A szkíta  magyarság felfogását és szexualitását minden tekintetben a nyitottság jellemezte: nemcsak a meztelen test látványa, de a szex is természetes volt számukra.

(kép: internet, nimrodnepe.blog.hu)

"Sok mindent tudunk a honvisszafoglaló magyarság harcmodoráról, viseletéről és vándorlásairól – de mi a helyzet a magánéletükkel? Hogyan választottak párt, milyen szerepe volt a nőnek és a férfinak a kapcsolatban, és vajon mit engedett meg a kor erkölcse az ágyban? A szexualitásról ritkán esik szó, ha a 9–10. századi magyarokról beszélünk, pedig ez is része volt az életüknek – sőt, a társadalmi rendjüknek is.

A 9-10. században az intimitást a természetesség és a ma már túlságosan is erősnek ható nyíltság jellemezte. Dr. Józsa László Szex a középkori Magyarországon című könyvében érdekes részletekre világított rá a honvisszafoglalók szokásaival, nemi életével kapcsolatban.

A honvisszafoglaló magyarok szexuális élete

A 7-10. században elődeink a városokon kívül könnyen felhúzható és lebontható jurtákban és földbe süllyesztett házakban éltek. A nemezsátrak mérete nem ismert pontosan, de a néprajzi források és a számítások alapján egy családi jurta nagyjából hat méter átmérőjű, 28,35 négyzetméter alapterületű lehetett. De akármekkora is volt az otthonuk, minden cselekedetük közös légtérben zajlott. A fekvőhely körülbelül 2-2,5 méter hosszú és ugyanilyen széles volt, ezen aludt a férfi, a nő és a kisgyermekek egészen 6-8 éves korukig. Éjjelre ezt egy függöny választotta el a többi résztől, melyekben a serdülők, a vendégek és a házi szolgák pihentek. 

Így mindent hallani lehetett, még az intim együttléteket is: a gyermekek tehát egészen kicsi koruktól kezdve megszokták azt, hogy szüleik, rokonaik az ő fülük hallatára szeretkeznek, valószínűleg néha még látták is őket. Mindezt teljesen természetesnek tartották, és ez a fajta nyitottság biztosította a korai felvilágosítást is. De nem csupán a jurták elrendezése, hanem a tisztálkodás miatt sem számított tabunak a meztelenség: megszokott volt, hogy látták egymást ruha nélkül fürdeni, így a kicsik korán megismerték egymás nemi szerveit. A korabeli források arra is engednek következtetni, hogy a magyarok vágya, szexuális szokásai meghaladták az akkori népekét. A nemi szerv borotválásának, a körülmetélésnek, valamint a szex utáni tisztálkodásnak a szokását /szerencsére/ nem vették át a környező csoportoktól.

Természetes volt a meztelen test látványa

A női ruházat is fontos következtetések alapjául szolgált. Az asszonyok az ing alatt vászonkendővel kötötték le mellüket, és lenvászon nadrágokat viseltek. Ebből kiderül, hogy az együttlétek alkalmával meg kellett szabadulniuk alsóruházatuktól, de valószínűleg minden darabot levettek a szeretkezések során. A források szerint a 16-17. századig a meztelenül alvás, szerelmeskedés bevett szokásnak számított, de az írásos emlékek arról is tanúskodnak, hogy ruha nélkül jártak úszni, sőt még idegenek előtt sem szégyellték felfedni intim testrészeiket. Az ékszereik is gyakran erotikus jelképeket hordoztak: Szegeden egy honvisszafoglalás kori sírban találtak egy ezüst, ingnyakról való díszt, melyen stilizált szőrszálak, illetve a közepén a csiklót jelképező forma látszik. 

