"Tudta, hogy a Krisztus utáni 1-2-3 századokban az eredeti ókereszténységet, Jézus szeretetvallását a szkíták, hunok terjesztették el egész Eurázsiában?
A korabeli történészek és krónikaírók mind leírták, hogy a hunok keresztények voltak. Így például a Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum írja: „Az evangélium hirdettetik a szkíták és a dákok [pártus nemzetség] között”. (30,2,92-93.)
Kr. u. 399. évben Szent Jeromos írja: „A hunok zsoltárokat énekelnek és Szittyaország hidegét a hit melege tölti be”. (Ambrose milánói pap írása: Epistulae 107.) Orosius pedig Kr. u. 418-ban arról emlékezik, hogy: „Hunok töltik be a nyugati és keleti templomokat”. (Historiae AdversumPaganos VII. 41. 8.)
Jézus egyházának megalapítását Péter apostolra bízta. Péter Jézus egyházát a szíriai Antiochiában alapította, ami ez időtájt a fehér hun Pártus Birodalom része volt. Az 1. században már több mint 30 püspöksége volt Jézus egyházának a Pártus Birodalomban, ami a Földközi-tengertől Indiáig tartott.
Európában és így a Római Birodalomban kezdetben a kereszténység teljesen ismeretlen volt, sőt elvétve megjelenő marginális diaszpóráit üldözték.
Az eredeti ókeresztény gyülekezetek nagyon színesek és változatosak voltak.
Jézus ugyanis egy olyan egyetemes érvényű tanítást nyilatkoztatott ki, amelyet minden nép és nemzet szabadon alkalmazhat saját addigi hagyományai szerint. Ezért lett ez a kereszténység katolikus, azaz „teljességben és harmóniában levő”, mely megnevezéssel Antiochiai Szent Ignácnál találkozunk először, a 110-ben keletkezett szmirnai levélben.
Az ókeresztény egyházak tehát nagyon változatos népi, nemzeti sajátosságokkal bírtak, egy volt bennük közös, a jézusi tanítás a szeretetről. A felebaráti szeretet volt az az új elem, amit minden nép beépített a saját vallásos hagyományába. Így jött létre Egyiptomban a kopt, gnózison (tudáson, megtapasztaláson) alapuló kereszténység, Szíriában a mandeus kereszténység, mely Keresztelő János tanításain alapult és János kereszténységnek is hívták. A Tigris-Eufrátesz vidékén alakult a káld kereszténység, Perzsiában a manicheus kereszténység, a Kaukázus vidékén a nesztoriánus kereszténység, a szlávok között a bogumil kereszténység, Európa nyugati felében pedig a katár kereszténység.
A zsidók között is népszerű volt a kereszténység, akik szintén adaptálták saját hagyományaik szerint, és ezt nevezzük zsidó kereszténységnek. A Római Birodalomban a zsidó kereskedők révén szép lassan a zsidó közösségekben is elterjedt, majd ez a zsidó keresztény változat lett később államvallássá a Német-Római császárságban és ezt hívjuk az 1054-ben bekövetkezett keresztény egyházszakadást követően római katolikus kereszténységnek.
A kezdeti zsinatoknak eleinte épp az volt a rendeltetése, hogy a sokféle és színes kereszténységnek adjon közös dogmatikai alapot, hangolja össze tevékenységüket.
A kereszténység terjedése Kelet-Ázsia irányába indult el Szent Tamás tevékenysége révén, aki először a pártusokhoz, majd Indiába ment. A nesztoriánusok őt tisztelik az első szkíta keresztény pátriárkának.
A keleti irányú missziók egyik fontos területe a pusztai népek által lakott Szkítia volt, ahol Origenesz szerint Szent András tevékenykedett. Szintén ott térített Szent Fülöp.
