"A szárnyas huszárok voltak a lengyel lovasság krémje. Ugyan gyökereik a mi huszárságunkig vezethető vissza, mégis attól eltérő, sajátos fejlődési pályát jártak be és a nehézlovassággá válva a portyázó, felderítő szerepkörrel ellentétben a lengyel hadsereg öklévé váltak. Így nem véletlenül ez a lovasság nem közemberekből, hanem a lengyel nemesség színe-virágából állt. A szárnyas huszárok, mintegy 200 évig uralták a lengyel csatamezőket, és sorra győzték le ellenfeleiket, az osztrákokat, a németeket, a svédeket, a törököket, a tatárokat, és az oroszokat…

 A huszárok eredete a XV. század elejéig vezethetők vissza. Szervezett haderőként először Corvin Mátyás Fekete Seregében jelentek meg, ahol a király egy 1481-ben kelt levelében a kopjás könnyűlovasságát huszár névvel illette. Mátyás seregének ezen alakulatai sikerrel harcoltak a törökök, a habsburg csapatok, a csehek és a lengyelek ellen, megalapozva ezzel hírnevüket. Ezek a könnyűlovasság szerbekből, horvátokból, oláhokból és természetesen magyarokból állt. Kiválóan képzett, fegyelmezett egységek voltak, akiket nem csak a parancsnokaik, de ellenségeik is meg tanultak tisztelni. A korai huszárok fő fegyvere a kopja volt, de a közelharcra használtak szablyákat és fokosokat is. Csak kevesük viselt sodronyinget és sisakot. Az 1500-as évek elejére a huszárok felszerelésben a páncél, a sisak és a pajzs egyre általánosabbá vált, és egy időre el is vesztették klasszikus könnyű lovas jellegüket. Mátyás halála után a huszárok egy része a végvárak védelmében vett részt, egy másik részük, pedig zsoldosnak állt Európa különböző hadseregeiben. Így jelentek meg a Lengyelországban is az XVI. század elején azok a szerb zsoldosok, akik az előfutárai voltak a későbbi szárnyas huszároknak.

A lengyel huszárok első írásos emléke egy 1500-ra datálható kincstári feljegyzés, majd az első ilyen egységet 1503-ban állította fel a Szejm, a lengyel parlament. Kezdetben ezek a könnyű-fegyverzetű lovasok csak kisegítő szerepet játszottak a lengyel haderőn belül. Azonban a század közepére a lengyel huszárság hasonlóan hozzánk egyre nehezebb lett, a nehéz fa pajzsot elhagyták, viszont elterjedt a testpáncél viselése.

1576-ban Báthory István lett a Lengyelország királya, aki többek között újjászervezte a lengyel és a vele szövetségben lévő litván lovasságot is. Létrehozta, többek között a királyi gárdát, amely hosszú lándzsákkal felszerelt lovasokból állt. Uralkodása alatt a huszárok felváltották a hadseregen belül a középkori stílusú lándzsás lovasságot, majd fokozatosan ők alkották annak zömét. Ebben az időszakban a klasszikus reneszánsz páncélok megfizethetetlenek lettek, illetve a tűzfegyverek elterjedésével egyre haszontalanabbakká váltak. Ez a kettős folyamat arra sarkalta a lengyel nemességet, hogy egyre nagyobb számban álljanak be a közép-nehéz huszárság soraiba. Míg nálunk és Európa többi részén a huszárok ismét kezdek könnyebbedni és egyre inkább felderítő, és portyázó szerepkörben hasznosították tudásukat, addig Lengyelországban ellentétes folyamatok zajlottak le. Mivel a lengyel huszárság gerincét az államszövetség nemessége adta, akik képesek voltak a drágább fegyverzetet megvásárolni, így azok felszerelése nehezedett, sőt a lengyel haderő legerősebb csapatnemévé, és mint ilyen egyre inkább a hadsereg csapásmérő erejévé váltak. Az 1590-es évekre, gyakorlatilag a lengyel- és litván nemesek alkotta huszárság elveszítette könnyű jellegét, és a kor követelményei szerinti nehéz-lovassággá vált. Ez az időszak a szárnyas huszárok aranykora, amikor számos csatatéren bizonyították rátermettségüket és egyre inkább csatadöntő fegyvernemmé váltak a lengyel hadszervezeten belül.

A Szejm döntése alapján az utolsó huszáralakulatokat 1776-ban oszlatták fel 273 évvel az után, hogy döntöttek az első felállításáról.

A lengyel szárnyas huszárok leghíresebb csatái:

Lubiszew 1577. április 17.

