Álmos és a másik hat vezér, a Képes krónika illusztrációja forrás: wikipédia

 "A Hölbling-elmélet talán legfontosabb állítása a honvisszafoglaló népesség kettős eredete, mely a teljes honvisszafoglaló népet (1) egy részben hódító komponensre és (2) egy visszatérő komponensre osztja. Valójában a kutatások azt mutatják, hogy mind a kettő visszatérőnek számít.

Fontos kiemelni, hogy bár a Hölbling elmélet szerint a két vérszerződő nép nem volt rokon. A kutatások azt mutatják, hogy mind a kettő szkítának tartotta magát, az hogy ezen belül melyik ág az további kutatást von maga után. (szerk.)

(1) A hódító - visszatérő komponens egy szkíta magyar (mazar) nép, mely a rokon besenyőkkel szövetségben a keletről jövő türk népektől szorongatva kel át a Volga nyugati oldalára, és indul meg délnyugatnak és halad át a frissen szlávok lakta területeken, élükön Álmossal. Ők azok akik a mai baskírokkal rokon, eredetileg ötagur, idegen nyelveken, badzsirt, besgur néven ismert szkíta nemzet volt. Őket nevezik a szlávok fekete ugornak.

(2) A visszatérő komponens a hungárus nép, őket nevezik a szlávok Fehér ugoroknak. Kik a a szkíta pusztákon, ma (dél-orosz sztyeppére (Szkítiába)) költöző és a kazárok szövetségesévé vált "szavorti aszfali" szkíta nép, melynek élén Álmos idejében Ed, a lebedi vajda (=Levedi törzsfő) áll.

E két nép Kijevnél (magyarul és eredetileg Kijó, vagyis kígyó) találkozik, mikor is az Álmosi magyarok megtámadják az oroszokat, s az oroszok segítségére a hungárusok érkeznek. A magyarok legyőzik a hungárusokat (fekete hunokat), akik nem csak behódolnak Álmosnak, hanem azt tanácsolják neki, hogy hódítsa meg és szerezze vissza az ősi szkítiát, Etele király földjét.

 A Hölbling-elmélet tisztázza, hogy a kun név nem anakronisztikus Anonymusnál, mivel a középkori kunokra csak másodlagosan és csak a Kárpát-medencében alkalmazták a kun nevet, mely egyértelműen a itteni hunok neve volt. Anonymus kunjai ezért egyértelműen fekete hunok, ahogyan e nép hagyományosan fekete hunnak tartotta Attilát is, kire uralkodóit visszavezette. Az anonymusi fekete hunok arra utalnak, hogy az avar polgárháború - ami miatt aztán a dél-orosz sztyeppére menekülnek - valójában a fekete hunok és a fehér hunok között zajlott, ám utóbbiak és a frankok szövetségének győzelmével végződött.

 Anonymus forrásai még ismerik a kazáriai (szabír) szövetségben lévő határvédelmet ellátó hungárus nemzetségek akkori előkelőit, közülük a lebedi vajdát, Edet és testvérét, Edömént. Feltehetően ők voltak a hungárusok Attila-kultuszának akkor élő tagjai, Csaba királyfi leszármazottjai. Illetve a lebedi vajda volt az, akit ma tévesen Levedinek nevezünk, s aki a kazár kagántól feleséget kapott, ám utódot nem nemzett. Valószínűleg ezt az utódhiányt töltötte be majd Árpád a vérszövetség (s talán egy frigy) révén, s vált a hungárusok fejedelmévé, Attila király örökösévé, hogy trónkövetelési jogot formálhasson a kárpát-medencei Hungáriára.

 A vérszerződést (888-889 táján) ez a két rokonságban álló nép köti - hiszen vérszerződés kötésének azonos uralkodó család által vezetett népszövetségen belül nincs értelme - mely révén a hungárusok élére "Árpád zakanos" kerül, aki így a hungárusok (ungárusok avagy a szavarti aszfali nép) első fejedelme lett, ahogy erről később Bulcsú horka tanúskodik a 950-es években. Álmos még csak az egyik szkíta hadszövetségnek volt a vezetője, Árpád viszont már a két szkíta hadszövetségnek lett a vezetője.

Ezután együtt hódítják meg/vissza a Kárpát-medencét, ahol hozzájuk a szkíta hungárusok is önként csatlakoznak. Ennek köszönhető, hogy a Kárpát-medencét gyorsan megszerzik és tartósan berendezkednek (a hungárusoknak politikai jogaik voltak a területre). Az elmélet szerint hUng meghódítása 889-re, Ugocsa és Borsova 891-re, Morávia és a Duna-Tisza köze 892-re, Morávia végleges felszámolása 894-re, Dunántúl (Pannónia) meghódítása 894-re teendő, amivel aztán befejeződött a honfoglalás. 895-ben aztán újraszervezik Hungáriát és szétosztják a hadakat, melyek élére 7 vezért állítanak: Árpádot, Szabolcsot, Gyulát, Örsöt, Kündüt, Lélt és Vérbulcsút.

