"Az elmúlt évek tendenciáit szemlélve, Romániában csökkent a születésszám, de a magyarok lakta megyékben az országos átlaghoz képest jóval több gyermek született. Miközben az összromán lakosság egyre csak fogyatkozik, addig a magyarok teleszülik Erdélyt – derül ki a legfrissebb statisztikai adatokból, amit a Főtér szemlézett. Az Országos Statisztikai Hivatal (INS) összlakosságra vonatkoztatott adatai szerint az év első felében több mint tízezerrel kevesebb gyerek született, mint az előző év első hat hónapjában.

Területet visszafoglalni nem csak fegyverrel lehet... (Kép: Főtér.ro)

A szakértők az adatokat elemezve arra figyelmeztetnek – közli a romániai magyar portál – hogy ilyen ütemben haladva 30 éven belül megfeleződhet a romániai kisdiákok száma; ennek egyik jele, hogy a román társadalom már most kezd látványosan elöregedni és fogyatkozni.

A székelyföldi adatok javítják az erdélyi statisztikát

Az Erdélyre és elsősorban az erdélyi magyarokra vonatkozó statisztikai adatokat elemző Erdélystat közleménye szerint Erdélyben is csökkent 0,7 százalékkal a születések száma az év első felében a tavalyi adatokhoz képest (a halálozások száma is csökkent egy százalékkal), viszont a két magyar többségű székely megyében idén január–május között 4,8 százalékkal nőtt az élveszületések, és 1,7 százalékkal csökkent a halálozások száma.

Hargita és Kovászna megyében így a népességfogyás mértéke figyelemre méltó mértékben, 17,4 százalékkal csökkent – emeli ki a Főtér.

Jutka, Lóránt, a tízéves Emőke, a kilencéves Enikő, a hétéves Előd, az ötéves Szabolcs és a hároméves Örs: az Izsák-Székely család • Fotó: Veres Nándor, Forrás: Liget.ro

A szintén jelentős arányban magyar lakta régió, a Partium (Bihar, Szatmár, Szilágy megye) is csatlakozott a portál által „pelenkás honfoglalásnak” nevezett folyamathoz: itt 6,5 százalékkal csökkent a népességfogyás, és 47-el több gyerek jött a világra az előző évhez képest, összesen 4363 születést regisztráltak. Összerdélyi szinten azonban ugyancsak népességfogyás figyelhető meg: 2019. január–májusban 25256 gyermek jött világra Erdélyben, ami 439 fővel, 1,7 százalékkal kevesebb az egy évvel korábbi, 2018. január–májusi születésszámnál.

Míg a románok száma jelentősen fogy Erdélyben, addig a magyarok száma növekszik. Ez a tendencia a magyarok számarányának növekedéséhez vezethet Erdélyben. Ha sikerül ezeket a tendenciákat meglovagolnunk, akkor jelentősen javíthatunk a térség etnikai arányain. Ha sikerülne a magyar kormánynak kiterjesztenie az anyaországi családtámogatásokat, a köldökzsinór program segítségével a határon túli magyarokra, akkor elindulhatunk az Erdély megszerzéséhez vezető úton.

Sokkal kevesebb román lehet a jövőben

Románia össznépessége 10 év alatt, 2031-ig várhatóan 16,7 millióra csökken az erdelystat.ro statisztikai portálon közzétett kutatás szerint. A Népesedési perspektívák Erdélyben 2011-2031 elemzés szerint Románia népessége 17 százalékát veszíti el. Számításaik szerint a magyar anyanyelvűek számaránya egész Romániára vetítve 2021-ről 2031-re stabilan marad 6,5 % feletti. Ismerve a román vágyalapon íródott statisztikákat, és manipulált népszámlálásokat, ez az arány mind az országra nézve, mind Erdélyre vonatkozóan - bízva az elmúlt évek kedvező születésszámaiban, illetve a magyar kormány családpolitikájának kiterjesztésében - akár javuló tendenciát is mutathatnak.

A regionális különbségeket vizsgálva az Erdélystat számításai szerint a partiumi magyar tömbben és Székelyföldön is a magyar anyanyelvűek arányának a növekedése a legvalószínűbb forgatókönyv. Marosvásárhely és Kolozsvár vonzáskörzetének a demográfiai kilátásai magyar szempontból nem ennyire kedvezőek, azonban a magyar népesség csökkenése itt is alatta marad az országos átlagnak, tehát arányaiban itt is javul a helyzet. A székelyföldi és partiumi megyék közül Bihar és Maros esetében stagnálás, vagy enyhe fogyás, míg Hargita, Kovászna, Szatmár és Szilágy esetében várható a magyarok arányának a növekedése.