Báthory István trónra kerülését nem mindenki fogadta el Lengyelországban, többek között Gdansk (Danzig) városa sem, így a frissen újjászervezett lengyel lovasság már a következő évben megmutathatta oroszlánkörmeit. A balti-tenger parti kikötőváros polgárai fellázadtak az új király ellen, amit Báthory nem tűrhetett és meg is indult a város ellen. Gdansk erős sereget gyűjtött és elhagyta a város falai adta védelmet, hogy a várostól délkeletre található Lubiszew-tó partján ütközzön meg a királyi csapatokkal. A kikötőváros hadseregét Hans Winckelburg von Kölln vezette, amely 10-12.000 katonát számlált, de ebből csak mintegy 800 volt lovas. Ugyanakkor a lázadó sereg rendelkezett 7 ágyúval 30 kisebb űrméretű szekerekre telepített könnyű-löveggel is. Az alig 1.000 gyalogosból és mintegy 1.300 lovasból álló lengyel sereget Jan Zborowski vezette. Noha a lázadók jóval nagyobb számban voltak mégsem állták a lengyel sereg rohamát, és megtörtek, 4.420-an estek el a csatamezőn és mintegy 5.000-en estek fogságba, miközben a Báthory seregéből 88-an haltak hősi halált és alig százan sebesültek meg. Azonban a lengyeleknek nem sikerült döntő győzelmet aratniuk és a lázadó sereg maradéka sietve a város falai mögé menekült, így a kénytelenek voltak ostrom alá venni a várost. A Gdansk végül is az év végéig kitartott, de azután kénytelen volt meghajolni és elismerni Báthoryt, mint az új királyt, aki viszont 200.000 Zlotyért cserében elismerte a város önállóságát.

Byczyna 1588. január. 24.

Báthory halála után a svéd Vasa házból származó III. Zsigmond került hatalomra, ám ezt a Habsburg III. Miksa nem nézte jó szemmel és maga is igényt tartott a lengyel trónra. Ez a vetélkedés a lengyel örökösödési háború néven került fel a történelem lapjaira. Miksa megindult Lengyelország, és ezen belül Krakkó, a koronázó város ellen, ahova Zsigmond december 9-én vonult be, és ahol 27-én meg is koronázták. A Habsburg főherceg 5.400 gyalogos és 600 lovas élén érte el a lengyel határt, magabiztosan, nem számítva arra, hogy megtámadhatják, még mielőtt átlépné azt.

A lengyel sereget Jan Zamoyski vezette, amely 2.300 gyalogos mellett 3.700 lovast számlált. Noha a csata nem rekonstruálható teljes egészében, annyi biztos, hogy aznap sűrű köd ülte meg a harcmezőt és a jobbszárnyon felvonuló lengyel lovasságnak sikerült átkarolnia az osztrákok balszárnyát, mielőtt azok ezt észre vették volna. Mikor felszállt a köd, Miksa rádöbbent, hogy a visszavonulási útját elvágták, ezért jobb híján a támadás mellett döntött. Azonban serege félreértette a parancsát és visszavonulásba kezdett, amit a Stanislaw Zolekiewski vezette balszárny ki is használt és szétszórta az ellenséget. A lengyel huszárok jelentős szerepet játszottak a győzelem kivívásában, annak ellenére, hogy a gyalogság viselte a csata fő terhét. A lengyelek, mintegy 1.000, míg az osztákok ennél kétszer több katonát veszítettek. Miksa Byczyna városában keresett menedéket a súlyos veszteségeket szenvedett seregével egyetemben. A lengyelek birtokába került az osztrákok csatamezőn hagyott teljes tüzérsége is, amelyet az ostromban kívántak felhasználni. Erre azonban nem került sor, mert a trónkövetelő belátta vereségét és a lengyel támadás megkezdése előtt legyőzői kegyelmébe ajánlotta magát és seregét.

Kokenhausen 1601. június 23.

1601 márciusának elején egy mintegy 2.000 főből álló svéd sereg tört be Litvániába Carl Gyllenhelm vezetésével és ostrom alá fogta a Daugava folyó partján található Koknese városát, amely az egyik volt abból a három erősségből, amely az útját állta az előrenyomulásának. Március 10-én érte el a várost, amelyet Károly herceg, a későbbi IX. Károly tüzérsége beérkezésével 28-án ostrom alá is vett. Az időközben közel 5.000 fősre duzzadt sereg előtt a város alig három nap múltán, április 1-én kénytelen volt megnyitni kapuit. Azonban nem az egész város esett el a fellegvár maroknyi védőjével kitartott. A svéd hadvezér a serege felét hátrahagyva megindult északra Erlaa felé.

Május 11-én Krysztof „mennykő” Radziwill vezette felmentő sereg mintegy 800 katonája is megérkezett. Június közepére az addig alig 1.000 fős sereg létszáma megközelítette a 4.000-et és 16 ágyúval is rendelkezett. Május 29-én a svédek megpróbáltak csapatokat és utánpótlást juttatni a városba a folyón keresztül de ennek nagy része a lengyelek zsákmánya lett. Ugyanakkor június elején az északra menő, mintegy 2.000 fős svéd sereget sikerrel verte vissza a Jan Sicinski vezette 1.000 fős lengyel had. A lengyelek nem siettek Koknese ostromával, mivel még nem érkezett be a teljes tüzérségük, ugyanakkor ez nem akadályozta meg őket, hogy több fontos erősséget visszahódítsanak a svédektől.

