"Az amerikai hírszerzés washingtoni archívumában az elmúlt hónapokban talált iratok megerősítik: Amerika és Nagy-Britannia kifejezetten arra játszott, hogy a németek megszállják Magyarországot. A magyar kiugrási reményeket csak azért táplálták, mert tudták, ezt Hitler nem fogja hagyni, így pedig a nyugati frontról német erőket fognak elvonni a megszállási feladatok. A kétszínű angolszász játszmában nem törődtek a megszállás tragikus következményeivel, a magyarsággal és a zsidósággal és a több százezer áldozattal. Borhi László, az Indiana Egyetem történészének írása a német megszállás 75. évfordulójára az Indexre.
De vajon miért került sor a megszállásra akkor, amikor Horthy Miklós Magyarországa a németeknek látszólag megbízható szövetségese volt? Gazdaságilag támogatta a német háborús erőfeszítést, elküldte hadseregét a keleti frontra, messze onnan, ahol a magyar határokat meg kellett védeni. Hitler két dologgal indokolta a megszállást: a „zsidó kérdés megoldatlanságával”, valamint a magyar vezetés „hűtlenségével”.
Gyakran ismételgetik, hogy Magyarország volt Hitler „utolsó csatlósa.” Amerikai iratok – melyek egy része néhány hónapja került a kezembe az amerikai hírszerzés, az OSS a washingtoni Nemzeti Levéltárban található iratai között – azonban egyértelműen bizonyítják, hogy 1943 őszén Magyarország már a feltétel nélküli megadás elvét is elfogadta volna egy különbéke kedvéért. 1944 márciusában titkos amerikai küldöttséget vártak Budapestre a különbéke feltételeinek megvitatására, a megadás aláírására. Nem a magyar vezetésen múlt, hogy ez nem vált valóra. Valójában a szövetségesek játszottak kétarcú politikát. Céljuk legalább 1943 márciusától fogva az volt, hogy „diszkreditálják a magyar vezetést a németek szemében”, és ezzel kikényszerítsék az ország német megszállását. Annak ellenére folytatták ezt az irányvonalat, hogy biztos tudatában voltak annak, hogy Magyarországon él „Európa legjobban kezelt és legnagyobb zsidó közössége”.
Szinte a kezdetektől a kiugratás volt a szövetségesek célja, azonban azt számítás ihlette: az, hogy a megszállásra átirányított csapatok hiányoznak majd a német hadvezetésnek a partraszállás napján, amikor eldől, győzhet-e a Nyugat a náci birodalom ellen. Ez tehát a rejtett összefüggés a háborús stratégia, a magyar külpolitika és a holokauszt között. Szövetséges részről a „titkos” tárgyalásokat színjátéknak tekintették, és egyetlen cél lebegett a szemük előtt: amikor elérkezik a kedvező pillanat, a németek szállják meg a tengelyhatalmak délkelet-európai szövetségeseit.
Randolph Brahamnek, a zsidó tragédia jelentős történészének tehát igaza volt: talán jobb lett volna bele sem kezdeni a Hitlerrel történő szakításba.
A Wehrmacht moszkvai veresége után Hitler szövetségesei számára is egyre világosabb lett, hogy a németek elveszíthetik a háborút. A Bárdossy Lászlót felváltó kormányfő, Kállay Miklós azt a feladatot kapta, hogy állítsa helyre az ország szuverenitását. Az új irányvonal hamar kibontakozott, 1942 nyarától megindultak a béketapogatózások főleg a britek és az amerikaiak, de később kisebb hangsúllyal a Szovjetunió felé is. Hamarosan követte a példát Románia, Bulgária és Finnország is.
A fogadtatás azonban langyos volt, számos ok miatt. A brit és az amerikai vezetés attól tartott, hogy Sztálin rossz néven veszi, ha megegyeznek Hitler csatlósaival, és ez arra indíthatja, hogy újra a kiegyezés lehetőségét keresse Berlinnel. Emiatt Roosevelt 1943 elején meghirdette a “feltétel nélküli megadás” politikáját, amely a háború végéig érvényben maradt. A békemissziókat csak akkor kezdték komolyan venni, amikor közeledett a normandiai partraszállás órája, és emiatt sürgetővé vált a kiugrás kierőszakolása, tekintet nélkül a következményekre.