 Hölbling szerint a régészet is alátámasztja a két nép együttes érkezését, hiszen embertanilag és kulturálisan is két nagy csoportba lehet osztani a honvisszafoglalás kori sírok anyagát."

Anonymus leírata alapján a szkíta vezérek, akik valójában a vérszerződést megkötötték, amikor Árpád vezért pajzsra emelték:

Ötagur, Uturgur, Badzsirt, Madzsgart, fekete ugor vezérek:

Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Tétény

Hungárus, fehér ugor, chun, qun, szabír (?) vezérek:

Ed Edömén Et Böngér Ócsád Vajta Ketel

Képen: Árpád pajzsraemelése
balról: Előd, Kündü azaz Kond, Ond, Tas, Huba, Töhötöm, középen Árpád, jobbra Ed, Edömén, Et, Böngér, Ócsád, Vajta - Boyta, Ketel

Maximiliano Hell csillagász 1772-ben (1802) ? rajzolta meg Magyarország, másik nevén Hungária térképét. Ennek részlete Árpád pajzsraemelése. A kép hivatalos címe és keltezése, helye: Hell Miksa: Tabula geographica Ungariae veteris ex historia anonymi belae regis notarii. Buda, 1802., réznyomat. Térképrészlet.

Forrás: Hölbling elmélet alapján, eredeti szövegforrás: /bilecz.blog.hu/2021/06/16/

"Gyakorta hangoztatott feltételezés, miszerint az oszét nyelv rokona, ha nem egyenes ági örököse, az alánnak, a szarmatának, illetve a szkítának. Az iráni elmélet hívei jobbára egy csoportba sorolják e négyet.

kép: internet, szkíta viselet, kazahsztán

Oszétek, valamint alánok azonosságát Jan Potocki (1761–1815.) feltételezte, és hasonlóképpen vélekedet Julius Klaproth (1783–1835.) is. Potocki szerint az oszétek szarmaták, a médek leszármazotai. Az alánok pedig nem különben szarmaták, ennélfogva ők is irániak. Hasonló nézetet vallot Vsevolod Miller (1848–1913.), hangsúlyozván: „Az oszétek ősei azon iráni pásztorkodó nemzetségeknek voltak részesei, kiket szarmata és részben szkíta néven ismertek sok évszázaddal Krisztus előtt.” És a koronát minderre felteszi Abajev munkálkodása. Jóllehet módszerei ellen többen is kifogással élnek, állításai nyomán oszétok és alánok nyelvének rokonságát manapság jobbára tényként kezelik.

Szerzőink, látni való, bizonytalan meghatározásokkal dolgoznak. Nem egészen világos például, éppen kiket tekintenek szarmatának és szkítának. Az uralkodó felfogás szerint a szarmaták azonosak az alánokkal, vagy legalábbis közeli rokona egymásnak e kettő. Szkítákról értekezvén rendszerint a királyi szkítákra gondolnak.

Ha valamennyire is tisztán szeretnénk e kérdésben látni, értelmeznünk kell a szóban forgó kifejezések tartalmát. A szkíta szó többféle értelemben használatos.

Összefoglaló értelemben, általánosságban a Kelet-Európa és Közép-Ázsia pusztaságain honos szkíta népességet, illetve lazán összefogot szövetségüket jelöli. Szorosabb értelemben – rendszerint ekként használják –, az urak, ismertebb nevükön királyi szkíták kisebb szövetségét (esküdtek) jelenti.

Az alán is összefoglaló név. A közép-ázsiai szkíták, azaz a szakák csoportjába tartozó jászik szövetségének neve.

Történészek sohasem ezen értelemben használják, hanem nép neveként. Többnyire összeboronálják az alánokat a szuromadaiakkal, s általánosságban szarmatának nevezik mindketőt. A régészek mindazonáltal különbséget tesznek szuromadaiak és alánok tárgyi hagyatéka között. Szauromatának nevezik amazok, szarmatának emezek korszakát. Az iráni szuromadaiakat Mada országának asszírok által megszállt országrészéből (Syromedia) ragadták magukkal, és telepítették le a Don mellékén a királyi szkíták. Nevük átszállott az általuk lakot tartományra (Sarmatia), és később valamennyi e vidéken felbukkanó népet, a tartomány megnevezése nyomdokán, szarmata névvel illeték. Például az i. e. 2. században az alán szövetség részeseit (jászikat, rósalánokat, őrsöket).

