"Az egykori Zaránd vármegye 1009–1876 között állt fenn, a kezdetekkor egészen a török megszállás koráig az ország leggazdagabb területei közé tartozott de a megszűnésekor Magyarország egyik legkisebb és legelmaradottabb vármegyéje volt, ahol a megszűnés előtti utolsó népszámlálás alkalmával a lakosság 97 százaléka se írni se olvasni nem tudott. (Bár ezek már mind román nemzetiségűek voltak, ha az akkori sajnálatos etnikai viszonyokat nézzük)

Neve a régi magyar Zaránd személynévből való, mely rokonítható a Szörén, Szörénd, Szerind, Szörény, Suren, surena nevekkel.

Zaránd vármegye: Brád és a Fehér-Kőrös völgye (forrás)

Zaránd vármegye 1876-os megszűnése előtt sem tartozott a közismertebb vármegyék közé, és mivel kimaradt a vármegyerendezés alapján megreformált "64" vármegye közül, manapság is kevesen ismerik. 1009-es alapítása és a török hódítás között hazánk egyik leggazdagabb vármegyéje volt. A török idők kezdete óta (1544) az úgynevezett Partiumhoz tartozott, vagyis ahhoz a magyar területhez mely a török háborúk korában az erdélyi magyar fejedelemség védelme alá került, és komp-vármegyeként létezett az  Erdélyi Magyar fejedelemség és a Királyi Magyarország között.

A Körös-parti vármegye 

Zaránd vármegye az alapításától kezdve természet földrajzilag az egyik legjobban körülhatárolt megyénk volt. Kelet-nyugati irányban elnyújtott területe követte a Fehér-Körös folyását, határvonalait a vízválasztó hegységek gerince rajzolta meg az Erdélyi-érchegységtől egészen a Fekete-Körös torkolatáig. Északon a Fekete-Körös és az Aranyos-folyó, keleten az Ompoly, délen pedig a Maros vízgyűjtője határolta. A Zarándtól északra található Bihar vármegyétől a Béli-, és a Bihar-hegység választotta el, a tőle délre fekvő Hunyadtól az Erdélyi-érchegység, Arad vármegyétől pedig a Zarándi-hegység.

A Fehér-Köröst övező hegyvidékek a Bihari autochton részét képezi, prekambriumi-ópaleozokiumi kőzetekből épül fel. Az Erdélyi-érchegységben a neogén során a bádeni korszaktól egészen a pliocén pannóniai korszakáig tartó vulkanizmus során hidrotermás ércesedés ment végbe, s ez hozta létre Európa egyik nemesfémekben leggazdagabb területét. Az "Aranynégyszög" négy csúcsa közül a legkeletibb a Zaránd vármegyei Brád. Az aranyat egyrészt bányászták, másrészt a Fehér-Körös homokjából mosták is.

 Zaránd vármegye a XV. században

A vármegye központja kezdetben a Fehér-Körös és a Csík-ér (Csigér) torkolatában álló Zarándvár volt, később azonban a történelem viharai közepette ez gyakran változott. Székhelyei közül kétségkívül Gyula vára volt a legérdekesebb helyzetben. Gyula azon kevés települések közé tartozik, amely a történelmi Zaránd vármegyéből megmaradt Magyarországnak. Vára 1566-ban Zaránd megye székhelye volt, miközben maga a város Békés megyéhez tartozott. A két megye közötti határvonalat, a síksági medrüket gyakran változtató folyóágak jelölték ki.

Ekkoriban (1566) Zaránd vármegye hét városból és 435 faluból állt, az államalkotó magyarság mellett ekkor már 26 faluban éltek pásztorkodó vlachok a saját kenézeik irányítása alatt. Zarándi vlach (oláh) népekről a XIV. század második felétől emlékeznek meg a korabeli források. A vármegye keleti, hegyvidéki területei éltek, miközben a folyóvölgyek és a nyugati síkság királyi uradalmait magyarok lakták. Ez a kettősség később alapvetően határozta meg a vármegye etnikai viszonyait. 

Az ide-oda cibált vármegye

Az etnikai viszonyok alapvetően a török hódítás következtében változtak meg drasztikusan. Ugyancsak a hódítás számlájára írható, hogy a vármegye viszonylag rövid időn belül, mintegy másfél évszázadra a formálódó Erdélyi Magyar fejedelemség uralma alá került. Ennek első jele, hogy Zaránd vármegye 1544-ben már a tordai országgyűlésre küldi követeit. Másfél évszázadon keresztül volt az Erdélyi Magyar fejedelemség nyugati frontvonala.