Szüzesség, házasság és szeretők

A fiúk 11, a lányok 11-12 éves korban váltak felnőtté, és innentől kezdve házasodhattak. A pubertás ekkor átlagosan 13-14 éves koruk körülre tehető, és az is valószínűsíthető, hogy a nemi érés előtt nem éltek szexuális életet. A házasság előtti intim együttlétek azonban teljesen elfogadottak és megszokottak voltak: 16-18 évesen köttetett a legtöbb frigy, előtte pedig mindenki választhatott magának partnert. A szüzességet senki nem kérte számon a lányokon, és semmiféle hátrányt nem jelentett később a házasságban, ha egy nő nem őrizte meg ártatlanságát. 

(kép: internet, nimrodnepe.blog.hu)

A házasságban elméletileg a férj volt az úr, de ez nem jelentette az asszonyok nagymértékű kiszolgáltatottságát, ugyanis nagyrészt egyenrangúnak számítottak a felek. A nőrablás a kezdetekben bevett gyakorlat volt, később azonban már maguk a lányok készítették elő, és sokszor a szülők engedélyét is kikérték. Maga a frigy ekkor nem volt jogi vagy vallási procedúra: a környezet, a család és a nép csak tudomásul vette a felek szándékát, és innentől házasnak számítottak. Ha pedig nem működött a dolog, nem volt válási folyamat sem, csupán egyszerűen szétváltak, szétköltöztek. A házasságnak egyetlen akadálya volt ekkoriban, méghozzá a vérrokonság.

A férjnek lehetősége volt szabad és rabszolga ágyasokat tartani, ők anyagilag és gazdaságilag jobban függtek a férfitól, de a házasságtörés nem volt jellemző a magyarokra. Legfőképpen azért, mert például a férfiak eseti vagy állandó szexuális kapcsolatát nem tekintették annak. De azt is természetesnek vélték, ha a harcok idején a feleség sem maradt hűséges. 

(kép: internet, nimrodnepe.blog.hu)

A kereszténység felvétele és az államalapítás után is csak lassan kezdtek változni a házassági szokások. A szabados légyottok megmaradtak, és az sem változott, hogy a fiatalok gyakran évekig együtt éltek, mielőtt házasságra léptek volna. A házasságtörés bűne csak a 11. században jelent meg a törvényi rendeletekben."

forrás alapján: //femina.hu/kapcsolat/honfoglalo-magyarok-szexualis-elete/

Leonardo Da vinci és a magyar király című kép, MI által készített látványrajz
kép: Nimródnépe.blog.hu

"A címben megfogalmazott gondolat kifejtéséhez tisztázni kell Leonardo da Vinci családi körülményeit. Firenzétől, Empoli irányában 30 km-re délnyugatra, az Arno folyó völgyétől délre húzódó dombokon találjuk a Vinci nevű kis települést.

A XIII. századtól a családnak a városkában kis birtoka volt, azon, kőépületben itt lakott fivérével és családjával Leonardo apja, Pier d’Antonio di Ser Piero, jegyző, jogban járatos, tanult ember.

Az ugyancsak jegyző nagyapától, Antoniotól származik a bejegyzés: „1452. Megszületett unokám, Ser Piero fiam fiacskája. Leonardo nevet kapta, április 15-én, szombaton, éjjel 3-kor. Piero di Bartolomeo da Vinci keresztelte.”         

A nagyapa halála után, 1468-ban a család Firenzébe költözik. Az apa Leonardót  jó ismerőséhez, Verrocchióhoz viszi tanulni. Ennek a mesternek műhelye a legjobb ekkor a világon. Oda látogat Raffaello apja, Giovanni Santi, és ekkor írja az urbinói hercegnek: ”Két kitűnő és kedves fiatalember Leonardo da Vinci és a Perusino Pier della Pieve, aki isteni festő.”

