A JURT

A magyar kamlik (jurta) 
(Részlet dr. Padányi Viktor Dentu-Magyaria című művéből) 

Koraközépkori és ókori őseinknek az európai történettudósok által olyannyira lenézett "nomád sátrait", amelyeket néhány lelkes magyar tudós összehasonlító kutatásának eredményeiből s az ezeket a villámsugár fényének tisztaságával és élességével igazoló és kiegészítő szumir nyelvi információkból ma már pontosan meg lehet rajzolni, az alábbiakban mutatjuk be azzal a köteles megjegyzéssel, hogy néhány - nem sok - jelentéktelenebb részletre vonatkozó hipotézise a leírásnak még konkrét bizonyítást igényel. 
Az ősi magyar ház, amelyet borító anyagáról a jelen mű első részének 5. fejezetében már letárgyalt vert gyapjúról, a kalimról neveztek szabir őseink népiesen "kamliknak", egy 7-8 méter átmérőjű és a középső pontján mintegy 4 és fél méter magasságú, kupola-alakú helyiség volt, az egykorú Európa átlagosan 2.70x3.60 m-es alapú és 2.20 m. magasságú, sárból tapasztott kamráihoz képest - (amelynek kicsi és üveg nélküli szellőző és világító lukait fatörzsből hasított deszkadarabokkal zárták le -valósággal terem, amelyet előre elkészített könnyű alkatrészeiből egy nap alatt fel lehetett állítani és egy nap alatt le lehetett bontani. 
A tekintélyes nagyságú épület teljes anyaga súlyban és terjedelemben egyaránt felfért két ökrösszekérre. Szerkezete az egy évezredek alatt tökéletessé vált építéstechnika csodája volt, talajrögzítése könnyűsége ellenére is kibírta az ázsiai óriás síkságok nagy szélnyomását, és szigetelése és ventillációja az 55-ik szélességi fokig lehetővé tette használatát.

Strukturális alkatrészei a következők voltak 
a. az istenfa 
b. a két oldalborda 
c. 24 szarufa és abroncsfák 
d. a karim 
e. a csicsák, vagy csücsök, vagy sisak, vagy csöcs 
f. a két aszkuppu (küszöb) 
g. a borító kalim (több darabból) 
h. a két kalincs (kulcs?) 
i. gamós cövekek és marhabőr szíjazat. 