A kiugrás politikájában Magyarországon egyaránt szerepet játszottak közéleti személyiségek, politikusok és diplomaták. A köztudatban legismertebb békeküldött a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert volt. Nemzetközi hírneve és politikai függetlensége miatt ő volt az első, akit az angolok valamelyest komolyan vettek. Egy 1943. március 24-én keletkezett feljegyzés szerint fontos változás következett be a brit politikában. Eszerint “Őfelsége kormánya már nem fél a német megszállástól, sőt, pozitív fejleménynek tekintené, mivel növelné a német hadsereg feladatait. Ez az előny még nagyobb is lehet, ha a politikai felfordulást akkorra lehet időzíteni, amikor sor kerül a Szövetséges partraszállásra a kontinensen.” Ettől a perctől kezdve a britek már nem jóhiszeműen tárgyaltak a kiugrásról. Egyetlen cél lebegett a szemük előtt: a magyar (és a román) kiugrás stratégiai célokra történő felhasználása a következményekre való tekintet nélkül, ezzel a tárgyaló partnerek hátba szúrása.
Ez alapján világossá válik, hogy nem volt elkerülhető a német megszállás, hiába bízott ebben végig a magyar vezetés. A szövetségesek egyszerűen koncként dobták oda közép-európa népeit csak hogy mentsék a saját irhájukat, mely még megérthető lett volna a háború lezárása utáni kiegyezéssel, de nem történt meg, ehelyett úgy taposták tovább a népeket a szövetséges népek kormányai, hogy azok ne tudják lebuktatni az álszent nyugatiak ténykedéseit, majd oda vetették őket a kommunizmus farkasának. Közben megbélyegezve őket a "náci csatlós" hazug jelével.
Korábban azt gondoltam, hogy ez a fordulat csak később következett be London és Washington (valamint minden bizonnyal Moszkva) politikájában. A washingtoni levéltárból a közelmúltban kezembe került iratok azonban arra utalnak, hogy a kettős játék már az eddigi feltevésemnél is korábban elkezdődött. A fent körvonalazott “megszállási politika” eszközeként azt a célt tűzte maga elé a brit vezetés, hogy “a németek szemében diszkreditálja a magyar kormányt, hogy kiváltsa az ország német megszállását, illetve, hogy diszkreditálja a kormányt a magyar nép szemében, siettetve annak bukását, amelyet német okkupáció követ.”
Német páncélos Budapesten, 1944 őszén
Fotó: Faupel / Wikipedia
Ahogy közeledett a partraszállás órája, úgy vált egyre sürgetőbbé a német csapatok átirányítása más hadszínterekre. 1943. augusztus 22-i feljegyzésében a brit vezérkar tervezésért felelős bizottsága arról értekezett, hogy Magyarország német megszállása megfelelne a brit érdekeknek. Winston Churchill is a kiugrás előnyeit ecsetelte Rooseveltnek:
Németország tart attól, hogy Magyarország és Románia kiválik a háborúból. Ha visszagondolunk arra, ami Olaszországban történt annak hatására amit mi tettünk ott, nem lenne-e rövidlátás a részünkről, ha nem vennénk figyelembe azt a földcsuszamlást, ami a fent említett országokban történhet. Ha képesek lennénk ilyen reakciót kiváltani, és hasznot húzni belőle, olaszországi helyzetünk sokkal könnyebb lenne.
Augusztus végén már arra lehetett számítani, hogy Olaszország hamarosan összeomlik, és a „balkáni országok uralkodó köreiben eluralkodik a félelem, hogy Kelet-Európa és Közép-európa szovjet uralom alá kerül.” Ezeket a félelmeket kihasználva a Tengellyel történő szakításra kellett presszionálni Hitler szövetségeseit, hangsúlyozva, hogy az számíthat előnyösebb békefeltételekre, aki hamarabb rászánja magát erre a lépésre. A magyar vezetés erről mit sem tudhatott, és továbbra is abban bízott, hogy előbb-utóbb megérkeznek az angolszász csapatok. Valójában a szövetséges katonai vezetés nem látott semmi esélyt arra, hogy az angolszász csapatok részt vegyenek a Balkán megszállásában.