A gyermeket addig nagybátyja tanította. Iskolába nem járt. Latin tudását is neki köszönheti, ezt a jegyzeteiben előforduló latin szövegekben ejtett számos hiba bizonyítja. Szoros kapcsolat fűzte nagybátyjához, vele járt erdőn, mezőn,

Megfigyelte a füveket, fákat, állatokat. Nagybátyja nőtlen, magányos ember, tisztában volt a rendkívüli fiú képességeivel, később végrendeletében a fél ház tulajdonát Leonardóra hagyta, amit testvéreivel szemben hosszas pereskedéssel tudott érvényesíteni.

A Vinci-beli neveltetés másfél évtizede különleges lehetett, amire meglepő képességeiből következtethetünk. Olyan erős volt, hogy kezével meghajlította a patkót. Kiváló társalgó lett, szelleme egyre másra ontotta az ötleteket, melyek évszázadokkal előzték meg a korát. Mindent másképpen gondolt el, mint városban nevelkedett kortársai. Szabad tájban nőtt szabad szellem volt.

Mindez ugyanakkor a társaság közepette megélt teljes magányt jelentette, amit mindig megőrzött. Ez a kettősség titokzatossá tette. Bal és jobb kezét egyformán használta, bal kézzel írt, folyamatos tükörírással, amely vele született képessége volt, rendellenes agyműködésből eredt. (Én személyesen egy művésznél tapasztaltam ezt a képességet: Varga Nándor Lajos, kiváló grafika tanárom közvetlenül, modellről, tükörképet karcolt alapozott rézlemezre, gyors, folyamatos rajzolással, aprólékos pontossággal, megtorpanás nélkül.)

Leonardo megértéséhez kulcsot anyja, Caterina, személye adja.

Több forrás említi, hogy a nagy mester édesapjának első felesége, Albiera Amadori, tehetős családból származó, de fiatal, gyenge hölgy volt. Nem született gyermekük, a feleség korán meghalt. A kis csodagyerek anyja a család fiatal szolgálója volt, vagyis a fiú törvénytelen volt. Tudható, hogy Itáliában a XV. században, majd később, ennek nem volt semmilyen megbélyegző érvénye. Minden uraságot törvénytelen  utódok vettek körül. VI. Borgia Sándor pápa gyermekeivel vonult be a Vatikánba, a Medici családban VII. Kelemen pápa törvénytelen volt.

A kisgyermeket két anya dédelgette, békességben. A feleség, betegsége tudatában, örömmel vállalta a szép kisfiút, a szolgálólány ugyancsak szeretetével árasztotta el. Valódi anyja sorsát Leonardo később is figyelemmel kísérte. Amikor már idős és beteg lett, Milánóba hozatta magához, orvosi ellátásáról gondoskodott, majd a temetésről. Számadási könyvében ezekről minden kiadást feljegyzett. Bőkezű volt.

Ezt a kétszeres anyai szeretetet bizonyítja nagy erejű képe: „Szent Anna harmadmagával.” (Louvre) Szent Anna és az ölében ülő Mária kettős anyai szeretettel hajlik a gyermek Jézus felé. Kétszeres boldogság árad a képből. A gyermek önfeledt játékossággal eléggé vadul szorongatja a bárányt. Szokatlan, meglepő, hiteles kép, a gyermekkori emlékekből ered. A Sforzák bukása után Milánóból menekülve Firenzében festette Leonardo. Egy éve temette el anyját!

Ugyancsak ez után a szomorú esemény után készült a Mona Lisa. Talán az is az anya emlékét idézi.

Az utóbbi évtizedekben végzett kutatások bizonyítják, hogy a szolgálóleány anya voltaképpen rabszolga volt. Agnese Sabato és Alessandro Vezzosi könyvben ismertetik ezt a tényt, újabban előkerült szerződések, végrendelet, tehát hiteles iratok alapján. Neve, Caterina, gyakori volt a rabszolgák között.

Kiderült, hogy a rabszolgalányt Ser Piero szomszédja, Niccolodi Ser Vanni vásárolta, akivel Ser Piero jó barátságban volt. A szomszéd 1451-ben meghalt, végrendeletében Ser Pieróra hagyta firenzei házát, a rabszolgalányt pedig az özvegyére.