A korabeli feljegyzések szerint bizonyos, hogy a keresztény hit széles körben elterjedt a lovas népeink körében, hiszen az első keresztény zsinaton, 325-ben részt vett Szkítia püspöke is. A teológia egyik jelentős alakjának tartott Joannes Cassianus szkíta származású volt, az ő tevékenysége nagyon fontos volt a nyugati szerzetesség szempontjából. Aranyszájú Szent János a IV. század második felében többször küldött misszionáriusokat a Krímbe, a szkíták közé.
A térítőmunkában a pártusok, kusánok és a szogdok aktívan részt vettek, közülük tömegesen tértek át a Zoroaszter-hitről a kereszténységre. Baktria központja, Balh előbb a Zoroaszter hívők központja volt, majd nesztoriánus metropolita központtá vált. A nesztoriánusok apostolukként tisztelik Mani-t, aki Addai tanítványa volt, és Edesszából eljutott Asszíriába és Nubiába, ahol tevékenysége eredményeként háromszázhatvan templomot alapított, majd a Tigris-folyó partján lévő Szeleukia városban hozott létre közösséget, ahol tizenöt évig élt.
Az Apostolok doktrínája című munkát 1964-ben fedezte fel a tudomány számára Curetown. A Kr.u. III. századból származó munka azt örökítette meg, hogy Góg és Magóg népei az beavatást Addai missziói révén a II. század közepén igen korán kaptak beavatást.
Antiokhiában, Szíria központjában és Szkítopoliszban híres teológiai iskolák alakultak a második századtól kezdve, amelyeket a dogmatörténet keresztény hitvédőknek nevezett el. Akkoriban született meg az első szír evangélium fordítás Tacianus közreműködésével, aki művének a Diatessaron nevet adta. Kezdetben csak egy evangélium volt, János Békeevangéliuma, és az ókeresztény hitnek nem volt része az ótestamentum sem. Theophilos, a hatodik antiokhiai püspök bevezette a teológiai kifejezések közé a háromság fogalmát (triász), és azokat theos, logos és sophia (isten, ige, bölcsesség) névvel jelölte. Ő nevezte először az apostolokat a Szentlélek hordozóinak.
A korai ókereszténységen belül az eretnekség mint olyan egészen a negyedik századig ismeretlen volt.
Nagy Konstantin császár megkeresztelkedéséig a keresztények nem tekintették veszélyesnek az egyház szerteágazódását: különböző földrajzi területek eltérő nézeteket vallottak, és a keresztény iskolák jól megfértek egymás mellett.
A nesztoriánusok vallási szervezete monarchikus volt, a hierarchia legtetején magyarul az atya vagyis pátriárka állt, alatta a több püspökséget irányító metropolitával. Az egyházmegyéket a püspökök irányították, akik már a nesztoriánus egyházszervezet kialakulásának kezdeti szakaszában is sokan voltak. Az V. századi források azt örökítették meg, hogy az epheszoszi zsinatra megidézett Nesztoriosz számtalan püspökkel együtt jelent meg, és amikor a világi birodalmi egyházak szolgálatába állt egyházi vezetők eretneknek nyilvánították, akkor hívei sokaságával távozott.
484-ben a nesztoriánusok független egyházszervezetet alapítottak. A nesztoriánus egyházszervezet élén kelet pátriárkája, a katolikosz állt, aki előbb Niszibiszben, majd a VIII. századtól a Bagdad melletti Szeleukia-Kteszifon-ban (perzsául Tyspwn, szkíta nyelven Tiszfő korábbi Pártus-szkíta főváros) rendezte be székhelyét. Marco Polo ottjártakor ezt jegyezte fel a nesztoriánus vezetőről: „Ez a pátriárka nevezi ki érsekeiket, apátjaikat és minden rangú prelátusaikat és küldi őket a négy égtáj felé, Indiába, Baudaszba (Bagdad) vagy Kathajba, mint ahogyan a római pápa csinálja a latin országokban.”
A források tanúsága szerint a VIII. század végére keleten 25 metropolita székhely és 150 püspökség jött létre.