Az "istenfa" egy átlagosan tíz centiméter átmérőjű, négyöles ("négyellős"-nek mondták e sorok írójának szülőfalujában a májusfa "előírt" hosszúságát), nyílegyenes, fiatal fatörzs volt. A "házasodni" akaró legények első ténykedése egy megfelelő istenfa keresése volt, amit a tavaszi nedvkeringés megindulása előtt vágtak ki és a nősülési szándék komolyságának demonstrálására éjszaka leástak a kiválasztott lány szüleinek kamlikja elé. Az istenfának őszig kellett száradnia, akkor aztán simára faragták, sőt esetleg faragványokkal díszítették a felületét. 
Az "oldalborda" baltanyél vastagságú öles keményfa rudakból készült, úgy, hogy a közepükön keresztülfúrt lukaknál fogva kettőt-kettőt összeszíjaztak olyképpen, hogy x alakban szétnyithatók legyenek. Az alsó és felső végeiken fúrt nyakuknál fogva azután tizenkét ilyen bordapárt összeszíjaztak. Az egész összecsukva egy ölelésnyi vastagságú köteget jelentett, harmonikaszerűen széthúzva viszont egy ca. 12 m. hosszúságú x-ekből álló bordafalat alkotott, amit félkörbe hajtva a másik, ugyanilyen oldalbordával illesztettek, a két érintkezési pontnál ajtónyílást hagyva, össze. Az egész egy 24-25 m.-nyi kerületű kört alkotott, amelynek középpontjában, ölnyi mélyre leásva, a négyöles istenfa állt. 
A "szarufák" szintén baltanyélnyi vastagságú két öles fiatal surjánok törzsei voltak, amelyeket kivágásuk után, nyers állapotban, íj-szerűen, adott görbületre meghajtva így kikötve szárítottak ki, amelyek így szarv-formájukat megtartották (innen a név, szarufa). A mindkét végükön átfúrt lyukaknál fogva aztán alsó végüket a bordafal felső csomópontjaihoz, felső végüket pedig a karimhoz szíjazták hozzá, egymástól egyenlő távolságra. A bordafal minden csomópontjához tartozott egy szarufa, összesen 24. 
A karimot képzelje el az olvasó egy négyküllős, vízszintes helyzetű keréknek fent a magasban, amelynek az istenfa jelenti a tengelyét. Helye az istenfa felső végétől lefelé, mintegy háromnegyed ölnyire ,lehetett, ahol az istenfába belefúrt főcövekekkel volt megrögzítve, valószínűleg úgy, hogy a négy küllője a négy világtáj felé mutatott. 
Ez a karim a szegényebbeknél fából, a tehetősebbeknél fémből készülhetett. Átmérője 60-70 cm. lehetett, mert a küllők között egy ember át tudott bújni. A karim kerületéhez voltak hozzászíjazva a szarufák felső végei, 8-8 egy-egy küllőnyílásba. 
Az így kiformálódó félgömbalakú bordázat szarufáit bizonyára több gömbmetszet magasságában abrincsfákkal kapcsolták össze, hogy a szarufák egymástól egyenlő távolságra legyenek kimerevítve, a kör alakú bordafal talajon nyugvó alsó csomópontjait pedig gamós cövekekkel rögzítették az előzetesen egyenletessé tett talajhoz. 
Az így létrejött megmozdíthatatlan félgömbvázra feszítették aztán rá a kalim-borítást úgy, hogy fent, a karim belső köre fedetlenül maradt, vagyis a kalimot fent a karim kerületére szegték rá. Így egy égre néző kerek nyílás maradt az építmény tetején. E fölé a nyílás fölé került a csicsák, vagy sisak. A csicsák, vagy sisak egy lefelé fordított tölcsér alakú készítmény volt, amit az istenfa hegyére húztak rá. Kerülete valamivel nagyobb lehetett a karim kerületénél, egy arasz magasságban lehetett a karim felett (arasz ,- eresz). Így beengedte a fényt, kiengedte a füstöt, de nem engedte be az esőt. Anyagának a füstjárás és az esetleges szikrák miatt égetett cserépnek, vagy fémnek illett lennie. 
A kirgiz gyurtok tetőnyílásának lezárható voltából következtetve nem valószínűtlen, hogy a csicsáknak a karimtól való magassága változtatható volt, sőt vihar esetén esetleg teljesen rá is lehetett a kanimra ereszteni. A karim nyílásán keresztül távozott a füst, a karim és környéke tehát állandóan fekete volt. S ebben a tényben esetleg megtaláltuk "korom" szavunk eredetét is. 