Ser Piero a házat átengedte az özvegynek, aki cserében felszabadította Caterinát.

Ezt követően, egy év múlva született Caterina és Ser Piero fia, Leonardo. Nyilvánvaló, hogy ez a leány szoptatta és gondozta a gyermeket, még évekig. Ser Piero elintézte, hogy Caterinát egy Vinci-belli lakos, Acchattabriga di Piero del Vaccha da Vinci el is vette.

Leonardo felcseperedése után apja még háromszor nősült, legalább 16 gyereke volt. Leonardónak testvéreivel végig feszült, sőt ellenséges volt a kapcsolata.

A Mester visszajárt Vincibe, amit az is bizonyít, hogy ott készült, az Arno völgyről nagy távlatot mutató tájrajza. A rajz felső szegélyére ráírta az időpontot is:”1473. aug. 5.” Ezt a Verrocchio műhelyben készült „Krisztus keresztelése” című képen használta fel, az ugyancsak általa festett angyalt állította elé.

A kis Leonardo első lépéseit olyan anya kísérte, aki nem, vagy alig beszélt olaszul, hiszen bárhonnan származhatott, csak Itáliából nem. Anyai gesztust jelentett a szótlan mosoly, a meleg ölelés.

Itáliában a XV. században kiterjedt rabszolga adás-vétel uralkodott. A szokásos kereskedelem egyik hasznos ága volt, nyilvánosan, törvényesen. Elsősorban velenceiek és genovaiak foglalkoztak vele. Velencében a rabszolgapiacnak kijelölt helye a „Riva degli Schiavoni” volt, „Rabszolgaárusok Partja”, a piazza San Marco mellett, ahol a hajókról egyenesen a partra kísérték az eladó rabszolgákat. 100 év múlva „schiavoni” a dalmátok megnevezése lett, foglalkozásukból eredően. Genovában is a kikötő mellett volt a rabszolgapiac.                                                                       Honnan érkezett a behozatal? Egyetlen forrás volt: a török katonaság.

A török terjeszkedése Kis-Ázsiában a X. századtól kezdve egyre erőszakosabb lett, majd a XIV. században kiterjedt a Balkánra. Döntő volt 1389-ben a rigómezei csata, (Koszovó mező), amely török tulajdonná változtatta Kelet- és Dél Balkánt, egészen a XIX. század végéig.

Ezt a sikert a török haderő rohamos fejlődése tette lehetővé. Mindent alávetettek a hódítást szolgáló gépezetnek, nem ismertek semmilyen gátat. Mindenkit befogadtak, aki segítséget kínált, a korszerű tüzérséghez spanyol és olasz tűzmestereket szerződtettek.

A rabszolgaság intézménye a török birodalomban természetes volt. Jogilag mindenki a szultán rabszolgája volt, kivétel nélkül.

A hadsereg fejlesztésénél a katonák anyagi érdekeltsége fontos szempont. A vezérek lelkesítő beszédekben emlegették Allah dicsőségének szolgálatát, miközben ezt pénzzel jutalmazták. Az egyre nagyobb létszámú képzett katonaság fizetése nagy terhet jelentett a kincstárnak. Az lett a megoldás, hogy a katona legfőbb jövedelmévé a harc közben megszerzett zsákmány vált.

A tárgyi értékek mellett legkapósabb „portéka” az ember volt. Annyira vonzó lett az emberkereskedelem, hogy a törökök hamarosan kifejezetten e célból kezdtek el rabszolga-befogó rajtaütéseket szervezni. Ez azonban a már meghódított területeken tilos volt, hiszen ott mindenki a szultán adófizető rabszolgája, és a szultántól lopni fejvesztést jelentett. Maradtak tehát a még meg nem hódított területek, közöttük Magyarország.

Két változat létezett, évszázadokon keresztül. Az egyik az előre kiszemelt személy túszul ejtése, majd váltságdíj ellenében való kiadása volt.