Az ókortól Közép-Ázsia legnagyobb területe a szkíta népek lakhelye volt. Legkorábban a buddhizmus, majd később a kereszténység hódított, amely közép-ázsiai elterjedése után továbbhaladt kelet felé, és befogadásra talált a szogd és a többi szkíta törzsek között. Edesszai Bardaisan egyik irata szerint már 196-ban keresztények éltek a kusánok között. Közép-Ázsia legnagyobb kereskedő népe, a szogdok között is a közel-keleti eredetű arámi írás egyik változata terjedt el. A régi közel-keleti eredetű írást később a megszálló türkök birodalmában is használták, majd az ujgurok átvették, és kissé átalakították. A szaka szkíták, szogdok és kusánok, majd a közép-ázsiai területeken megjelenő keleti- szkíták a hunok többféle vallással megismerkedtek, hiszen a szkíták és hunok között vallásszabadság volt. Egy ember egyszerre több hitet is követhetett, nem kellett kizárólag egy egyházhoz, vagy eszmei áramlathoz csatlakoznia. A korai középkorban egyik keleti vallás sem törekedett egyeduralomra a térségben, a kereszténység jól megfért a buddhizmus és a zoroaszter hit mellett.
Mingana szerint a korai keresztény misszionáriusok, majd a nesztoriánusok is jelentős sikereket értek el az Oxus-folyó parti városokban is, az akkor még szkíta Koraszán, a mai Afganisztán északi területein.
503-ban Szamarkandban, Közép-Ázsia kereskedelmi központjában is püspökség létesült.
Thomson és Arzhantseva kutatásaiból az derül ki, hogy a szír missziónak komoly sikere volt az örményeknél, a kutatók egy része azt is állítja, hogy az örmény írás is szír eredetű, melyet 405-ben vezettek be a keresztény államban.
A Kaukázus előterében élő alánokról a források többsége egybehangzóan azt állítja, hogy keresztények. Hudud-al-Alam az alánok királyát kereszténynek tudja.
A VI. század második felében, 557-től új lovas törzs ( nálunk szkítáknál nem voltak törzsek, hadak, hadseregfelosztások voltak!) hadsszövetség jelent meg Európa határánál: a források őket avaroknak emlegették. Ez a fehrérhun népcsoport 568-ban elfoglalta a Kárpát-medencét, és több évszázadig fennhatósága alatt tartotta azt. Az avar név szó összetétel, amely az európai avarság kettős eredetére utal, az uar (avar) (vörös, kermi) és hun (hjon), vagy heftalita, amit a bizánci források is megerősítenek.
A történészek közül Deér József az 1930-as években az avarok kereszténységével kapcsolatban azt tartotta a legfontosabb forrásnak, amikor Baján avar kagán keresztény módon is esküt tett. Az avarok között elterjedt kereszténységre leginkább a sírleletekben talált keresztek, vas koporsószegek és egyéb, kereszténységre utaló tárgyak érdemelnek figyelmet, ugyanis a régészek többféle típusú keresztábrázolást találtak: az egyik fajtán van Krisztus-ábrázolás, a másik fajtán csak egyenlő szárú keresztek vannak. A régészeti leletek közül néhány szíjvégen és tarsolylemezen látható keresztábrázolás, amely szintén a kereszténység jelenlétét mutatja. László Gyula megállapítása szerint az egyedinek mondható szíjvégen talált motívumok mindig utalnak viselője hitvilágára.
Avar kori női mellkereszt (Ozora - Kr. u. 650 körül)
(Vágó Ádám - A Kárpát-medence ősi kincsei - 2015)
Az avarok között elterjedt nesztoriánus hitre az is adhat alapot, hogy a hit belső-ázsiai terjesztői, a szogdok jelen voltak a Kárpát-medencében. A különböző eredetű népcsoportoknál többféle keresztény tanítás együttesen volt jelen, hiszen a szkíta-hun népekre a vallási türelem volt jellemző.