December 18-án az ifjabbik Horthy Miklós üzenetet juttatott el Allen Dulles-hoz, az amerikai háborús hírszerzés, az OSS svájci rezidenséhez, a magyar békeküldöttek rendszeres tárgyalópartneréhez. A kormányzó fia kifejtette, hogy amennyiben a szövetségesek Magyarország kapitulálását kérik, tesz róla, hogy ez megtörténjék. A közvetítő magyar követ a maga részéről hozzátette, hogy Budapest csak a jelre vár. Észrevette ezt az igyekezetet az amerikai hírszerzés is. „Az elmúlt évben nem volt észrevehető brit- vagy Amerika-ellenes megnyilvánulás,” a magyar kormány a „nemzeti fennmaradás érdekében az elmúlt hónapokban igyekezett meggyőzni a szövetségeseket, hogy mellettük áll, és kész arra, hogy szakítson a németekkel.” Emiatt alkalmasnak látszott az idő az ország azonnali leválasztására a németekről, valamint „hírszerzési és elhárítási központok létrehozására Magyarországon.” Érdekes hiányra lehet figyelmes az, aki végigolvassa az OSS mintegy 180 oldalas irományát, ami mindenre kitér, a politikai pártokra, a közhangulatra, a bányászatra és hadiiparra is.
Egyetlen szó sem esik azonban a Magyarországon élő 825 ezer fős zsidó lakosságról,
így tehát arról sem, hogy rájuk és a németellenes elemekre milyen hatása lehet, ha a magyar kiugrás kiváltja a szövetségesek által várt hatást, a német megszállást.
1943 a fordulat éve volt a háborúban katonai és politikai szempontból is. Szeptemberben került sor Churchill és Roosevelt quebeci találkozójára, ahol megállapodtak a partraszállás helyszínéről. 1943. november 2-án az Egyesült Államok vezérkari főnökei arról tájékoztatták az amerikai Külügyminisztériumot, hogy nézetük szerint „a szövetségesek katonai helyzetét nagymértékben javítaná, ha mindkét ország (Magyarország és Románia), vagy a kettő közül az egyik kiválna a háborúból tekintet nélkül arra, hogy egy ilyen lépés minden bizonnyal ezen országok teljes német megszállásához vezet.” William "Wild Bill" Donovan, az OSS főnöke már másnap utasítást adott Allen Dullesnek e politika végrehajtására. Úgy tűnik, a szövetségesek biztosra akartak menni, hogy sor kerüljön a német megszállásra. Dulles „személyes tájékoztatására” Donovan közölte, hogy a vezérkari főnökök döntöttek, hogy „azonnali hatállyal leválasztják Magyarországot és a csatlósokat a Tengelyről.” Hozzátette, hogy „Adolf tud a döntésről és értesíti a fiúkat.” (Adolf valószínűleg Berle amerikai külügyi államtitkárra utal.)
Mackenzie King, Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill
Fotó: Wikipedia
Az OSS elemzései rámutattak Horthy nehéz helyzetére: nem akar túl hamar lépni, hogy ne váltsa ki Hitler haragját, de megkésve sem, nehogy a szövetségesek elveszítsék a türelmüket. Ami a briteket illeti, teljes volt az egyetértés, volt, aki Budapest bombázását sürgette a kiugrás siettetése érdekében. Egyedül a befolyásos Alexander Cadogan fejezte ki kételyét, szerinte mind a magyar, mind a román kiugrás elképzelhetetlen, amíg „nem tudjuk őket megvédeni.” Nem Cadogan volt az egyetlen, aki a brit Foreign Office berkein belül hozzájutott a német népirtásról szóló jelentésekhez, a jelek szerint mégis csak ő volt, aki tartott a német megszállás következményeitől.
1943 szeptemberében egy kétes figurákból, egyebek között német kettős ügynökökből alakított amerikai kémhálózat, a Dogwood kapcsolatba lépett Törökországban a magyar kettős ügynök Hátszegi Hatz Ottóval, aki kilátásba helyezte, hogy megbeszéléseket szervez Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök és az amerikaiak között. Az OSS kérésére Hatzot Magyarország katonai attaséjának nevezték ki. Magyarország stratégiai helyzete, a magyar hírszerzés együttműködési készsége és mert Magyarország hajlandóságot mutatott arra, hogy „kimutassa szimpátiáját a szövetségesek iránt”, úgy döntöttek, hogy „jelentős felhatalmazással rendelkező” amerikai katonai missziót küldenek Magyarországra.
