Balkáni gerle (wikipédia)

A névválasztás nem a legszerencsésebb, meg is követjük szegény madárfajt. Ő nem tehet róla, de ha már ily, szerencsétlen jelző jutott eszünkbe róla, érdemes megemlíteni, hogy szegény pont akkor terjedt el hazánkban, amikor a 19-20. század politikai betegségei és izmusai is betörtek a világra, és hazánkba is kegyetlenül. Majd szerencsére ugyanakkor szinte egyhangúan távozott is, ahogy ez a huszadik századot merően befolyásoló világkép a mai világunkban összeomlani látszik.

Madarunk a Balkáni gerle.

Szerintünk mindenki által jól ismert madár. Olyannyira elterjedt hazánkban hogy nem is gondolnánk, hogy alig száz éve vált madarunkká. Egyik ismertetője hogy olyan madár, ami úgymond huhog, mint a bagoly, de mégsem az. Persze ez nem csak az ő ismertető jele. Gyerek korunkban sokszor azt hittük bagoly van a közelben ha hallottuk. Szürke kis egyszerű madárka, szürke, mint a huszadik század.

Na de vonatkoztassunk el a politikai témától. E faj apró vonulataival a maga szürkeségében is kecses és bár nem mondható színpompás madárnak mégis dísze természetünknek.

Mint ahogy említettük a gerle a huszadik században óriási és gyors terjeszkedésbe kezdett. Eredetileg a mai Törökország és India közötti területeken volt honos. emiatt sok helyen Török gerlicének is nevezik. Magyarországon nem tartozott az őshonos állatok közé.  Első észlelése Magyarországon 1930-ban volt. 1955-re egész Európában elterjedt.

A Balkáni gerle elterjedése a huszadik században (wikipédia)

Magyarországon az első példányt Ujhelyi István földbirtokos, amatőr ornitológus ejtette el Berettyóújfaluban, 1932-ben. (wikipédia/balkáni gerle)

Elsősorban az emberi településeket keresi. A balkáni gerle gyors térnyerése miatt a korábban elterjedt vadgerle kiszorult a településekről és inkább a szántóföldek, külterületek madara maradt. A balkáni gerle a városokban nagyon elterjedt madárfaj lett, de a nagyobb testű elvadult házigalambokkal nem mindenütt bírja a versenyt. A házigalambok azonban épületeken fészkelnek, a balkáni gerle pedig inkább fákon költ, így fészkelési konkurencia nincs a két faj között. (wikipédia/balkáni gerle)

Bár a vedgerlét ma sem látni sűrűn, főleg a városokban nem. De van egy örömteli változás, mely az elmúlt években történt.

Vadgerle (wikipédia)

A korábban sosem látott másik őshonos madarunk a vadgerle mellett, az örvös galamb. E szép színesebb madár a legnagyobb galambfajták egyike. Nem tudni hogy a múltban köze volt-e a balkáni gerlének abban hogy az örvös galambot nem lehetett sehol sem látni, de a város forgatagában nem volt látható korábban. (Természetesen ornitológusok azt mondanák hogy az Örvös galamb nem tűnt el  teljesen, párhuzamosan élt egymás mellett a két faj. De el kell mondani hogy városban 2016-ig egyáltalán nem lehetett látni. Még ha jelen is volt.)

Annyit viszont elmondhatunk, hogy pár évvel ezelőtt kezdődött egy átrendeződés a természetben is. A városokban mintha kezdene kiszorulni a balkáni gerle és helyébe visszatér az örvös galamb, mely üde színfoltja városainknak.  Sajnos a vadgerle nem tért vissza a forgalmas területekre, de a régi megszokott szürke balkáni gerle szinte teljesen eltűnt a városokból. Persze nem teljesen, de átvette a helyét mára az örvös galamb.

Ha figyelmesen járunk kelünk otthon, akkor ma már nem a balkáni gerlébe botlunk minden sarkon, hanem egy nagy testű kékeszszürke örvös galambba, mely közel akkora, mint egy kisebb tyúk.

Örvös galamb (internet)

Nem tudni van-e kölcsönhatás a két madárfaj között, de ahogy egyre kevesebb balkáni gerlét látni az utcákon annál több örvös galamb csipeget mindenfele. Úgy gondolom, hogy ez nem baj. Bár persze nem kell a gerlét bevándorlónak tekinteni, de mindenképpen örömteli hogy újra teret nyert egy őshonos madarunk az örvös galamb.

végül egy saját készítésű kép a városból:

Gyécső
/nimrodnepe.blog.hu/

képre kattintva lehet nagyítani

kép alapja: Google föld

Szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani az, "A Csontváry rejtvény" című könyveket. Alább olvashatnak a kétrészes kötetről és a szerzőről.