A VI. század közepén az Altaj vidékén élő türk törzsszövetség átvette a hatalmat. Az új állam kiterjesztette fennhatóságát a világ négy égtája felé. Délen elfoglalta az észak-kínai területeket, nyugaton meghódította a szkíta Közép-Ázsiát, ezzel elűzve szkíta őseinket európa felé, majd eljutottak Nyugat-Közép-Ázsiába is, egészen az Amu-darjáig. A keleti türkök megmaradtak az ősi területeken, a mai Mongólia területén, és ők gyakoroltak fennhatóságot a kínai és az északi, Bajkál-tó környéki vidékeken. A nyugati részekhez tartoztak a gazdag közép-ázsiai kereskedő városok és laza szövetségi rendszert alkottak. Az új államszövetségben is megjelent a szkíta és hun népek új vallása a manicheizmus és a nesztoriánus kereszténység. Amikor Probus, Jusztiniánusz bizánci császár követe a türkök országában járt, ő is csodálkozott azon, hogy a türkök között mennyire sok a keresztény.
A keleti türk államot 630-ban a kínai seregek elfoglalták. Akkor a türkök egy jelentős része, mintegy százezer fő eredeti lakóhelyüktől délre, a Sárga-folyó nagy kanyarulatánál, Ordoszban telepedett le, ahol határőrszolgálatot láttak el a kínai Tang-uralkodóknak.
Az Ordoszban virágzó keresztény gyülekezetek tovább terjeszkedhettek a Góbi déli részén.
Pulleyblank kutatásai alapján egyértelmű, hogy a Dél-Góbiban meglévő nesztoriánus hit a hunokhoz, és a hunoktól átvevő türkökhöz köthető. Ezekből alakult ki az öngüt népcsoport, akiket a kínai és mongol források fehér tatároknak emlegetnek. Már a mongol kor előtt fehér tatárok voltak jelen ebben a térségben, akik felvették a kereszténységet, és az Olan Szüme kolostor együttesben rendezték be rezidenciájukat.
Hirta kormányzója, Mar Philoxenus a türkök keresztény hitéről elég terjedelmes feljegyzést készített. A szerző többek között azt állította, hogy a türkök csak saját írásukat ismerik, és a szír nyelvet, azon tudják olvasni saját Bibliájukat.
A szkíta-hun lovas népek azért utasították el a bizánci típusú és a római típusú kereszténységet, mert az egyet jelentett volna a bizánci vagy a római uralom elismerésével is. Így a már korábban megkeresztelkedett lovas törzsek hadseregek inkább az eredeti keleti manicheus, nesztoriánus keresztény eszméket fogadták el, amik nem kötődtek világi birodalmi eszmékhez.
A Cirill és Metod legendából kiderül, hogy a magyarok tisztelettel bántak a keresztény misszionáriusokkal. A IX. évszázadban Hudud-al-Alam perzsa geográfus könyve, a magyarokról azt jegyezte fel, hogy keresztény törzs, és a keresztény szó lejegyzésekor a tarsayan (tarsoly), vagyis a nesztoriánusokra vonatkozó kifejezést használta. A magyarokkal együtt élő besenyő és kun törzsek is ismerték a kereszténységet, bár akárcsak a magyarok, megtartották ősi hitüket is, mintegy egybeolvasztva a kettőt.
Az ujgurok egészen a mongol fennhatóság elfogadásáig (1209) tevékeny szerepet játszottak Belső-Ázsia kultúrtörténetében, bár számos írásos anyaguk a tudományos világ számára 1908-ig, Stein Aurél expedíciójáig jórészt ismeretlen volt. A dunhuangi barlangok könyvtárát Stein Aurél tárta fel. Akkor került elő mintegy 2000 kézirat tekercs, köztük több a nesztoriánus kereszténységgel kapcsolatos. A legrégebbi a Xian-fu-i sztélén a Jézus Messiás szutra, mely 635-638 között íródhatott. A szöveg a keresztény tanítások lényegét mutatja be, köztük Krisztus szenvedéstörténetét. A barlangtemplom falán látható egy festmény, mely egy keresztény püspököt ábrázol lovon, és botján nesztoriánus kereszt áll.