Az aszkuppu (küszöb) szó második fele (kuppu) valószínűleg a turáni "kap" szóval azonos. A küszöb egy többé-kevésbé szabályosra faragott, hosszúkás, ajtóféltől ajtófélig érő kődarab volt, amelyen átlépve lehetett a kamlik belsejébe bejutni, és az lehetett a jelentősége, hogy télen és vihar esetén a "kalincsot" leszorítsa. A kalincs egy, a bejárati nyílás felső részéhez hozzávarrt téglalap alakú kalimdarab volt, amelynek alsó széléhez hosszában faszegély volt erősítve. mint a mai iskolai térképeknek. Jó időben a kalincs erre volt feltekerve. Rossz időben, vagy télen a kalincsot leeresztették, két szélét hozzászíjazták a bejárati nyílás két szegélyéhez, alsó részét pedig behúzták a kamlik belsejébe és rátették az "aszkupput". 
A fenti felsorolás megadja őseink házának általános szkémáját. Ezek a házak azonban, ha alapszerkezetükben és formájukban azonosak voltak is, anyagukban, minőségükben, kivitelükben és belső bútorzatukban a szegényességtől a gazdag fényűzésig rang és vagyoni helyzet szerint éppúgy különböztek, mint manapság. A szegények maguk készítette, ügyesebben, vagy kevésbé ügyesen előállított és kaláka-segítséggel összehozott, vagy a gazdagok elsőrendű mesterek által, válogatott anyagokból készített kamlikjai között szembetűnő volt a különbség, ami mindjárt a kamlik színében megmutatkozott. A szegényebbek olcsó kalimjába ugyanis belevertek mindenféle színű gyapjút, sőt, a ház körül és a szomszédságban összeszedhető egyéb szőröket is, ennek színe ennélfogva szürke s ilyen színű volt a kamlik maga is. A rangosabbak azonban csak fehér gyapjúból csináltattak kalimot, ezeknek a kamlikja tehát fehéren villogott a napsütésben, minél többet szítta a nap és verte az eső, annál inkább. 
A szegényebbek kamlikja előtt nem volt a hátaslovak megkötésére való karókon kívül semmi s a ház mögött egy rögtönzött garád, téli szálláson egy náddal fedett verem, meg egy szabad tűzhely lehetett. 
A tehetősek kamlikja előtt díszesen faragott kopják várták a vendégek lovait, a ház mögött fedél a szabad tűzhely felett és fürdősátor, "fürdőcserge", verem és szolgalakások voltak. A szegényebbek csicsákja cserépből, esetleg vasból készült, a gazdagoké rézből volt díszesen kovácsolva, vagy fából, rézlapokkal borítva. Az előkelők ikerkamlikokat, vagy éppen hármas egybeépített kamlikokat építtettek, amelyek egymásba-nyíló ajtait függönyök választották el és egy, vagy három, vagy éppen hét lófarkas kopja adta tudtul a rangot a ház előtt. 

(Az ábrát László Gyula készítette)

Még nagyobb különbségek voltak a kamlik belső felszerelésében, annak ellenére, hogy legmélyebb alapjaiban és civilizációs minimumában ez is egységes volt. A főbejárat és az istenfa közötti tér baloldali fele volt a ház előkelő helye, a fogadó, a "szalon", amelyet a szegényebbeknél gyékény, vagy egy darab kalim, tehetősebbeknél hófehér, kivarrott kalimtakaró, előkelő embereknél drága szőnyeg borított az istenfát körülvevő padka tetejétől csaknem a bejáratig. 


(kép:internet)

Az istenfa mögött, a kamlik közepén volt a padkás, nyitott tűzhely, amelyet főzésre még a szegényebbek is csak télen használtak. Kultikus hely volt ez, családi szentély. A padkákon az ősök, az "ízek", a családi szellemek szimbólumai, apró szobrocskák voltak, a Gellért-legenda "szkitha bálványai". 
A kamlik fala mentén a főbejárattól bal felől bőrzsákokban, "buginokban", "bugyor"-okban a család ingó vagyonát, nyílhegyeket, zablákat, kengyeleket, kikészített bőröket, feldolgozásra váró tiszta gyapjút, nem használt ruhákat és tartalék élelmiszereket tartottak, jobbra a bejárattól pedig ülő- és fekvőhelyül is szolgáló fedeles ládák sorakoztak, a szegényebbeknél egyszerűek, szegényesek, a gazdagoknál díszesen faragottak. 