Nincs ebben semmi különös. Kelet-Európa kezdetben Szkítaország volt, a királyi szkíták földje. Azután a szarmaták hatalmasodtak el ama vidéken, és róluk kapta nevét a Don folyón innen s túl nyújtózkodó terület: Sarmatia Europaea és Asiatica. Az ott felbukkanó, hasonló szokásokat követő pusztai népek, függetlenül származásuktól stb., mi mások lehetnének, mint Szarmataföld lakói, vagyis szarmaták?

Ami pedig az oszétokat illeti, ők egy időben – a hunok és törökök felbukkanásától a mongol megszállásig – a jászik, jelen esetben kaukázusi alánok hűbéresei voltak. Az oszét név – szomszédaik voltak a névadók – uraikról szállot rájuk. Saját nevük iron, s talán nem a médek, illetve a szuromadaiak utódai, nyelvük azonban bizonyosan iráni.

A szarmatákat (szuromadaiakat) Diodoros Sikeliotes madaiaknak mondja. Herodotos szerint, bár hibásan beszélik, a szkíták nyelvét bírják. A szarmaták, ekképpen okoskodnak írástudóink, bizonyosan irániak. (És ebben kétségtelenül igaz a szavuk.) Ha pedig a két nép nyelve azonos, akkor a szkíták csakis irániak lehetnek. Jeleseink azonban, úgy tűnik, fgyelmen kívül hagyták Herodotos kijelentését (i:: 73), miszerint a szkíták oktatják méd ifjaknak a szkíta nyelvet és a nyilazást: „A pásztorkodó szkíták egy viszálykodó csoportja meghátrált, és Média földjén kereset menedéket. Ez időben uralkodott a médeken Kyaxares, Deiokes fának, Phraortesnek fa, ki eleinte jól bánt ezen oltalomért esdeklő szkítákkal. Nagyra becsülvén őket, legénykéket adott kezük alá, mi módon megtanulnák tőlük nyelvüket és a nyilazást.” Természetesen e kijelentést is lehet vitatni. Herodotos, illetőleg forrásai sem voltak tévedhetetlenek.

A szkítáknak alárendelt madaiak, szarmaták utóbb megtanulták uraik nyelvét. Törzseiket (pl. saioi, saudaratai, thisamatai) azonban jobbára iráni nevekkel ruházták fel, s ebből következik: valamilyen mértékben, legalább egyes csoportjaik, megőrizték anyanyelvüket is. Elszakadván a szkíták kötelékétől a madaiak egy része városlakóvá let. Többek között a Boszporoszi Királyság, illetve a görög gyarmatvárosok területére nyertek bebocsátást. A Fekete-tenger partvidékének görög temetőiben stb. fennmaradt feliratok egy része például nekik állít emléket, s nem a szkítáknak. Tudósaink nagyjában-egészében helyesen okoskodtak. Következtetéseik láncolatába azonban oda nem illő érveket is beillesztetek. Az oszétek nem a jászik utódai, s utóbbiak nem szarmaták, azaz szuromadaiak. A szarmaták, bár a szkíták nyelvét (is) beszélték, csupán ezért nem lesznek szkíták, s a szkíták sem irániak csak azért, mert a szuromadaiak azok voltak." 1

kép: internet, szarmaták

A másik tézis, mely miatt iráninak szeretik tartani a szkítákat, hogy közép-ázsiában valóban éltek iráni nyelvre áttért szkíták, kik elvesztették eredeti nyelvüket és valójában az iráni nyelvek egyikére váltottak. x

Ilyenek voltak azok a szkíták, kik hosszú ideig éltek azon területeken, melyeket huzamosabb ideig megszállva tartottak a perzsák, illetve olyan szkíták kik iráni nyelvű népek közé költöztek és bár nevükben megmaradtak szkíták, de az adott területeken kisebbségben voltak így válva iráni nyelvű szkítává.

Ilyenek voltak a szogdok, hotani szakák, pártusok, fergana-medencei szakák, kifejezetten azokon a területeken élők, akik a valódi iráni népekkel határos területeken éltek.

"A Tarim-medencében letelepedet szakák iratai A szakaurak – sakaraukai, sakaurakai, saraucae, szajvang – a közép-ázsiai szkíták, más szóval a szakák csoportjához tartoztak. Szállásaik kezdetben az Ili folyó völgyében és az Iszik-köl vidékén voltak. Lakóhelyüket i. e. 165. körül a vándorló jüecsék miat elhagyni kényszerültek. Döntő többségük délre költözöt, a Hilmend-tó környékére, illetve az Indiai-félszigetre. Kisebb részük viszszahúzódot a Pamír stb. védetebb völgyeibe.