A nesztoriánusok a mongol birodalomban is kiváltságos szerepet töltöttek be. Ennek legfőbb bizonyítéka az első mongol nagykán, Dzsingisz kán által kiadott Jeke Dzsaszag, vagyis Nagy törvénykönyv, amely szerint a birodalomban elterjedt négy világvallást, a kereszténységet, az iszlámot, a taoizmust és a buddhizmust tiszteletben kell részesíteni, ha azok imádkoznak a kánért.
A nesztoriánusok, mint keleten mindenhol, a mongoloknál is foglalkoztak gyógyítással, és asztrológiával. Már a Mongolok titkos története is megemlíti, hogy a szkíta keresztény orvosok „abuj-babuj” igéző formulával gyermekáldáshoz segítették Ong kán feleségét. A flamand utazó, Wilhelmus Rubruk megemlíti, hogy Möngke nagykán feleségét, Katunt nesztoriánus papok gyógyították meg, ezért az asszony hálából áttért a keresztény hitre.
A bolygók és a csillagok állásából a szkíta-hun keresztény máguspapok határozták meg, hogy bizonyos események (hadjárat, békekötés, házasság, stb) mely napon szerencsések, mikor szerencsétlenek.
A nesztoriánus keresztények ezen kívül fontos feladatot kaptak a káni kancelláriábanis: ők voltak a birodalom írnokai.
A nesztoriánusok az államalapító Dzsingisz kán halála után még kedvezőbb helyzetbe kerültek, mert a második nagykán, Ögödej felesége, Töregene keresztény hitű volt, így a nesztoriánusok az állam irányításában fontos szerepet kaptak.
A keleti térítést szorgalmazó pápai bullák is feltüntetik a keleti, az Arany Hordához tartozó területek nesztoriánus népeit, akik a római katolikus keresztények szemében eretnekek voltak. Igaz ez viszont is elmondható, hisz az epheszoszi zsinatról eretnekként távozó Nesztor és kései követői az elvilágiasodott nyugati kereszténységet a hatalom és a pénz szolgálójának tartották.
Az Európából induló inkvizíció éppen a nesztoriánus és más ókeresztény vallások ellen irányult. A XIII. század második felétől meginduló, intenzív római katolikus térítés, amely főleg a Krím-félszigetet és a Kaukázus előterét érintette, kiszorította a szkíta-hun keresztény vallást. Az Arany Horda területén is meggyengül a nesztoriánus hit. Batu utóda, Berke 1261-ben áttért az iszlámra, így a nesztoriánusok kitüntetett szerepe megszűnt Ázsiában. Az egykori szkíta-hun-türk népek fokozatosan áttértek az iszlámra.
A magyarok „mindvégig távol maradtak a római—konstantinápolyi egyházvezetési vetélkedéstől”, mert saját korábbi keresztény hitüket őrizték, miközben mindkét birodalmi keresztény valláshoz közeledtek. Ennek megfelelően „az egyetemes értelemben felfogott Jézus-hit alapján mind Bizánc, mind Róma irányába való nyitottságot bizonyítja az is, hogy Taksony két fiát, Gézát és Szöréndet, a keresztségben István és Mihály nevet adva nekik, mind a keleti, mind a nyugati egyházi szertartási rend szerint megkereszteltette”. A magyar király, mint Jézus Apostola mindig is a magyar kereszténység feje volt és nem volt alávetettje sem Rómának, sem Bizáncnak, de saját kereszténységében püspökséget, érsekséget alapított, melyhez nem kérte a pápa engedélyét. Érseket, püspököt saját jogán nevezett ki, szentté avathatott és zsinatot hívhatott össze."
Forrás:
képek és cikk: /www.sopronmedia.hu/
Hierosolyma
Kánaán területe, agadeiek nyelvén ma-at Ki-in-a-ni
