befolyásolták Hunfalvyt történelmi krónikáinkról kialakult véleményében is, amellyel visszautasította a hun-magyar rokonságot, azt krónikásaink által kitalált „mesének” minősítvén. Pedig az európai történetírásban is a hun-magyar rokonság elmélete volt az uralkodó, egészen a XVIII. századig, amikor az előretörő nacionalista irányzatok igyekeztek mindent maguknak kisajátítani.

Hunfalvy és a magyar nyelv eredetisége

Itt az ideje, hogy átértékeljük Hunfalvy Pál munkásságát, különösen a Czuczor–Fogarasi szótár körül betöltött rendkívül negatív szerepe miatt. Mint Pomozi Péter is említi, Hunfalvy kezdettől fogva agresszív módon támadta a szótár szerzőit és munkájukat. Nem maradhat azonban megemlítetlenül, hogy miért. „Valamelly nyelvnek szógyökeiről egyedül a rokon nyelvek vizsgálatával együtt lehet okosan beszélni”, írja már 1851-ben. Azaz, Hunfalvy szerint nyelvünk gyökei csak akkor tartoznak az alapszavakhoz, ha a finnugor rokonnyelvekben is megvannak, különben jövevényszavaknak tekintendők. Fel sem merül benne az ellenkező lehetőség, a rokon nyelvek megfejtése a magyar által.

Hogy miért, azt ellenszenve a magyar nyelv legcsodálatosabb vonása, a gyökrendszer iránt, árulja el. „Állítom, hogy a magyar egybehasonlító nyelvészet legkomolyabb ellensége a magyar nyelv úgy vélt eredetisége (…) ez magában üres szó! Mely nyelvekhez képest eredeti a magyar nyelv?” A német nyelv tekintetében viszont középszerű, sőt gyenge nyelvészeket nagyra becsül. Egy különben nagyon intelligens szerzőnek ez az elfogultsága vezetett oda, hogy, bár Hunfalvy a Czuczor–Fogarasi szótár megjelenését nem tudta megakadályozni, de érvényesülését hatékonyan gátolta, olyannyira, hogy még XX. századi szótárainkban is szavaink nagy része mint „ismeretlen eredetű” van feltüntetve.

Ezért írta Arany János kétségbeesve: Kisütik, hogy a magyar nyelv / Nincs, nem is lesz, nem is volt; / Ami új van benne, mind rossz, / Ami régi, az meg tót.

Arany János meg is említi név szerint a Bach-korszak preferált nyelvészeit, Dankovskyt és Miklosichot. Mindkét – szláv származású – nyelvész a magyar nyelv szláv nyelvekben is előforduló szavait az utóbbiakból származtatja. Hogy ez fordítva is lehetett, számukra elképzelhetetlen volt.

Nyelvében él a nemzet, vagy csak vegetál

A magyar nyelv szerkezetéből, szókincsének gazdagságából könnyen belátható, hogy nem átvevő, hanem átadó szerepet játszott. Erre számtalan példát említhetnénk. Szóljunk azonban csak a magyar névről, amely a mag és a gyarapodás jelentését hordozza. A Czuczor–Fogarasi szótár a mag, magas, magasztos szavak rokonságára mutat rá. A mag gyök minden nagyobb európai nyelvben jelen van, de csak a magyarból értelmezhető. A mágia, mágus szavak a lényegről szóló tudást jelentik (nyugati nyelveken: Magie, Magier, mage). Mágnások (Magnaten) alkotják egy ország vezetőségét, azaz magját. A mágnes (Magnet) a magjával gyakorol vonzást.

A magisztrátus (Magistrat) birtokolja a rend tudását. A magazin (Magasin) a lényeges dolgok, vagy gondolatok tárolója. A német Magen (gyomor) szó az ember közepét, magját jelenti. Szintén a németben az az ember, aki mager (sovány), régen magas, értelmes jelentésű (is) volt. Az olasz maggiore szó nagy, nagyobbat (azaz lényegest) jelent. Ez pedig és még számtalan gyökszavunk cáfolhatatlanul bizonyítja a magyar nyelv ősiségét, átadó jellegét, mert csak a magyarban képeznek egy összefüggő, teljes, logikus rendszert. Hunfalvy Pál ezt nem fogadja el és sokkal lényegtelenebb dolgokat akar a figyelem központjába állítani és így merev értetlenségével, agresszív stílusával a pártállami apparacsik „merjünk kicsik lenni” ideológiáját vetíti előre. Működésük nyelvünk tragikus ellaposodásához, identitásvesztéshez vezetett. Szótáraink nagy része szavainkat „ismeretlen eredetűnek” címkézi.

