"IV. Béla uralkodásának időszaka (1235-1270) több szempontból is vízválasztó volt a Magyar Királyság történetében. Megindult egy erodálódási folyamat, vagyis az ország minden szinten gyengülni kezdett. Négy egymást erősítő folyamat vette kezdetét:

- A királyi hatalom és befolyás rohamosan gyengülni kezdett.

- Az egyház hatalma, az ország ügyeibe való beleszólása erősödött.

- A külső hatalmak egyre nagyobb mértékben fenyegették az országot.

- Belső harcok kezdődtek az egyes főúri csoportok között

Ha az egyes pontokat részleteiben nézzük, akkor mindenképp kiemelendő, hogy a királyi hatalom a Magyar Királyságban már III. Béla óta gyengült, mivel az uralkodók az ellenkirályokkal vívott állandó trónharcokban úgy próbáltak híveket és támogatókat szerezni, hogy a királyi birtokokat eladományozták a támogatásért cserébe. Mivel a feudalizmusban minden jog és hatalom alapja a föld, így a királyi birtokok nagy részének elvesztegetése végzetes hiba volt az uralkodói tekintély és a központi befolyás megtartása szempontjából. Ugyanakkor az egyházi és a főúri hatalom viszont folyamatosan erősödött. A birtokosok egy része IV. Béla idejére óriási földterületek ura lett. Később pedig IV. Béla után egyes nagyúri családok (Kőszegiek, Csákok) befolyása már vetekedett az uralkodóéval Eközben fokozódott a külföldi fenyegetettség három irányból is: az ország keleti határai közelében megjelentek a korábban ázsiai területeken élő kunok, később a tatárok, másrészt nyugaton Ausztria, harmadrészt északon Csehország fenyegette a Magyar Királyságot. Az egyre sűrűsödő problémákat tetézte, hogy a nagyhatalmú főurak egymás ellen fordultak, és vetélkedéseik lassan valódi belháborúvá kezdett válni. Viszályaikban IV. Bélát és fiát is szembefordították egymással, és egy véres polgárháborúba sodorták az országot. Később, amikor IV. Béla meghalt és fia V. István, majd unokája IV. László került a trónra, a két uralkodó már szinte csupán báb volt a leghatalmasabb tartományurak kezében.

A kunok története, megjelenése

A kun nép valamikor a 7. és 10. század közt még a távoli Kína vidékein, az Amúr és a Sárga folyók közt élt. Külső megjelenésük és genetikájuk azonban eltért a kínaiakétól, sőt a tőlük nyugatra hatalmas népességet alkotó türk népekétől is. Erre utal az, hogy népnevük az ótörök koman vagy kuman szavakkal kifejezve „fakót” vagy „halvány sárgát” jelent. Középkori latin nevük a Cumanus pedig feltehetően ezen az ótörök elnevezésből eredhetett. Nagyjából 1000 körül a kunokat megtámadták a kitajok, így törzseik nyugat felé kezdtek vándorolni. A vándorlás során két másik közép-ázsiai néppel egyesültek és egy erős törzsszövetséget hoztak létre, melynek neve: kipcsak-ujgur-kun törzsszövetség lett. A három népből álló hatalmas létszámú erős összefogás hódításba kezdett. Dolgukat megkönnyítette, hogy éppen megjelenésük előtt omlott össze a Kazár Birodalom az orosz fejedelmek - elsősorban Szvjatoszlav kijevi uralkodó - támadása miatt, és így csupán az úzokat, illetve besenyőket kellett kiszorítaniuk. A kunok vezette szövetség tehát 1040 körül átvette a sztyeppe feletti uralmat, és Kínától Európáig terjedően 180 évre irányítása alá vette Ázsia jelentős részét (az úgynevezett sztyeppei folyosót).

