Tetoválták magukat, nomád harcászatuk segítségével állandóan borsot törtek a letelepült népek orra alá, gazdagságuk lélegzetelállító volt, haláluk esetén szolgáik követték őket a túlvilágra, egyes néptörzseiket pedig elesett katonák szellemeinek hitték. Ők voltak a szkíták, a legyőzhetetlen és megfékezhetetlen harcos nomád nép, amely hosszú életútjának bemutatására Hérodotosz vállalkozott.

A puszták urai

A „jég királynőjének” hívták. A fiatal asszonyt hat ló, nyergek és szerszámok társaságában egy vörösfenyő koporsóban temették el, amelyet szarvasokkal és havasi leopárdokkal díszített bőrmetszet díszített. Úgy nézett ki, mintha csak aludna. Testét tőzeggel és fakéreggel tartósították, s az állandó fagypont alatti hőmérsékletnek köszönhetően tökéletes állapotban konzerválódott minden mellé temetett eszközzel együtt.

Hófehér bőrén tökéletesen látszik a sötétkék tintával rajzolt bonyolult absztrakt tetoválás: hosszú indák, amelyek gyönyörű virágkompozíciókban végződnek. A teste mellett egy jak csontjából készült, koriandermaggal töltött kis tárolóedényt találtak, amelyet valószínűleg illatosításra használtak. Az archeológus Natalja Poloszmak, aki 1993-ban Ukokban, a kínai határ mentén, az Altaj-hegységben megtalálta, nem akart hinni a szemének: a nő körülbelül 2500 évvel ezelőtt élt, de most „újjáéledt” a múltból, hogy egy titokzatos és megszelídíthetetlen népről meséljen nekünk: a szkítákról.

A Kr. e. V. században élt görög történész, Hérodotosz a Historia IV. könyvében regéli el az utókornak, hogy ez a rettenthetetlen nép nem pusztán ellenállt az iráni népek, azon belül a  perzsák hódításának, hanem lesújtó vereséget is mért rájuk Kr. e. 512-ben. A szkíták korszaka kétségkívül a nomád életmód aranykora volt, ezt a korszakot ismerjük a legjobban, ez volt a leggazdagabb és legfényesebb.

A Kr. e. I. évezredben rengeteg közös kultúrájú, s életmódjukban és vallási nézetükben is hasonló nomád harcos nemzet élt a pusztákon, a hegyaljai domborulatokon és Eurázsia hegyes-völgyes területein, Mongóliától egészen a Dunáig. A szkíta név mint szövetségi elnevezést a görögök is leírták, a Kr. e. VIII-VII. évszázadból eredeztethető a név görögös neve, amikor Kis-Ázsiában és a Fekete-tenger partján felfedezték ezeket a szkíta hadakat, amikor a Berezan-szigeten, az Azovi-tenger és a Fekete-tenger partján megalapították az első kereskedőgyarmataikat.

Hérodotosz kora legelterjedtebb történeteit vette elő, melyek szerint Hellász lakói a szkíták leszármazottai, a mitikus Héraklész utódjai, míg a szkíták szerint a görögök Targitaosztól, ennek a földnek az első lakójától és három fiától, Lipoxaisztól, Arpoxaisztól és Koloxaisztól származnak − akiktől egy-egy szkíta törzs is eredeztethető.

Valójában nem a mai görögök ősei voltak a szkíták, hanem az eredtei őslakos "görögök" testvérei voltak a szkíták, vagyis akiket a mai görögök helótáknak neveztek!

A nomádok a pontoszi pusztákon (a Krím-félsziget térségében) való megjelenése Hérodotosz szerint az Urál déli részén, az Aral-tó és a Kaszpi-tenger környékén élő szakák és a masszagéták között zajló testvérháborúnak volt köszönhető, melyet felhasználva a szkíták betörtek a fekete-tengeri sztyeppékre és elüldözték az ott élő kimmereket. A Pontosztól és a Kaukázustól egészen az Urálig terjedő területen élő szkíták megjelölésére Hérodotosz és más antik szerzők a következő neveket használták: nomád szkíták, királyi szkíták, gerrók, gelónok, budinok, neurok, androfágok (emberevők), szauromaták, taurok, meótok.

Néhány említett nép ezek közül biztosan Hérodotosz idejében élt, néhányuk viszont minden bizonnyal jóval korábban. Más titokzatos népek − például a gerrók − a birodalom peremén laktak, és a mitológia szerint az elesett katonák szellemei voltak. Egy közös volt bennük: mobilitásuknak és katonai fölényüknek köszönhetően a letelepedett népekre állandó veszélyt jelentettek, különösen a perzsákra nézve, akiket az északi határ menti erőszakos betöréseikkel folyamatosan zaklattak. Nem mintha a perzsák nem ez tették volna folyamatosan a szkíták területeire való betörésekkel. Ez oda-vissza játék volt. Habár a különféle törzseket más-más néven hívták, a szkíták megfoghatatlan birodalmát mégis az iráni népek „szaka” terminussal jelölték.