A szerves nyelvről, Varga Csaba és Ferdinand Saussure

Czuczor és Fogarasi fő érdeme a magyar nyelv jelenségkövető – hang- és mozgásutánzó – jellegének kidomborítása. A gyökökben a legkisebb értelmes egységeket látták, amelyekhez további kis jelentéssel bíró elemek (képzők) csatlakoztathatók és így szerves szóbokrokat hoznak létre. Varga Csaba szerint „a szerves műveltség embere mindig a teljességben gondolkodott. Mindig mindennek csak a mindenség egészében elfoglalt minőségi helyét adta meg a szóval, s nem a tárgyra talált ki sajátlagos szót. Mert ezzel a nevezettet elkülönítette, kiszakította volna a mindenség egészéből. Épp ez a gyökrendszer szellemi és gyakorlati lényege! Csak ilyen szóalkotói elvvel lehetséges gyökrendszer.”

Ez éles ellentétben áll indoeurópai nyelvészek alaptézisével, akik – az indoeurópai nyelvek alapján – a nyelvi jelek tetszőlegességéből indulnak ki. „A nyelvi jel önkényes (…) Nem szerves, okozati kapcsolatról van szó a jelölt (signifiant) és a jelölt (signifié) között, hanem egy olyanról, amely értelmét a társadalmi gyakorlatban nyeri el.” (Ferdinand de Saussure)

Újabban léteznek azonban nyugati nyelvészeti kutatások is, mint Sir John Lyons „Semantics” című könyve, amely a „sound symbolism” fogalmával szintén rámutat a ragozó nyelvek jelenségkövető jellegére. Ne felejtkezzünk el az olyan nyugati gondolkodókról sem, akik már korábban is más utakat kerestek. Köztük meg kell említeni Walter Benjamint és Theodor Adornót. Utóbbi a megismerés lényegéről ezt állapította meg: „Egy dolgot megérteni, s azt nem csak valahova beskatulyázni, nem más, mint az egyedit a többivel való összefüggésében felismerni”. Ez pedig pontosan a magyar gyökrendszer lényege.

Benjamin és Adorno ugyan a frankfurti iskola néven ismertté vált neoliberális eszmerendszer felépítői közé tartoztak, de annál inkább javunkra fordíthatjuk gondolataikat, hogy követőik szörnyű leegyszerűsítéseit (terrible simplifications) semlegesítsük, netán visszájára fordítsuk. A magyarság tragédiája szoros kapcsolatban áll – részben mesterséges – elszigeteltségünkkel. Ha fenn akarunk maradni, ezen sürgősen változtatnunk kell, és erre a magyar nyelvről mint ősnyelvről szóló tudás terjesztése lehetne a leghatékonyabb.

A szerző műfordító"

cikk forrása: /magyarnemzet.hu/velemeny/

"Az ősnyelvkutatás egészen új keletű tudomány. Két fő iránya van.

Az egyik az úgynevezett nosztratikus nyelvcsalád kutatása. A finnugor nyelvrokonság és az alternatív elméletek közti látszólagos ellentmondást feloldják a makronyelvcsalád-elméletek, ezek alapján a magyar nyelv az uráli-jukagir, illetve az urál-altaji makro családba sorolható be, amelyek az eurázsiai makro családba, tágabban a nosztratikus makro családba tartoznak. Vannak elméletek, amelyek megkülönböztetnek egy ennél is tágabb, ún. boreális nyelvcsaládot, valamint az összes nyelvet egyetlen közös ősre is megpróbálják visszavezetni (ún. proto-humán nyelv).