Ezt tette 1448-ban Brankovics György szerb vajda, a török szövetségeseként, a 2. rigómezei csatában. Foglyul ejtette Hunyadi Jánost, és 100.000 aranyért engedte el. 1541 után a magyarországi végvári harcok során a törökök ezt sokszor gyakorolták.

A balkáni terjeszkedés első idejében inkább az volt az eredményes, hogy kisebb török csapatok önállóan portyázva betörtek Magyarország területére, megrohantak egy-egy falut, és annyi rabszolgát ejtettek, amennyit tudtak.

Ez a rabszolgavadászat jelentette a legnagyobb lakosságvesztést Magyarországon a török hódoltság 150 éve alatt, amit a magyarság később nem tudott pótolni, végül jelentős, maradandó létszámhátrányt jelentett számára a betelepülő nemzetiségek javára, a Trianonhoz vezető úton.

A török katonának a megszerzett rabszolgát a legrövidebb úton kell eljuttatnia a keresztény rabszolga kereskedőkhöz. A szállítás kényes vállalkozás. A szökésveszély mellett az éheztetés vagy gyalogoltatás az „áru” romlásához, ezzel értéke vesztéséhez vezet. Erős férfiak, szép nők jelentenek jó pénzt az alkuban. Kiéhezett, meggyötört rabok nem eladhatók.

Honnan lehetett rabszolgát gyűjteni? Csak a magyar határterületek mentén, a Duna mellett, Nikápolyból indulva a Szörényi Bánság területére. Ettől nyugatra

a Macsói Bánság is cél lett. Számos ilyen szándékú támadást ismerünk magyar területre. Ebben a térségben ekkor a magyarok túlnyomó számban képezték a lakosságot, a hosszas háborúk okozták létszámuk erős megfogyatkozását a további évszázadokban. 1438-ban, Zsigmond halála után, a törökök azonnal betörtek Erdélybe, 1442-ben a Mezőségre, majd a Bodza szoroson át Dél-Erdélybe. Ezen időpontok éppen alkalmasak a Vinci-beli rabszolgalány elindítására. Ám később is találunk erre elegendő időpontot.

Ezek a támadások késztették I. Ulászló magyar király híveit, hogy a II. Murád szultánnal kötött békét megszegve Várnánál 1444-ben megtámadják a törököket, Hunyadi János tiltakozása dacára. A király elesett, a modernizált, erős török sereg fölényes győzelmet aratott.

Ezt tetézte 1448-ban II. Murad a 2. rigómezei csatával, ahol legyőzte Hunyadi Jánost. Ez alkalommal is sok rabszolgát ejtettek a törökök. (4 év múlva születik Leonardo, anyjának ez idő tájt kellett indulnia Vincibe vezető útjára.)

Havaselve már török hódoltsági terület volt, Albánia, Macedónia, Görögország ugyancsak, onnan nem gyűjthettek rabszolgákat.                         

A Földközi Tenger keleti végén, Palesztina és az arab területek távol estek ahhoz, hogy a török harcosok és a közvetítő velenceiek egyszerűen bonyolíthassák a rabszolga üzletet. II. Mehmed a török hadsereggel csak 1456, Nándorfehérvár sikertelen ostroma után kezdte meg az arab Keleten hódításait.

1450 körül csak a magyar határokon folytak török harcok.

Hol adhatták el a legrövidebb úton őket? Az Adria partján, Ragusa köztársaságban, Spalato, Cattaro velencei területén vártak a keresztény rabszolga kereskedők. 1430-tól Szaloniki is török kikötő lett, szemben a közeli szigetek, Lemnosz, Khiosz, Szamosz genovai kereskedőké volt, akik vevők a rabszolgákra.