Június 23-án Carl Gyllenhelm vezette 5.000 katonából álló svéd sereg megpróbálta feltörni a lengyel ostromgyűrűt. A csatára a Daguva folyó mentén került sor. A svéd sereg 900 gyalogost 4.000 lovast és 17 ágyút vonultatott fel. Radiziwell 500 katonáját hagyta hátra az ostrom folytatására és a maradék mintegy 3.000 katonájával a svéd felmentő sereg ellen vonult. A lengyel sereg alig 400 gyalogost számlált, és mindössze 9 ágyúval rendelkezett, de a mintegy 2.500 lovasából 1.000 volt huszár. A lengyelek rohama sikeresen törte meg a svéd jobbszárnyat, miközben a másik oldalon sikeres svéd támadás bontakozott ki. Ezt a támadást kapta oldalba a centrumba felsorakozott mintegy 1.000 huszár ellentámadása. Ugyan a svéd hadvezérnek sikerült összegyűjtenie mintegy 2.000 lovast, de azok már nem voltak hajlandóak újabb rohamra indulni és inkább visszavonulást választották, magára hagyva a gyalogságot. A lengyel győzelem kulcsa a pontos tüzérségi tűz mellett a lengyel huszárok határozott ellentámadása volt. Míg Radziwill alig 200 embert vesztett, a svédek ennek a tízszeresét, beleértve csaknem a teljes gyalogságukat is. A felmentési kísérlet kudarca láttán a városban lévő 2.000 svéd is megadta magát és a lengyelek zsákmánya lett azok teljes ostromtüzérsége is.

Ez az ütközet volt az egyik legfényesebb győzelme a lengyel huszároknak.

Kircholm 1605. szeptember 27.

A kircholmi csata a svéd-lengyel háború egyik legjelentősebb ütközete volt. A hely, ahol a két sereg megütközött Rigától mintegy 18-25 kilométerre, délkeletre fekszik a Nyugat-Dvina folyó partján. A IX. Károly vezette svéd csapatok 10.800 gyalogosból és 3.000 lovasból álltak és még 11 ágyúval is rendelkeztek, ehhez jött még 3.000 német és 1.000 németalföldi zsoldos, illetve néhány száz skót. Minden esetre jelentős túlerővel bírtak a Jan Karol Chodkiewicz vezette sereggel szemben, amelyben 1.040 pikás és 260 muskétás alkotta gyalogság mellett 2.600 huszár és mintegy 1.000 kozák és tatár lovas sorakozott fel, a lengyel had csak 5 ágyúval rendelkezett. Mindkét sereg erőssége más és más volt, mivel a svéd lovasság rosszabb volt ezért a király jórészt a gyalogságára alapozta taktikáját, míg a lengyeleknél pont fordítva volt. Ekkorra már mindkét sereg nagyszámú tűzfegyverrel rendelkezett, de az őszi időjárás nem kedvezett ezek használathoz, ezért a döntő szerep a hideg-fegyvereké lett, amiben a csatamezőn a huszárok kopjája volt minden kétséget kizárólag a legjobb.

A svédek a klasszikus felállást választották, a gyalogságot a centrumba állították fel, míg azok szárnyait a lovassággal védték. A lengyelek hasonlóan álltak fel, azzal a különbséggel, hogy a gyalogságukat kettéosztották és közéjük szintén lovasokat csoportosítottak. Míg a svéd gyalogság zárt zászlóalj alakzatokba vonult a csatatérre, a lengyel gyalogság egy lazább harcrendet vett fel. Maga a csata hullámzó volt, hol a lengyelek, hol a svédek támadtak, míg a hadi helyzet úgy nem alakult, hogy a svéd lovasság minkét szárnyon visszaszorult így védtelenné vált a gyalogságuk. Ugyanakkor a svéd tartalék lovasság is előrenyomult, maga előtt tolva a gyalogságot, amely zárt sorai fellazultak. A lengyelek ekkor, jó ütemben csaptak le a svédekre, akik nem tudtak ellenállni huszárok és az őket támogató tatárok és kozákok rohamának, akik valósággal legázolták a svéd sereget. Ez a döntő roham alig 20-30 percig tartott. A svéd sereg felbomlott és egészen Rigáig futott, amit hamarosan kénytelen volt feladni. A svédek 8.000 halottat hagytak maguk utána a csatatéren, míg a lengyelek alig 100-at és a sebesültek száma is csak 200 volt. A lengyel győzelmet azonban beárnyékolta két alvezérének halála.

A kircholmi csata

Klushino 1610. július 4.