(forrás: internet)

A makro családok koncepcióját a legtöbb nyelvész azok létjogosultságának statisztikai alátámasztása ellenére sem fogadja el, szerintük ezek az elméletek nem figyelnek a nyelvi modell történeti realitására, mivel ezek a kapcsolatok (ha vannak) túl ősiek ahhoz, hogy a nyelvészet eszközeivel vizsgálni lehessen. A magyar alapszókincs legtöbb szava rokonítható az uráli nyelveken kívül a feltételezett makro nyelvcsaládok más nyelveivel is (gyakran szabályos hangmegfelelésekkel). Ez a legalapvetőbb szavakra, így pl. a személyes névmásokra is érvényes, ezeket azonban a legtöbb etimológiai szótár egyszerűen uráli eredetűnek tünteti fel, nem foglalkozva az ennél ősibb, a nyelvcsaládok klasszikus bináris modelljén átívelő párhuzamaikkal.

 (forrás: internet)

A másik a szóbokor- vagy más néven szógyökrendszerből indul ki. Az elmélet szerint a magyar nyelv egységes szóbokor rendszere nem jöhetett létre a nyelvtudomány által feltételezett mértékű utólagos keveredésekből. A szóbokrok hálózata átszövi a nyelvet, és ez a hálózat szerves és egységes.

Az elmélet képviselői (pl. Marácz László, Krizsa Katalin) szerint ezt a magyarban könnyen látható egyszerű tényt a hivatalos magyar nyelvtudomány tagadja és az általuk alapműnek tekintett Czuczor-Fogarasi szótárt, illetve a külföldön is használatos belső rekonstrukció módszerét ignorálja. A hálózat széttöredezve megtalálható más nyelvekben is, de csak romjaiban, míg a magyarban teljesen vagy nagyságrendekkel teljesebben. A más nyelvekből átvett szavak vagy gyökeret vertek, azaz a megfelelő szógyök jelentéskörébe vonódtak vagy csak speciális használati körben maradtak meg vagy kihullottak az adott nyelvből. Nagyobb mennyiségű szó átvételének hatására, illetve a szógyökök jelentésének elhomályosulása miatt ez a hálózat a nyelvek többségében szétszakadozott.

A szóbokrok építkezésének logikája (önhasonlóság, természeti formák) miatt a magyar nyelv kialakulásakor vagy egy műnyelv (egyfajta megtervezett „lingua-franca”), mint pl. az eszperantó, vagy – a gyökök mögött rejlő ikonikus képeket is figyelembe véve – az emberi elme fejlődésével párhuzamosan fejlődött. Majd a továbbiakban, ahogy az emberi gondolkodás és kultúra fejlődött, úgy fejlődött a nyelv is, az alapfogalmak köré úgy bokrosodtak a szóbokrok.

Az ily módon létrejött ősnyelv a legtisztábban a ma magyarnak nevezett nyelvben őrződött meg az elmélet szerint. Feltételezik továbbá azt is, hogy kulturális szempontból a magyarok elődei inkább átadók semmint átvevők voltak vagy legalábbis rendkívül sikeresen beépítették az átvett tudást és annak szavait, illetve, hogy jóval hosszabb ideje élnek a Kárpát-medencében és környékén. Ez utóbbit az elmélet képviselői igazolva látják az újabb genetikai, régészeti, embertani, összehasonlító népzene-tudományi, népművészeti (tágabb értelemben a népi műveltség által megőrzött elemek), írástörténeti, sőt, a finnugor fősodorral szembemenő nyelvészeti kutatások által is."

forrás: internet

"Magyarország kis ország? Megkérdeztük Dragomán Györgyöt (irodalmár), Somogyi Zoltánt (szociológus) és Ungváry Krisztiánt (történész), hogy mi jut eszébe e kérdésről. A következő napokban az ő gondolataikat fogjuk megjelentetni, reméljük, mindannyiunk okulására. A második cikket Somogyi Zoltán írta.Kicsinek lenni jó. Persze, csak akkor, ha tudjuk, hogy egyszer felnövünk. Ha felnőttként állítjuk magunkról, hogy kicsik vagyunk, az már nem jó. Az az önsajnálat, a sértettség nyelve.