2019-ben Kovászna és Hargita ortodox püspöke, Andrei őszentsége adott hangot annak, hogy komolyan aggasztja a megyékben élő román nép sorsa. Akkor beszédében azt állította, hogy négy évvel korábban, amikor átvette Kovászna és Hargita megye püspökségét, még több mint 81 000 román hívő élt a két megyében. A legutóbbi lélekszámlálás során viszont elszomorító szám lett a végösszeg: csupán 50 030 román hívővel számolhat a püspökség. Vagyis elpárolgott 30 000 ortodox hívő. Ez a románok 37 %-a. Őszentsége szerint a regisztrált fogyás okai a fiatalok lehetőségeinek hiánya, a munkahelyek hiánya, a román szervezetek hiánya az említett közösségekben, a modellek és vezetők hiánya, a csökött oktatási rendszer, illetve a pályázati szakértők hiánya.

Románia társadalma azonban összességében véve látványosan öregszik: az utóbbi 15 évben a 15 év alatti romániai lakosok száma 3,8 millióról 3,05 millióra esett vissza, így a szakemberek szerint sürgősen szükség lenne egy hatékony családtámogató programra, hogy minél hamarabb nőjön a gyerekvállalási kedv. A demográfiai adatokat tovább rontja az intenzív kivándorlás: több millió romániai dolgozik külföldön.

Nem elég, hogy fogynak, még el is mennek... - A román fiatalok egyötöde már tartósan elhagyta Romániát

Jakub Marian ENSZ statisztikákon alapuló térképe (Forrás: https://szamokadatok.hu/)

Jakub Marian ENSZ statisztikákon alapuló térképe szerint legnagyobb arányban a délkelet-európai országok állampolgárai hagyják el hazájukat. Például Bosznia és Hercegovina esetében legmagasabb a külföldön élők otthon maradókhoz képest mért aránya - ez az érték egészen elképesztő, 43,3 százalékos. De Románia is kifejezetten rosszul áll a maga 17,5 %-ával.

Ez azt jelenti, hogy a román lakosság közel 20 %-a tartósan elhagyta hazáját, többnyire Nyugat-Európában élnek és dolgoznak, és közülük nagyon sokan az adott állam állampolgárai szeretnének lenni, és már nem terveznek hazatérni Romániába. Nagy lehetőség ez most nekünk!

Magyarország nemcsak a régióhoz, hanem az európai átlaghoz képest is kifejezetten jó mutatószámmal rendelkezik. A 6,0 százalékos elvándorlási arányunk körülbelül harmada a fent  17,5 százalékos román értéknek.

Ha Erdélyre vetítve nézzük ezt a 17,5 százalékot, akkor azt kapjuk, hogy Erdélyből közel 1,2 millió ember tartózkodik tartósan külföldön, ez többnyire a románokat, és a fiatalokat jelenti. Vagyis többnyire az idősek maradtak otthon, és ez az elöregedő tendencia a magyarok malmára hajtja a vizet.

Magyarországra ezzel ellentétben többen jönnek haza, mint ahányan kivándorolnak

Elérhető a 2019-es adat a KSH „A magyar állampolgárok nemzetközi vándorlása” statisztikájában, amely górcső alá veszi a ki- és visszavándorló magyar állampolgárok mellett a külföldön született magyar állampolgárokat. Ők lehetnek kettős állampolgárok, de akár visszavándorlók külföldön született, magyar állampolgársággal (is) rendelkező gyerekei.

Ha a teljes képet nézzük, akkor már 2018-ban 9.817 volt a magyar állampolgárok nemzetközi vándorlásának mérlege, tehát ennyivel többen jöttek haza, vagy külföldön született magyar állampolgárként költöztek Magyarországra, mint ahányan elhagyták az országot. Ez a szám 2019-re 11.384 főre nőtt.