Tizenöt év kutatási eredményeit összegzi egy rendhagyó (1170 oldalas, több mint 1000 illusztrációt, az egyetemes művelődéstörténetből vett analógiát közlő) monográfiában Menyhárt László kritikus, művészeti író, aki 1975-től 1990-ig a Művészet folyóirat szerkesztője volt. (Az ötrészes könyv az E-book Könyvház és Kiadónál jelent meg.) A szerző sem a szakma, sem a nyilvánosság által nem ismert, eddig lappangó Csontváry-, illetve vele alaposan meggyanúsítható képeket elemez a „világtörténeti jelentőségű” életmű tükrében. Módszere időben-térben és tudományos szempontból szerfölött szerteágazó, egyszersmind izgalmas szellemi utazás az általában tiltott (azaz nem polkorrekt) hit és művészettörténet világában.

Nyelvészeti, néprajzi, matematikai, geometriai, geometriai, fizikai, csillagászati, asztrológiai, történeti, művészettörténeti stb. síkon közelít a kora egyik legműveltebb művészének nem mindennapi személyiségéhez és a festményeibe kódolt – az egész emberiségnek, de mindenekelőtt a magyarságnak szánt – igen hosszú távon is érvényes üzenetekhez. Mert az ő esetében „nem az a kérdés, hogy néhány műve» meg fogja-e állni az idő próbáját «, hanem az idő meg fogja-e állni az ő próbáját” – állapította meg idestova hatvan éve Fülep Lajos akadémikus művészettörténész. Fogas kérdés…

Mindenesetre ő megtette azt, amire elhívatott. „Az áldozatot, amit hoztam, embertársaimért hoztam, s úgy látom, hogy intelemként ezt az Uram így is kívánta…

Én üdvözlöm mindazokat, akik velem érzik a magyar nemzet nehéz vajúdását, és kérem a kételkedőket is, hogy bizalommal legyenek a jövő iránt, mert amikor az Isten van velünk, a sarlatánok hiába küzdenek ellenünk” – vallotta teljes meggyőződéssel és biztatott bennünket az egyetemes festészet szinte minden fortélyát lenyűgözően alkalmazó Csontváry Kosztka Tivadar, akinek igazi jelentőségét, megnyilatkozásait a mindenkori hivatalos kultúrpolitika kegyeltjei-sarlatánjai, önjelölt hangadói igyekeznek elhomályosítani - Hasztalan.

Képek és információ a szerzőtől.

Kezdjük azzal, hogy amikor a Habsburgok Magyarországon hatalomra kerültek, megszenvedték azt, hogy egy náluk magasabb szinten lévő népet akartak bekebelezni. Meg is sínylették mindezt, de az akkor még kapaszkodónak használt Magyarországról és magyar népről nem tudtak lemondani. A kincses birodalom volt az egyenes út a gazdagsághoz és a Habsburgok útja a világpolitika porondjára lépéséhez.

Az akkor még a magyar néphez képest jócskán elmaradottabb Habsburg gyülekezet mindent bevetett hogy uralma alá tudja hajtani a Magyar államot. Tudták, hogy az akkor még kulturálisan is elmaradottabb Ausztria vagyis Habsburg állammal szemben a magyarok nem fogják könnyen adni magukat. Kiváló lenyomatot képez a történelem későbbi időszakaiban a magyarság szabadságharcai.

Persze a Habsburg hatalomnak kiválóan meg tudott ágyazni az ország török hadjáratok miatti meggyengülése.  Csak ezután tudtak rést vágni az addig sziklaként álló magyar birodalom testén.

A török által kivéreztetett ország kiváló alapot adott a megszállásra, ha még ekkor csak egy részére is. Bár még ekkor nem volt lebetonozva a Habsburg hatalma Magyarországon, de ütközőzónának tökéletes volt a török elleni harcokban. Védve ezzel az osztrák tartományokat a harcoktól, s egyben gyengítve a magyar területeket.