A masszagéták (masszagéta: közép-ázsiai szkíta szövetség katonai elnevezése) ellen I. Dareiosz perzsa király Kr. e. 515–512 között egy, a Hérodotosz által egymilliósra becsült sereggel nagyszabású támadást indított, azonban hamarosan mégis megsemmisítő vereséget szenvedett. A Tomürisz Jász-Changar királynő által vezetett szkíta harcosok taktikájuk szerint az ellenséget a saját területükre csalták, így a perzsáknak a folyamatos utánpótlásban érkező lovasok támadását kellett elszenvedniük. A perzsáknak végül hatalmas veszteségek árán, de nagy nehezen sikerült megmenekülniük. A kínai krónikák is sokszor említik a nomádok − sanrongok, dinglingek és később a jüecsik − jelenlétét a kínai birodalom északi és nyugati részén. A sanrongok például a Kr. e. 9. században folyamatosan támadták a kínai birodalom határát.

A misztikus kurgánok

A pusztákon élő szkíta őseink egészen különleges jelenségek. Ősi írással rendelkeztek, melynek utódjai a mai rovás, rúna, és türk betűkészletek, hatalmas könyvtáraik voltak, melyek az idők folytán az ellenségek pusztítása során mind elvesztek. Bár pusztai népek voltak városokat emeltek, melyek vagy a mai napig nem lettek feltárva, vagy más népekhez kötik ezen városokat, vagy a földdel tetteék egyenlővé a későbbi nem szkíta népek. Ahhoz, hogy legalább részleteiben rekonstruálni tudjuk őseink mindennapjait, a nekropoliszokat és a temetkezési szokásaikat kell megvizsgálnunk. A nomád népek legjellegzetesebb szokása a halomsír, az ősi szkíta eredetű korhány, horkány, kurgán emelése volt.

A több ezer éves történelemmel bíró kurgánok a maguk módján egy mély, a mai síkgondolkodású ember számára nehezen értelmezhető vallásos gondolkodásmódot szimbolizálnak, s ami a valóságban egy uralkodó osztály fényűzésének tűnik, az már-már isteni megszemélyesítéssel bír. Két évszázadnyi régészeti kutatás után már tisztázott, hogy ez a temetkezési módszer legalább ötezer éves múltra tekint vissza.

A jelenség azonban a szkíták idejében érte el az egyik csúcspontját. Egy király, herceg vagy harcos halálakor egy nagy, több helyiségből álló földalatti sírkamrát építettek, ahol az elhunyt holttestén kívül arany és ezüst ékszereket, fegyvereket, de a legmeghökkentőbb esetekben szolgálókat vagy kísérőket is elhelyeztek: pohárnokokat, őröket, lovászokat és szolgálóleányokat is. A kifinomult rituálé szerint az elhunyttal együtt a legszebb lovat vagy akár egy egész ménest és lószerszámokat is eltemettek.

A sírkamra fölé egy hatalmas sírdombot emeltek kőből és földből, amely annál magasabb volt, minél nagyobb rangja volt az elhunytnak; a királyi síroknál találunk 20 méter magas, 100 méter átmérőjű, 120 ezer köbméteres síremléket is. Csertomlikben, a Krím-félsziget északi részén, a Dnyeper folyótól néhány kilométerre például egy 12 méter mélyre ásott, 5 helységből álló, 80 ezer köbméteres sírkamrát fedeztek fel.

A hatalmas, lapos kőből készült talapzaton álló építmény egy igazi dombra hasonlít, amely megkülönböztethető minden, a környezetében található más domborulattól. A fal tövében megtalált emberi és lócsontvázak még közelebbivé teszik Hérodotosz szavait, aki egy király, annak 50 szolgálója és több lova elföldeléséről adott hírt − mintha egy őrséget akartak volna felállítani az uralkodó holttestének védelmére.

A kurgánokban azonban nem csak királyokat vagy hercegeket temettek el, hanem náluk alacsonyabb rangú embereket: nemeseket, arisztokratákat, törzsfőnököket, nagy harcosokat és egyszerű alattvalókat is. Mivel egy elitista, különböző osztályokba sorolt kultúráról beszélünk, a kurgán mérete és gazdagsága volt a két legfontosabb elem, amellyel a halott rangját demonstrálták.

A szkíta társadalomban − ahogy az a régészeti leletekből kiolvasható − a nőknek különleges, bár a férfiakkal nem egyenrangú szerep jutott. Több magas rangú nő sírkamrájában is találtak áldozatokat − szolgálóleányokat, őröket −, valamint aranyból és ezüstből készült, szépen megmunkált eszközöket is. Néhány esetben különféle fegyverek is voltak mellettük, így elevenítve fel emlékezetünkben az amazonok (Emesék) mítoszát, akikről még Hérodotosz is írt.

forrás: /mult-kor.hu/