A klushinoi (kluszyn) csata a kitudja hányadik orosz-lengyel háború jelentős ütközete volt. A lengyel sereget Stanislaw Zolkiewski hetman vezette, és hozzávetőlegesen 6.500 főből és 2 ágyúból állt, amelyből mintegy 5.500 volt huszár. Az orosz sereg vezére Dimitrij Sujszkij herceg volt, aki mintegy 30.000 orosz és 5.000 idegen zsoldos és 11 ágyú felett parancsnokolt. Az oroszok Szmolensz felmentésére vonultak, amikor is szembe kerültek a lengyel sereggel. A csatamező meglehetősen szűk volt, amelyet sűrű erdők határoltak, így az oroszok nem tudták kihasználni a létszámfölényüket. Zolkiewski nem sokkal napfelkelte után támadott, de nem sikerült meglepnie a zsoldosok alkotta elővédett. A huszárok 8-10-szer is rohamra indultak, de az erős orosz és zsoldos állások kitartottak. Azonban a lassú vízpartot mos, és a heves rohamok megtették a hatásukat, az oroszok kezdték feladni az állásaikat, a zsoldosok egy része visszavonult, míg a másik részük átállt a lengyelekhez. Sujszkij megpróbálta megfordítani a csatát és parancsot adott az orosz lovasság ellentámadására, de az nem járt sikerrel. Az orosz jobbszárny ugyan még őrizte a pozíciót, de a lengyelek ott is folyamatosan fölénybe kerekedtek, amikor a gyalogság és mind a két ágyújuk is bekapcsolódott a harcba. Az egész orosz arcvonal visszavonulásba kezdett, ki rendezettebben, mint pl. a zsoldosok, ki rendezetlenebbül, mint néhány orosz alakulat, amelyek ennek következtében jelentősebb veszteségeket szenvedtek. A lengyelek két megerősített tábort is bevettek, köztük a zsoldosokét is, de egy orosz tábor még kitartott. Végül az orosz sereg visszavonult, de a kimerült lengyelek nem üldözték őket. A lengyelek mintegy 400, míg az oroszok csaknem 5.000 főt vesztettek, a málhájukat és a teljes tüzérségüket, nem számítva azt a több száz zsoldost, amely átállt a lengyel-litván csapatok oldalára.

Trzciano (Honigfelde) 1629. június 17.

Amikor a svéd király, II. Gusztáv Adolf háborús terveit nem sikerült valóra váltani visszavonulásba kezdett. Ezt látva a lengyel és birodalmi csapatok kikülönítve a lovasságukat üldözésbe kezdtek és a mai Trzciano városka közelében érték utol őket. A svéd sereg 5.500 lovasból, 1.300 gyalogosból és 18 ágyúból állt. Vele szemben egy koalíciós haderő állt fel, amely a Stanislaw Koniecpolski vezette 1.300 huszárból és 1.200 könnyűlovasból, illetve a Hans Georg von Arnim-Boitzenburg parancsnokolta 2.000 német birodalmi reiterből állt. A svéd utóvéd, mintegy 2.000 lovas 60-80 muskétás és 10 bőrágyú vette fel a harcot a támadókkal, amelyek kihasználva a környék erdőinek fedezékét sikerült több oldalról is megközelíteni a védőket. A lassúbb birodalmiak középen, míg a mozgékonyabb lengyelek az egyik és a kozákok a másik szárnyon támadtak. A rohamot az erdő fedezékéből kibukkanó kozákok kezdték meg, de a koncentrált svéd ágyú és muskéta tűz visszavonulásra kényszeríttette őket. Ekkor érkeztek meg a dombok fedezékéből előbukkanó lengyel huszárok és nyomban rohamra indultak a svéd gyalogság és tüzérség ellen, amely azon nyomban összeomlott és elmenekült a csatatérről. Ekkor érkezett, meg Gusztáv Adolf és nyomban rohamot rendelt el, de az utóvéd összeomlása láttán számos svéd egység ekkor már demoralizálódott és csatlakozott a menekülőkhöz. A svéd király a lovassága egy részével magára maradt a csatamezőn és mindent egy lapra téve fel szembeszállt az üldöző kozákokkal. Az összecsapásban az orosz lovasok kis híján elfogták a királyt, de az utolsó pillanatban sikerült megmenekülnie. Ekkor érkezett, be egyik alvezére, akinek a csapatai megpróbálták fedezni a visszavonulást, de lengyel huszárok és a német vértesek rohamát ők sem bírták megállítani és vissza is szorították őket. A svédek folytatták a visszavonulásukat, és a lengyelek az üldözést. Ekkor kapcsolódott be a harcba a svéd nehézlovasság, és már úgy látszott a harc ismét holtpontra jut, de ekkor a birodalmi vértesek is felzárkóztak, és a mérleg nyelvét a szövetségesek felé billentették. A svédek visszavonultak és a gyalogságuk és tüzérségük által jól védett állásokban végre rendezni tudták a soraikat, ahol a kimerült szövetségesek már nem támadták meg őket. A következő nap a svédek kiürítették állásaikat és immár zavartalanul visszavonultak. Ugyan az ütközet eseménydús volt, de a veszteségek viszonylag alacsonyak maradtak, a lengyelek közül 300-an, míg a svédek közül 600-an estek el, illetve 200, köztük több magas rangú tiszt esett fogságba.

Lwow (Lemberg) 1675. augusztus 24.