Az ember a kezdetektől kereste létének értelmét. Egyszerre kutatta az élet első okát és a végső célt, e kettő határozta meg az ókori és a középkori filozófiát, erre alakultak meg az első egyetemek, és tulajdonképpen ezen áll az egész európai (gyökerű) kultúra. A szabad, polgár ember, aki feltételezi létének értelmét, mert jön valahonnan (van első ok, legyen az az Isten, vagy egy bármilyen Első Mozgató) és van cél (tartunk valahová). Ehhez adja hozzá minden egyes ember a maga személyes céljait úgy, hogy látja, az ő életének rendje beleilleszkedik egy másik rendbe, az élet egészének egészséges körforgásába, keresve a közös célokat is. A körforgás mozgás – valahonnan tart valahová. Okból az okozatba. Ha valami mindig kicsi, ott nincs mozgás, nincs kauzalitás (ok-okozatiság). Onnan hiányozhat valami az élet természetes rendjéből.

Magunkról például tudjuk: az az egészséges, ha először kicsik vagyunk, sokat tanulunk és tapasztalunk, hogy később nagyok lehessünk. Amikor dolgozunk, akkor először az elején kezdjük, majd a jó munkának köszönhetően egyre feljebb kerülünk, azaz felnövünk a munkánkban. A cég, amelyet alapítunk, először kicsi, aztán nagyobb lesz, mert nem akadályozza semmi a növekedésben, ha versenyképes a termékünk.

„Magyarország kis ország.” Vállalható lenne ez, az egyébként közel 100 éve folyamatosan hangoztatott állítás abban az esetben, ha földrajzi értelemben igaz lenne (nem igaz), ha népesség értelmében igaz lenne (nem igaz), ha a kicsit akarnánk turisztikai marketing értelmében értékké alakítani (nem akarjuk). Szerethető állítás lenne kicsinek tartani magunkat, ha ezzel valahol összenemzeti értéket akarnánk teremteni más versenyző országokkal szemben. Ezt a munkát azonban sehol nem látjuk.

Ehelyett, ami igazán kivehető ebből az állításból közel száz éve, az a felmentés igénye. Ha valaki, vagy valami kicsi, akkor nem kell semmilyen versenyben sem jól teljesítenie. Ha „kicsik vagyunk”, akkor veszíthetünk bármikor a nagyobbnak kikiáltottal szemben. Ha „kicsik vagyunk”, akkor megünnepelhetjük a parányi sikereket is (például, világbajnoki döntőnek beállítva akár egy Európa bajnokságra történő kijutást). Ha „kicsik vagyunk”, akkor hivatkozhat bárki arra, hogy a kevés eszközét a közösségnek egy irányba kell szervezni (centralizáció), mert ettől lehetünk erősebbek, amikor erre majd szükség lesz.
1920. június 4-én 16:32-kor Magyarország hivatalosan is elvesztette területeinek több, mint kétharmadát.Ezzel „kisország” lettünk. Az egészséges fejlődés helyett annak pont az ellenkezője „történt”: nagy felnőttből kicsi gyermekké tettek minket idegen hatalmak. Magyarország – a legelterjedtebb elemzés szerint – csak a terület visszarendezésével lehetne újra nem kis ország. Azaz, mindaddig esélyünk sincs felnőni, bármi történjen is.

Ennek a történelemszemléletnek komoly társadalmi következményei vannak. Egyrészt, a magyarokat összekapcsoló érték egy sérelem: minket együtt bántottak meg a nagyhatalmak. A sérelem lett a közösségünket összekovácsoló legfontosabb erő. Mi attól vagyunk magyarok, mert szemben állunk a trianoni döntéssel. Ezért szavazhatnak nálunk olyanok, akik nem adóznak, munkájukkal egy másik országot erősítenek, mert ők is magyarok, az ő elcsatoltságuk igazolja a mi sértettségünket. Az iskolában kis és megbántott országunk történetét, mint identitást kell tanítani a gyerekeknek. Magyarországon, ha bármi nem működik, azt rá lehet fogni az elnyomó, megalázó, a trianoni logikával minket kis országként börtönben tartó „nyugati” világra. Van, hogy csak a sorok közt, és van, hogy hangosan.