A kínai Han Birodalom bukása (i. sz. 220.) után, kihasználva az ellenőrzés időleges lazaságát, a hegyekben menedékre lelt szakaurak alászálltak a Pamír völgyeiből, és letelepedtek a Tarim-medence nyugati felének városaiban (pl. Jütien, Pisan, Sacsö, Tumusuko). Sacsö alkalmasint tőlük örökölte nevét. A szakaurak ezután – mint hátrahagyot írásaikból (i. sz. 4–11. század) kiderül – hamarosan elveszteték nemzeti azonosságukat és anyanyelvüket. Feladták szokásaikat és egybevegyültek az iráni stb. nemzetiségű városlakókkal. A későbbiekben, éppen írásos emlékeik révén, hotani szakák néven váltak ismerté." 2

forrás1: /mek.oszk.hu/15500/15571/15571.pdf 62.old
forrás2:/mek.oszk.hu/15500/15571/15571.pdf 63.old
képek: internet

x (Érdemes kiemelni, hogy ugyanez megtörténik majd a mai értelemben vett "türk" nyelvű népek hegemóniája idején is, mikor a török népek elfoglalták a Közép-Ázsiai szkíta területeket és összeolvadtak az elmenekülni nem tudó, és helyben maradt szkítákkal, mely egyesülésből jöttek létre a mai értelemben vett török népek. Jó tudni, egyébként, hogy ezen népek az eredetileg szkítákra aggatott TURK, TURUK neveket ekkor vették fel és lettek a mai modern értelemben vett TÜRK azaz TÖRÖK népek. )

A Közép-Ázsiai hazából sikeresen eljövő szkíták a népvándorlásnak nevezett időszakban vándoroltak  a kelet-európai és a közép-európai szkíta területek felé, megtörve az európai szkítákat legyőző szarmaták néhány száz éves hegemóniáját. Már több kutató kiemelte, hogy a magyarságra alkalmazott TURK elnevezés még az eredeti jelentésű, vagyis a szkíta szinonímája volt, és nem a korban frissen megalakult göktürk és egyéb fiatal türk nép rokonságára utalt.

Amit a magyar nyelv teljes természetességgel „magyarnak” nevez, azt a mai szlovák nyelv görcsösen két külön szóval jelöli, nem véletlenül és tudatosan elkülönített jelentéssel. Az egyik szó a magyar nyelvből csak a 19. század első felében tudatosan átvett „Maďar”, amely nekünk egyesült szkítáknak vagyis nekünk magyaroknak az  önmegnevezésésünk, a másik pedig az „Uhor”, amely a szláv nyelvekben hagyományos megnevezésük ránk magyarokra.

Javított és helyes felirat

A vegyes etnikumú szlávokból lett szlovákok világának alapkövei.

"A középkorban fokozatosan betelepült nyugati szlávok a 18-19. századra különültek el a többi rokon szláv népességtől, azoktól akiktől eredetileg jöttek.

A 19. századi szlovák nemzetiségi mozgalmárok hátrányként élték meg, hogy annak az etnikumnak és nyelvnek, amellyel szemben és amelytől elkülönülten kívántak egy saját nyelvi-etnikai alapokon nyugvó nemzeti öntudatot megteremteni, a megnevezése a saját nyelvükben is azonos az ország nevével (Uhor, uhorský jazyk, Uhorsko). Vagyis a 19. században még a magyar királyság is és természetszerűleg Magyarország is, egy és ugyanaz volt, vagyis a szlovák nyelvben Uhorsko az egyet jelentett a magyarok államával és az ezzel megegyező Magyar királysággal. Mindez a frissen ébredező szlovák nemzeti mozgalomnak egyre jobban kezdte piszkálni a csőrét.

Nem tudták megoldani sehogyan sem hogy a szlávok által a késő középkorban benépesített Észak-Magyarországi területeket valahogyan külön kezeljék Magyarország többi területétől, de mindenképpen szerettek volna kitalálni valamit a problémára.

A problémát úgy hidalták át, hogy míg az országra és az állammal kapcsolatos fogalmakra továbbra is a hagyományos szláv „Uhor” megnevezést használták, az etnikumhoz és nyelvhez kapcsolódó fogalmakra már a magyarból átvett „Maďar“ szó használatát vezették be.

 Javított és helyes felirat

Ehhez jött a szláv „önerőszak”

Természetesen nem ment ez teljesen zökkenőmentesen, hiszen évezredes nyelvhasználatot kódoltak át pár évtized alatt. Ezért valószínűleg a szokás erejénél fogva Stúr némely írásában is a „maďarský jazyk“ helyett még „uherský jazyk“ szerepel. Vagyis a szlovák nyelben is, ugyanúgy ahogy a magyarban is a Hungár / ugor és magyar természetszerűleg egy és ugyanazt jelentette.