1675 nyarán a 20.000 törökből és tatárból álló sereg Ibrahim Sisman (vagy más néven kövér Ibrahim) vezetésével átlépte a lengyel határt és Lemberg felé vonult. III. Sobieski János lengyel király 2.000 lovasával, amelyből 1.700 volt huszár, és 4.000 gyalogosával az oszmán sereg megállítására indult. A lengyelek már kora reggel észlelték az előrenyomuló törököket. A Lwowba vezető út, amelyen az oszmánok közeledtek mocsarak övezték, majd közvetlenül a város előtt egy dombvidéken vezetett keresztül. A lengyel gyalogsággal és könnylovasok támogatásával lezárta a völgyben vezető utat, míg a huszárok a dombokon lévő erdőkben bújtak el. A török lovasság kénytelen volt szemből megtámadni a lengyel gyalogságot, mivel a szűk völgyben nem tudta azt átkarolni. A lengyel gyalogság kitartott és visszaverte a támadást, mi több a mellé rendelt litván könnyű-lovasság ellentámadásba kezdett. A törökök visszaszorultak és ekkor érte őket az erdőből előbukkanó 1.700 huszár rohama, amelyet maga Sobieski vezetett. A támadás elsöprő erejű volt és a törökök alig fél óra alatt megtörtek, a gyalogságuk megadta magát, míg a lovasság elmenekült. A lengyel-litván csapatok egészen a szürkület beálltáig üldözték a menekülő ellenséget.

Bécs ostroma, a kahlenbergi csata 1683. szeptember 12.

1683 áprilisában a törökök támadást intéztek Ausztria ellen, és július elején ostrom alá vették Bécset. Nem sokkal a támadás előtt I. Lipót Habsburg és Sobieski János lengyel király megállapodott, hogyha bármelyiküket török támadás éri a másik fél katonai segítséget nyújt neki. Mivel a törökök Bécs mellett döntöttek a lengyel hadak felkerekedtek, hogy teljesítsék szövetségesi kötelességüket. Szeptember elejére a város kritikus helyzetbe került, egyre kevesebb volt az élelem, a védők is fogyatkoztak, míg az ostromlóknak sikerült aknákkal több helyen is leomlasztani a város falait. A felmentő sereg nem várhatott tovább Sobieski a litván csapatok nélkül indult el de serege így is 37.000 főből állt, amelyből több mint 20.000 volt huszár. A Sobieski serege éllén szeptember 3-án Tullnnál, 40 kilométerre Bécstől, találkozott a birodalmi csapatokkal és nyomban átvette azok felett is az irányítást. A szövetséges sereg több mint 84.000 katonát számlált, amelyből közel 46.000 volt lovas. (Lengyel hadak: 16 300 gyalogos, 20 550 lovas, 28 ágyú, Osztrák hadak: 8100 gyalogos, 10 350 lovas, 70 ágyú, Birodalmi csapatok: szászok: 7000 gyalogos, 2000 lovas, 16 ágyú, bajorok: 7500 gyalogos, 3500 lovas, 26 ágyú, svábok és frankok: 7000 gyalogos, 2500 lovas, 12 ágyú).

A szövetségesek szeptember 6. és 8. között keltek át a Dunán, és az előzetes tervek szerint kettéváltak. A német csapatok közvetlenül a város felé indultak meg, hogy harcra kényszerítsék az ostromlókat, csapatokat vonva el a falak alól. Ez alatt a lengyelek a Bécsi-erdőn keresztül, két nap alatt keresztül vágva magukat mögéjük kerültek.

A németek és a törökök között a harc szeptember 11-én reggel kezdődött. A törököket sürgette az idő, Musztafa tudta, hogy a lengyelek is valahol a közelben vannak ezért mihamarabb dűlőre akarta vinni az ostromot. A török vezér kénytelen volt megosztani az erőit, miközben lassította a németek előrenyomulását, megpróbálkozott még egy végső rohammal bevenni Bécset, de a város falai alá fúrt aknát a védők idejében felfedezték, így nem sikerült újabb rést ütni a falakon, amelyen keresztül beözönölhettek volna.

Ekkor, 12-én délután 17 órakor bukkantak ki az erdőből a lengyelek a nappal a hátuk mögött. A király kiküldött egy kisebb huszárcsapatot a terep felderítésre, amelyek egészen a török táborig törtek előre, de súlyos veszteségeket szenvedtek és kénytelenek voltak visszavonulni. Musztafa ezt a támadást a főerők csapásának vélte és rohamra indította a lovasságát, amely egészen az erőig üldözte a felderítőket. Itt azonban belefutotta az erdőn kín keservesen áthurcolt 26 lengyel ágyú gyilkos tűzébe. A törökök meginogtak és Sobieski csak erre várt. 18 órakor 20.000 huszár indult rohamra, amelyhez csatlakoztak a német lovasság is. A roham a huszárok taktikájának megfelelően lassan indult, majd a lovasok fokozatosan felgyorsulva. A csatateret betöltötte a 20.000 lovas csatakiáltása és a lovak fülsüketítő dobogása. A fergeteges rohamukkal minden ellenállást elsöpörtek maguk elől és meg sem álltak a török táborig. A török sereg összeomlott és maga a vezír is menekülésre fogta a dolgot. A lengyeleket csak a lenyugvó nap akadályozta meg az üldözésben.

A törökök mintegy 10 000 halottat, 5000 sebesültet, 5000 foglyot vesztettek, a seregük nagy részének sikerült elmenekülnie. A szövetségesek oldalán, nem számítva Bécs védőit, 2000 estek el, 2500 sebesültek meg.

