kép: internet

divany.hu

"Veled is előfordult már, hogy olyan dühös lettél, hogy a szavak elfogytak, de egy kézmozdulattal pontosan a másik tudtára adtad, mit érzel? A legősibb sértő gesztus, a középső ujj bemutatásának nyomába eredtünk.

A középső ujj „bemutatásának” gesztusa igen régi: Az ókori Görögországban már az i. e. 5. században sértésként tartották számon: a filozófus Diogenész így fejezte ki nemtetszését Démoszthenész szónoklatait hallgatva. A kinyújtott középső ujj a p@niszt szimbolizálta, a behajlított két-két ujj a heréket, a felfelé irányuló mozdulat pedig az anális behatolásra utalt. A mozdulatnak neve is volt: katapygon, és a legkomolyabb sértésnek számított, amit színpadon még elő lehetett adni.

Szemmel verés ellen is jó

Az ókori rómaiaknál is a legnagyobb megvetés jele volt: a költő Martialis „szégyentelen ujj”-nak (digitus impudicus) nevezte, Iuvenalis pedig Szatíráiban felidézi, hogy Démokritosz az őt fenyegető Fortunának „kötelet kívánt, s középső ujját mutatta”. A középső ujj, mint általában a fallikus szimbólumok, jó szolgálatot tett szemmel verés ellen is. Minden bizonnyal ezért írta Persius, hogy a nagymama „csúnya nagyujjával meg nyállal szenteli meg” az újszülöttet, Petronius Satyriconjában pedig „az öregasszony (…) nyállal összekevert port vett fel középső ujjával, és bárhogy ellenkeztem, a homlokomat megjelölte vele”. Mindezt Rotterdami Erasmustól tudjuk, aki a 15–16. század fordulóján élt, és összegyűjtötte a gesztus görög és római előfordulásait.

kép: internet

Szigetvári veszedelem

Ami a magyar vonatkozásokat illeti, Baranyai Decsi János 1598-ban Erasmus mintájára írta össze a reneszánsz kori magyar közmondásokat és gesztusokat. Nála szerepel a következő mondat: Nagy vyát mutatni: auagy: meg gugolni. De, hogy egy ismertebb történelmi alakot idézzünk fel, amikor Zrínyi Miklós Szigetvár védőit arra kérte, hogy törjenek ki a lángoló várból, Samuel Budina 16. századi történetíró szerint a következő szavakat intézte hozzájuk: „Gyerünk, menjünk ki a külső várba, derék vitézek, mutassuk a középső ujjunkat az ellenségnek, és csapjunk össze velük vitézül, hogy halálunk és elmúlásunk után közülünk ki-ki örök hírnevet és dicsőséget szerezhessen.” (Budina természetesen nem magyarul, hanem latinul írta szövegét.)

Nincs köze az agincourt-i csatához

Sokáig tartotta magát a hiedelem, miszerint a középső ujj felmutatásának gesztusa az 1415-ös agincourt-i ütközetre vezethető vissza. A százéves háború egyik nevezetes csatájáról terjedt el, hogy a franciák azzal fenyegetőztek, hogy levágják az angol íjászok ujjait, hogy ne tudják használni fegyvereiket. Mivel a csata angol győzelemmel zárult, a mendemonda szerint az angolok V alakot formáló mutató- és középső ujjukkal jelezték, hogy nem sikerült a terv. Történészek szerint nincs bizonyíték arra, hogy ez valóban így történt – a franciák mindenesetre súlyos vereséget szenvedtek.

Egy nevezetes középső ujj

Az egyik leghíresebb középső ujj Galileo Galileié – nem utolsósorban azért, mert több mint 300 évvel a halála után is látható. 1737-ben, majdnem egy évszázaddal a tudós halála után ugyanis néhány tisztelője, miközben a firenzei Santa Croce bazilikába szállította a testet, eltávolított róla három ujjat, egy fogat és gerincének egy csigolyáját. A középső ujjat a foggal és a csigolyával együtt otthon tárolták, és az nemzedékről nemzedékre öröklődött a családban, egészen a 20. század elejéig, amikor is eltűnt egy egész évszázadra. Végül 2009-ben bukkant fel egy árverésen, ma pedig a firenzei Galileo Múzeumban látható."

forrás: /divany.hu/

A szobor eredetije az Aphaia Athena templomából származik Aegina szigetén.
Athénban a felfogadott szkíták, mai nyelven rendőrként működtek a közbiztonság érdekében.
Ennek lehet ez a szobor is a megörökítése.

forrás: internet facebook: Damastini Craft

"Ezerszer hallott történetek és tényként ismert dolgok, melyekről azt hinnéd, a valóságon alapulnak, pedig többnyire a fantázia szüleményei. Lerántjuk a leplet a történelem legismertebb tévhiteiről.