Az ország névadó és eredeti etnikumának találtak egy új nevet a saját nyelvükben, az ország nevét ezzel etnikai–nyelvi alapjaitól elválasztva, fogalmilag kedvezőbb helyzetet tudtak kialakítani Magyarországon belül a frissen kialakuló szlovák „nemzet” számára. Ez a konstrukció Magyarország területének első világháborút követő felosztásával, és a megmaradt Magyarország etnikailag relatíve homogénné válásával értelemszerűen kínálta az immár szomszédos ország átnevezését a szlovák nyelvben „Maďarsko“-ra.

Csehszlovák nyelvi „önterror”

Az új csehszlovák állam vezetői azért nem bízták a véletlenre ennek a köznyelvben történő alkalmazását: külön rendelet született arról, hogy az „Uhorsko” kifejezés helyett – amely immár csak történelmi fogalomként alkalmazható – a jövőben már a „Maďarsko“-t kell használni, bár még Masaryk elnök is néha tévedésből „Uhersko”-nak hívta a trianoni Magyarországot. 

A szlovák nyelvben ez a megnevezés béli kettősség olyannyira állandósult, hogy mára már a szlovákok dacosan a magyar fél részéről elkövetett sértésnek értékelik, amiért ezt a megkülönböztetést a magyar nyelv nem alkalmazza.

Erre a kettőségre a szlovák fejekben egy erőltetett, de számukra már logikusan összeálló „párhuzamos valóság” épült fel, amely szerint az 1918 előtti és utáni Magyarország között folytonosság nem is létezik és a magyarok csak kisajátítják „Uhorsko” történelmét, ahogy 1918 előtt magával „Uhorsko”-val is tették.

Ebből kiindulva a trianoni békeszerződésben Magyarország nem is vesztett el területeket, mivel „Maďarsko” csak Csehszlovákiával egy időben jött létre, és Magyarország 1918–19-ben nem a saját területi integritását védte, hanem „megtámadta” Szlovákiát.

1938-ban Magyarország nem visszakapott, hanem elcsatolt területeket, mivel azok korábban sosem tartoztak hozzá. 1918 előtt a mai Szlovákia területéről származó kulturális értékek Szlovákiát illetik meg, mivel azokhoz Magyarországnak semmi köze, hiszen sosem feküdtek a területén. A sort elég sokáig lehetne folytatni.

Az elmúlt száz évben egyébként nemcsak a jelenben és a jövőre vonatkozóan tartotta fontosnak a (cseh)szlovák elit az ország „magyartalanítását”, hanem visszamenő hatállyal a múlt magyartalanítására is nagy hangsúlyt fektettek.  Jól mutatja ezt a törekvést a történelmi személyiségek neveinek kötelezővé tett átírása a mai szlovák helyesírás szabályainak megfelelő alakra.

Javított és helyes felirat

Ennek a szlovák „látásmódnak” az ismerete segíthet abban, hogy fel vehessük a harcot a sovén szlovák világképpel szemben és visszaállítsuk a magyarság helyét a világban és a világtörténelemben."

Forás nyomán, eredeti cikk: /ma7.sk/kozelet/minek-nevezzelek/

Képek: internet

"Az Abák a kizárólag közép- és kelet-ázsiai típusú genomot magukban hordozó első generációs honvisszafoglalók leszármazottjai. Az abasári ásatás leleteinek felmenői között hun személy is van. Vajon Attila, szkíta-hun király az?

Történelmi emlékhellyé vált az abasári ásatás - az archeogenetika és a bioinformatika vizsgálatai kimutatták az Aba-nemzetség hun felmenőit
Forrás:  Czímer Tamás / Heves Megyei Hírlap

Az abasári ásatás leleteinek vizsgálati eredményeiről tartott legutóbbi konferencián dr. Varga Gergely István, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa a feltárt maradványok archeogenetikai vizsgálatának eredményeit foglalta össze. Portálunkon már beszámoltunk arról, hogy a kutatók először genetikai bizonyítékot szereztek arra, hogy Abasáron az Aba-nemzetség tagjai vannak eltemetve, akiknek a genetikai állományában 5-10 százalék közötti értékben kelet-ázsiai, az egykori hun birodalom központi területéig vezető bélyeg található. Dr. Varga Gergely István azzal folytatta előadását, hogy ha a testi kromoszómák figyelembe vételével a bioinformatika módszereivel vizsgálnak egy egyént, akkor azonosítani tudják az egyes ősöktől örökölt DNS-darabjait. 

– Mivel minden generációban keverednek a különböző forrásból származó genomrészletek, ezek törvényszerűen folyamatosan rövidülnek. Minden szülő-gyermek továbbadásnál aprózódnak a különböző forrásból származó darabok. Így, ezeknek a daraboknak a méretéből generációs távolságra is lehet következtetni. Ezen darabok mérete egyenesen arányos a két egyént egymástól elválasztó genealógiai távolsággal. Ezeket a darabokat azonosítottuk mind az abasári maradványok genomjában, mind pedig az elemzésbe bevont több ezer európai régészeti maradványnak a genomjában, és mindenkit mindenkivel összehasonlítottunk. Azonosítottuk az azonos őstől származó DNS-darabokat. Fontos ebben a helyzetben megemlíteni, hogy ez direkt genetikai kapcsolatot jelent. 