1943 végére a magyar fél már hírszerzési adatokat adott át az amerikaiaknak, akik arra jutottak, hogy a magyar fél mindenféle területi követelésről lemondott a különbéke reményében. Az OSS vezetésének azonban az is a tudtára jutott, hogy a németek is tudomást szereztek a titkos megbeszélésekről. Az amerikaiak szerint maga a kettős ügynök Hatz volt az információ forrása. A budapesti vezetés illúziókba ringatta magát, és arra számított, hogy a háborús részvétel ellenére tökéletes lehet a végkimenetel: bevonulnak az angolszászok, ezzel elkerülhető lesz a német, illetve a szovjet megszállás, ráadásul a jó oldalon lehet befejezni a háborút.
Időközben útra készen állt egy háromtagú amerikai katonai delegáció. Az ötlet Dullestől származott, aki „árja” megjelenésű, „robusztus, intelligens amerikai példányt” (specimen) akart küldeni, akinek nincsenek „idegen vonásai.” A Veréb (Sparrow) misszió vezetését végül egy Florimond Duke nevű ezredesre bízták. Duke később arra a felismerésre jutott, hogy küldetésének egyetlen valódi célja a kiugrás kiprovokálása volt, bár ezt Dulles tagadta. Bárhogy is volt, a németek törökországi forrásokból már jól előre értesültek a misszióról. Március 16-án szállt le a Veréb, tagjai pedig hamarosan a Gestapo fogságába kerültek. Három nap múlva a németek megszállták Magyarországot.
Ha hinni lehet Wilhelm Höttlnek (ő a megszállás idején a német biztonsági szolgálat képviseletét látta el Budapesten), Hitler őrjöngött, amikor értesült a Veréb érkezéséről. Másnap azzal támadta Horthyt, hogy Magyarország árulásra készül. A Führer ezt és a zsidókérdés megoldatlanságát jelölte meg a megszállás okaként. Hitler a magyar delegáció szemére hányta, hogy tud a magyarok angolszászokkal folytatott tárgyalásairól, és nem akarja, hogy a Badoglio-ügy (az olasz kiugrás) megismétlődjön. Továbbá nem tűri közel egymillió zsidó jelenlétét a német hadsereg hátában.
Kállay Miklós
Fotó: Wikipedia
Az eseményeket követően a kiugrás egyes résztvevői Kállayt kárhoztatták a kudarcért. A diplomata Barcza György emlékirataiban arról írt, hogy Kállay túl sokáig várt, és ebben rejlett saját, illetve Magyarország tragédiája. Mindez azonban utólagos okoskodás volt. 1943. május 21-én még ő maga is így írt Ghyczy Jenő külügyminiszternek: „ha kiugrunk a háborúból, a németek azonnal megszállnak.” A demokratikus ellenzéket „letartóztatnák, esetleg ki is végeznék”, valamint „több tíz, esetleg több százezer zsidó elpusztulna.” Szavai profetikusnak bizonyultak.
A szövetségesek fent ábrázolt politikájának fényében ironikusan hat Roosevelt amerikai elnök közvetlenül a megszállást követő nyilatkozata, melyben drasztikus büntetést helyezett kilátásba mindazoknak, akik részt vesznek „a zsidók halálba történő deportálásában Lengyelországba.” Az angolszászoknak, akiknek már 1942 nyarától elég pontos értesülései voltak az európai zsidóság sorsáról, a titkos megbeszélések tanúsága szerint világos volt, hogy német megszállás esetén elviszik a magyar zsidókat is. Azonban, mint az OSS korabeli fejtegetése fogalmazott:
E több millió zsidó sorsa csak kevés figyelmet keltett a világ többi részében, amelyet jobban érdekeltek a háború nagyobb kérdései.
A dokumentumok alapján ez így volt az angolszász hatalmak döntéshozóival is."
A cikk szerzője Borhi László történész (Indiana University Bloomington / MTA BTK Történettudományi Intézete).
A cikk linkje és forrása: Internet
(A narancs színnel jelölt szövegek, betoldások a szerkesztők bejegyzései. (Kivéve mobilnézeten, ott a linkek is narancs színnel jelennek meg.)