Minden magyar ismeri a legendát, miszerint honfitársaink állandó viszálykodása, folyamatos széthúzása egy ősi átok következménye lenne, amely több mint 1000 éve ül a fejünk felett – de vajon tényleg létezik a hírhedt turáni átok, és valóban annyira széthúzóak lennénk mi magyarok, mint sokan gondolják?

A táltosoknak nem tetszett Szent István ténykedése???

István királynak „köszönhetjük” ?

(kép: internet)

Az átok történetének többféle változata ismert, a leghíresebb verzió szerint a magyar táltosok átkozták meg Szent István királyt, egyrészt a pogány vallás feladásáért és az idegen, keresztény hit felvételéért, másrészt a pusztai népekre jellemző öröklési rend, a szeniorátus megszegéséért. A vérszerződéskor a magyar törzsek megegyeztek, hogy vezetőjüket mindig Álmos véréből választják, és a legidősebb rokonra száll az uralkodás joga, függetlenül attól, milyen közeli vagy távoli rokonságban állt az előző fejedelemmel – az eskü szövegének végén kimondták, ha valaki meg akarná azt szegni, „örök átok sújtsa”. Már itt kilóg a lóláb!!! Ha lett is volna ilyen, akkor miért nem csak egy személyt vagy annak körét sújtották volna a táltosok? Miért lettek volna ennyire önellenségek és népüket ezen belül saját utódaikat ezzel sújtsák?! Képtelenség. Ha pedig csak egy személyt sújtottak volna ezzel, akkor az meg nem érvényes a teljes népre, csak arra akire szánták.

István király azonban a keresztény európai uralkodóházaknál szokásos primogenitúra elve alapján követte édesapját, Géza fejedelmet a trónon, melynek értelmében az elhunyt uralkodó örökébe elsőszülött fiúgyermeke lép, szemben a legidősebb élő rokonnal, jelen esetben a hatalmat magáénak követelő Koppány vezérrel. Az átok lesújtott az esküszegő királyra, és így a magyarok azóta is állandóan hátráltatják egymást, viaskodnak, és ahol csak tudnak, keresztbe tesznek a másiknak – tartja a legenda.

Vörösmartytól ered a legenda?

A valóságban azonban nyoma sincs semmilyen hasonló átoknak a korabeli forrásokban, az erről szóló történetet a 19. század első felében, a nacionalista mozgalmak felfutásának időszakában találták ki, amikor gyakran gyártottak az írók, költők, nyelvészek a magyar őstörténettel kapcsolatos állegendákat, tévhiteket. A magyarok széthúzását okozó átok legendája egyesek szerint Vörösmarty Mihálytól származik, aki 1832-ben született Az átok című versében így ír: „Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan, / „Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell.” / S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte, / S véresen a diadalt végre kivítta magyar. / Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld / Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.

Vörösmarty költeményében még Pannónia istene átkozza meg a magyarokat, a táltosok, illetve varázslók motívuma egyesek szerint Herczeg Ferenc írótól származik, neki tulajdonítják a turáni átok szó összetételt is. A 19. század végén Max Müller német nyelvész munkája nyomán terjedt el az európai (és magyar) köztudatban a letelepedett iráni népektől északra található legendás ókori földterület, Turán, ahonnét Müller a sztyeppei népeket, köztük a szkítákat származtatja; a korabeli magyar irodalmárok és tudósok körében ismert és népszerű volt a német nyelvészprofesszor munkássága, nem meglepő tehát, hogy az átkot szóró mágusokat turáni varázslóknak keresztelték el.

Nem utáljuk egymást jobban, mint más népek

De vajon tényleg annyira viszálykodók a magyarok, mint sokan gondolják, és egész történelmünkre a széthúzás jellemző? Hahner Péter történész szerint a magyar történelemben semmivel sem voltak gyakoribbak a belső küzdelmek és polgárháborúk, mint más népek esetében. A középkorban csakugyan számtalan lázadás, trónviszály, belharc robbant ki hazánkban, a középkori Európa más nemzeteire azonban ez éppen ugyanennyire volt jellemző, az Erdélyi Magyar Fejedelemség és a Magyar Királyság közötti 16–17. századi küzdelmek pedig elenyésző jelentőségűek a törökkel vívott harcokhoz képest.

A Rákóczi-szabadságharcot követő száz év számunkra magyarok számára – főleg szomszédjainkhoz képest – igen békésen telt; a 19. század ugyan kevésbé volt békés, polgárháborúról azonban ebben az időszakban sem beszélhetünk, a 20. században pedig minden vérzivatar ellenére sem voltak hazánkban olyan masszív polgárháborúk, mint Oroszországban, Kínában vagy Spanyolországban. A széthúzás, belső viszálykodás valójában mindennapos társadalmi jelenség, hiszen egy országon belül számtalan különböző politikai és ideológiai nézetet képviselő csoport, etnikum és társadalmi osztály létezik, melyek háború, jelentősebb konfliktus esetén össze tudnak fogni, legtöbbször azonban inkább ellenfelei egymásnak. Átokról tehát biztosan nem beszélhetünk."

forrás: internet