Tehát ha van valakivel egy ilyen azonos DNS-darabom, akkor vele van közös ősöm

Arra, hogy milyen régen élt, arra egyrészt a darab hosszából következtethetünk. Egy gráfon szoktuk ábrázolni a mintákat, az összekötő vonal vastagsága és számadata jellemzi, hogy mennyire közeli a genetikai kapcsolat. Minél közelebb helyezkednek el ezek a minták a gráfon, annál közelebbi rokonai egymásnak – részletezte a szakember. 

– Ez a vizsgálat is tökéletesen rekonstruálta a korábbi rokonsági vizsgálataink eredményeit, vagyis azonosíthatjuk a két Aba-nemzetségbeli családot ezen a gráfon. Azt is láthatjuk azonban, ennél a vizsgálatnál, hogy a korábbi, 5-öd fokig mérő vizsgálati módszer eredményével ellentétben ők mégis rokonai voltak egymásnak 6-7-ed fokon. Ebből megállapítottuk, hogy valóban a nemzetség két külön ágát találtuk meg ebben a temetőben. Ráadásul találtunk még két további mintát, akik távoli rokonságban álltak ezekkel a családokkal, akik elképzelhető, hogy esetleg az Aba-nemzetség további ágaihoz tartoztak. Azt tudjuk, hogy lealább a XIV. században minimum 3 különböző Aba-nemzetségibeli családhoz tartozott a monostor, nem meglepő, hogy ezeknek a tagjait megtaláljuk a temetőben – magyarázta dr. Varga Gergely István.

A kutató kiemelte, hogy az Abák Árpád-házi személyekkel is rokonságban álltak. Nekik is távoli rokonaik voltak 8-9-ed, esetleg távolabbi fokon. Ez azért nem meglepő, mert a középkori forrásainkban feljegyezték, hogy legalább egyszer történt házasság a két nemzetség között, tette hozzá az előadó. 

Az abasári ásatás leleteinek vizsgálata igazolta az Abák hun felmenői vonalát

 

– Ami viszont további érdekes rokoni kapcsolat – és erre eddig nem volt történelmi adatunk –, hogy az Abák rokonai voltak a Szilágyperecsenden korábban azonosított Báthoryaknak. Ráadásul, ez 7-8-ad fokú rokonság, tehát nem is annyira távoli. Ami azonban még ennél is fontosabb, hogy az Abák direkt genetikai rokonságban álltak a honvisszafoglaló elit tagjaival. Ráadásul olyan honvisszafoglalókról beszélhetünk, akik kizárólag ázsiai típusú genomot hordoznak magukban. Azaz, ők első generációs érkezők, akik beérkeztek a Kárpát-medencébe. És az ő leszármazottaik az Abák, ami arra utal, hogy az Abák ősei a honvisszafoglalók részét képezték – fogalmazott a kutató.

– Az abasári ásatás leleteinek archeogenetikai vizsgálatának eddigi összesített eredménye tehát az, hogy meghatároztuk az apai és az anyai leszármazási vonalaikat, azonosítottuk az Aba-nemzetség apai vonalát. A filogenetikai elemzésből arra következtetünk, hogy a nemzetség magja belső-ázsiai  eredetű, addig vissza tudtuk vezetni a leszármazásukat, belső-ázsiai hun személy is tartozik ebbe a leszármazási vonalba. Mindez jól párhuzamba állítható az Attilától való leszármazás gondolatával, azonban meg kell állapítanunk, hogy az Abák apai vonala nagy mértékben eltér az Árpád-háziakétól. A két családnak nem lehetett közös őse Attila, legalábbis apai ágon – összegezte dr. Varga Gergely István. "

forrás nyomán: /www.heol.hu/helyi-kozelet/

Kazahsztánban a Kaszpi-tenger régiójában található Atrau tartományában a kelet-európai steppén élt iráni lovasnomádnéphez, a szkíto-szarmatákhoz tartozó sírhelyen a régészeti ásatások során több ezeréves emléktárgyakat fedeztek fel.

Atrau Polgármesteri Hivatala szerint, az ásatások a Kaszpi-tenger régiójában a "Karabau-2" elnevezésű kurgánban – a szkíta népek temetkezési helyén – 2 éve zajlanak.

A Kurgánban található 9 sírból 7-ben a Kr.e. 6 századtól a Kr.u. 4. századig ebben a régióban élő lovasnomád néphez, a szkíto-szarmatákhoz tartozó ékszereket, fegyvereket és kerámia edények mellett emberi maradványokat is találtak.