A legfőbb probléma a politika általános természetéből fakad. Egy politikus sem tud sehol a világon ellenségkép nélkül működni. Gondoljunk csak Caligulára, aki olyan szerencsétlen volt, uralkodásának meghatározó részében, hogy nem talált semmilyen komolyan vehető reális ellenséget, ezért megtámadta a Tenger Istenét katonáival, akik a vizet voltak kénytelenek csapkodni és hadizsákmányként kagylókat, osztrigákat, kavicsokat elrabolni – mert hogy ellenségre mindig szükség van. Mi is csapkodjuk a tengert, amikor dühöngünk a trianoni döntés miatt. Politikailag nagyon kifizetődő támadni a „kis Magyarországnak” kárt okozó ellenségeket (az Európa irányát meghatározó „nagyokat” például) úgy, hogy azok közvetlenül nem szólnak vissza, miközben ez a figyelmet is eltereli más problémákról. Nem feledve azt a másik fontos politikai előnyt, hogy a „kis ország” politikájának természete szerint nem hagynak minket naggyá válni – így a politikusokon sem számonkérhető semmi kudarc, hiszen tehetetlenek az óriásokkal szemben.

Gerő Ernő, a kommunista párt egyik vezetője 1952 márciusában ezt írta a Népszavában: „Nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus általános válságának időszakában, az egész kapitalista rendszer hanyatlásának és rothadásának időszakában, olyan kis ország, mint Magyarország a burzsoá földesúri rend uralma alatt nem válhatott valóban független ipari országgá.” Ebből is látszik, hogy a politikában az éppen aktuális állapotot bármilyen mértékben vissza lehet vetíteni: amikor „kis országnak” érezzük magunkat, akkor a történelmet is úgy éljük meg, hogy bármikor kicsik lehettünk korábban. Minden korábbi történelmi vereség is elszámolható így, akár Augsburgig, Regensburgig visszamenőleg.

Olvassunk azonban egy másik rendszerből is hasonlókat. Mészöly Gedeon irodalomtörténész 1932-ben Az amerikai magyar fiúban az alábbiakat írta: „Magyarország kénytelen volt részt venni a háborúban (…) Nemrég nagy háború volt a világon, 1914-ben kezdődött, 1919-ben végződött. A magyarok bátor, de békeszerető nép. Ellene voltak a háborúnak, de mikor mégis megtámadták őket az oroszok és szövetségeseik, vitézül védelmezték magukat. Csakhogy nagyon sok volt az ellenség, ezért bármily hősiesen küzdöttek, elvesztették a háborút. (…) A nagyhatalmaknak sokkal több katonájuk van, sokkal több ágyújuk, tankjuk, repülőgépük, hadihajójuk, mint az olyan kis országnak, mint Magyarország. Ha tehát a nagyhatalmak közösen valamit elhatároznak, azt végre is tudják hajtani, mert nagyon nagy és jól felszerelt a hadseregük.”

A „’kis ország’ Magyarország” kulcsszóra a magyar sajtót dokumentáló Arcanum oldalán 25 550 találatot kapunk. Ebből egy egész doktori dolgozatot lehetne írni. Kutatva közöttük alig találunk olyat, amely nem sértettségen alapulna. Egyik kivétel ez alól Kádár Béla, az Antall-kormány gazdasági minisztere, majd a második szabad választás után konzervatív parlamenti képviselő, aki 1993 június 16-án ezt mondta a Magyar Nemzetnek: „Lévén kis ország, Magyarország alapvető érdeke a liberalizált világkereskedelem, a konfliktusmentes nemzetközi környezet (…) Gazdaságcentrikus lett a világ, s a kis országok jövője szempontjából súlyos következményekkel járhat, ha nem tudnak megfelelően alkalmazkodni a nemzetközi irányzatokhoz.”

Talán lehetünk nem „kis ország” is. Az egyetlen kiút az lehet, amelyet fentebb Kádár Bélától olvashattunk – annyi kritikával, hogy a népességszámot és a területet nézve nyugodtan használható és indokolhatóbb a „közepes ország” kifejezés. Ha ezekkel a gondolatokkal nézünk ki szobánk ablakából egy olyan országra, amely része Európának, része egy határok nélküli nagy gazdasági környezetnek, ahol a sértett magyarság és megsértői egy közös üzleti környezetben, határok nélkül bizonyíthatnak, akkor talán esélyünk nyílik arra is, hogy egyes magyar emberek és egyes magyar cégek sokkal jobban teljesíthessenek, mintha ezt bezárt határok, elzárt lehetőségek mellett tehetnék. És ez igaz a politikusokra is…"

Somogyi Zoltán

forrás: /alapblog.hu/