Örömteli, hogy ha csak a Magyarországon született állampolgárokat nézzük, akkor a 2014-es mélypont után (-20.029) 2019-ben 1.272-őt mutat a mérleg, tehát többen jönnek vissza a korábban kivándorlók közül, mint ahányan elhagyják az országot. 2018-ban 407 fő híján már majdnem egyensúlyba kerültünk. A KSH adatai szerint a pozitív tendencia 2019-ben is folytatódott, a 21 900 kivándorló mellett 23 200-an tértek haza olyanok, akik korábban elmentek, vagyis pár éve pozitív az egyenleg. (Grafikon: https://mandiner.hu/attachment/0375/374771_bevandorlas.png)

Évről-évre csökken a kivándorlók száma, ugyanis a kivándorlók a saját kárukon jönnek rá, hogy Nyugat-Európában sincs kolbászból a kerítés.

Erdély közel sincsen veszve - Nézzük a számokat!

A 2011-es népszámlálás szerint Erdélyben 6,789 millió fő él. (Ami az eltelt 10 év alatt valószínűleg 6,5 millió alá csökkent.). Erdély etnikailag elég vegyes lakosságú terület, a magyarokon kívül élnek itt románok, németek (szászok), cigányok, zsidók, szerbek, ukránok, ruszinok, örmények, horvátok, és bolgárok.

Ha az Erdélyben élő nem románokat nézzük, akkor világosan látszik, hogy nincsenek is olyan sokan a románok... (1920., forrás: https://mek.oszk.hu/)

Bár Erdélyben 1910-ben 1,654 millió magyar élt, ami akkor a lakosság közel 32 %-a volt. 1941-ben 5,8 millió lakosból 1,735 millió fő volt magyar, ez is 30 % (még mindig közel 1/3-ada a lakosságnak magyar). Ezt követően a valóságot tükröző, okjektív népszámlálással már nem számolhatunk, a román érdek azt kívánta, hogy demoralizálja a magyarokat, és évről-évre torzítsa valamelyest a statisztikákat a magyarok kárára. Ma hivatalosan körülbelül 1,5 millió magyar él Erdélyben. Ez a szám, pláne a vegyes házasságokat is figyelembe véve körülbelül 2-2,5 millió magyar lehet.

Ha a magyarországi népszámlálásokat vesszük alapul az erdélyi magyarság valós számának kalkulálásához, akkor az alábbi számokat látjuk: 1920-ban a csonka Magyarországot nézve a magukat magyarnak vallók száma 7.155.973 fő (89.6 %), míg 1980-ban ez a szám 10.638.974 fő (99,3 %). Ez azt jelenti, hogy a magyarok száma a csonka honban 60 év alatt 48 %-al nőtt (!).

Észak-Erdély hazatérése, 1940. - erdélyi leányok

Magyarországon az 1930-es években népesedési rátája 2,84% volt, ez a szám 1940-es években 2,48 %, 1950-es években 2,7 %, 1960-ben 2,23 %, 1970-es években 2,09 %, 1980-as években 1,80 %, 1990-ben 1,7 % volt.  A magyarok száma 1920-ban 7.155.973 fő volt. Ez 1930-ra 8 millió fölé emelkedett, 1946-ra újabb 1 millióval nőtt, 9 millió fölé, 1960-ra közel 9,8 millióra emelkedett, 1970-re 10,166 millióra, majd 1980-ra 10,638 millióra emelkedett (és ezek csak a magukat magyarnak vallók száma!).
(Forrás: https://www.wikiwand.com/hu/Magyarorsz%C3%A1g_n%C3%A9pess%C3%A9ge)

Ha a megszállás és elnyomás alatti Erdélyt nézzük ugyanezen időszakban akkor is feltételeznünk kell, hogy nőtt a magyarság száma, ha nem is olyan mértékben, mint a csonka hazában. Az igazság még e tekintetben várat magára.

Erdélyben él még 800 ezer-1 millió cigány, akik javarészt beszélnek magyarul. Illetve körülbelül 150-200 ezer német, valamint az összes többi etnikum száma körülbelül 150 ezer.

Ha ma a teljes erdélyi terület hazatérne a jelenlegi csonka országhoz, akkor a románok aránya 15-18 % lenne. Itt meg kell jegyezzük, hogy ez 1920-ban a Nagy-Magyarországra vetítve 16 % volt! Tovább rontja a románok helyzetét, hogy egy esetleges impériumváltással feltehetően sok román a Regátba térne haza, a Nyugat-Európában dolgozó fiatalok pedig valószínűsíthetően nem térnének haza. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy az öregek még 20-40 évig élnek, az ő haláluk után egy újabb drasztikus etnikai fordulat várható.