A helyszínről elszállított emléktárgyakat az Atrau Regionális és Történelmi Múzeumban állították ki először.

A látogatók figyelmét főként az a 370 grammos arany karkötő keltette fel, amely mindkét oldalán hegyi leopárdok díszítenek.

A kazak archeológus Marat Kasenov elmondta, a kutatók szerint Artrau területén állt egy időben a Szarmata Birodalom, amelyet e felfedezés is alátámaszt. „(A szarmatákhoz tartozó) talált ősi műtárgyak száma 1000 körül van. Ebből 100 arany ékszer. Az ékszereken általában az egyidőben a régióban élt helyi ragadozó állatok, mint például leopárd, vaddisznó, tigris képei találhatók. A legutóbbi ásatásaink során pedig olyan tárgyakat találtunk, mint két jól megőrzött fából készült tál (bögre), amelyek korábban még nem voltak láthatók országunkban.”

forrás és képek: /www.trt.net.tr/magyar/

Forrás: /nemzeti.net/

"A magyar-kánaáni kapcsolatnak eredünk nyomába ezúttal. A legtöbbünk használja azt a kifejezést, hogy „tejjel-mézzel folyó” Kánaán. Talán a mai fiatalabb generációk nem emlékeznek rá, hogy ez honnan is ered. Azt pedig még kevesebben veszik számításba, hogy őstörténetünk egy érdekes fejezete kapcsolódhat ehhez a vidékhez.

Hierosolyma

A bevezetőben említett kifejezés a bibliai időkből származik, s arra utal, hogy a zsidó nép az Úrtól ezt kapta ajándékba új haza gyanánt. Ezért ezt célozta meg, miután Mózes vezetésével kivonult Egyiptomból, az elnyomás földjéről. Mózes, majd Józsué vezette a 12 héber törzset, akik a fogságot maguk mögött tudva az Ígéret Földjére, azaz Kánaánba költöztek át a szebb jövő reményében. Eddig a biblikus magyarázat.

Az igazságkereső kutatóban a következő kérdések ötlenek fel: Kik éltek a Kánanánnak nevezett vidéken a héber törzsek megérkezése előtt? Mi tudhatunk róluk? Egyáltalán mennyiben rekonstruálható az ő történelmük?

Kánaán nem volt néptelen a zsidók megérkezése előtt. A téma kutatói szerint nem azok a népek lakták először, akik jelenleg birtokolják e földet. Ez teljesen logikus, hiszen éppen a Biblia igazolja, hogy a zsidók ténylegesen bevándorlók voltak.

A másik válasz: az arab népesség. Erről sem lehetne hitelt érdemlően bizonyítani, hogy mindig is ott éltek volna bizonyos arab törzsek, hiszen ők más vidéket laktak akkoriban. Ők is csak későbbi migránsok voltak számos ma ismert területen. Egyiptomban például csak a Kr. u. 7. században jelennek meg tömegesen.

A nem túl elegáns válasz a feltett kérdésünkre ez: Kánaánt a kánaániták népesítettek be az izraeliták előtt. Ők voltak az őslakók. A kutatások arra engednek következtetni, hogy a rejtélyes kánaániták műveltsége bizonyos értelemben egyedi, ugyanakkor mindannyiunk számára ismerős, de nem sémi.

A kánaániták minden valószínűség szerint szkíták voltak. Hoppá!

Kánaán területe, agadeiek nyelvén ma-at Ki-in-a-ni

Azt állítjuk, hogy az izraeli törzseknek Isten átadta az egykor virágzó Kánaán területét? Honnan vesszük ezt? – kérdezhetné valaki. 

Az elgondolkodtató bizonyíték egy szent város neve: Béth-Seán vagy Beit She’an, mely ma a Genezáreti-tótól délre, a Jordán völgyében fekszik. Tudjuk róla, hogy 7000 éve lakott vidék. Az egyiptomi fáraók is említik több helyen: III. Thotmesz, I. Széthi és II. Ramszesz egyaránt, de a Biblia is említi a Bírák Könyvében (1, 27).

Az ókorban pedig Szkitopolisznak is hívták, ami annyit tesz a „szkíták városa”.  Az asszír és a babiloni hódítások utáni időben járunk. Ismeretes, hogy akkoriban nem-zsidó lakosság telepedett le ezen a tájon. Az új települést a hellenisztikus és a római korban nevezték Szkütopolisznak, vagy Szkítopolisznak. Említést érdemes, hogy Astarté istennek is állt itt temploma. Astarté Mezopotámiában Istár vagy Inanna, Egyiptomban Ízisz/Hathor, a görögöknél Afrodité.