Aznap este Sobieski a török vezér a sátrában két levelet írt, az egyiket a Pápának, amely ez állt „Venimus, vidimus et Deus vicit” (Jöttünk, láttunk és Isten győzött), míg egy másikat a feleségének „Urunk Istenünk nemzetünknek olyan győzelmet és dicsőséget adott, amilyenről a korábbi századok nem hallottak.”

A csata után beérkeztek a litvánok is és a szövetségesek megindultak Magyarország ellen, ahol a párkányi csatában ismét megverték az oszmánokat, és felszabadították Esztergom városát.

Kétség kívül Bécs felmentése nem csak az egyik legdicsőbb győzelme a lengyel szárnyas huszároknak, amelyet gyöngybetűkkel örökítettek meg a történelem lapjain, de ez volt az esemény, amely Európa szerte ismerté tette nevüket.

Szervezet

Ezek a huszár alakulatok általában nagyobb létszámmal bírtak, mint a lengyel lovasság más jellegű egységei. A lengyel huszárok alakulatai középkori mintára szerveződtek, az alapegysége a kopja volt, amely 2-5 azonos fegyverzetű harcosból, és az őket kiszolgáló csatlósokból állt. 30-60 kopja (vagy lándzsa) alkotta a zászlót, amely így általában 120-150 de akár 200 lovasból is állhatott, illetve nagy ritkán előfordult 300, vagy akár 400 lovasból álló zászló is. A zászló élén a rotmitrz (kapitány), vagy a porucznik (hadnagy) állt. Minden zászlóban volt egy parancsnoki kopja, amely általában nagyobb létszámú volt, és ebben volt a csapatzászló és azok a zenészek, akik hangszereik segítségével közvetíthették a harc forgatagában a rotmistrz parancsait.

Amikor béke köszöntött Lengyel honra, szárnyas huszárok egységeit nem oszlatták fel, de létszámukat lecsökkentették.

Taktika

A lengyel-litván államszövetség huszárjainak legfőbb taktikája a roham volt. Fő feladatuk az ellenség arcvonalának áttörése volt. A huszárok alakzata a tereptől és a létszámuktól is függött, de általában négy sor mély volt, ahol a hátsó sor feladata volt egy esetleges oldaltámadás végrehajtása. A XVII. századra a huszárok csatarendje két sor mélységűre csökkent. A rohamot lassú lépésben, viszonylag laza alakzatban kezdték, azonban, ahogy az alakzat egyre jobban közelített az ellenséghez, egyre jobban felgyorsult és a sorai egyre szorosabbá váltak, míg a végül a lovasok szinte összeérve egy szilárd falt alkottak. Az első 75 métert lépésben, a következő 150-et ügetésben (10-13 km/h) majd a harmadik ütemben rövid vágtára váltottak (15-30 km/h) és csak az utolsó 30 méteren érték el a teljes sebességüket (40-48 km/h). Ez roppant fontos volt, a ló állóképességének megőrzése érdekében, különösen akkor, ha a rohamot meg kellett ismételni. Az alakzat sebessége és zártsága pont az ellenséges vonalak előtt vált a legnagyobbá. A roham megindulásakor a sorok között egy lónyi távolság volt, ami lehetővé tette, hogy a hátsó sorokban lévő lovasok kikerüljék az előttük felbukó társukat, vagy kikerüljék a hirtelen felbukkanó akadályokat. Amennyiben az első sor túl nagy veszteségeket szenvedett a második sor lépett helyére, hogy fenntartsák az alakzat kellő sűrűségét. Ha elsőre nem sikerült áttörni az ellenség vonalait a huszárok képesek voltak újrarendeződni és megismételni a rohamot annyiszor, ameddig az ellenség meg nem tört. Gyakorlatilag ez a taktika nem sokat változott két évszázadon keresztül. Azonban ahhoz, hogy a huszárok rohama sikeres legyen szükség volt a többi fegyvernem összehangolt munkájára is, akik általában tüzükkel fellazították az ellenséges vonalakat a roham előtt, így lehetővé vált akár pikások tömör alakzatának az áttörése is. Maguk a huszárok is használtak a zárt alakzatok megtörésének különböző tűzfegyvereket pisztolyokat, illetve karabélyokat.

Fegyverzet és felszerelés

A lengyel huszárok jellegzetessége a szárny volt, amely valamikor a XVI. században jelent meg, eredet szerb eredetű, akik gyakran díszítették pajzsaikat festett szárnyakkal. Maga a szárny ívben meghajlított fából készült, amelyre színes tollakat erősítettek. Ezek a szárnyakat a harcos hátára rögzítették. 1590-után a két szárny helyett, már csak egyet használtak, amelyet a nyereg bal oldalához erősítettek. Magukra szárnyak használatára több elmélet is létezik. Az egyik szerint zajt keltettek, ami miatt az ellenség a ténylegesnél nagyobb létszámúnak hitte a huszárokat, egy másik szerint a tatárok által használt lasszók ellen óvta a lovast, míg a harmadik szerint a lovaik védelmében, ennek a zajával próbálták elnyomni a török és tatár hadseregre jellemző óriási harci zajt. A valóságban nagy valószínűséggel a csatában szárnyakkal vágtató huszárok leginkább csak a festők vásznain léteztek, és inkább csak ceremóniákon viselték a lovasok.