A majd két évszázados uralom alatt a kunok nem hoztak létre egységes birodalmat, így nem volt közös fejedelmük és fővárosuk sem. Csupán öt egymás melletti csoportosulás létezett, melyek többségében békés módon éltek a szomszédos orosz fejedelemségek szomszédságában. A kun központosítás igénye csak az 1200-as évek elején alakult ki, amikor Köncsek kán, majd fia Jurij kísérletet tettek a kunok egyesítésére. Tervük egyetlen nagy kánság létrehozása volt. Ekkorra azonban egy teljesen új hatalom bukkant fel területeik határán, ez pedig a mongol volt. A vad és erős nép, - melyet később Európában tatárokként emlegettek - egyaránt fenyegette az oroszokat és a kunokat is, így összefogtak ellenük. Amikor 1223 –ban Dzsingisz kán egy kisebb, alig 25 ezres tatár haderőt küldött felderítő céllal nyugatra, az oroszok és kunok megpróbálták megállítani őket. A Kalka folyónál megvívott véres ütközetet azonban a tatárok nyerték, és a csatában elesett Jurij kun fejedelem is. Ezzel meghiúsult egy egységes kun birodalom létrehozásának terve, sőt hamarosan mind a kunok, mind az oroszok a puszta életükért küzdöttek!

A Kalka menti csata után, 1223 és 1239 közti másfél évtizedben a kunok - a tatárok uralma elől menekülve - tömegesen vonultak nyugatra, és eközben „beleütköztek” a Magyar Királyság keleti határaiba. Ekkor úgy döntöttek felveszik a kapcsolatot a magyarokkal, és békés módon letelepednek határaik mentén, sőt a békés egymás mellett élés érdekében felveszik a kereszténységet, és elismerik a magyar királyok fennhatóságát is. A kun „behódolást” Barsz kun fejedelem kezdeményezte 1227-ben II. Andrásnál (1205-1235) aki a Kárpátok keleti oldalán telepítette le őket. Ezzel létrejött Cumania (Kunország) Moldva és a későbbi Havasalföld által jelölt területen (Erdély szélein, félkörívben). A Kárpátok déli oldalán a kunok egymás mellett éltek a néhány évtizeddel korábban odaérkező vlahokkal, azaz románokkal. A magyar királyság belefogott a kunok megtérítésébe, a pápa pedig létrehozta az esztergomi érseknek alárendelt térítő kun püspökséget. Az egyházmegyét csak 1279-től nevezték központja, Milkó után milkói püspökségnek.

A tatárjárás

A keleti határokon letelepedett 30, más források szerint 40 ezres kun népesség és a magyarok sorsa akkor keresztezte egymást először, mikor mind a magyar uralkodó, mind a kun fejedelem számára kiderült: a tatárok nem fognak megelégedni a Dél-orosz sztyeppe megszerzésével, hanem megindulnak Európa meghódítására is. A magyar király, IV. Béla már 1235-ben értesült a tatárok terjeszkedéséről, amikor Julianus barát a volgai magyarok felderítésére szervezett expedíciójáról hazatérve beszámolt neki a furcsa és vad mongolok Volga vidéki portyáiról, ám ekkor még a mongol fenyegetés távolinak tetszett számára. Viszont alig két évvel később, amikor 1237-ben Julianus újra keletre indult, már Szuzdalból kellett visszafordulnia, mert a tatárok birtokolták az egész dél orosz sztyeppét. Ekkor, 1239 -ben lépett egymással kapcsolatba a magyar és kun uralkodó, és született meg az egyezség köztük. Ebben IV. Béla ígéretet tett a kunok megvédésére, és országa területére hívta a Kötöny fejedelem vezette kunokat, akiknek cserébe segíteniük kellett a tatárok megállításában, és a Magyar Királyság közös megvédelmezésében.

A 30-40 ezres kun lakosság nagy része letelepedtek tehát Magyarország keleti részein, ám eredeti nomadizáló, rabló életmódjukat megtartották, így hamarosan heves összetűzésekre került sor az alföldi magyarok és a vad ázsiai nép között. A magyar királynak nem kis fáradtságába került lecsendesítenie népét. Ugyanakkor ráébredt arra is, hogy a nagyapja - III. Béla óta – gyengülő királyi hatalom visszaállításának zálogát talán éppen a kunok jelenthetik számára. A kunok ugyanis csak a magyar uralkodóhoz voltak hűségesek, a magyar nemesség nem rendelkezett felettük. Így megtérítésük, és kultúrált, letelepedett életmódra szoktatásuk után királyi haderőként fontos szerepet tölthettek be abban, hogy a magyar király újra visszanyerje korábbi hatalmát, és engedelmességre szorítsa az önállósodó magyar nagyurakat.