 Más kutatók ettől eltérő, ugyanakkor még meghökkentőbb következtetésre jutottak. Szkitopolisz (a szkíták városa) megegyezhet Jeruzsálemmel. Egy ilyen fajsúlyos kijelentést mindenképpen jó érvekkel kell alátámasztani, mielőtt elfogadnánk.

Nos, Jeruzsálem nevét a görög Hieroszalamosz névre vezetik vissza. Ennek jelentése: a „Szent Sólyom Városa”

Josephus Flavius zsidó történetíró – tehát szakavatott auktor – szerint valóban éltek itt kánaániták, konkrétan Solyma/Hierosolyma városában, és ténylegesen imádtak itt egy istenséget, akit ők sólyom formájában személyesítettek meg. A görög „hierosz” szó szentet jelent, a „solyma” szót értjük.

 Ezek szerint Jeruzsálem ősi városát a szent sólyom formájában megjelenő istennek szentelték? Elképzelhető minden erőlködés és különösebb belemagyarázás nélkül. Ezek után a következő égető kérdés adódik: Kit takart ez a sólyom-istenség?

A választ például Zakar András adja meg imígyen:

“A szittyák után a kánaánita népek is folytatták Jeruzsálemben a Nap tiszteletét, sokáig még párhuzamosan a zsidó istentisztelettel is.”

Tehát ott tartunk, hogy igazolva látjuk, hogy a zsidók nem eredeti lakói Izraelnek – ez az Exodusból és a bevonulás történetéből eddig is közismert volt. Ezenkívül Kánaán területén, illetve egyes városkörzetekben gyakorolták a szkíta napkultuszt, még konkrétabban az ősmagyar sólyomisten-kultuszt. Ezt például az előkerült arany sólyomszobrok igazolhatják a számos egyéb leletek közül: rovásírásos táblák és lószerszámok.

Sólyomisten = Napisten 

Ezen a nyomvonalon eggyel tovább lépve jutunk el a szkíták-hunok-magyarok szent madarához és ősvallásához. Merthogy ilyen természetesen volt. Mi a kerecsensólyom, illetve a turulmadár képében személyesítettünk meg Napatyánkat, azaz a Napisten Őszentségét. Mi az ő személyén keresztül emlékeztettük magunkat Fényeredetünkre, a Teremtőre.

Persze tévedhetünk és vallástörténeti vitákba is bonyolódhatunk, ha akarunk. De fontoljuk csak meg józanul, mit is állít maga a héber hagyomány Kánaán őslakóiról. Azt állítja, hogy Kánaán őslakói az edomiták voltak. Azt is elárulják, hogy az edomiták mindig is a Napot tisztelték. Vannak, aki úgy vélik, hogy Nimród edomita uralkodó volt. Ezzel szemben Jahvéről, a Biblia istenségéről azt is megjegyzik, hogy eredetileg nem teljhatalmú vagy mindenható volt, hanem holdisten. Ezek sem elhanyagolható tények.

A kánaáni főisten neve Él, Isten legrégebbi szemita neve szintén Él. Istenre vonatkoztatni az „Él” szót nem szentségtörés, sőt, ami azt illeti, logikus lépés. A kánaánita panteon vezetőjét eleve úgy határozták meg, mint „az egyetlen, aki létezik és él”. Innen eredhet az Élő Isten és az Élet fogalmunk is.

Él fia az a Baál isten, aki a kánaánita kultúrkörben a vihar- és termékenységisten volt, s aki a sémi népeknél, a Héber Bibliában YHWH, vagyis Jahve ellenfeleként jelenik meg. Ez is sok minden megmagyaráz. Megjegyzem, Baál nevéről kapta nevét a Balatonunk.

Baál (Paál, Pál) isten nővére pedig Anat termékenység istennő (fentebb is említettük már), aki megfeleltethető a magyar Enet, Eneh, Enéh névnek, aki a magyar ősvallás, napvallás anyaistennője.

Egy sor nyelvi bizonyítékot lehetne még itt felsorakoztatni az ősi kánaáni és a magyar kultúra rokonságának alátámasztására. Lásd Horváth István ilyen tárgyú településnevekre vonatkozó összevetéseit.

Összefoglalva, arra a következtetésre jutottunk, hogy a megismert bizonyítékok és a feltárt tények szerint az ősmagyarok egy része valaha élhetett az Ígéret Földjén, ahol őstudásukat-ősvallásukat gyakorolva a Napkultuszt éltették, ami arany sólyomról mintázott szobraikban is megnyilvánult, mely pediglen szkíta gyökerekről, ennél fogva kánaánita-magyar rokonságról árulkodik. Továbbá felhívja a figyelmünket arra, hogy a mai Izrael, ezen belül pedig például Jeruzsálem területén valaha rokon szemléletű népek gyakorolták az emberiség egyetemes ősvallását, a napvallást."

Forrás: /nemzeti.net/
kép: internet
kép: internet