A lengyel huszárok fő fegyverzete, 4,5-6,2 méter hosszú, kovácsoltvas hegyben végződő lándzsa volt, amely különösen alkalmassá tette őket az ellenséges vonalak áttörésére, mivel ekkor a gyalogsági pikák csak 4,5-5,5 méteresek voltak. Ezek a lándzsák a magyar huszároktól eredtek, de azokénál hosszabbak voltak. A lándzsák üregesek voltak és a két fenyőfa félt ragasztással erősítették egymáshoz, de több helyen fémpántokkal is megerősítették. Ezek mellet volt egy másik, fél-lándzsának nevezett fegyver is, amely csak 3-3,6 méter hosszú volt. Ezt a fegyvert leginkább a XVII. században a tatárok és a törökök elleni harcok során használták.

Az áttörés utáni közelharcban, vagy amikor a tatár lovassággal mérték össze erejüket került elő a másodlagos fegyverzetük a különféle szálfegyverek, a hosszú egyenes kardok, vagy a szablyák. Ugyan már korábban is nagy számban zsákmányoltak és használtak szablyákat, a lengyel nemesség, mégis ha tehette inkább nyugati társaikhoz hasonlóan az egyenes kardot részesítette előnybe egészen Báthory, és az ő lovassági reformjáig. A lengyel huszár-szablya keleti társaiktól eltérően kevésbé volt ívelt, amely erősebb és gyorsabb csapást tett lehetővé. A markolat jól védte a kezet, és a tartosság érdekében a penge két oldalán a markolat alatt megerősítették. A tipikus huszárszablya pengéje 85 cm volt, amelyből 15-18 cm volt a gyakran kétélű hegy. Ezek a szablyák készültek egyszerűbb és díszesebb kivitelben is a tulajdonosuk bugyellárisának megfelelően. Kitűnően beváltak számos példányukat még a XIX. században is használták.

Volt egy jellegzetes fegyverük is a koncerz, ami egy keleti eredetű, 1,3 méter hosszú nyárs volt. A XV. század végén terjedt el és vált általánossá a huszárok fegyverzetében. A koncerz nem vívó fegyver volt, kizárólag szúrás volt alkalmas, viszont olyan erős volt, hogy lehetséges volt vele az ellenfél páncéljának az áttörése. Könnyű volt, és szablyaszerű markolattal rendelkezett, amely lehetővé tette, hogy használója nyújtott karral döfjön vele. Ezt a különleges fegyvert a huszárok a nyereg bal oldalán tartották. Egyes esetekben a koncerz helyettesíthette a rövid lándzsát. Később a XVI. század végére a fegyver hosszát 1,6 méteresre növelték és három vagy négyszög keresztmetszetű lett. Ezt a fegyvert leginkább a rohamban használták, ha közelharcra került sor, akkor már a szablya és a pallos került elő, amely már alkalmas volt a vívásra.

Az előbb említett szálfegyverek mellett elterjedt volt a palasz, vagy magyarosan a pallós is. Ez a fegyver egy nehéz, egyenes, egy- vagy kétélű pengéből állt, de a hagyományos, nyugati típusú pallósoktól eltérően a hajlított, szablya markolata volt. Ez a fegyver a közelharcban kapott szerepet, ahol tömegénél fogva igen erőteljes csapásokra volt képes a használója.

Ezek mellett használtak a közelharcban különféle ütőfegyvereket, mint a czekan-nak nevezett keskeny harci baltát, vagy a nadziak-nak hívott harci csákányt. Mindkét fegyver a mi fokosunk megfelelője volt de nem annyira összetett, viszont kiválóan alkalmas volt az ellenfél sisakjának bezúzására.

Természetesen az idők folyamán a lengyel huszárok fegyverzetében is megjelentek a tűzfegyverek, a pisztolyok, a karabélyok, illetve a különböző elnevezésű muskéták. Az első pisztolyok már az 1590-es években bekerültek a huszárok arzenáljába, viszont a későbbi dragonyosoktól eltérően a hosszabb csövű muskétákat nem használták. A pisztoly-párt a nyereg első részén tartották az itt kialakított táskákban. Az 1680-as évektől a karabély kötelező fegyverzetévé vált a szárnyas huszároknak. Ez a fegyver maximum 1 méteres volt és úgy alakították ki, hogy használható legyen lovon ülve is. A karabélyt a huszár a mai puskákhoz hasonlóan egy heveder segítségével a hátán hordta. Azonban amikor a huszár lándzsával indult harcba, nem vitte magával se a karabélyát, se a pisztolyait, csak az egyéb közelharc fegyvereit. Ennek oka, hogy ezek a fegyverek igen nehezek voltak és mind a hatótávolságuk (a pisztolyok, 20, míg a karabélyok alig 50 méterig voltak csak hatásosak), mind a pontosságuk hagyott kívánni valót maguk után. Igazából leginkább akkor használták, amikor lóról leszállva voltak kénytelenek harcolni, például ostromok idején, vagy éppen lesvetéskor. Ez a gyakorlat szintén a báthory-féle reformokkal változott meg, aki elrendelte a pisztolyok használatát. Kezdetbe pisztolypárt alkalmaztak de voltak huszárok, akik négy, sőt volt olyan is, aki hat pisztoly vitt magával. A kanócos fegyvereket az idők folyamán felváltották a sokkal használhatóbb, ám drágább keréklakatos fegyverek, ám ezek bonyolultságuk révén koránt sem voltak olyan megbízhatóak, mint egyszerűbb és olcsóbb elődjeik. 1689-ben Jablonowski hetman elrendelte, hogy a huszárok kísérőit fegyverezzék fel muskétákkal, így növelve az alakulat tűzerejét.