A magyar főnemesség megsejthette IV. Béla szándékát és nem törődve azzal, hogy a kunok később valóban segíthetnek a tatárok megállításában, célul tűzte ki, hogy megakadályozza a király és a kunok összefogását. Annak híresztelésébe kezdtek, hogy a kunok valójában a tatárok emberei, vagyis igazából kémek, és amint a tatár seregek magyar földre lépnek, a magyar lakosság ellen fordulnak. A taktika sikeresnek bizonyult, ugyanis amikor a tatárok elözönlötték a Kárpát-medencét, és sorra győzték le a magyarokat – Tomaj Dénes nádor seregét Vereckénél, Csák Ugrin kalocsai érsek seregét Pest alatt – a magyarság, főként a pesti és budai német-magyar lakosság  fellázadt a kunok ellen, és megölte fejedelmét, Kötönyt. Válaszul a kunok felmondták a IV. Bélával kötött alkut, és dél felé megindulva – közben rabolva-fosztogatva a magyar falvakat - kivonultak az országból Bulgária földjére. (A kunok a Szerémség felé hagyták el az országot, közben két megállításukra küldött magyar sereget is legyőztek.)

Közben a muhi csatában (1241 április 11) a magyarok döntő vereséget szenvedtek a tatároktól, a király elmenekült az országból és a tatárok megkezdték egy éven át tartó vérengzéseiket a magyar földön. 1242 tavaszán a mongol sereg váratlanul elvonult, romba döntött országot hagyva maga után. A kivonulás oka még vita tárgyát képzi a történészek körében. Lehetséges, hogy Ögödej mongol nagykán halála miatt a kánválasztásra sietett Batu, hogy részt vegyen az ilyenkor szokásos küzdelmekben. Tény viszont az is, hogy bár Ögödej 1241 december 11 -én hunyt el, az új nagykánt, Güjüköt (az uralkodó fiát) csak 1246 -ban választotta nagykánná a kurultaj. A két időpont közti öt esztendő hatalmi harcokkal telt, melyben Batu és Güjük vetélkedett egymással. Végül a kánválasztó nagygyűlés Güjüköt választotta, mire válaszul Batu az általa meghódított térségeket elszakította a birodalomtól és Arany Horda néven önálló birodalmat szervezett. Ennek teljhatalmú kánja lett 1248 -tól haláláig (1256 -ig)!

A magyar nemesség megerősödése

A tatárjárás után IV. Béla hazatérhetett, és megkezdte az újjáépítést: megkezdődött a kővárak építése, a városok létrehozása, és az elpusztult lakosság pótlása betelepített népekkel. Eközben a nemesség tovább erősödött és a királyi vármegyék helyébenemesi vármegyék léptek. Ezek vezetése már nem egyedül a király kezében összpontosult, hanem az adott megye nemességének választott képviselői (szolgabírák, később megyegyűlés) is beleszólhattak a helyi döntésekbe. IV. Béla újra azt érezte: a királyi hatalom folyamatosan gyengül. Újra elhatározta a folyamat ellensúlyozását, és kihasználva az újjáépítés adta indokokat, újra behívta a kunokat, mondván szükség lehet rájuk, ha a tatárok visszatérnek. A kunok ekkor két részre szakadtak, egyik részük a magyar király hívó szavára Magyarországra települt, másik részük viszont a korábbi Kunország földjére vonult, a Kárpátok vidékére. IV. Béla a magyarországi kunoknak kollektív nemességet adományozott (vagyis biztosította, hogy felettük soha ne álljon földesúri joghatóság) és letelepítette őket az alföldön. A kunoknak cserébe fel kellett adniuk a nomadizálást, az ide-oda vándorlást, le kellett mondaniuk a pogány istenségekről, a sámánhitről, a nőrablás ősi szokásáról, a rablásról, a keresztény rabszolgákkal való kereskedésről. Közben a türelmetlen pápai udvar sürgette a kunok megtérítését, letelepítését, a keresztény öltözet, hajviselet, lakáskultúra elfogadtatását. Azonban a nomád pásztorkodáshoz szokott kunok görcsösen ragaszkodtak ősi életvitelükhöz, szokásaikhoz, istenségeikhez, viseletükhöz. Újra küszöbön állt a magyar lakosság és a kunok összetűzése, de IV. Béla kitartott a kunok támogatása mellett. Fiát Istvánt a magyarországi kun fejedelem Szejhán lányával (Erzsébettel) is összeházasította.