A fentiekhez vegyük hozzá azt, hogy az erdélyi románoknak, egyes vélekedések szerint a 10 %-a, más vélemények szerint a 30-50 %-a beszél magyarul, valamint az erdélyi cigányok többsége is tud magyarul.

Nagy lehetőségek ezek a magyarság számára!

Egy esetleges, csak Erdélyre kiterjedő revíziókor a románok egy része hazaköltözne a Regátba (főleg a Ceaușescu-féle kommunista rendszer alatt betelepített románok), sokan magyarnak vallanák magukat, főleg a vegyes házasságok mindkét tagja és gyermekeik, valamint az erdélyi cigányság. Mivel sokan tartósan külföldön tartózkodnak, így valószínűleg egy esetleges impériumváltáskor ők már nem térnének haza, ez akár 1-1,2 millió erdélyi románt is érinthet. Ami azt jelenti, hogy a románok össztársadalmi aránya 10 % körülire is csökkenhet, az elhalálozások és elmagyarosodásokat követően pedig 1-2 generációt követően akár 5% körülire mérséklődhet.

Az újabb reviziós lehetőségeket még nem is vettük figyelembe! A többségében magyaroklakta dél-felvidéki, kárpátaljai és délvidéki hazatérések esetén a románok összlakossághoz viszonyított aránya csak tovább csökkenne!

Ha most okosan, és tudatosan csináljuk, akkor Erdély még lehet újra magyar föld!

Budapest, 2021.03.08., Magyarok az Igazságért - MI"

forrás: internet

"Közismert, hogy a törökverő hős Hunyadi János kisebbik fiát, az alig tizenöt éves Mátyást 1458. január 24-én választotta magyar királlyá a rendi országgyűlés. Azt azonban sokan nem tudják, hogy „igazi” királlyá, azaz legitim, szuverén uralkodóvá csak jó hat évvel később vált, amikor  1464. március 29-én, (Székesfehérváron) királyfehérváron a Szent Koronával megkoronázta az esztergomi érsek. Az pedig még kevésbé ismert, hogy bár már 1463 júliusában hazatért a huszonhárom évvel korábban ellopott és Ausztriába vitt ereklye, miért csak nyolc hónappal később történt meg a Mátyásnak égetően fontos koronázás?

A Szent Korona rendkívüli kalandokkal teli sorsa önmagában is jelképezi a magyar állam több mint ezeréves viharos történelmét. A Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét megtestesítő, Szent István királyhoz kötődő legbecsesebb nemzeti ereklyénket (eddigi ismereteink szerint) tizenegy ízben vitték külföldre és hozták haza.

Ezek sorában a negyedik eset a 15. század közepén történt, amikor Mátyás király visszaszerezte Habsburg III. Frigyestől a felségjelvényt, és koronázásával megkezdődött a magyar történelem egyik legdicsőségesebb, bár meglehetősen rövid, alig több mint negyed százados fejezete.

Miért és hogyan került külföldre a korona?

A történet dióhéjban úgy foglalható össze, hogy az 1439. október végén meghalt magyar király, Habsburg Albert özvegye, Erzsébet királyné – néhai Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Borbála királyné lánya – az 1440. februárban megszületett fiát, Lászlót akarta magyar királlyá választatni.

Mivel a magyar politikai elit többsége az ifjú Jagelló Ulászló lengyel királyt kívánta meghívni a magyar trónra, ezért a királyné a Szent Korona megszerzésével próbálta a főurakat kész tények elé állítani.

Legitim uralkodónak ugyanis hagyományosan az számított a Magyar Királyságban, akit Szent koronával koronájával, a királyfehérvári bazilikában az esztergomi érsek koronázott meg. (és persze ami nem maradhatott ki valamilyen úton módon a turul dinasztiával is kapcsolatban kellett állni valamilyen ős révén.)

A hármas szabály miatt kellett a nápolyi Anjou-házból származó Károly Róbertet 1310-ben harmadszor is megkoronázni, miután – az Árpád-ház férfiági kihalását követő trónviszályt lezárva – már megválasztott magyar királyként sikerült megszereznie a Prágát, Brünnt, majd Erdélyt is megjárt koronázási ékszereket.