Egyes huszáralakulatok használtak tatár eredetű reflex íjakat is, ez különösen a XVII. század kezdetén volt elterjedt, amikor is több pancerny (könnyűlovas) egységet szerveztek át huszár alakulattá. Később az íj egyfajta tiszti jelképpé vált és bizonyos egységeknél egészen 1770-ig megmaradt.

A sisak eredetileg magyar, vagy török típusú volt, amelyet később, az 1620-as évektől nyugati elemekkel is,mint a morrionról kölcsönvett taréjjal is kiegészítettek. Ezek a fejvédők rákfarkas nyak- orr- és fülvédővel is rendelkeztek.

Kezdetben az 1570-es évektől láncinget és mellvértet használtak. Báthory magával hozta az akkor éppen jellemző nehezebb magyar páncélokat és így a láncinget a teljes felső testüket befedő páncél váltotta fel. Ez a vért már mell- hát- és vállpáncélból állt, amelyhez még vaskesztyűk is tartoztak. Az 1630-as évektől egy perzsa eredetű alkarvédő is elterjedt. Ezen kívül viselhettek még csípő-, comb- és térdpáncélt is, vagy e helyett térdig érő láncinget, vagy vastagon bélelt posztóból készült combvédőt. Egyes források szerint 1670-es évektől a lengyel huszárok fokozatosan megváltak a vértjeiktől. Jan Sobieski, vagy III. János király alatt (1674-1696) népszerű lett a szarmata páncél, amely egy bőr mellényre szegecsekkel felerősített vas pikkelyekből állt. A huszárok vértezete mintegy 15 kilogrammot nyomott, amely lehetővé tette, hogy a lovaik akár hosszú ideig is képesek voltak galoppozni, vagy akár hosszabb távon is vágtázni. A csatlósoknak általában csak a régebbi páncélokból jutott, amelyeket általában feketére festettek. Sobieski János uralkodásának idején, az 1670-es évektől a tatárok ellen, illetve a déli határokon harcolóknál ismét elterjedt a láncing. A huszárok szerettek medve- farkas- hiúz-, vagy valamilyen egzotikus állat, oroszlán-, leopárd-, tigris-, vagy jaguárbőrből készült panyókát viselni.

Könnyebb török stílusú nyergeket használtak háttámasszal, ami lehetővé tette a nehezebb páncélzat használatát és nyeregben tartotta a lovast akkor is, amikor a lándzsája célt ért. A nyerget díszes, hímzett bőrrel, vagy bársonnyal burkolták.

Lovaik erősek, de ugyanakkor gyorsak és mozgékonyak voltak. Ezek a paripák a hagyományos lengyel lófajták és a keleti, legfőképpen tatár lovak vérvonalának keveredéséből jött létre. A huszárok lovai képesek voltak akár több száz kilométert is megtenni hátukon cipelve a lovast és annak felszerelését és fegyverzetét, amely több mint száz kilogrammra rúgott, majd ha a szükség úgy hozta akár rohamsebességre is gyorsulni. Gyorsak voltak és kitartóak. Azonban ennek ára volt, egy átlagos katona ló 100 Zlotyba került, míg egy huszárló ára a korától, a képzettségétől, a fizikai állapotától függően 200, de akár 800 Zlotyra is rúghatott. A legmagasabb ismert ár, amelyet egy huszárlóért kifizettek 1.500 Zloty volt, miközben egy közönséges ló ekkor alig 10 Zlotyba került. Ezek lovak olyan jó hírnévnek örvendtek, hogy még Abdul-Aziz szultán is megpróbálta saját ménesét feltölteni velük. A szárnyas huszárok a lovaiknak köszönhetően egyaránt képesek voltak a siker reményében felvenni a harcot a nyugati stílusú nehéz vértesekkel és a könnyű fegyverzetű keleti tatárokkal is.

Egy Kanadában élő lengyel blogja, amit én is felhasználtam ennek a cikknek a megírásakor.

A lengyel huszárok, ha átvitt értelemben tovább éltek a XX. században is. 1942 februárjában, a németek elől elmenekült lengyel katonákból, akik folytatni kívánták a harcot, felállításra került az 1. lengyel páncélos hadosztály, amely végül részt vett a nyugat-európai hadjáratban és olyan híres csatákban harcolt, mint pl. Falase. Ez az alakulat jelvényéül a szárnyas huszárokat választották.

Ambasa"

Forrás: karosszektabornok.blog.hu