1690-ben visszakerült a királyi Magyarországhoz és ezzel kezdetét vette a vármegye képletes szétfűrészelése; közel két évszázad alatt hol keletre, hol nyugatra húzták közigazgatásilag. 1784-ben 6 évre eltűnt a térképről, amikor II. József rendeletileg az erdélyi Hunyad vármegyéhez csatolta. A reformkorban hol Kolozsvárra, hol pedig Pozsonyba küldi a képviselőit, 1848-ban ismét a központi Magyarországhoz kerül, hogy aztán egy év múlva ismét az ország keleti vidékéből, Erdélyből, Gyulafehérvárról kormányozzák.

1857-ben a II. katonai felmérés szerint ismét az ország központi oldalán ábrázolják, hogy aztán 1876-ban érvényét veszítse ez a felosztás az egységes vármegyerendszer létrejöttével. De ebben a rendszerben Zaránd vármegyének, a szentistváni alapítás ellenére már nem osztottak lapot. Amennyiben a legnagyobb történelmi kiterjedését vesszük, akkor annak nagyobb részét Arad, kisebb részét pedig Hunyad vármegye kapta meg, de mivel a vármegyét 1741-ben már jelentősen megcsonkították így ez éppen fordítva történt. 

A vármegye török megszállás kori pusztulását nyomon lehet követni a mai település-alaprajzokon. Ahogy haladunk keletről nyugatra a Fehér-Körös mentén, a sakktábla alaprajzú települések már Nagyhalmágy környékén felbukkannak. Kevés kivétellel ezek az új telepítésű falvak mind román többségűek voltak. Svábok, magyarok csupán a vármegye legnyugatibb részében telepedtek meg, Gyula környékén. 

Zaránd vármegye 1744-(1784-1790)-1876

A magyarság pusztulása a 19. századra olyan mértéket öltött, hogy a megyén belül kisebbségbe került, hiába volt Magyarországon a magyar az őslakos államalkotó nemzet a bevándorlókkal ellenben. Kozma Pál 1846-os Zaránd vármegye monográfiájában mindössze 710 magyart említ 51323 román mellett, a magyarság csupán a negyedik legszámosabb nemzetiség volt a vármegyében. 1850-re 330 főre csökkent a magyarság lélekszáma. A vármegye területén nem volt magyar többségű település, mindenhol a románok alkották az abszolút többséget.

A magyarság lélekszáma elsősorban a török háborúkban veszett oda vagy költözött el, melyet később már a Habsburg elnyomás idején nem tudott újra belakni, másodsorban a románokkal vívott egyenlőtlen harcok során morzsolódott fel; 1848-49-ben, vagy 1784 őszén a Horea-féle felkelésben a helyi terrorista és népírtó románok körülbelül 4000 magyarral (főként helyi kisnemesekkel, azok feleségeivel, ill. gyerekeikkel) végeztek 80 településen miközben 232 udvarházat égettek fel. Harmadsorban pedig ott volt a kolera, amely nem válogatott nemzetiség alapján. 

A nemzetiségi viszonyokról ugyancsak sokat mond Zaránd vármegye vallás szerinti megoszlása. 1870-ben a lakosság 95,68%-a tartozott a görögkeleti, azaz román orthodox felekezethez, nemzetiség szerint a románok és a cigányok. Katolikus (németek, magyarok és szlovákok) templom csak Boicán, Brádon és Körösbányán volt, valamint egy kápolna Nagyhalmágyon, református (magyarok) templom Körösbányán, Ribiczén, Kristyoron és Brádon volt.

Zaránd vármegye pecsétje

Epilógus: a megszűnt vármegye

1876-ban a vármegyerendezés során december 31-i határidővel megszűnt Zaránd vármegye. Nyugati részét, azaz a két halmágyi járást Arad vármegye kapta meg, a keleti járásokat pedig Hunyad vármegyéhez csatolták. Az egykori vármegyei határokat megőrizték az új járások határai. Arad vármegye Nagyhalmágyi járása, Hunyad vármegye Brádi és Körösbányai járása még 1918-ban is kirajzolta az egykori Zaránd vármegyét. Ekkor már volt egy magyar többségű település, Körösbánya (59%), de a legtöbb magyar Bárdon élt (922 fő)."

forrás: pangea.blog.hu cikke nyomán