A ládák sora után az asszonyok és gyermekek fekhelyei következtek. A falon körben különböző eszközök voltak felakasztva, edények, cserép holmik, íjak, kardok, pányvák, nyergek, karikás ostorok stb., a gazdagoknál zsákmányolt tárgyak, fémpajzsok, sisakok, drága mívű kardok, arany, ezüst edények. Az előkelők kamlikjainak a falai belülről könnyű textilanyagokkal voltak bevonva.
Zemarkhos, a bizánci császár Isztemi kök-türk kagánhoz küldött követe álmélkodva ír a 6. szd- ban az előkelő kamlikok fényűző belső berendezéséről, amely "a bizánci császári palotába is beillenék". 
A kamlik pontos körben felállított két oldalbordáját a talajhoz hozzárögzítő cövekeket "sátorfáknak" hívták éspedig azért, mert ugyan ilyeneket használtak a hadi táborozások idején rögtönzött csitárok, sátorok, csótárok lerögzítéséhez is. Kívülről befelé ferdén verték őket "kalapáccsal" a földbe és a kamlik lebontásakor a gamó alá feszített rúddal húzgálták ki. A házbontásnak s az alkatrészek felcsomagolásának utolsó mozzanata a földön szanaszét heverő kihúzgált sátorfák összeszedése volt s a mozzanat szólamkincsünkben a mai napig megmaradt. 
Az ősmagyar lakás a fényt fejezte ki. Ha valakinek módjában lenne ébren, nyitott szemmel feküdni napimádó őseinek kamlikjában a hajnalt megelőző percek kupolás sötétjében, ha látná, hogyan válik ki a negatív alaktalanságból messze fent a feje fölött először egy halvány-szürke korong, azután hogy csillan meg a közepén, fenn a rúd tetejének fényes, fekete kormán a kelő nap legelső sugara, és hogyan kúszik lejjebb-lejjebb az égbenyúló rúdon, mint Teniz első vidám köszöntése és hogyan kezd alakot ölteni minden a nagy félgömbön belül, egyre tisztábban, egyre világosabban, amint az áldott fény kúszik a rúdon lefelé, míg csillogni nem kezdenek a halhatatlan ősök szobrocskái, egyszerrre megértené, miért hívták ómagyar őseink a ház tartórúdját - istenfának. 
Ilyenek voltak szabir-magyar őseink otthonai Dentu-Magyariában. A szegényeké szegényes, a gazdagoké fényűző, hanyagoké rendetlen, piszkos, a szorgalmasoké tiszta rendes. Mindenesetre tágas volt, jól szellőző, egészséges és világos még modern követelmények szerint is. 
1. A karim szumir szó s karima szavunk innen ered. De innen ered a rómaiak égtájait mutató köralakú eszköze; az u. n. "gróma" is, amely felismerhetően a karim eltorzult alakja. Mivel a grómát etruszk közvetítéssel a rómaiak is a szumir kulturától kapták a görögökkel együtt, kézenfekvő a feltevés, hogy őseink karimja égtáj jelzésre is, sőt talán napóraként is szolgált. Az a népi szokás, mellesleg, hogy kereket tesznek a kéményre a gólyák számára, az egykori karimmal lehet összefüggésben. 
2. Primitív ázsiai népek sámánjai felmásznak az istenfára (ma is) és kibújnak a karimon bizonyos szertartások alkalmával. A karimon egyébként a ház lebontásához is ki kellett bújni. 
3. Az aszkuppu (küszöb) kifejezést mai értelemben használtuk, szabir-magyar őseink azonban a bejáratot "kapunak" hívták. Ajtónak csak vermeik ásott lejáratát hívták, meg a földbe süllyesztett szláv kunyhók lejáratát. Ami az "aszkupp" szó első tagját illeti, nem lehetetlen, hogy azzal az ősi hittel, vagy babonával függ össze, amely szerint a küszöbben valamelyik ős szelleme lakik (László Gy. I.m.) 