A kunok megnyerése után IV. Béla elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy Ausztria hercegével Babenberg Frigyessel viseljen háborút a tartomány megszerzéséért. Az 1246-os összecsapás – a Lajta partján- azonban kudarc volt, noha maga a herceg elesett az ütközetben. A Babenbergek kihalása után Ausztria megszerzése mind a csehek mind a magyarok számára csábító lehetőség lett. Először IV. Béla, majd 1260-ban II. Ottokár szerezte meg a területet, miközben súlyos csatákat vívtak egymással.

Eközben a magyar főnemesség előretörése új lendületet vett. Mivel IV. Béla továbbra is a központi hatalmat akarta erősíteni, így a főnemesek a közben 20 évessé váló István herceg köré gyülekeztek. Az ifjú és becsvágyó fiút apja ellen fordították, és rábeszélték arra, hogy saját, önálló – apjától független - tartományt szervezzen a Magyar Királyság területén. Megszületett tehát az Erdélyt és Kelet-Magyarországot felölelő keleti tartomány, mely 1262-re egészen a Dunáig húzódott. István azonban nem érte be ennyivel és újabb területeket akart, amihez apja már nem járult hozzá. Kitört tehát egy három éves polgárháború a két tartomány, illetve IV. Béla és fia István között. A harcokban meglepő módon a trónörökös István kerekedett felül (Isaszegi csata, 1265) és a királyságot két külön államra szakította szét. IV. Béla öt évvel később meghalt, így 1270-től az ország egésze felett István rendelkezhetett V. Istvánként. Azonban az elhalálozott IV. Béla hívei, és a hozzájuk csatlakozott Anna hercegnő (István nővére) nem fogadták el uralkodójuknak Istvánt, és elhatározták, hogy a cseh II. Ottokárhoz fordulnak segítségért, István elűzése érdekében.

II. Ottokár a hozzá menekült magyarokkal összefogva 1271-ben indult meg V. István ellen, ám az ifjú uralkodó győzni tudott, és visszaverte támadását. István ezután egy erős királyi hatalom létrehozásán kezdett munkálkodni, mert apjához hasonlóan ő is hamar ráébredt arra, hogy a magyar főurak túlságosan megerősödtek. Ekkorra az ország nagy része alig néhány tartományúr kezében összpontosult. A Dunántúl nagy részét a Kőszegi család uralta, Kőszegi Henrik vezetésével. A délvidéken Gutkeled Joachim és a Babonics család korlátlan hatalommal bírt, az ország északi részeit és a keleti területeket pedig a Csákok és Borsák tartották kezükben.

István terve a királyi befolyás visszaszerzésére az volt, hogy külföldről szerez magának erős szövetségest, és az alig nyolc éves fiát Lászlót összeházasította a nápolyi király (Anjou Károly) alig kilenc éves lányával Izabellával. A szövetségtől szilárdabb királyi befolyást remélt, ám amikor megindult Dalmáciába, hogy új rokonával a nápolyi királlyal találkozzon, Gutkeled Joachim bán váratlanul megtámadta, és elrabolta gyermekét, a trónörököst. István megkísérelte visszaszerezni fiát, de miközben Gutkeled bán kaproncai várát támadta, egy ismeretlen betegségben váratlanul elhalálozott.