Az állapotos Erzsébet királyné 1440 elején Visegrádra utazott, ahol udvarhölgye, a német Kottanner Jánosné Wolfram Ilona a fellegvár kincseskamrájában őrzött Szent Koronát a február 21-ére virradó éjjel ellopta és kicsempészte a várból, s a komáromi várba vitte, ahol Erzsébet a rákövetkező éjjel megszülte fiát, Habsburg V. Lászlót, négy hónappal férje, Albert halála után.

Mire Ulászló magyar támogatóival megérkezett Budára, az özvegy királyné rábeszélésére Szécsi Dénes esztergomi érsek május 15-én (Székesfehérváron) Királyfehérváron szabályosan magyar királlyá koronázta a pár hónapos csecsemőt.

Ezután Erzsébet kisfiával és a Szent Koronával együtt Győrbe, majd Pozsonyba távozott, s miután az országgyűlés által megválasztott Ulászlót egy másik koronával szintén magyar királlyá koronázták, Erzsébet a csecsemő László királyt, majd 1440 novemberében a Szent koronát is néhai férje rokonának, Habsburg III. Frigyes német-római királynak, leendő császárnak adta át megőrzésre.

Frigyes sem Ulászló királynak, sem Hunyadi János kormányzónak, sem a tényleges uralkodást 1453-ban megkezdő V. Lászlónak nem adta át a koronát, mert annak birtokában igyekezett politikai befolyást gyakorolni Magyarországon.

A felnőttkort el nem érő Habsburg László 1457. novemberi hirtelen halálát követően királlyá választott Hunyadi Mátyás mindent megtett a korona visszaszerzéséért, hogy legitim király lehessen, ezért ő és tanácsadói határozottan elvetették azt az ötletet, hogy őt is azzal a „pótkoronával” avassák királlyá, amellyel tizennyolc évvel korábban Ulászlót.

Az ifjú Mátyás esélyeit rontotta, hogy az ellene összefogó nagyurak 1459 februárjában Németújváron magyar királlyá választották III. Frigyes császárt, aki azonban nem tett komoly kísérletet arra, hogy érvényt szerezzen új címének.

Sőt, miután egykori saját titkára, II. Piusz pápa a királyság kérdésében határozottan Mátyás mellé állt, s a császár egyre élesebb konfliktusba keveredett mind saját öccsével, mind Podjebrád György cseh királlyal, 1462-ben már hajlandónak mutatkozott a korona visszaadására – persze kemény feltételekkel.

A hosszadalmas alkudozást Vitéz János váradi püspök – a Hunyadi-fiúk egykori, igazi nevelője, az ország talán legműveltebb főembere, a magyar koronaeszme egyik megfogalmazója – irányította, s nagyrészt neki köszönhető, hogy 1463-ban megszületett a bécsújhelyi béke és vele a megállapodás a korona visszaadásáról.

A váltságdíj összege elképesztően magas, 80 ezer aranyforint volt, ami az akkori Magyar Királyság bevételeinek harmadát-negyedét tette ki. Ez ma mintegy négy-ötezer milliárd forintnak felelne meg!

Ezenkívül Frigyes haláláig megtarthatta a magyar királyi címet és Sopront kivéve az általa még 1445-ben elfoglalt nyugat-magyarországi várakat és uradalmakat. Sőt a császár fiává fogadott Mátyás abba is beleegyezett, hogy ha törvényes örökös nélkül halna meg, akkor Frigyes vagy leszármazottai öröklik a magyar trónt. Ez utóbbi feltételbe nyilván könnyen belement Mátyás, hiszen még csak húszéves volt, és már 1461-ben feleségül vette a gyermek cseh királylányt, Podjebrád Katalint.

Az 1463. július 24-én Mátyás követei – Vitéz János püspök, Pálóczi László országbíró és Szapolyai Imre kincstartó – által Bécsújhely kapujában átvett Szent Koronát háromnapos közszemlére tették Sopronban, majd Budára szállították.

Mátyást mégis csak nyolc hónap múlva, 1464. március 29-én, nagycsütörtökön koronázták Magyarország királyává a (székesfehérvári) királyfehérvári bazilikában.

Hogy mi volt ennek az oka? Miért nem volt sürgős Mátyásnak a megkoronázása, holott királlyá választása óta ez volt a leghőbb vágya, hiszen enélkül nem lehetett igazi, szuverén király…

Erre nincs igazán megnyugtató válaszunk.

A történészek többsége szerint valószínűleg azért halasztotta el a koronázást, mert fontosabbnak tartotta, hogy személyesen vezesse a török elleni délvidéki hadműveletet.