Napjaink jurtái

Míg egyes a magyarság történelmével foglakozó kutatók lelkesen próbálják bizonygatni, hogy őseink jurtáikat csak hadjáratok, és utazások alkalmával használták, és ettől eltekintve épített kő- illetve faházakban éltek, elfeledkeznek arról, hogy ezt az általuk szégyellni való szükséglakást, a sztyeppén maradt rokonaink a huszonegyedik században is állandó lakhelyként használják. A jurtát őseink a nagyállattartó lovas népek évezredes tapasztalata alakította, formálta, míg elérte azt a több mint ezer éve szinte változatlan formáját, amely az ázsiai puszták szélsőséges időjárási viszonyainak is megfelel. Ennek köszönhető, hogy a lovas nomád népek valamennyi szállásterületén fellelhető, és ahol ma is az állattartás rideg, legelőváltós módja a meghatározó, napjainkban is ebben élnek az emberek.
A hagyományőrző csoportok,sőt már magánemberek körében is egyre elterjedtebb őseink lakhelye a jurta (jurt, kamlik) használata. Az ők mindennapjai a bizonyíték arra, hogy a jurta a huszonegyedik század magyar embere számára is megfelelő életkörülményeket biztosít. Azért hangsúlyozom a „magyar" embert, mert mint köztudott számos nép fiai körében - Mongol, Kazak, Kirgiz...- ma is általános a jurtában való élet. Nem meglepő tehát, hogy hazánkban is legelterjedtebbek a mongol, és a kazak jurták. Ezek már több ponton eltérnek a Dr Padányi Viktor által leírt kamliktól. Legszembetűnőbb, hogy már kapu (ajtó) zárja a bejáratot a kalincs helyett, a fém, vagy cserép csicsák helyén a tündök nemez borítását találjuk, és a centrálisan beépített istenfa szerepét két tartó oszlop veszi át. 
A Padányi féle szerkezeti elemeket vizsgálva az alábbi változásokat vehetjük észre:
a. az istenfa: Az istenfaként alkalmazott, centrálisan beépített fiatal fatörzs helyett két általában téglalap keresztmetszetű, gazdagon díszített - festett, vagy faragott - oszlop áll. Lehetséges, hogy ez a változat korábban a magyar jurtáknál is előfordult. Ahogyan párhuzamot találtunk az istenfa, és a bódoganya oszlop között, talán ez a párhuzam megtalálható a két oszlop, valamint a palóc házakban lévő bódoganya és bálvány között is.



b. a két oldalborda: Az oldalbordák szerkezetileg nem változtak, eltérés lehet azonban a számukban, és méretükben. A könnyebb szállíthatóság, és más szempontok ( nagy alapterületű jurt építése) miatt lehet négy, hat kerege a jurta oldalfala.
c. 24 szarufa és abroncsfák: A szarufák száma a keregék számának és méretének függvényében változik, ahány csomópont van az oldalfalon, annyi szarufa kerül beépítésre. Több jurton lehet egyenes szarufát látni, ami a hagyományos kupola alak helyet csonkakúp alakú tetőt alakít ki. Napjaink jurtáin nem találkoztam abroncsfával. A jurt vázának anyaga ma már általában fűrészelt, és gyalult léc, a természetben található ágakból, fiatal törzsekből faragott rudak helyett. „A szállás férfiközössége napokig válogatta a váznak való rudakat az erdőben, tűz fölött melegítették, hajlították, ami ugyancsak nagy pontosságot követelt."



d. a karim: A karim igen változatos formában készül napjainkban, de alaprendeltetése, a szarufák összefogása, és a felső nyílás a tündök kialakítása változatlan. Gyakran találkozunk olyan változattal, ahol a szarufák a karimba csapolódnak, és nem oda kötözik őket.



e. a csicsák, vagy csücsök, vagy sisak,: A csicsák feladatát egy mozgatható a tündököt lefedő, nemezdarab látja el. Állítására általában egy a szarufákhoz hasonló ívesen hajlított rudat használnak, vagy a tetőgyűrűből középen lelógó szőrkötelet, melyet a jobb oldali oszlop ajtó felőli oldalán vezetik, és a keletnek néző tetőrudak alatt kígyózva fűzik végig. Bár erős szél esetén ezzel is lesúlyozzák a tetőt, szerepe inkább szakrális: a szerencsét vezeti be a nemezházba.



f. a két aszkuppu (küszöb): Az aszkuppu itt leírt módon való alkalmazása ma már nem szokás, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a bejáratot elfedő nemez (kalim) darabot deszkából készült kapu (ajtó) váltja, melynek kerete, és így küszöbe is van.



g. a borító kalim: A jurtokat, ma már - főleg gazdaságossági okokból - változatos anyagokból készült külső borítással látják el. Legolcsóbb a nyáron használatos vászon, ponyva borítás, de sok jurta készül az eredetinek megfelelő vastag nemez (kalim) borítással. Míg az impregnált vászon, ponyva borítások egy darabbá vannak összevarrva, addig a nemez borítás a Padányi által leírtakkal egyezően több darabból áll.




Debreceni család jurtája



(A fotók a Csapókerti Közösségi Házban tartott bemutatón készültek 2009.01.22.)

A bösztörpusztai jurtatábor

 (Forrás youtube.com Tanaisz) 

cikk forrása: nagyji.5mp.eu