IV. László hatalomra kerülése (1272-1282)

V. István és Erzsébet kun hercegnő fia számára nehezen indult az uralkodás, mivel apja halálakor éppen egy tartományúr, a délvidéket uraló Gutkeled Joachim bán fogságában volt éppen. Anyja Erzsébet csak úgy szabadíthatta ki, hogy mindketten ígéretet tettek: a kisfiú megkoronázása után a Kőszegi-Gutkeled-Babonics bárói csoporttal közösen fognak uralkodni. A koronázás után tehát a 10 éves IV. László helyett valójában a Kőszegiek vezette bárói csoport uralta az országot. A Kőszegiek riválisai azonban szintén nagy hatalmat koncentráltak kezükben, ők voltak a Csákok, Csák Máté vezetésével. A két tábor 1272 és 1277 közti öt esztendőben folyamatosan harcolt egymással a hatalomért, és sokszor a Dunántúl birtoklásáért. Eközben a király kiskorú volt, és az ország ügyeibe nem lehette beleszólása sem. Az öt éves anarchia alatt II. Ottokár sikeresen szerzett területeket a Magyar Királyság nyugati szélein, így például birtokba vette Győrt, Óvárt, Mosont, és Sopront. Visszaszorítása érdekében a Kőszegiek uralta országtanács az Ausztriát Csehországtól megszerezni vágyó Habsburg Rudolf támogatását javasolta. (A magyar – Habsburg szövetség 1278-ban létre is jött, és legyőzte Ottokárt, így Ausztria a Habsburgok kezébe került.)

A király nélküli korszak 1277-ben ért véget, amikor az anarchiát megelégelő egyház összehívta Rákosmezőre az országgyűlést. A gyűlés célja az oklevelek szerint a „közjó” helyreállítása és „az országot és az egyházakat ért károk és pusztítások” ügyének megtárgyalása volt. A országgyűlés törvényes korúnak nyilvánította az alig 15 éves IV. Lászlót, és kezébe adta az ország kormányzását.

IV. László központosítási kísérlete

Az ifjú király uralkodása első évében elhatározta, hogy apjához V. Istvánhoz és nagyapjához IV. Bélához hasonlóan ő is kísérletet fog tenni a királyi hatalom újbóli megerősítésére, és a bárók visszaszorítására. Első lépésként visszaszorította a Szepességben illetve a Bihari területeken formálódó királyellenes összefogásokat. (Utóbbit a Geregye testvérek legyőzése jelentette.) Második lépésben pedig megkezdte a királyi hatalom befolyásának kiterjesztését. Ennek során királyi biztosokat – hozzá hűséges nemesi megbízottakat – küldött a nemesi vármegyékbe, illetve megkezdte a kiskorúsága idején lezajlott királyi földek eladományozásának felülvizsgálatát. Tevékenysége a nemesség körében óriási felháborodást váltott ki. A főnemesek mindenáron meg akarták akadályozni, hogy a király folytassa megkezdett központosító politikáját, és ehhez kiváló ürügyet szolgáltatott, hogy a király nagyapjához és apjához hasonlóan engedékenyen bánt a kunokkal. IV. László eltűrte, hogy a magyarországi kunok továbbra se keresztelkedjenek meg, és hogy saját szokásaik szerint nomadizálva éljenek. A bárók panaszt tettek saját királyuk ellen a pápánál, mondván uralkodójuk a kereszténység ellen vét.

III. Miklós pápa a magyar püspökök, és főurak panaszaira válaszul Magyarországra küldte hűséges emberét Fülöp, fermói püspököt. A főpap összefogva az ország báróival az 1279-es tétényi országgyűlésen elérte az úgy nevezett kun törvények kiadást, melyek előírták a  kunok számára a kötelező megkeresztelkedést, a jogtalanul elfoglalt földek visszaadását, és az azonnali kötelező letelepedést (tehát lényegében korábbi életmódjuk, szokásaik és vallásuk feladását)