A török harcok elmúlása után a Habsburg hatalmi rendszer teljes befolyás alá akarta vonni Magyarországot, mely ellen a magyarság természetesen védekezni próbált.  A XVIII. századra már mind kulturálisan mind gazdaságilag megelőzte a Habsburg állam Magyarországot így gondolkozhatott a teljes bekebelezésen. Az ekkorra már lenézett magyar nép „rebellis” lázongása ellen mindent be kellett vetni.  Magyarország mind népességben mind anyagilag kimerült, a több részre szakadt állam újraegyesített tartományként sem tudta utolérni önmagát így könnyű prédának gondolták, de a folyamatos „lázongás” nehezítette a Habsburgok dolgát.

A magyar állam, mint a Habsburg birodalom egyik kiváló alappillére, a birodalom részét kellett, hogy képezze a folyamatos nyersanyag és anyagi források miatt.

A kivéreztetett magyar nemzetre ekkor már kimondták a halálos ítéletet, és tervben volt, hogy szépen fokozatosan beolvadjon a birodalomba.

A magyar állam népessége ekkorra már a töredékére zsugorodott, lakatlan területek  sokasága hevert parlagon. A Habsburgok nem engedhették meg, hogy a magyarok ötven vagy száz év alatt visszanyerjék erejüket és az elnéptelenedett magyar területek újra benépesüljenek. Legalábbis magyarral biztos nem.

A „rebellis” magyarokat, ha már nem tudták meghunyászkodó alattvalóvá tenni, akkor mindent meg kellett tenniük, hogy a magyar kisebbségbe kerüljön a magyar állam területén, és ha lehet, szorítsák vissza a magyar népességet ott ahol csak tudják, ezzel is gyengíteni a régi büszke nép erejét.

Ezzel elkezdődött a XVIII. században ismert tömeges betelepítések ideje. Ez volt az utolsó előtti lépés a magyarság megszüntetése felé vezető úton. Ebben az időszakban változott meg erőteljesen a magyar haza, vagyis a kárpát-medence népi arculata.  Még a Mátyás király korabeli Magyarországon a teljes Kárpát-medence lakosságának több mint 90%-a magyar nemzetiségű volt, a XVIII. század végére sikerült ezt az arányt 50% alá vinni. Az idegen betelepítés csak a belső területeken egy tömbben élő magyarságánál nem tudott nagyobb hatást kiváltani, bár az erre irányuló folyamatok a XIX. század elején ott is megkezdődtek.

A reformkor és a magyar újjászületés tudta csak a magyar népesség saját hazájában történő szisztematikus beolvasztására való kísérletet lelassítani.

Az 1848-49-es szabadságharc katonai leverése után még mindig nem volt teljes a Habsburg mű. A XVIII. században megkezdett elnémetesítés nem volt teljes, viszont az idegenek Magyarországra való betelepítése kiválóan működött. De ez még nem volt tökéletes. Sok új betelepült lakos szimpatizált a Magyarsággal, ahogy ezt láthatjuk a szabadságharc története esetén is.

Ekkor jött az utolsó lökés, vagy mondhatnánk a tőr az állam testébe, mely után a lavina nem volt megállítható és mind a mai napig érezteti hatását. Ez volt az újonnan betelepített népek és az őshonos magyarság között szított ellenségeskedés magvának elhintése.

Az ellenségeskedés szítása nem volt nehéz, könnyen el lehetett hitetni, hogy a magyarok elvennék a többi néptől az újonnan megkapott területet, persze ami nem volt igaz. De ha a félelem magvát elhintik, nagy károkat tud okozni. Ebben az időben talán ezen új népek nem is tudták, hogy a magyar ember ellenében lettek betelepítve és magyar területre. Ők ekkor még azt hihették, hogy a jóságos Habsburgok a Habsburg birodalom területén telepítették le őket, mely csak részben volt igaz. Ezért is lehetett félelmetes nekik az a gondolat, ha a Habsburg helyett a magyar lesz az úr, akkor az el fogja venni tőlük az általuk lakott területeket.  A suttogó propaganda könnyen kialakította azt a máig ható gondolkodásmódot, hogy a valójában áldozat magyar nemzet a betelepülők szemében egy elnyomó figurává váljon és az időben visszamenőlegesen is elnyomó hatalmat vizionáljon a valóság ellenében.