Firenze élénk kereskedelmet folytatott Velencével és Genovával. A firenzeiek csereáruja a jó minőségű gyapjúszövet, bőrdíszmű, ötvös termékek, ékszer-

és ezüstáru volt. A pisai kikötői vám sok gondot okozott, de a rabszolgák értékesek voltak. A Vinci-beli házba is jutott egy, minden bizonnyal magyar földről származó szép, fiatal leány.

Leonardo vöröses-szőke volt, zöld szemű, jó termetű, szép férfi. Nem hasonlított a fekete hajú toszkán átlag típushoz. Minden kortársától különbözött.                                      

A Mona Lisa képet 1505-ben csodálta meg Firenzében Raffaello, tehát Leonardo nem sokkal anyja halála után festette. Megkérdezhetjük, hogyan kerülhetett a –Vasari szerint–, firenzeinek tartott hölgy alakjának hátterébe a Firenze környékbeli hegyektől annyira eltérő, magas bérceket, kanyargó folyóval ékes hegyszorost ábrázoló táj? Hiszen minden arcképén az ábrázolthoz szorosan illő hátteret festett, táj esetén a modell saját környezetét.                

Talán anyja elmondása nyomán azokat a Déli-Kárpátokat festette oda, melyek mögül fiatal leányként ő maga származott? Miért látjuk a párás messzeségben felsejleni a tengert?  Ez valóban, sokkal inkább „mesei” táj, azokból az elbeszélésekből, melyeket anyjától a Kárpátokon túli életéről, hegyeken át a tengerhez vezető elhurcolásáról hallott. A néző szemét valósággal úton vezeti a messzeségbe, a kép hátterébe. Mintha hívogatna a messzi távolba.

A képén ábrázolt hölgy kilétéről Leonardo soha semmit nem írt. Sokat sejtet az a tény is, hogy amíg minden általa festett arcképet átadott a megrendelőnek, ezt a képet élete végéig mindenhová magával vitte, sőt, állandóan szeme előtt a szobájában tartotta, ahogy ez a látogatóinak leírásából kiderül. Örökösétől, Melzitől vette meg utolsó híve, I. Ferenc francia király. A leltárban „Női arckép” a címe. Királyi tulajdonként került a Louvre-ba.

Leonardo és a magyar király a csillagvizsgálóban című kép, MI által készített látványrajz
kép: Nimródnépe.blog.hu

Csupán a firenzeiek véleménye volt, hogy a kép a gazdag Giocondo kereskedő híresen szép feleségét, Lisát ábrázolja, akit mindenki ismert a városban. Érthető, hogy a közbeszéd tárgyát képező képen megfestett hölgy kilétét találgatták. Az lett volna furcsa, ha erről senkinek sincs elképzelése. A hasonlóság tág fogalom, ha elhangzik egy jó ötlet, mindenki hasonlóságot vél felfedezni a vélt személy és a kép között. A rátalálás öröme pedig eloszlatja a kételyeket. Lehetetlen, hogy a tekintélyes üzletember, Giocondo, minden szó nélkül lemondott volna az értékes képről, és engedte volna, hogy a festő magával vigye a festményt, ha ő adta rá a megbízást. Értékesnek tartották, hiszen a 22 éves Raffaello is azt írta, hogy mindenki megcsodálta. Ha portré lett volna, az átadás megtagadása perrel járt volna. Leonardónak számos pere volt képei befejezetlensége miatt, de ez alkalommal erről szó se volt. Jóval később, Leonardo halála után, Vasari terjesztette a „Mona Lisa”, majd a „Gioconda” címet, ő, aki minden szóbeszédet kritika nélkül beleírt a kor művészeiről írt könyvébe, különösen, ha a hallott név érdekes volt, és használt könyve sikerének.

És Leonardo?  Ő akár egy szép hajú, kevésszavú, messzire hurcolt, és egy világhírű kép alakjában továbbélő magyar leány fia is lehetett..."

író: Szinte Gábor

Internetes információk:
http://mult–kor.hu/cikk.php?id=20335
www.museoleonardo.com