Kun lázadás

A kunok vonakodtak teljesíteni a törvényeket, így a magyarok katonai erőt alkalmaztak velük szemben, válaszul kirobbant a magyarországi kunok felkelése. Azonban a király nem volt hajlandó fellépni a kunok ellen, és tűrte felkelésüket. A pápai legátus felháborodott IV. László viselkedésén, és egy 1279 őszén összehívott budai zsinaton kiközösítette a magyar uralkodót. Ezzel végképp elmérgesedett a helyzet: IV. László 1270 tavaszán foglyul ejtette a pápai követet és átadta a kunoknak. Az egyházhű bárók azonban – Aba Finta erdélyi vajda – vezetésével magát a királyt fogták el. Patthelyzet alakult ki, melyet a két szembenálló vezető elengedése oldott fel. Ám a magyar uralkodó szabadulásának meg volt az ára: esküt kellett tennie arról, hogy leveri a kun felkelést, és érvényt szerez a kun törvényeknek. A király pálfordulására válaszul a kunok még hevesebb harci tevékenységbe kezdtek, és a délvidéki földesúri illetve királyi várakat kezdték ostromolni. Kísérleteik a várak bevételére, sorra kudarcot vallottak, mivel könnyűlovas-íjász seregeik nem rendelkeztek megfelelő ostromgépekkel. Viszont sikeresen felvették a kapcsolatot a Kárpátok vidékén táborozó kunokkal, és azok fejedelmével Oldamírral (más forrásokban a kun fejedelem neve: Oldamur). A magyarországi és Kárpátokbeli kunok egyesülésre készültek annak érdekében, hogy közös erővel győzzék le a magyarokat. A délvidéket pusztító kunok délre, Oldamír pedig északra indult tehát. A két sereg várható találkozási pontja valahol a mai Hódmezővásárhely vidékére esett.

Közben a magyar bárók seregei Váradnál vonták össze csapataikat. Az erdélyi vajda fogságából kiszabadult és frissen meghátrált IV. László a kényszer hatására a magyar sereg élére állt, és megindult a magyarországi kun csapatok legyőzésére. Kisebb kun csapatok legyőzése és üldözése közben érkezett Hódmezővásárhely vidékére, ahol végre találkozott a kunok főseregével az Oldamír fejedelem vezette kun főerőkkel! A történelembe Hód-tavi csataként bevonult ütközet 1282 szeptemberében (a pontos időpont ma is vitatott) három napig tartott, és több összecsapásból állt. A magyarok erőssége a lovasság volt, míg a kunoké az íjászok. Az ütközetben azonban a kunok nem tudták kihasználni híres íjász tudományuk előnyeit, mert egy hirtelen zivatar tönkretette érzékeny íjaikat. Így a csata harmadik napján a székely – besenyő segédlovas egységek rohama, illetve Borsa Lóránt lándzsás – kardos támadása eldöntötte az ütközet kimenetelét. IV. László serege nagy győzelmet aratott, és egészen a Kárpátokig üldözte a megmaradt kunokat.

A csata után IV. László újra a bárók befolyása alá került és el kellett viselnie, hogy Kőszegi Iván nádor vezesse helyette az országot. A sértett és megalázott király békét kötött a határokon állomásozó kunokkal, és újra behívta őket az országba. Ezzel az országban kettős hatalom kezdett kialakulni. A király az ország területén vonulgatott megmaradt kunjaival, egyre nagyobb terhet jelentve az országnak. A pápában többször felmerült a Magyarországra indítandó keresztes hadjárat gondolata is. A belpolitikai helyzetet súlyosbította, hogy 1285 elején ismét tatár hadak támadtak az országra. A Telebuga és Nögej kán vezette tatár hadak Pestig hatoltak, és az ország keleti részében végeztek nagy pusztítást. Felmerült – és még ma is van olyan nézet –, hogy a tatárokat László hívta volna be. Erre nincsen semmilyen bizonyíték. IV. László egyéni tragédiájának betetőzése, hogy végül szeretett kunjai kezétől veszett el. 1290. július 10-én Körösszeg váránál kun előkelők – Árbóc, Törtel és Kemence – embereikkel rárontottak a sátrában alvó Lászlóra és megölték. A gyilkosság közelebbi oka ismeretlen, és nem alaptalan a gyanú, hogy a közeli várúr, Borsa Kopasz részes volt a gyilkosságban.