Ugyanis II. Mehmed oszmán szultán – aki 1453-ban csaknem kéthónapos ostrommal bevette Konstantinápolyt, és ezzel megszüntette a Nyugatrómai Birodalmat ezer évvel túlélő Bizánci Birodalmat, de aki 1456 júliusában Nándorfehérvárnál súlyos vereséget szenvedett Hunyadi Jánostól – 1463 tavaszán, Szerbia teljes meghódítása után megtámadta Boszniát. Magyarországra csak egy kisebb török sereg tört be, amelyet nyáron Mátyás megvert, de ahelyett, hogy visszatért volna Budára, ahol már ott volt a korona, (szokatlan módon ősszel) hadjáratot indított Boszniába, ahol három hónapos nehéz ostrommal karácsonyra elfoglalta a bevehetetlennek hitt Jajca várát és elhódította a töröktől Bosznia egy részét. Ekkortájt tűzhette ki a koronázás időpontját 1464. március végére, ő maga február közepén érkezett vissza Budára.

A koronázást most már az sem hátráltatta, hogy Mátyás alig tizennégy éves felesége, Katalin március 8-án szülésben meghalt gyermekével együtt.

Van olyan feltételezés is, hogy Mátyás azért várt annyit a koronázással, mert az 1463 nyarán visszaszerzett királyi koronát – a Szent Korona alsó, bizánci eredetű abroncsa – egybedolgoztatta az I. Ulászló koronázásakor használt alkalmi, latin feliratos koronával, hogy zárt koronát kapjon, amire azért volt szüksége, hogy majdan a német-római császári címet is elnyerhesse.

Ekkor tűzhették csúcsdíszként a keresztet a korona tetejére, a bizánci császári diadémok mintájára. Mivel ez a roppant bonyolult ötvösmunka hosszabb időt vehetett igénybe, ez indokolhatja, hogy miért kellett várni nyolc hónapot a koronázással, de amikor végre elkészült, még a királyné halála és a kötelező gyász sem volt akadály."

szerző: Faggyas Sándor
forrás: /tudas.hu/

kép: internet

"A magyarság őstörténetének két sarkalatos pontja, a hun(szkíta)–magyar (rokonság) azonosság megítélésének kérdése és a finnugor elmélet híveinek mintegy két évszázados vitája mindmáig megosztja a magyar társadalmat. A téma akadémiai elitje, de főleg a nyelvészek többsége még ma is kitart a finnugor származtatás hipotézise mellett, annak ellenére, hogy az elmélet alapjait alaposan kikezdték az új természettudományos kutatási módszerek és a régészeti leletek.

A két oldal híveinek vitái az utóbbi időben felerősödtek, és ennek köszönhetően sokan megismerhették az új kutatási eredményeket is. Talán az egyik leghangosabb „összetűzés” Vásáry István nyelvészprofesszor és Bíró András Zsolt antropológus között zajlott le három éve a Magyar Nemzet hasábjain.

A lapban az akadémikus Múltunk kacatjai (2015. február 28.) címen írt egész oldalas cikkében annak a véleménynek adott hangot, hogy a magyarság őstörténete kapcsán már általánossá vált szakmai körökben a magyarság finnugor eredeztetése, és e mentén szakmai konszenzus lenne, amelyet mára már csak a dilettánsok vitatnak.

Bíró András Zsolt, a Magyar Természettudományi Múzeum kutatója válaszcikkében (Merre tart a magyar őstörténet-kutatás?, 2015. augusztus 19.) visszautasította az akadémikus állítását, mint fogalmazott: a helyzet a valóságban korántsem úgy fest. Még ha a legvisszafogottabban akarjuk ismertetni a helyzetet, akkor is úgy kéne fogalmaznunk, hogy ebben a kérdéskörben a nyelvészet felépített egy hipotézisrendszert, amelyhez képest az antropológia egy más jellegű őstörténeti modellt vázolt fel, amelyet az utóbbi idők genetikai kutatásai is megerősíteni látszanak – írta Bíró András Zsolt, a Kurultáj főszervezője.

A kutató felhívta a figyelmet arra, hogy „a magyar tudományosság szervezeti struktúrája egyelőre pártapparátus-szerű, amelyben a régi kapcsolatok és az érdekszövetségek jobban számítanak, mint a tudományos teljesítmények. Ez a szerkezet részben még a »kádári rendszer« öröksége, ezért nem csoda, hogy a múlt »megmondóemberei« a modern kor kihívásai helyett inkább annak a kornak a néhány ember számára biztosított »vitán felül álló« státusát sírják vissza. Ezt teszi Vásáry István is.”