A XX. századra mindez odáig fajult, hogy a valójában évszázadokon keresztül elnyomott és irtott magyarságból sikerült egy elnyomó „figurát” kialakítani a környező népek szemében. A magyarság ellen elkövetett bűntetteket meg csak legyintve azzal elhessegetni, hogy „ez nekik jogos büntetés az évszázados elnyomásért”.  Így alakult ki az, hogy az egyébként is több sebből vérző magyar nemzetet sikerült bűnbakká tenni s ezzel láthatjuk azt, hogy mind a mai napig elnyomót kiált az elnyomó, s üti, vágja a magyart.

A magyar nemzet kivégzésének gondolata ekkor már önálló életre kelt, nem kellett már megtámogatni. Lavinaszerűen megindult és senki sem tudhatta megáll-e valaha. Utólag tudjuk, hogy bár hatalmas veszteségeket okozott, de a terv nem vált teljesen valóra. Népünk túlélte az évszázados borzalmakat, az elnyomatást, a kivégzésének tervét. Még a legnehezebbet is sikerült túlélni, egy tisztességes nép befeketítését, besározását sem lehetett örökké folytatni. Évszázadokkal vetette vissza a magyar fejlődést a fentebb leírt pusztítások sorozata, de a magyar nép örökké kihajt, és mindig újra kezdi, mert „eltemettek, de nem tudták, hogy magok vagyunk” így kihajtottunk újra.

/nimrodnepe.blog.hu/
képek: internet, internet, internet, internet

"Varga maradj a kaptafánál, szól helyesen a latin mondás, bár magyarul suszterrel ismerjük, ami némi logikátlanság népünktől, hiszen a cipő javításához nem kell kaptafa, csak az új készítéséhez, ami viszont nem a suszter, hanem a varga hatásköre. A latin verziót magam miatt idéztem ide, aki megint, nem tudok nyugodtan megmaradni a kaptafámnál, ismét olyan kérdéshez nyúlok, amihez nem értek. De mit tegyek, ha a tisztelt szakértő hölgyek és urak fontos témákat parlagon hagynak.

Ennek a furcsa, különös igének értelmezése első pillantásra nem tűnik fontos kérdésnek, de így járvány idején önkéntes karanténomban elég fontosnak tűnik, hogy ha lehet, kigyomláljuk a közbeszédből a szellemi trágárságnak számító, primitív kifejezéseket. Először gimnazista koromban sújtottak le ezzel a bunkóval. Síkhülye, magyar irodalmat és orosz nyelvet tanító tanárnőm március 15-én magyarkodásnak minősítette kokárdám szerinte különösen nagy méretét, hiába védekeztem azzal, hogy a márciusi ifjak sokkal nagyobbat hordtak, és az enyém is csak azért lett ilyen kicsi, mert nem volt szélesebb szalag a boltban.

A 80-as évek elején a Pénzügyminisztériumban megszóltak, hogy széki (erdélyi) tarisznyám vörös-fekete színéhez magyarkodó és nem harmonizáló a piros-fehér-zöld tartózsinór, pedig azt a szütyőt szórványban, román elnyomás alatt élő barátaim szőtték nekem, abban a zsinórban a legveretesebb, legmegszenvedettebb nemzeti érzés volt, ami minden színnel harmonizál. Volt kollégáim védelmében azért azt is meg kell említenem, hogy egyik este, amikor valamilyen nagy névnapot ünnepeltünk, és vagy 70-80-an összejöttünk, a brit követségről 10 óra körül átszóltak, hogy túl hangosan énekeljük az akkoriban indexen lévő székely himnuszt.  A székely himnuszt ma már szabadon énekelhetjük, de egyesek bárgyú, magyarkodó műnek tartják.

A magyar nyelv értelmező szótára szerint a magyarkodás főnév értelmezése a következő: „az a tény, hogy valaki magyarságát, magyar mivoltát fitogtatja, tüntet, kérkedik vele”. „Magyarkodásból bajuszt növesztett, zsinóros ruhát hordott”. Tehát, ha egy magyar ember úgy öltözködik, viselkedik, mint egy magyar ember, akkor fitogtatja magyar voltát, tehát magyarkodik. Feleségem kitelepített sváb rokonainak egy része a második világháború után Ausztriába került. Ünnepnapokon fölveszik az osztrák nemzeti, nem népi, nemzeti viseletet, abban mennek a templomba. Mégis meg sem tudom nevezni a tettük, mert nincs osztrákkodás, sem németkedés, sem angolkodás és nem csak magyarul nincs. Én csak a német és angol nyelvről tudom megállapítani, hogy a magyarkodás lefordíthatatlan akár szó szerint, akár a saját nemzet gyalázására alkalmas módon.