A későbbiekben a kunok már nem játszottak fontos szerepet az ország életében. Letelepedtek, és fokozatosan beolvadtak a magyar lakosságba. A Kárpátokon túl, a Havasalföldön azonban még egy – két évszázadon keresztül megőrizték ősi szokásaikat. Az Olt folyótól nyugatra önálló kenézségeket alkottak, melyek 1230 és 1330 közt a Szörényi Bánságba tagozódtak. Később Havasalföld önállóvá válásakor, 1330 után már egyre kevésbé fordult elő a kunok megemlítése a forrásokban. A XV. században a Hunyadi család felemelkedésekor azonban újra említés történik róluk, mint a nevezetes dinasztia ősi népeként.

Pár szó a csata emlékművéről

A Hód-tavi csata tiszteletére Hódmezővásárhely önkormányzata az 1990 -es évek végén egy emlékművet készíttetett - Csete György Kossuth díjas építész tervei nyomán - mégpedig az ütközet egyik feltételezett helyszínére, a várostól néhány kilométerre fekvő úgynevezett Nagy-sziget nevű területre. Az emlékmű a Hódmezővásárhely-Szegedi közti négysávos főút motocross pálya felőli oldalán található néhány kilométerre a várostól.)! Az emlékmű egy kun  süveget mintázó piros építmény, melynek sajnos leromlott állapota, elhanyagoltsága és környezete egyáltalán nem méltó sem a városhoz sem a Hód-tavi csata jelentőségéhez. Az emlékmű egy motocross pályán fekszik, elkerítve, így tulajdonképpen senki nem tudja megközelíteni. (A főútról is magánút vezet arra.) Amellett benőtte a gaz, és egyetlen tábla sem jelzi, hogy voltaképp minek a tiszteletére épült. A környékbeli tanyasi lakosok sem ismerik a számukra furcsa építmény rendeltetését, és nyilván egy arra járó idegen még kevésbé fejtheti meg, milyen célból és milyen eseményre emlékezve emelték ismeretlenek a süveg formájú furcsaságot. Egyértelműen szükség lenne a következőkre:

1. Meg kellene nyitni a területet, hogy az emberek meg tudják közelíteni
2. Szükség lenne egy táblára az emlékmű mellé, melyre a csata időpontját és jelentőségét, illetve a megütköző seregek pontos megnevezését el tudja olvasni az arra járó
3. Fel kellene újítani mind az építményt, mind a környezetét.
4. Hasznos lenne, ha a hódmezővásárhelyi iskolák történelem tanárai kiemelnék diákjaik számára az eseményt, és akár ellátogatnának oda tanítványaikkal.
5. Jó volna kijelölni egy emléknapot, mely mint évforduló a város történelmi emléknapjai közé kerülhetne, és így ezen napokon koszorúzás, esetleg rövid megemlékezés lehetne az emlékműnél. Mivel a csata pontos napjára nézve csak becsléseink vannak, így egyezményesen - helytörténészekkel konzultálva kellene ezt megnevezni. ("Kiindulópontként javasolnám az augusztus 18 -at.)

Végül megjegyezném: ha emlékeinkkel nem törődünk, mi magunk veszünk el. "Egy nemzet akkor hal meg igazán, ha elfelejti múltját, ha két kézzel tépi ki önnön gyökereit!" / Fonyódi Tibor/

Emlékmű megközelítése:

Autóval: A 47-es útról itt célszerű lejönni: N 46° 23,902' E 20° 18,060' 81 m [GCHTC+autóval] Parkolni ugyanitt, rögtön a lekanyarodás után érdemes, mert az emlékműhöz vezető út magánút, ahova tilos behajtani.

Gyalog vagy biciklivel: Ennél a kereszteződésnél érdemes átmenni a laktanya bejáratához, ahonnan járda, majd aszfaltút vezet az emlékműhöz és a ládához: N 46° 24,219' E 20° 18,910' 81 m [GCHTC+GyalogBicaj]

Az emlékmű itt található: 
N 46° 23,793' E 20° 18,295' 77 m [GCHTC+Emlekmu]

szerző: Harmat Árpád Péter"

forrás és képek: tortenelemcikkek.hu

Felhasznált irodalom:

• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

• Szerelmei Sámuel: Hód-Mező-Vásárhely története. Hódmezővásárhely, 1900

• Nagy István (főszerk.): Hódmezővásárhely története I. A legrégebbi időktől a polgári forradalomig. Hódmezővásárhely, 1984.