Azóta a helyzet nem sokat változott, habár újabb kutatási eredmények mutattak ki genetikai kapcsolatokat a hun és a honfoglalás kori leletek genetikai vizsgálatai révén, viszont a hun–finnugor vita újabb fejezetét nyitotta meg ez év január 24-én a Mandiner.hu oldalon megjelent terjedelmes interjúban Szentgyörgyi Rudolf nyelvész.

Az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetének adjunktusa folytatta Vásáry logikáját, mint mondta: „Létezik egy tudományos közélet, amelynek a tagjai tudós kutatók, akik számos kutatóhelyen dolgoznak, nem csak az Akadémián, így helyesebb tudományos közmeggyőződésről beszélni. Ennek pedig alaptézise, hogy a nyelvrokonságból nem következik sem genetikai rokonság, sem művelődéstörténeti, vallási vagy kulturális rokonság.”

A vájtfülűek rögtön észreveszik az ősi finnugor párti stratégiát: ők képviselik a higgadt, előítéletektől mentes tudományosságot, míg az őket támadók, kritizálók minimum laikus amatőrök.

Ehhez képest Szentgyörgyi a hun nyelvvel kapcsolatban elmondja, hogy nem maradtak fenn nyelvészetileg értékelhető hun nyelvemlékek (csak főleg személynevek), tehát ezáltal azt fejti ki (talán akaratlanul), hogy a nyelvészet a hun rokonság megítélésében semmi érdemlegeset nem tud szakmai alapon megfogalmazni.

Ettől mintegy függetlenítve magát, az egyetemi oktató nyelvész tételesen, nagy vehemenciával hozzáfog cáfolni a hun rokonság minden elemét, sorban kiemelve olyan területeket, mint a genetika, az antropológia, a folklorisztika, a régészet. Azt mondja: „Nyelvrokonaink többségének, az uráli népeknek a medve a totemállatuk, nekünk nincs medvénk, csodaszarvasunk van, ez pedig feltehetően valamely perzsa eredetű kultúrához kapcsol bennünket.”

Ezekkel a mondatokkal Szentgyörgyi nem mást bizonyít, mint azt, hogy a finnugrászok nemcsak hogy nem ismerik azokat a tudományos területeket, amelyekkel szemben „tudományosan” állást foglalnak, hanem a legalapvetőbb általános műveltségi ismeretek megszerzésével is gondjaik vannak.

Szentgyörgyi nem tudja, hogy az „uráli népek” összességét még a finnugrisztikai berkeken belül sem ismerik el általánosan nyelvrokonainknak. Ráadásul összekeveri a nyelvrokonságot az etnikai rokonsággal, és logikából is elégtelent érdemel. Mindegy ugyanis, mi a totemállatuk a „nyelvrokonainknak”, ha egyszer csupán „nyelvrokonaink”. Mindeközben ugyanebben az interjúban ő maga kritizálja azokat a genetikus szakembereket, akik szerinte összekeverik a nyelvrokonságot a genetikai rokonsággal.

Szentgyörgyinek fogalma sincs arról, hogy ezen a szakterületen mit jelent a totem kifejezés, de annak a témába illő tudományos diskurzusával sincs tisztában. Attól még, hogy ezek a népek tisztelnek egy állatot, az attól még nem lesz totemállat. Ráadásul a medvét nem csupán az „uráli népek” tisztelik, de szinte az összes szibériai nép, beleértve az altaji törököket (ayı), sőt az észak-amerikai Ojibwe indiánokat is! Szentgyörgyi érve sem pró, sem kontra nem használható fel sem etnikai, sem nyelvi rokonság alátámasztására.

Szentgyörgyi nem tudja megkülönböztetni a perzsát az iránitól. A minden bizonnyal a szarvasüldözési narratívák hagyományához tartozó kultikus szarvasfigurák már a szkíták (Kr. e. 6. sz.) temetkezéseiben is tömegesen előfordulnak. De éppen a szkíták szarvaskultuszát tartja a több évtizedes tereptapasztalattal rendelkező Esther Jacobson régész szibériai eredetűnek, ám a szkíták nyelve még ettől függetlenül sem a perzsa volt. Sem Carl Pschmadt, sem Berze Nagy János, sem Kerényi Károly, sem Kristó Gyula, sem Mircea Eliade nem tartotta, sem újabban Mátéffy Attila nem tartja perzsa eredetűnek a szóban forgó narratív hagyományt. Egyszóval senki, aki a témát kutatta.