A félreértések elkerülése végett megemlíteném, hogy magyarul van cigánykodás és zsidóskodás, de ezek a népcsoport valamilyen vélt negatív tulajdonságára vonatkoznak, nem pedig a cigányságukkal, vagy zsidóságukkal való azonosulásukra. Tehát ha egy zsidó vagy cigány népviseletben jelenik meg, arra nem lehet mondani, hogy zsidóskodik, vagy cigánykodik. Ezek a rasszista kifejezések véleményem szerint azzal függnek össze, hogy bizonyos foglalkozások szinte egy az egyben ezekhez a népcsoportokhoz kötődtek. A török hódoltság megszűnése után a zsidók jelentették Magyarországon a dörzsölt polgárságot, a cigányok pedig a kisstílű, batyuval házaló vándorkereskedőt. A foglalkozásra vonatkozó negatív megítélés ültetődött át a foglalkozást űző népcsoportra. Ezeket a jelzőket bizonyos negatív magatartásokra alkalmazzák függetlenül attól, hogy azt ki követi el. A magyarkodást viszont csak magyar követheti el, ha megmutatja magyarságát.

A fogalom Trianon után született, korábban nem is születhetett, hiszen Buda bevételét követő közel 300 évben mindig kisebbségben voltunk a hazánkban. Magyarkodás pedig csak többségi pozícióból értelmezhető, aki kisebbségben van, annak megszűnő, asszimilálódó kultúrája védelmében a legtúlfűtöttebb nemzeti megnyilvánulás is érthető és elfogadható kell, hogy legyen. Én sajnos még nem éltem meg olyan Magyarországot, ahol a magyar kultúra lett volna a domináns. A Vörös Hadsereg árnyékában a magyar kultúra jó esetben a tűrt kategóriába tartozott, a nemzeti érzés viszont mindenképpen ellentétes volt a kommunista internacionalizmus eszméjével szemben. Mégis még a tűrt és tiltott tartományban is kialakult egy széles bázisú magyar kultúra. Voltak kultfilmjeink: Szegénylegények, Szindbád, Küldetés, Tanú, volt táncház mozgalom, Halmos-Sebő és Muzsikás együttes, magyar rockzene: Illés, Omega, Metro, Beatrice. A puhuló diktatúrában egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar tömegkultúra a politikai ellenállás egyik területe. A 80-as években már koncerten is énekelhettük, hogy „Magyar vagyok, magyarnak születtem, árulók és gonosztevők uralkodtak felettem.” Aztán elnyertük a szabadságot és elvesztettük még a maradék kis magyar kultúránkat is.

Ma már felfigyelünk a tévésszemélyiségre vagy színészre, aki szépen beszél az anyanyelvén, mert ritka, ahogy az újságírók közül is kevesen vannak, akik teljes pompájában használják a magyar nyelvet. Nincsenek ikonikus együtteseink, művészeink, vagy ha igen, akkor 50 évnél idősebbek még a rendszerváltozás előtt lettek azzá. Van még magyar könnyűzenei élet, van még magyar dal napja, de a dal már többnyire angolul szól és a zenéje sem magyar, nem a mi zenei hagyományainkból nőtt ki.

Nincs már semmink, ami úgy kezdődne, hogy kult…, hiszen nincs már kultúránk se. Szokás sikeres emberektől megkérdezni, hogy mi a kedvenc filmje, a kedvenc regénye. Senki nem mond magyart. Az angolszász- amerikai kultúra, ami többnyire kultúrmocsok, dominál minket. Ebben a helyzetben én kifejezetten vágyom egy kis magyarkodásra, szólok ezért mindenkihez akármelyik politikai oldalhoz tartozik is, mert jelenleg talán ez az egyetlen dolog, amiben egyetértenek a 444-től a Magyar Nemzetig, hogy könnyen magyarkodásnak ítélnek mindent, ami magyar. Nézzünk körbe, nézzük meg a szomszédjainkat, a szlovákokat, ukránokat, románokat, szerbeket, horvátokat, és még az osztrákokat is, mit tesznek nemzeti kultúrájukért, viseletükért, művészikonjaikért, nyelvükért, történelmükért és még lehetne sorolni. Iszonyúan lemaradtunk, nem lenne szükségünk egy kis magyarkodásra?"

szerző: Varga Péter
eredeti cikk: vargapeterblog.hu
kép: internet

eredeti kép: internet