„Nagyon összetett nép vagyunk: perzsa mitológia, uráli nyelv, törökös kultúra és ősvallás” – mondja Szentgyörgyi. Eme felfedezést egyetlen néprajzi vagy kulturális antropológiai kutatás sem igazolja, ez a világ egyetlen népénél sem így zajlik. Még az általa kutatott (?) finneknél, észteknél vagy manysiknál sem. Minden nép kultúrája összetett, de nem így. A kultúrák nem az íróasztal mellett születnek. Egyszerűen elképzelhetetlen egy nép, amelyiknek elválna a „mitológiája”, ahogy ő fogalmaz, a „kultúrájától” és az „ősvallásától”.

Tegyük nagyon röviden tisztába: a kultúrának ugyan sok meghatározása létezik, de egyikben sem esik kívül a kultúrán a „mitológia” és az „ősvallás”, ha már ezeket a fogalmakat használjuk. „Mitológia” és „ősvallás” egymás szinonimái a nemzetségi társadalmak és az azokat megelőző társadalmak életében. Ez egyértelmű lehetne Szentgyörgyi számára, ha akár egyetlen vonatkozó könyv bevezetőjét ismerné. Szentgyörgyi szerint „a nyelvész pontosan tudja, hogy nincs semmiféle összefüggés a genetika és a nyelv között”.

Sajnos Szentgyörgyi még arra sem vette a fáradságot, hogy a saját tudományágának az aktuális vitáit, eredményeit elolvassa. Pedig finnugrászként kifejezetten hasznos lenne megismernie a világhírű Brigitte Pakendorf munkásságát vagy a világ egyik legjelentősebb kutatóintézetének, a német Max Planck Institut eredményeit, esetleg a hollandiai Nijmegenben zajló kutatásokat a nyelv és a genetika összefüggéseiről.
Szentgyörgyi hosszan bizonygatja, hogy ősi „ugor” nép vagyunk, csak más kultúrát vettünk át, például idegen neveket.

Szerinte: „Ha megnézzük honfoglalás kori vezetőink nevét, Árpád neve (kicsinyítő képzővel az árpából) szintén török, illetve török eredetű egykori méltóságaink, a gyula, a kende vagy kündü neve is. Török szokásokat veszünk fel, művelődésünkre, ősvallásunkra meghatározó hatással van az ótörök kultúra.”

Ez a finnugor elképzelésben az egyik nagy ellentmondás. Neveket akár divatból is át lehet venni, a törzsneveket viszont nem. Vagy képzeljük el, ahogy reggel felébred Hakkinenström ősmagyar törzsfő, és az asztalra vág: holnaptól Töhötöm leszek! És ugyanezt teszi mindenki? A nép is, az „ugorok”? De ha így volt, akkor hol vannak az „ugorok”, mert a genetika és az antropológia legújabb kutatásai a honfoglaló magyarság főbb komponenseinek kialakulását Közép-Ázsiából eredeztetik. Az ugornak nevezett népek sohasem voltak finnugorok, hanem tisztán szkíta nép és közép-Ázsiából jött vissza Európába, mindezt még a krónikások is tudták, de biztosan ők is délibábos szkítahívők voltak. Ezért már olyan szóösszetétel is minthogy finnugor már eleve nonszensz!

Folytathatnánk a sort a hasonló nívótlan szövegek ismertetésével, de felesleges. Vásáry István és Szentgyörgyi Rudolf igazolja, hogy a finnugrizmus egyre inkább egy szektához hasonlít, amelyben csak hinni kell, de maguk sem tudják megindokolni, hogy miért.

Ők még mindig a XIX. századi ugor–török háborúban képzelik magukat. Számunkra pedig felfoghatatlan, hogy a tájékozatlanság és a műveletlenség ilyen szintjével miként lehet az ELTE-n oktatói státusban lenni? Egyáltalán, hogyan süllyedhetett ilyen alpári szintre a magyar tudomány?"

A szerző újságíró, a Kurultáj volt sajtófőnöke

Szakács Árpád

forrás: /www.magyaridok.hu/